BÁLINT PÉTER

Kondor Béla: Csokonai

Huszonhét esztendős Kondor Béla, amikor 1958-ban megfesti a maga Csokonaiját: a robosztus trónon királyi pózban ülő, madártollas kalpagot hetykén viselő, előrenyújtott kezében lendkerékkel felhúzható gyermekjátékszerű azúrkék angyalt tartva maga előtt. Pontosan ugyanannyi év áll a képzőművészeti pályáján éppen elinduló, megzabolázhatatlan öntörvényűségével és ideateremtésével, saját grammatikán alapuló képi nyelvezetével és játékosságában is tetten érhető szigorúságával eltántoríthatatlanul „ködszurkáló” festő mögött, mint a pozsonyi diétán részvevő nemes, ám irodalompártolásban éppen nem jeleskedő urakban, a pénzéhes és kicsinyes kiadókban és a költői ideává magasztosított Lillában csalódva szülővárosába megtérő költő mögött. Csak éppen az életeseményekből lepárolt és egyénivé tett tapasztalat, no és a földerengő létlehetőség reménytelenségében mutatkozik különbség: egyelőre.
      Miért éppen Csokonaiban talál egyfajta emberi és alkotói előképre Kondor – kérdezhetnénk okkal-joggal, hiszen a 20. század második felére Csokonai éppúgy a „hivatal” által „ünnepelt” költővé vált, mint a Babits híres versében Petőfi; s a maga szellemi függetlenségére, megkörnyékezhetetlenségére valamit is adó művészember a „népi demokráciának” titulált kegyetlen diktatúrában, mindössze két évvel a nemzetet időlegesen egyesítő forradalom brutális vérbefojtása után, gyanakvással figyeli és fogadja azokat az ünnepelt halhatatlanokat, akiket a maga képére és hasznára igyekszik formálni a képmutató hatalom. Kétségtelenül az egyik és első oka lehet ennek az angyali lelkületű és saját „lakájságával” vívódó Csokonait faggató alkotói érdeklődésnek és eszményformálásnak az idol kétes értékű ideológiáktól és retorikai sallangoktól való megtisztítása, és az ismert, újraértelmezni kívánt életmű vitathatatlan értékeinek a visszakeresése, hogy a saját ideát szembeállítsa a hamisnak, hazugnak vagy kisajátítottnak tartottal, aminek nem is lehet másféle következménye a művész számára, mint a korifeusokkal való összeütközés és szilenciummal járó kiátkozás. Babits és Kondor szándékában egy új és másfajta gondolkodás- és kifejezésmód megszólaltatása, a kultúrpolitika határozott elvárásaival és bornírt útmutatásaival gyökeresen ellenkező értéktudat komoly megfogalmazása, és a saját művészi világkép metaforikus vagy allegorikus kibontása egyaránt sejthető. Ezt látszik igazolni, hogy Kondor elképesztő bátorsággal szegzi magának és szívének a kérdést a Szégyen és büszkeség c. versében:

Miért hát így élni, ha úgy nem lehet? Honnan
a fénylőn sugárzó egyszerűség? Ki képes a jelképet
beváltani és önmaga csodás romlását kísérni szemmel
suta szerelemmel, vad értelemmel, lenge tudománnyal?
Teremtmény, aki általam van és én evégett vagyok?

Elképesztő bátorsággal, mondom, mivelhogy a saját művészi kétségeit és egzisztenciális félelmeit felszaggató, faggató és satuba fogó kérdés kendőzetlenül őszinte és nyílt föltevéséhez éppolyan elképesztő bátorság szükséges, mint a tehetséges, morális, önállóságára büszke egyén törekvéseinek és a műben teremtett s maga helyett csatába küldött Teremtménynek a védelmezéséhez az autonóm és rendkívül tehetséges embert nehezen elviselő vagy éppen gúzsba kötni szándékozó hatalom ellenében. Az első kérdés: „miért hát így élni, ha úgy nem lehet?” – a József Attila Két hexameteréből ismerős, a saját sorsán és hivatásán komolyan töprengeni vágyó ember számára kötelezően végiggondolandó két, létet minősítő kérdésnek egy másik valóságos és metafizikai síkján futó változata, amelyik pengeélre állítja a dilemmát, s a létezés végső kérdését erősíti föl. Az a szívszorító, hogy a diktatúrákban vagy a szellemi mozgást, a teremtő-alkotó és teremtett lénye közötti párbeszédet szigorúan ellenőrizni kívánó hatalmak idejében mindig megjelenik az „úgy”: a szabadság, méltóság, becsület, metafizikai távlat – vagy ahogy Domokos Mátyás jegyzi meg éppen Kondor kapcsán: a kegyelem és megváltás reményének – eszménybakózó hiányában a létet felfüggesztő kérdés. Ebben az állapotban fogan – miheztartás végett! – a Tanács nekem megannyi fájdalmas és kíméletlen, az ocsmány emberek és „hiteles jelszavakat imádkozva pénzreváltó” felkapaszkodottak szorongató hálójában elrebegett magaintése –; ezek a megszívlelendő tanácsok egyszerre nyújtanak valamiféle túlélési stratégiát az ontológiai otthontalanság és a keleten támadt Nap tüzétől felperzselt világ üszkeitől fuldoklás elviselésére, a roncsolt lét méltósággal való átvészelésére.

