FEKETE J. JÓZSEF

Csokonai rolléjában

Bálint Péter:  „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”
     

Kapóra jött Bálint Péternek a Csokonai Vitéz Mihály tiszteletére Debrecenben meghirdetett regénypályázat. Nem (csupán) azért, mert (Balla Lászlóval megosztva) elnyerte annak első díját, hanem mert a pályázatra készült regényében mindarról írhatott, ami korábban is foglalkoztatta: Debrecenről, a cívis város nyakas kálomistáiról, erkölcsről és etikáról, a levél- és naplóírásról, Montaigne-ről, Rousseau-ról, Voltaire-ről, saját elmélyült tépelődéseiről, mindezt írói tükörcselek által, amelyek nyomán a halálra készülő, feljegyzéseit rendezgető Csokonai ábrázata mögött folyamatosan tükröződik a regényt író Bálint Péter derűs, olykor fanyar mosolya. Mosolyog, mert játszhat, alakoskodhat kedvére, abbéli félelem nélkül, hogy végleg arcához tapadhat próteuszi alaköltésének a teljes regény ideje alatt viselt maszkja, ugyanis álarca is stilizált, igaz, éppen csak annyira, hogy mögötte ne csak sejtsük a szereplőt életre hívó színész, ez esetben az író kilétét, hanem ki is emelje, hangsúlyozza demiurgoszi szerepének alaköltését. A hosszan kitartott azonosulás magasfeszültségű indulattal is jár, ilyetén, ha egymásra kopírozódik Csokonai és az elbeszélő én, a narratív én és a megjelenített ő érzelemvilága, kettőjük azonos energiájú morális indulata, az emberi kapcsolatok feletti megkeseredésük, az elbeszélői derű komorságba csap át, és bizonyossá válik, hogy a szerepjátékon túl sokkal nagyobb a tét: az álarc-regény voltaképpen az én-regény megírásának álarca. A Janus-arcúságnak a szerzőt a szereplővel egybejátszó jelzése már anélkül is feltűnik, hogy egyetlen sort olvastunk volna a regényből: a kötet fedőlapján ugyanis a Csokonai naplófeljegyzései alcím szerepel, a szennycímlapon és a belső címlapon pedig egyaránt – zárójelek között – Hátrahagyott följegyzéseim olvasható. Meglehet, hogy a fedőlapon a kiadó kívánta egyértelműen közölni, hogy Csokonaival foglalkozó műről van szó, ugyanakkor szerzői játéként is értelmezhető a címadással felvetett kérdés: tulajdonképpen kinek is a feljegyzéseit vagy naplóbejegyzéseit olvashatjuk majd a könyvben? Csokonaiét, de még inkább Bálint Péterét, ennek fölismeréséhez a szerző korábbi regényeinek ismerete ad magabiztosságot: amit itt gyanútlanul Csokonai rekonstruált gondolataiként olvasunk, azt Bálint Péter már korábban végiggondolta. A Csokonai-regény írásakor külön ösztökélhette az utóbbi két naplójellegű regényének (Egy kretén vallomásai, 2005; Tarvágás, 2006) önéletrajziságán túlmutató szerepjátszás és a fikciós történetalakítás lehetősége, ami látszatszabadság csupán, egyben kötöttséget is jelent, illetve a regényírás alapproblémájaként fogalmazódik meg.
      Meddig alakítható szabadon a történelmi alakot megjelenítő szerep, anélkül, hogy a szerző felülkerekedne a szereplőn? Mekkora szabadságot engedhet meg magának a szerző a megjelenített életrajz életessé alakításában, hogy színezése ne legyen a hitelesség rovására? Ezek az alapkérdések, amelyeket Bálint Péter biztonsággal megválaszolt pályadíjas alkotásában. A regényíró célja ugyanis olyan regény írása volt, amely mindazt magában foglalja, amit Csokonai Vitéz Mihályról, környezetéről, munkáiról, pályájának állomásairól tudni lehet, s úgy tűnik, Bálint Péter erről minden tudhatót tud, közben ezt a száraz tényanyagot az ábrázolt kor életével színesítve regényesítse, hogy Csokonai ne valami históriai- biografikus próbababára gombostűzött fércelményként süppedjen a szürkeségbe, hanem a hajdani alakja a rekonstruálhatóság szintjén megelevenedve, összes gondolatával, elragadtatásával, kiábrándulásával, indulatával, jóhiszeműségével, a szellem világának bekebelezésére nyitott alkatával, a gáncsoskodásokon, tunyaságon, az anyagiasságon távolabbra látó tekintetével, köztünk járó emberként jelenjen meg a regény lapjain. A regényírónak ebbéli szándékát sikerült is megvalósítania, ráadásul úgy, hogy önmagából is jócskán beleírt regényalakjának figurájába. De lehet-e másként, önmagunkat nem áldozva egy regényért?