Add az okos bohócot
elmosolyodik a halál. [...]
Védem magam a bánat
és hatalom kezeitől. [...]
Én is félek a holdas sötétben
de mosolyogok nappal ahelyen:
ha nem is lehet szépen
hogy élve maradhass!

„Add az okos bohócot” – lélekben felzengő kategorikus imperatívusza nyomán sajátságos bohócszerepbe kényszerülve, az anyagi javakból és álnokoktól kapható elismerésekből semmit sem kérve és birtokolva, a pünkösdi királyok előtt a csörgősipkát rázva, a fejünkbe verni kívánt halandzsa jelszavakon nevetve teremti meg a maga számára az önvédekezés és különállást esélyét „ahelyen”, ahol fel sem vetődik a „szépen élni” lehetősége, csupán egyetlen kötelesség marad: a minél kevesebb lealjasító kompromisszum és életerőt elemésztő sárdagasztás nélkül megmaradni. „Még véletlen hazugsággal se volt hajlandó megfizetni az utcai nyilvánosság árát, mert éppen erkölcsi és művészi szempontból tudta pontosan, hogy mit ér az, amit ilyen módon el lehet mondani” – írja róla Domokos Mátyás.
     
Csokonairól köztudott dolog volt, hogy bizonyos metafizikai tudással, botanikusok gyógyító ismeretével és mitikus látomásokkal rendelkezett; „mágyikás” és garabonciás –, mondták az egyébként tehetsége és több regiszterben beszélni tudása alapján „cimbalomnak” is szólított költőről sokan. Mint ahogy a messze földön híres, tudós Hatvani professzorról is váltig állították a tanulatlan cívisek, hogy az ördöggel cimborál, amikor hírét vették, hogy szokatlan fizikai kísérleteket végez laboratóriumában. Csokonainak nem adatott sem egy laboratórium, sem egy szellemi műhely; pontosabban vegykonyhája maga a Természet volt, benne az általa el- és megnevezett gyógyfüvekkel és ritka növényekkel; s a Kazinczytól megirigyelt könyvtárának az anyjával közösen birtokolt szobában terpeszkedő ruhásszekrénybe állított asztalka és szék számított. Csoda hát, hogy nem fogta a hely, hogy fojtogató tüdőbetegsége ellenére folyton vándorolt? Legtöbbször a Debrecen környéki falvak és tanyák, a Zemplén lankái közt megbúvó völgyek, szőlőbirtokok, présházak, kúriák s egy röpke esztendőre Somogy rengetege vonzotta, rejtette, ihlette a különös vándort. Egy helyütt azt mondja Nietzsche: „Időnkint meg kell pihennünk önmagunktól, úgy, hogy távolról és föntről nézünk magunkra, művészi távlatból, nevetünk vagy sírunk magunkon: föl kell fedeznünk a hőst és éppígy a bolondot is, aki megismerő szenvedélyünkben bujkál, hébe-hóba örülnünk kell balgaságunknak, hogy tovább örvendezhessünk bölcsességünkön!” Csokonai Rhédei báróné sírjánál megállva, ütött-kopott köpenyében, kezében sűrűn teleírt árkusokkal, hamleti kétségekkel vívódva és teátrális gesztusokkal deklamálja az alkalomra írt, ám az alkalomhoz cseppet sem illő versét, amely a halottbúcsúztatók szemében egy őrült vízióit, egy bolond létértelmezéseit halmozza szenvedélyesen. Kondor pedig épp a haláltudattal és önnön égi másával viaskodó Csokonai lélekben megidézett fantomjával néz farkasszemet, hogy párbeszédbe elegyedjen azzal a vándorral, aki egyszerre volt hős és bolond, balga és bölcs, földönfutó és égiekkel játszó lantos, s hogy itt járt, alig néhányan tudták csupán, miként azt is, hogy egy angyali lény szállt a földbe: immár az örökkévalóságnak átadva a romló testet és az aszúborként lassan nemesedő költészetét.

Üdvözlet a bandukolóknak!
nemcsak én
de minden idők kerestek
alkalmat erejökre
kétséget
libbenő szavaikhoz,
halottakat, hogy emlékezzenek
és mentséget
arra ami lehetetlen
de történhetne már. 

                               (A vándor háromszor ráköszön egy másikra, de hiába...)