      Csokonai a konfesszió tükréből lép az olvasó elé a regényben, végső vallomását rendezi naplójegyzeteibe, amit vers- és levélrészletekkel, olvasmányaiból vett idézetekkel tűzdel meg, kommentálja azokat, vagy általuk kommentálja naplóját. Már a regény első oldalán Montaigne gondolatát idézi, Rousseau neve pedig még korábban, a mű két mottója egyikekének szerzőjeként tűnik fel, ami helyénvalónak tűnik a Csokonai-életrajzban, viszont Bálint Péter munkáinak ismeretében arra kell gondolnunk, hogy a regénybeli Csokonai több időt szentel a személyességet európai irodalomban meghonosító Montaigne-nek, aki ugyanolyan mély önvizsgálatokat tartott szelleme, jelleme, egészsége és betegsége, barátai és környezete, a kultúra és a műveletlenség fölött, miként a nyomdokán haladó szerző és szereplő; a magányosan sétáló, álmodozásba feledkező Rousseau-nak, a szellem, a vallás, a hierarchia és nem utolsó sorban az államok határait átlépő Voltaire-nek, mint amekkora szerepet azok valójában játszhattak a költő szellemi formálódásában, ezen szerzők ugyanis Bálint Péter vizsgálódásainak (is) sarkalatos alakjai, korábban is alapos körültekintéssel foglalkozott velük. Összemosódik a szerző és a szereplő alakja, a tükörben kettős képként jelenik meg a mindkettőből képzett egy, keservük oszlatásában egyaránt Rousseau nyomán lelik kedvüket „a szüntelen emlékfaggatásban, elfogult vallomástételben”, a történeteik szakadatlan javítgatásában, „egész eddig életemet a rousseau-i kertészkedés és magányos töprengés hatotta által...” – írják együtt, Csokonai és Bálint Péter a naplófeljegyzésekben. Bálint Tarvágás című regénye nyomán világos előttünk az is, hogy a szellem harmóniájának megteremtésében fontos szerepe van a rousseau-i elvonulásnak, falusi visszavonulása, amelynek az ott részletesen bemutatott színhelye a Csokonai-regényben is feltűnik, menedéket ad a koncért tülekedéssel és a nagyravágyás egyéb kórtüneteivel szemben. Nem tudható, hogy kinek tulajdonítsuk a regénytörténet számára irányadó reflexív hajlamot és dokumentálási kényszert, amiről Montaigne nyomán bölcsen szögezi le valaki (értsd: narrátor vagy protagonista), hogy „a dokumentum a jelennek tüköre és hírmondója, az általa közvetített tudás különféle kommentárokat enged meg...”, ami a regényszövegben alkotói módszerként tárgyiasul: „Hogy újra és újra visszatérek e naplófélében e dokumentálási kényszerhez s ezenközben a magam naplóíró gyakorlatához, annak nincs is más oka, minthogy apám tudatos nevelésének igazolására és jegyzetelési mániám okának feltérképezésére törekszem. Az ismétlés a gondolat letisztulását eredményezi, miként a rímnek tudatos faragása és a refrének szorgalmas csiszolása a versírás esetén, emellett lehetőséget ad újabb gondolatok és érzemények kidolgozására, a szövegváltozatok létrehozására.” A magánjellegű dokumentumok központi szerepbe állítása és visszatérő önreflexív kibontása folytán nehezen kerülhető meg annak említése, hogy Bálint Péter tanulmánykötetet írt a levél- és naplóírásról (Nyílt kártyákkal, 2001), magyar nyelvterületen a téma legelső szakértője, egyben gyakorló naplóíró, valós, tehát nem fikciós leuveni és párizsi naplóit is közzétette (Szembesítések, 2003), ami akár magyarázata is lehet, miért éppen a bensőségesen személyes íratok nyomán hozta létre mostani Csokonai-románját. Személyessége ellenére ugyanis egyik műfaj se egypólusú, a levelet az írója „maga helyett küldi követségbe”, ezért természetesen úgy fogalmazza, mintha teljes testi és szellemi mivoltának megjelenítésével kívánna legkedvezőbb benyomást kelteni a címzettben. A levél a szépirodalmi műfaj jellegzetességeit viseli magán, mondhatjuk legrövidebben, s erről itt, a regényben is olvashatunk: „Ha álláskeresésem idején másutt vertem tanyát, napokra elmaradtam Komáromból, igyekeztem levélben megszólítani az imádott nőmet, s a magamban beszélés alatt éppoly hőfokon és részrehajló vallomásokkal fordultam hozzá, ostromoltam szívét, akárha közvetlen közelemben lett volna, s eleven társalgást folytatnánk kettőnk gyönyörűségére. Ó, Madame de Sévigné honosította meg leveleiben a szeretetreméltóságot, ami olyannyira hiányzott környezetéből, s magam is e tulajdonságot igyekeztem kiterebélyesíteni a képmutatással, szófukarsággal és önzőséggel szemben. A levelezés, ez a lélekről és a világban elfoglalt helyzetünkről szóló híradás nagyon is jellemzővé vált már mifelénk is. A francia főúri szalonokban és a nemet fejedelmek udvarában dívó nyilvános levélfelolvasás – mely olykor esztétikai értekezések kommentálásává, máskor akadémikusi vitájává vált – egyaránt ösztökélte a levélírót a maga pastiche-ának átgondolt megírására és a címzettet a mindenre kiterjedő, gondos és terjedelmes válaszadásra, mely méltó szellemi és csevegő társnak mutatja őt a társaság szemében. A barátság és a szerelem intézménye épült erre az írásformára, s magam is szívesen éltem a levélírás eszközével.”