A vándor, a „bandukoló” örök tulajdonsága, hogy sohasem érzi jól és biztonságban magát „ahelyen”, ezért a „csapongó vágyaktól űzve” (Nietzsche) és a másutt önmagára ismerés reményében, a másikkal elképzelt párbeszédre lélekben felkészülve és önnön idegenségtudatának mihamarabbi oldására szánva a fejét, szenvedélyesen keres alkalmat bontakozó tehetsége és a másutt-lét szülte ihlet realizálására, a végtelen magánya szertefoszlatására, hiszen kételkedik az igazságban és a beszéd hitelességében, s azzal áltatja magát, hogy léte másképp is lehet, sorsbetöltésének másfajta útjai is vannak, mint amilyeneket útrakelése előtt megélt. Csokonai egyszerre volt vándor és bujdosó; egyszerre volt a „tökéletes beszélgetésre”: a másik fél mondanivalójához, „hangszínéhez, hangerejéhez, a beszédet kísérő taglejtéseihez” idomuló párbeszédre nyitott (Nietzsche), és önmaga bölcseleti kétségeit: a felkínált életlehetőségekkel, a rákényszeríteni óhajtott moralitással és halálfélelemmel szemben fogant kétségeit, s a távoli szigetre parancsolt görög száműzöttek fájdalmait befelé irányuló megélésre kész alkat. A néphit szerint „rendesen hosszú, rongyos, fekete köpennyel a vállán, könyvvel a kezében, mint ágrólszakadt deák kopog be a garabonciás diák a házba”. Ha valakire igaznak tűnik e leírás, hát a legációba járó, és évekig a cseppet sem veszélytelen országutat koptató Csokonaira mindenképpen találó e leírás. Kondor a peregrinus deákok és garabonciások rongyos, kopott, tömbszerűen zárt köpenyébe burkolózó, a palást kékjén vérerekként átszivárgó-átütő bordák, izomrostok vagy éppen testvonalakat sejtető kontúrok vörösével körbekerített Csokonait szemléleti objektumként vizionálja elénk: aki az emlékezetet mozgásba hozza, s az irodalmi emlékmaradványok felszínre hozása és az emlékezés jelen idejében lélekkel telítődő személyes életélmények metaforává válása teremti meg a kapcsolatot a szemlélt tárgy és a festő között, évszázadokat áthidalva és az örökkévalóságban egymásra találva. Az „így élni” kényszere egyszerre adott a 18. századi költőnek és a 20. századi utódnak; a fogság- és vereségtudat metaforái, az értelem fényében áttetszővé váló társadalombölcselet és emberiségféltés lenyomatai, a mítoszokon és színeken, zenei motívumokon, létlátomásokon keresztül elénk táruló transzcendens világ képe a két alkotó művészetében hajolnak össze: érintkeznek és termékenyítő hatással rendelkeznek.
      A 18. századi vándor valahányszor megpihenhetett egy vendéglátó barát otthonában, vagy a Darabos utcai „kertjében”, s önnön sorsán: számkivetettségén és sikertelenségén merengett, bizonyára fölrémlett előtte a természet örökös változása és létállapotainak visszatérése nyomán: a forgó létkerék, az őrlő malom és a molnár allegorikus képe, ami egy Kondor-versben oly pontosan jeleníti meg mindkettejük léthelyzetét.

Egy zúgó malomban élek mindenestől. Molnár,
akit hosszan őrölnek, aki őröl és fütyölget. 

                                                                                           (Szégyen és büszkeség)

Kondor erős és allegóriát teremtő Csokonai-vonzalmának hátterében ott munkál, hogy ebben a rendkívüli alkotói erővel, párját ritkító megfigyelő- és asszociációs képességgel, Leonardo-féle szerkezetek és architektúrák álmodásával megáldott tizennyolcadik századi költőben és az ő példátlan számkivetettségében leendő sorsára ismer. A huszonhét éves Kondor Bélára is illik a mondás: szellem a szellemre szeretve talál –; mi sem jellemzőbb művészi tájékozottságára és emberi értékeire, minthogy hivatástudatában megerősödéséhez méltó elődöket, biztos tájékozódási pontokat, meghitt beszélgetőtársakat keresvén az első igazán „modern”, már-már polihisztor műveltségű, lankadatlanul kutató és kísérletező kedvű, megalkuvást nem ismerő költőben találja meg a magának megfelelő példát és társat. Erdély Miklós egy vele 1981 körül készített interjúban mondja Kondorról, hogy „nagyon ragyás volt a képe és elálló a füle, mégis őrült harmonikus, nagyon szép, nagyon szuggesztív arca volt az elálló fülével együtt” másutt megemlíti, hogy „született szervi szívbajjal” élt; tudjuk, hogy éppolyan gyorsan „pakolta ki” Szőnyi a fiatal Kondort a festőszakról, mint amilyen gyorsan szabadultak meg az iskolaszék tagjai – természetesen Domokos bíró beleegyezésével –  Csokonaitól.
      Joggal tételezhetnénk föl, nem is kellett több felismert alkati és sorspárhuzam, több belső késztetés ahhoz, hogy a saját maga kijelölte úton haladni vágyó fiatal festő rátaláljon a későbbi korok embereinek józanságában és ítélőerejében bízó, sokáig mellőzött költőre. Ám ezeknél a személyes élményeknél és vonzódásoknál is perdöntőbb, hogy Kondor felfedezésre és értelmezésre váró tárgyként választja ki Csokonait, s nem olyan költőként, akinek a szövegeit akarja illusztrálni, hogy a műhöz hozzátegye a maga kommentárjait. Nietzsche az Írói festészet címszó alatt azt állítja: „Valamely jelentős tárgyat akkor lehet a legjobban ábrázolni, ha – mint valami kémikus – magából a tárgyból meríti a képhez a színeket, majd művészként használja fel: mégpedig oly módon, hogy a rajz a színek hatásai és átmenetei mentén nyer formát. A festmény ekképp megkapó természeti jelleggel gazdagodik, amely magát a tárgyat jelentőssé teszi”. Gilles Deleuze, aki „egy anyagtalan jel és egy tisztán szellemi természetű értelem egységét”, a szubjektívvé és örökkévalóvá tett „lényeget” kutatja, más természetű következtetésre jut, amennyiben mind az időnek, mind a létezésnek az „egybefoglaltságát” tartja szem előtt: „Egy mű valódi témája tehát nem az a tárgy, amelyről szól, a tudatos és akart, a szavak jelentésével összeolvadó tárgy, hanem a tudattalan témák, akaratlan archetípusok: a szavak, sőt, a színek és a hangok is ezekből merítik értelmüket és elevenségüket. A művészet az anyag igazi átváltozása. Az anyag átszellemül, a fizikai közegek anyagtalanná válnak benne, hogy visszatükrözhessék a lényeget, azaz egy eredeti világ minőségét. Az anyag ilyen kezelése pedig nem más, mint a ’stílus’”. Kondor a maga teremtette Csokonaiban: a halandót, az „így”-fogságában partravetett halként vergődő embert, a lehetőségek szűkre szabott terében is költő-voltát realizálni óhajtó hőst és bolondot, és a jóval csak halála után irodalmi kánonba kerülő halhatatlant egyaránt átértelmezi az örökkévaló távlatából. Számos egyéni tulajdonságot és képességet: a játékosságot, a teatralitást, a csínytevésre hajlandóságot, a magukat vakbuzgónak, műveltnek és gőgösnek mutatókkal szemben maliciózus poétát állítja teremtő képzeletének fókuszába, hogy a sokféle eseménytörténetet, csalódást és létkudarcot, pillanatnyi örömet és mind komorabbá váló reménytelenséget egységbe fogja, s megszabadítsa egyéni jellegüktől. A szemlélt tárgyra vetülő fényben látszik, hogy Kondor képén Csokonai többé nem egyetlen szubjektum, nem egyetlen létlehetőség, nem egyetlen sors, hanem az anyagtalan jelekből és értelemből teremtett metafora, amely megvilágítja azt a fajta „egybefoglalást”, ahogy a grafikus vési-marja rézlemezbe a saját költő-képét.
      A kettejük esetében megnyilvánuló ellentétes irányú tapogatózás és létminőségkeresés is ugyanarról a tőről fakad; Csokonai tudatosan műveli magát Rousseau és Morus Tamás természet- és társadalombölcseletén, Gessner botanikáján és a reáltudományokon, hogy a Martinovics-nyakazás után megfélemlített, önnön valóságos állapotát és múltját kellően fel nem térképező nemesi világban, a nyelvművelés és felvilágosult gondolkodás révén egy európaibb Magyarországot vizionáljon maga és az utódok elé. Kondor pedig a keleten támadt nap lovagjainak apokaliptikus méretű pusztítása: falu- és városrombolása, szellemfagyasztása és lélekdidergetése, munkatáborokkal fenyegetése és fékezhetetlen démoni őrjöngése elől a múltba, a modernitás kezdeteihez: Blake-hez és a 18. századi filozófusokhoz, s még messzebb, a mesterséget valóban céhmesteri igényességgel és alapossággal, tudással és elmélyültséggel művelő mesterekhez: Leonardo és Rembrandt – kultúrnacsalnyikok által –„reakciósnak” ítélt képteremtő szándékához nyúl vissza, hogy különállásának és meghajlíthatatlanságának hangot adjon. A hatalmas sárgás-barna falfelület előtti, vörös vonalakkal körülrajzolt robosztus kék alak és árnyéka, a szárnyas angyal, a virágcserépből kinövő, a menny és a pokol közötti transzcendens átjárhatóságot biztosító növény és lajtorja olyan benyomást kelt, mint egy templomfalon krétával felskiccelt „éji vándor”, aki orfikus tudással rendelkezik. Beavatottak tudásával: az oroszlánokat megszelídítő lantjátékkal és Swedenborgok halálközeli és halálontúli létélményével, az angyallal egylényegűvé válása révén árnyéktalansággal és kinyilatkoztatásokra nyitottsággal rendelkezik; az ülő alak térdén elhelyezkedő játékangyal mégsem viheti magával a költőt, aki az „ahelyen” való élet megélésére és megszelídítésére hivatott, ellenben elpecsételt sorsának betöltéséhez égi áldást és túlélést biztosító energiát áramoltat belé. 