      A napló pedig, még ha nem is író irodalmi naplójáról van szó, hanem teljesen magáncélú feljegyzésekről, mindig feltételezi a mások általi elolvashatóságot, vagyis a közönséget. Miként Csokonai is a majdani közönség figyelmének reményében csinosítja Bálint Péter keze által naplójegyzeteit. Kettejük alanyi reflexív hajlama és dokumentálási kényszere egymásba játsza látószögüket: „Aki saját maga nevében ír, az az általa lejegyzett történésekben és töprengésekben szüntelenül jelen és érintve van; azt a belülről érkező események jobban izgatják, mint a külső hatások, mindent magán átszűrve láttat, a maga sajátlagos optikájából.” Az érintettség olyan kulcsszó, ami bebocsátást ad Bálint Péter izgalmas, élettel teli regényvilágába, és feltárja előttünk „rezonőrkarakterét” – ami nem mellékesen említve, előttem Szentkuthy Miklóst idézi, akivel a szerző ugyanolyan behatóan foglalkozik egyéb munkáiban, mint a francia humanistákkal és felvilágosultakkal –, aki „a világ minden parányi rezzenését, hullámzását érzékenyen  fölfogja bensőjében, egy részüket elnyeli, más részüket viszont visszaveri, igyekszik a valóság legapróbb jelenségeit is láttatni, hol a valóságnál jobban felnagyítva, hol pedig symbolikusan átfestve”.
      Bálint Péternek halott dokumentumokból kellett élő regényvilágot teremtenie, s ehhez csupán a világ általi érintettségét, rezonőr-vénáját használhatta fel. Fikciójában remekül tájékozódik az előkelő fürdőhely klavír-koncertjének közönsége között, de a szabóműhely inasainak titkos dolgaiban is járatos, roppant kutatások nyomán fölépítette Csokonai korának Magyarországra, Erdélyre, Nyugat-Európára kivetülő, kicsit a Balkánra is kacsintó képét, majd ezt a képet fantáziával, alanyisággal, a világot magából visszatükröző érzékenységgel, archaikus szépségű nyelvezettel képzett eleven történésekkel és regényanyaggal töltötte meg. Ebből a rezonőr-szerepből eredően hol elmozdul, hol elmosódik a múlt és a jelen közötti határ, s nem mindig tudni, hogy pontosan ki is beszél éppen. Bár ennek tapasztalása szinte sehol se von maga mögé újabb kérdéseket, az egybejátszás hamisítatlan szervességgel épül az elbeszélésbe. Az évszázadokon átívelő közös tapasztalatok közül csak találomra emelem ki azt, ami szerint az ember nem csak olvasmányai, tanulmányai nyomán és környezete hatására változik, a rossz időben és rossz helyre születettet, a környezetében élőknél távolabbra látót a körülmények is magukhoz igazítják: „Nem az a Csokonai voltam immár, mint aki oly nagy reményekkel és vágyakkai indult neki a Pozsony felé vivő országutaknak, hogy kiadassa verseit, hogy házi költője és tanítója legyen valamelyik nagyúrnak, hogy szerkesszen egy folyóiratot. Egy megtört, olykor mogorva és embergyűlölő, tollát epébe mártó és önmagán keresztül a világot ostorozó, hortobágyi pusztán garabonciásként száguldozó és mágyikásságot a talmikkal szemben büszkén vállaló ember rolléját öltöttem. Nem volt nekem a somogyi vadonban (melyről szellemesen állította azt valaki, hogy nem erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben) már sem apám, sem szeretőm, sem posztom, sem pénzem; más vette a göncömet és adta az étkemet. A legeldugottabb falu kántora is nagyobb becsületet tudhatott a magáénak, mint én, a barátok és pártfogók közt is lakáj.”