*

Csokonai huszonhét éves korára megírta életműve javát, ellenben a világi sikert, a nemzet poétájának kijáró megbecsülést hírből sem ismeri; a magyar nyelv és költői szuverenitás megingathatatlan robotosának, kora egyik legműveltebb és legszélesebb kitekintésű literátorának a megalázó lakájszerep jut osztályrészül. Leveleiben hol szelíden kér valamit, hol elviselhetetlen körülményeire hivatkozva állásáért könyörög, hol versei és fordításai kiadása érdekében nemes asszonyoknak hízelkedik, hol a honi história hiányainak és tévedéseinek újragondolásáért perel, s egy nemzeti könyvtárban betölthető állást igyekszik kieszközölni a maga számra. Magaajánlásai közben mindvégig igyekszik megőrizni költői méltóságát és belső szabadságát, amit egy vidéki parókia, egy kisvárosi oskolai katedra minden bizonnyal elemésztene: ezért sem vágyik Vitéz egy efféle posztra.
      Lakáj, ezen a nem mindig szándéka ellenére magára öltött szerepen maga és késői utódai közül is sokan eltűnődnek; de látnunk kell, hogy másutt gyökerezik lakájsága, másabb természetű és irányultságú az ő tudatosan vállalt lakájsága, mint akár a Prousté, vagy akár oly sok huszadik századi honi utódáé. Kondor viszonylag fiatal kora ellenére is pontosan érzékeli, hogy a Csokonai-féle lakájság, mely gondolkodói függetlenségéhez és alkotói érinthetetlenségéhez ragaszkodása okán adódik, még mindig elviselhetőbb, tisztességesebb, mint az ötvenes-hatvanas években cinikusan vállalt udvaribohóc-szerep, melynek eljátszására a legnagyobbak közül is oly sokan hajlandóak voltak, csakhogy elkerüljék azt a kiszorítottságot, mellőzést, közléstől elzártságot, ismeretlenséget és megnyomorítottságot, amit Csokonai sajátjának tudhatott; vagy az, amelyik még ennél is rosszabb, a hatalomvédte bensőségben elvállalt cinikus megmondó és démoni igazságosztó szerep, amelyet egy Révai József, Tóth Dezső, Ortutay Gyula betöltött. A fiatal Kondor nem rest igazságot szolgáltatni, a múlt bűneiért és adósságaiért kárpótlást fizetni, mások helyett fejet hajtani Csokonai előtt. A literatúra gyakorlásából önállóságát és önfenntartását biztosítani nem tudó lakájból Kondor egy jótékony gesztussal költő-királyt teremt, s valószínőleg a Csokonai-jelenség értelmezése kapcsán is írja e sorokat: „Az emberiség legfőbb álma az örökkévalóság. Hozzáteszem, ez valami kényszersugallat következtében a légkör legfelsőbb rétegein túlra, még feljebb képzelhető el és a kék színnel is kapcsolatos”. S hogy az örökkévalóságon túl még mi minden kapcsolatos a kékkelő – mondjuk Rimbaud-nál A magánhangzók szonettjében az: „Ü!: – az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca, / nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca / a békés homlokon, mit alkimia tép föl” –; Juhász Gyulánál a szem kéksége („És nézem e dúlást dalolva, árván, / S szemed kékjéből üdvök ege int” – Japánosan).
     
A huszonhét esztendősen Dunántúlról hazatért Csokonai szinte csak saját tüdőbaja kúráltatásával és hűséges barátai: a botanikus-költő Fazekas, a patvarista Nagy Gábor és a rézmetsző deákok szűk környezetében lelki egyensúlya helyreállításával, a botanikával és nyelvi kérdésekkel törődik hátralévő éveiben. A „nádasházba szorult kozmopolita”, aki Rousseau embergyűlöletének és világtól visszahúzódásának természetrajzát kényszerűségből hamar megismerte – s kozmopolitává irigylésre méltón széleskörű olvasmányélményei és végtelen bölcseletszeretete révén lett –, magányosságával és a nehezen eszmélő korban neki osztályrészül jutott lakájsorssal vívódva gyakorta ült egy Kondor rajzolta „fejedelmi széken”. Számtalanszor mondhatott hasonlót a maga elé idézett angyalnak Mihály, mint amit Kondor írt egyik versében:

Így ülök itt, kint és bent sötét, holott még élek percegve
fába furkálódzó lehetetlen féreg. Időnként szólok is
vagy magamban csak úgy, nem tudok már; bizony
bizony eszembe jön most rettentő nagy hazugságom egyszerre. 

                                                                                              (És eszembe jutnak...)

Hogy mi lehetett az a „rettentő nagy hazugság”, ami Kondornak és Csokonainak is az eszébe jöhetett? Talán az, hogy létezik olyan közösség, amelynek szüksége van a talentummal megáldott alkotókra, akik az önfaggatásuk és nemzetostorozásuk révén józanodásra bírják a közösséget, és erkölcsi tartást adnak a fölemelkedéshez; akik kovászai lehetnek az összetartásnak a sanyargattatás, a végveszély idején. Talán az, hogy a talentum és képesség megfelelő fegyelemmel, mesterségbeli felkészüléssel, szorgalommal történő kibontása s a jelenségek pontos analízise és újjászerkesztése révén az értelem, az ítélőerő uralja a közösséget, s nem a kicsinyes érdek és hatalmi csatározás. Az elmét delejező „rettentő nagy hazugságok” nélkül (melyek csakis azáltal váltak „hazugsággá”, hogy az alkotói tevékenység és annak el- és befogadása között jelentős törés mutatkozott, s a tehetség valóra váltásáról szőtt ifjúkori remény sajnálatos módon önámítássá, tévedéssé degradálódott), valószínőleg a meddő, megszégyenítő, önbecsüléssel cseppet sem kecsegtető lakájsors és az udvaribohóc-szerep maradt volna mindkettőjük számára, vagy az önpusztításnak valamilyen gyors és hatékony formája. Mondjuk: szájukba veszik a gázcsapot. 

*

Huszonhét év: gondolnánk semmire sem elég. Az ördöggel és angyallal birkózás közben szerzett múlhatatlan sebek; a lélekmélyi pokoljárás alatt megismert gyilkos indulatok, és gyógyírként ható szeretetáramlások; az idegekben működő, tűzhányóként lávázó paroxizmusok és önfelszámolásra sarkalló szenvedések megértéséhez talán biblikus kor szükségeltetik. Volt idő, amikor magam is úgy véltem, a tisztességben megélt öregkor az Isten adománya, kegyelmében részesedés. Mert úgy gondolkodtam, miként az egyik kedvenc francia íróm, Chamson, aki azt a szinte lefordíthatatlan mondást írta önéletrajzi regénye címének: il faut vivre vieux (vagyishogy: meg kell élni azt a bizonyos öregkort), hogy a végső számvetést harag, gyűlölködés, vádaskodás és részrehajlás nélkül elvégezhessük.
      Persze ahhoz is meg kellett élnem egy bizonyos kort, hogy belássam: nem mindenkinek adatik meg az aggastyánkor birtoklása, aminek hiányában nem feltétlenül kevésbé bölcs, tapasztalt, emberismerő és számvetésre érett az illető, mint egy galambősz öregember. Semmivel sem több „rettentő nagy hazugság” szükséges a harmincévnyi „lehetetlen féreg- léttel” birkózás elviseléséhez, a csapdákat és hamis mosolyú démonokat rejtő lét-utazás átvészeléséhez, mintha ötven vagy hetven esztendő jut az embernek osztályrészül. Legfeljebb a mákony vagy a lélek öngyógyító képességét fokozó önámítás hat másként: lassabban, elviselhetőbben, esetleg kevésbé pusztító módon, ha a dózis nagyobb időintervallumban fejti ki hatását. Mondhatnám időben, az ember életútjának a felén találkoztam Nietzsche kijózanító és termékenyítő intésével is, amelyik az öregség ítélőerejét és szándékát helyezte más megvilágításba: „Nem okos dolog az estét tenni meg a nap bírájának: mert ilyenkor nagyon is gyakran a fáradtság ítélkezik az erő, siker és jóakarat fölött. És éppígy a legnagyobb óvatosság volna ajánlatos az öregkort illetően és arra nézvést: hogyan ítéli meg a hajlott kor az életet, kivált azért, mert az öregség, akár az este, szívesen álcázza magát új és vonzó erkölcsiséggel, és ért hozzá: miként szégyenítse meg alkonypírjával, esti szürkületével, békés vagy vágyakozó csendjével a nappalt.”
      Nagy kérdés, hogy a kínzó tüdőbajával s a közelgő halállal szembesülni kényszerülő Csokonai az angyalt, mint sorsának és egyben végzetének irányítóját; esetleg a magános lelkéből megidézett beszélgető- és útitársat, a diskurzus-filozófia és eklóga-párbeszéd másik részvevőjét; avagy a hanyatló földi porsátra fölé égi-szellemi szelídséget, üdvösséget hozó mennyei lényt tartja-e a kezében. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a vöröses kontúrral körülrajzolt hófehér figura, hatalmas azúrkék szárnyszerkezetével a hátán, egyszerre lehet égi hírnök, aki Csokonai évtizedes szolgálata, a magyar poézis és a csinosításra szoruló magyar nyelv tudatos, öntudatos és következetes szolgálata fejében ajándékozza meg a világi elismerést, fejedelmi támogatást alig élvező deákot az égi áldással. Ugyanakkor lehet egyfajta játék-angyalka, akinek az átkozott poétai sorsból kiábrándulva, mintegy önzsongításképpen, bármit mondhat a költő, éppúgy hallgatásba merül, akárcsak a versekkel megszólítani vágyott közösség; akinek egy szárnyascsavar segítségével föl lehet húzni a lendkerekét, hogy a szobában körbe-körbe röpködjön duruzsoló hangot adva, akár egy „kenetlen” fém-légy. Szakrális és profán, metafizikai távlat és gyermeki boldog játékosság, „madárcsontú” szerkezetek létrehozása és roppanó gerincek láthatóvá tevése egyszerre van jelen az apokaliptikus kor költői értelmezésében; a zsigerekig ható tragikum érzékelését a gyermeki csínytevés öröme oldja: pillanatokra.

Szórd fehér lángod léha pusztítás!
Ne küzdjünk tovább árnnyal, fegyveresen
legyünk boldog halottak vagy boldogok.
Jákob és az Angyal – küzdök tömör
undoroddal; próbaképpen bocsátottad rám.
Én erőtlen földretépett lélek! 

                                                                                           (Két vers, II)