      A betegágyán gondolatait rendező Csokonai előtt egyszerre megvilágosodik anyja valós természete, felismeri, hogy „a megbocsátó és elnéző, önfeláldozó és fegyelmezett, szorgalmas és béketűrő” nő voltaképpen „mérhetetlenül nagyravágyó és rangéhes, fékezhetetlenül uralkodni szándékozó és a kegyetlenségig erőszakos, elviselhetetlenül fúria természetű és képmutatásra kész, kalmár fösvénységű és számító nagyasszony”. Amit erről a gyermekének még az emlékeit is meghamisító „erőszakos anyaistenről”, fiának mindenben kedveskedő, viszont fölötte voltaképpen zsarnokoskodó asszonyról papírra vet, azt írhatta volna az Egy kretén vallomásai naplóírója, András/Bandika is a sorsát elrontó anyai gondoskodás túltengésének kapcsán. Az előre- vagy visszavetülő ambivalens anya-kép egybejátszásának önreflexiójaként a következőket olvashatjuk a Csokonai-regényben: „Amikor azt mondtam egyszer, hogy nem a saját koromnak, hanem egy boldogabb időnek, a XX. és XXI. századnak írok, álmomban láttam magam előtt egy hozzám hasonlóan vézna alkatú, ám dacos, bizonytalan és zaklatott lelkületű, nyelvében filozófiai mélységeket és látomásos képeket hordozó poétát, akit az anyja éppúgy zsarol és korhol, akárcsak az enyém engem; aki éppúgy nem talál menedéket és boldogságot a nők ölén, mint én; s aki épp úgy borotvaélen táncol, magánosan bolyong létel és nem-létel mezsgyéi között, kizárva az emberi megbecsülésből és tiszteletből, akárcsak én, a nádfedeles házba szorult poéta.”
      A regényben a gondolati, tartalmi átfedések nem határolódnak el egymástól olyan rétegezetten, mint a nyelvi szólamok: az idézett Csokonai nyelve más, mint a megidézett Csokonaié, bár az utóbbi is erősen idomul az előzőhöz, elkülönböződésük nem hagy kétséget afelől, hogy fikciós alkotást, nem pedig dokumentumot olvasunk. A szólamok egyneműsítése talán teljesebb illúziót keltett volna, viszont az egymástól árnyalatnyi elmozdulásuk a hitelesség irányába vezette a szöveget, világossá tette, hogy mintha a Plutarkhosz párhuzamos életrajzainak közel kétévezredes nyomdokán haladó írói szándék annak összehasonlító fejezetei példája nyomán szépirodalomban élt volna a hasonlóságok és különbözőségek egybevetésének módszerével, immár azonban nem párhuzamokat keresve, hanem egymásra másolva a két életrajz nyomán követhetővé váló, szinte minden pontjukban egybevágó szellemi-lelki-morális alkatokat, és meggyőzi az olvasót, hogy Bálint Péter megtalálta önmagát Csokonai rolléjában. Bár ez az azonosulás aligha lehetett az egymásra találás varázslatos pillanatának következménye, itt bizony nem csak dőlnek a sorok a szövegszerkesztőből, el se gondolhatom, mekkora munka állhat a regény mögött. Abból, hogy Bálint Péternek az elmúlt három évben három regénye is megjelent, arra következtethetünk, hogy könnyen megy neki a (regény)írás. Ezzel ellentétben úgy hiszem, megszenvedi írásainak minden sorát, azokat is, amelyeket a tökély hajszolása nyomán olykor túlír. Az érintettség, a nyelvi fegyelem és az erkölcsi alapvetés szilárdsága párosul regényeiben a tökéletesség minduntalan áhításával, így – nem tudom, miként csinálja, olvasni is alig győzőm publikációit – mégsem veti el a sulykot, újabbnál újabb történetekben tárja olvasója elé én-regényeinek sorát. A Csokonai rolléjában elbeszélt jellemregénye nyomán elmondható: regényírását oly módon képes megújítani, fikcióval telíteni, hogy nem szakít korábbi vallomásosságával, ami írót próbáló teljesítmény. (Széphalom Könyvműhely, Budapest 2007)