Erdély azt is megemlíti a vele felvett interjúban, hogy Kondor erős késztetést érzett az okkultista könyvek iránt, s egy demizson bor árán bevetette magát a könyvtárba, s „ott akadt rá Swedenborgnak a Menny és pokol című könyvére [...] Swedenborg ugye egy XVIII. századi misztikus Blake kortársa, többször említi is a verseiben, és ez a Menny és pokol című műve, ez tényleg hihetetlen könyv. Ebben azt állítja, hogy őt egy angyal végigvezette a mennyen, poklon és a purgatóriumon, nagyon precíz leírást is ad, és meglepő kijelentések özönével van tele. Ettől számíthatóan éreztem a képeiben és az egész munkásságában, hogy most már tudatos benne a misztikus érdeklődés, nem pusztán formai.”
      Talán akkor sem rugaszkodunk el túlságosan az igazságtól, ha e felhúzható, a szakralitásból épp a humor révén kettős természetűvé vált játékangyal kapcsán azt a megállapítást tesszük (kiváltképpen, ha a Kondor által értelmezett-illusztrált három magyar költő: Csokonai, József Attila és Pilinszky sorsát, el- és befogadását, kálváriajárását tekintjük), hogy az átkozott poéták metafizikus és valóságos sorsa: „egy rugóra jár”. Ebbe az illusztris, ámbár emberi szenvedéseikért, idegőrlő magánosságukért, páratlan szolgálni tudásukért és margóra vetettségükért alig irigyelt társaságba illeszti önmagát Kondor; ami inkább hősies elszántság és következetes sorsvállalás, semmint hiúság vagy szerénytelenség a fiatalember részéről.
      Ám a legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy a halhatatlan költőnek kijáró trónon ülve jogar helyett e különös (ám másoknál, így például Hajnal Gabriellánál is felhúzható: vagyis mások kénye-kedve szerint mozgatható, mozgásba hozható, megfékezhető és irányítható) „szerkezetet” kezében tartó költő, nem csupán passzív befogadóként, az égi ige hallgatójaként tekint szemközt az angyallal. Noha az angyalokról tudjuk jól, hogy nincs nemük, Kondor angyalfigurájának mégis láthatóan keble van, női természetű lény. Különös feszültséget teremt ezáltal a festő, hiszen Csokonairól tudjuk jól (József Attila Csokonai vonzalmának egyik oka is ebben rejlik), hogy hadilábon állt a nőkkel. Deákos szerelmei, a Földinévé lett Juliska iránti bonyolultan összetett érzelmei, Lilla költői ideává magasztosult lényét delejező széptevései, s a protestáns „anyaistenként” viselkedő (fösvény és képmutató, kegyetlen és számító) anyjáról írott sorai olyasfajta tudatalattiba száműzött gátlásokat, lelki és pszichikai zavarokat mutatnak, melyek hol az öngyilkosság gondolatát, hol az erotikus és trágár élcelődés gesztusát, hol pedig a költői szépelgés szükségét szabadítják föl benne. Bátran írhatta volna Csokonai is e sorokat Kondor helyett:

Mindennap a megfojtott
gerjedelmek napja van

S noha Csokonai korában nem divat a családról, a meghitt családi érzésekről beszélni, ember legyen a talpán az, aki kegyetlenebbül és következetesebben számol le a saját rútsága okozta kisebbrendűséggel, a szégyenkezésig takargatott nemi gondjaival, és a Magna Mater kíméletlen uralmával, mint tette az anyjával összezártan élő Csokonai. Kondor talán éppen József Attila „mérnöki” rendteremtő vágyával, hiányélményként jelentkező szeretetéhségével, önveszejtésig fokozott önfaggatásával és lélekelemzésével tárja föl Csokonai és saját viszonyát a női angyallal: a paroxizmust előidéző és megfékező lénnyel folytatott párbeszédében.
      Kondor későbbi pályáján képletesen és alkotói értelemben egyaránt sokszor birkózott az angyallal. Egy helyütt azzal a cinikus megjegyzéssel hozakodik elő az ördög: „Miféle furcsa szándék indít dolgozni mégis, amikor mesterséged nem kíván már kutatnivalót, ugyancsak semmi jele, hogy valaki követné a folytatást? A munkád senkinek nem kell”. Kézenfekvő lenne a Madách-féle párhuzam, de mégsem célravezető a megfeleltetés, mert Kondornál az angyal-ördög párbeszédben az ördög nem emelkedik luciferi szellemi magaslatokba, nem ölt magára metafizikus távolságot, nem kelt szörnyművész kétségeket, nem kínál alternatívát, ehelyett ugyanaz a bukott, sötét természetű, fékeveszetten pusztító lény marad, amilyen sorsra ítélte a Teremtő. Másutt az „angyalság” fogalmát önmagán próbálja értelmezni:

Úgy érzem néha hogy jó vagyok
szelíd és engedelmes, enyhetadó
bizalmas, igaz és jó, mint az angyalok
majd angyal vagyok; vagy szeretnek
az angyalok. És nincsenek angyalok.
                                      (Úgy érzem néha...)

Olyan attribútumokat vél igaznak magára nézvést, amilyeneket gyermekkorunkban szoktunk hallani az angyalokról. S amikor már-már elhinné, hogy a teremtés, a szeretetsugárzás, a másokért veszkődés és szolidaritás okán valóban olyasfajta angyal, aki szerethetővé válik a többi szeretetéhes embertársa és az angyalok előtt is, felrémlik a tudatban a hiány (amelyről Vigasztalás c. versében mondta: „A költemény pedig / a testemből való / hiány”), az Istennel együtt eltűnő, szertefoszló, ontológiailag nem létező angyalok észveszejtő hiánya, ami egy csapásra kétségessé teszi angyal-mivoltát, miként a név megtagadása a létezést József Attilánál.
      Kondornál az angyal hol a vészterhes és embermilliókat veszejtő korban megidézett reménység jele, mint A forradalom angyala, vagy Angyal zászlóval képeken; hol a Picabia-féle költőportréra emlékeztető önfaggatást és én-értelmezést segítő lény, aki a mélységekből hozza napvilágra a bűnbeesés előtti embert (Ezékiel angyalfejei, Madonna két angyallal); hol pedig a mallarméi tiszta költészet és álombéli jelenés főszereplője, mint a Hárfázó angyal esetében. Radnóti költőhöz szóló intése: tisztán élj te most! –, olyan elemi vággyal szólal meg Kondor angyalainak üzenetéből; az idea-világ teremtésének, a rousseau-i önművelésnek és belső építkezésnek olyan magával ragadó igénye szabadul föl a grafikusból, amilyenre Csokonainál és Pilinszkynél talált példát. 

*

„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” –; konstatálja a magyar művészsorsot Csokonai, mégsem hadakozik egyikük sem az elhívás, a szolgálat és teremtés testet-lelket elemésztő feladata ellen. Miért is nem? Kondor az Angyal, ördög, költő ciklus címadó szereplőinek hármas párbeszéde során mondatja a költővel, hogy „tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik [...] igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben”. Ez a hitvallás és nyomot hagyni szándékozás szinte rárímel Csokonai azon törekvésére, hogy a belső kényszernek engedve egy boldogabb 20. és 21. századnak írjon, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz vagy igazán semmisem, s amelyben bizonyára lesznek olyan utódok, akik megértik jeleit és verseit.
      Bizonyára akadnak olyanok, akik valamifajta testi vagy lelki fogyatékossággal, leplezetlen hiányélménnyel, elfojtott konfliktussal magyarázzák az eltántoríthatatlan, iszonyatos erővel működő alkotókedvet; miként akadnak olyanok is, akik valamifajta fanatizmussal vagy megszállottsággal iparkodnak igazolni a mindkét alkotóra érvényes önégetést, a kicsinyes korukkal és képviselőikkel szembeni dacolásukat. Meglehet, hogy mind a pszichológiai, mind a teológiai megközelítésben rejlik igazság: méghozzá nem is kevés. Csokonai példája fényesen bizonyítja, hogy nem kell feltétlenül deklarált istenhit, hitgyakorlatban mutatott vakbuzgóság az örökkévalóságban hívéshez, az emberi közösséget szolgálni tudáshoz. Kondor ószövetségi és egyéb bibliai tárgyú képei maguk is inkább a morális példázat, a tisztaforrás-keresés, a hagyományból építkezés, az elvtelenséggel vagy még inkább az emberi méltóságot semmibe vevő elvekkel szembeni dacolás lenyomatai. Olybá tűnik, hogy a sokat emlegetett transzcendencia és immanencia sokkal mélyebben gyökerezik a tudatban, a lélekben és a zsigerekben, mint ahogy maguk az alkotók hiszik, s a létfaggatás során sokkal közelebb kerülnek a Teremtőhöz, a teremtés örök mítoszához, minthogy gondolták volna.

*

Börtön ez a város,
a diplomaták feje gömbölyű,
tele a hasuk furcsasággal.
Minden ember gondolkozik,
például a költő,
de a legtöbben mégiscsak
dolgoznak, bort isznak,
mondogatják, hogy
világszabadság.

A „börtön város” sem nem Debrecen, sem nem Budapest –; az osztrákok és katolikusok által szorongatott cívisváros (melynek „városi” jellegét a korabeli utazók közül sokan megkérdőjelezték), benne a Kollégiummal és híres bibliotékájával a szellem emberének valóságos szigetet jelentett. Rousseau és megveszekedett ellensége: Voltaire, Kant és a botanikus Gessner, Plutarchos és Horatius titkos és elmélyült olvasása avatta „kozmopolitává”: vagyis az antikvitás és felvilágosodás bölcseleti irányzataira nyitott, fogékony deákká Csokonait, aki az iszamós mocsárral és erdőrengeteggel körülbástyázott városban élő, bőszáru gatyát, csizmát és kalapot viselő vastag nyakú kálvinistáktól örökölte a magyarságát és rebellis természetét. Mily szembeötlő és feszítő az ellentét a királykékbe burkolt költőfejedelem megingathatatlan alakja és a cella-létet hangsúlyozó fekete deszkapallók majdnem unalmas ritmikussága között. A „plebecula”: a közönséges pórnép szándéka ellenében kiemelkedni a sárból, a szűkös szoba cella-sivárságából, és önnön tehetsége és tudása szorgalmas kibontása révén fölemelkedni a szellemi magaslatokba, ahogy a falhoz állított cserépben megjelenített szimbolikus virág, és az égbe vivő lajtorja mutatja nekünk: ez Csokonai nagyságának, megingathatatlanságának a titka.
      Az országot megszálló oroszok és talpnyalóik által megfélemlített Budapest magához vonzotta nemcsak a mindennapi túlélés legegyszerőbb módozataiban jeleskedni vágyó, politikai jelszavakat: a „világszabadságot” öntudatlanul és szervilisen skandáló fiatal értelmiségieket, munkásokat és parasztokat, de a méltóságot nyomorító hatalom törekvései ellenében, a tiltások és korlátozások dacára is sokszínű szellemi produkciót és bölcseleti tant létrehozó tehetségeket is. Az olyan költőket, akiknek sorsában felismerte az örökös úton levésre, mindörökre önmagába zártságra és monologizálásra ítéltséget, ekként ír:

Nem emberfiának beszél ez, és hazája
mégis a tunya Földről való lakhely.
Ő maga meg csavaroghat békétlenül erre,
haragos füstben és másféle szorító
homályban tovább, mindörökké.

(Más)

Még most is hallom, hogy hörög...
Rajtatok csillogó talár,
őrajta csillognak a csontok.
Nyomjátok jobban a föld alá!

(Csokonai gúlája előtt)