WEHNER TIBOR

Az időlegesen Tatabányára visszatért
kihelyezett tagozat

A Kortárs Galéria kiállítása
     

Úgy vélem, a Kihelyezett tagozat-cím érzékletes és pontos kifejezés: jelzi, hogy a keretek kissé meglazultak, hogy az azonos vonásokkal jellemezhető, eredetileg összetartozó szereplők kissé eltávolodtak egymástól – de a kapcsolatok azért nem szakadtak meg, a dolgok természete, lényege a távolság, a fizikai jellegű különállás ellenére nem változott. A szülőhely, az útra indító táj, a felnőtté érés közege minden ember életében, pályáján meghatározó, és különösen fontos, determináns tényező a művészek esetében. A Tatabányáról elszármazott, Tatabányától eltávolodott alkotók túlnyomórészt gyermekkorukat, fiatal éveiket élték meg ebben a városban és csak néhányan vannak, akik később, rövidebb ideig váltak az itt zajló művészeti élet szereplőivé, hogy aztán később ismét más terekben és közegekben fejtsék ki munkásságukat. A Kernstok Károly Művészeti Alapítvány és a Kortárs Galéria meghívására 2007. szeptemberében-októberében a Tatabányán született, Tatabányáról indult, munkásságuk egy-egy szakaszával ide kötődő, az országban és a világban szétszóródott alkotók tértek vissza műveikkel egykori városukba: a Kihelyezett tagozat című kiállítás izgalmas történeti, művészetszociológiai, művészettörténeti vonatkozásokkal és adalékokkal kamatozó együttest tárt az érdeklődők elé.
      Tatabánya kultúrhistóriájában, a település művészetének történetében a várossá alakulás óta kiemelt szerepe volt és van a vizuális művészetek alkotóinak: az itt élt, itt dolgozó, és a napjainkban is itt élő, itt tevékenykedő képző- és iparművészek csapata mindig népesebb és aktívabb volt, mint a Turul-hegy lábánál munkálkodó íróké és költőké, zenészeké vagy színészeké. Ennek a jobbára a város- és megyehatárok közé zárt művészeti történetnek a nyitánya a Bányász Képzőművészeti Szabadiskola a várossá nyilvánítást követő, 1948-as megalakulása volt. A szabadiskola egy évvel későbbi, 1949-es budapesti kiállításának katalógusában írta az alapító-tanár Luzsicza Lajos  festőművész (az ezen a kiállításon szereplő Luzsicza Lajos Árpád édesapja): „A szabadiskola azzal a határozott akarással kezdte meg működését, hogy Tatabánya város és a közelvidék tehetséges, művészi adottságokkal rendelkező munkásait a szabadiskolába tömörítse. Két célt kívánt így szolgálni. A valódi kimagasló tehetségeknek az előképzettség megadása után biztosítani kívánta a továbbtanulás lehetőségét, másrészt, és ez volt a fontosabb, a gyakorlati műtermi munka és az elméleti előadások révén az egészséges ízlés, a helyes művészetszemlélet jó kultúrkáderjaivá akarta tenni hallgatóit. Ezen az úton gyors és komoly eredményeket remélt a város a bányászság képzőművészeti kultúrnívójának emelésénél. A művészet a népé – mondta Lenin – gyökerével a dolgozók széles tömegeinek mélyébe nyúlik.” (A budapesti, a mai Árkád Galériában, a volt Fényes Adolf Teremben, az akkori Fővárosi Népművelési Központban rendezett 1949-es kiállításon szerepelt a fiatal Szamosvári József festő- és Lajos József szobrászművész is, akik néhány évtizeddel idősebben ezen a tatabányai tárlaton is jelen voltak műveikkel.) A bányász szabadiskolai kör volt évtizedekig a tatabányai képzőművészet inspiratív központja, amelynek vezetői közül meg kell emlékeznünk a már említett Luzsicza Lajos mellett Szlávik Lajosról, Görgényi Istvánról és a közelmúltban elhunyt, évtizedekig szorgos körvezetőként dolgozó Krajcsirovits Henrikről. E mesterek szárnyai alatt fedeztettek fel a tehetségek, innen kerültek a legkiválóbb növendékek a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, és voltak olyanok is, akik a körön kívül, de annak kikerülhetetlen működésére, tevékenységére éberen figyelve kezdték meg pályájukat. Ezért elismeréssel kell szólnunk a város iskoláiban dolgozó, kitűnő művészpedagógusok, Sz. Győrfy Klára, Bánfi József, Papp Albert és kollégáik munkásságáról is. Aztán az ún. ötvenes évek elmúltával, jóllehet „a művészet már nem nyúlt gyökereivel a dolgozók széles tömegeinek mélyébe”, de a munka és a művésznövendékek sora nem szakadt meg: a hatvanas, a hetvenes, majd a nyolcvanas és a kilencvenes években is újabb és újabb tehetségek jelentkeztek, és közülük sokan távoztak el a városból. Vagyis napjainkban már hat évtized egykor Tatabányához szoros szálakkal kötődő, itt született, itt felnőtt, itt tanult művészének pályafutására kell visszapillantanunk, s így harminchárom egykor tatabányai illetőségű művész alkotásainak körében szemlélődhettünk a Kihelyezett tagozat kiállításon. A várostól való eltávolodásnak, a kihelyezett tagság-pozíció létrejöttének korszakok, periódusok, kényszerek és körülmények által meghatározott okai vannak: talán legfontosabbakként a budapesti, pezsgő művészeti élet erőteljes vonzóhatása, az egzisztenciális problémák megoldásának nyitottabb fővárosi lehetőség-világa, az alkotási feltételek megteremtésének viszonylag könynyebb volta, s mindezeken túl a távolságok eltűnése, a kommunikációs csatornák kiépülése és kitágulása jelölhető meg. (De azért elgondolkodtató Tatabánya műterem-helyzete, a városban megnyíló kiállítási lehetőségek szűkös volta, a művészettámogatás túlfinanszírozottnak nem ítélhető mértéke.) Ennél talán fontosabb, hogy a város így, ha áttételesen is, de mégiscsak jelentős szerepet játszott az eltávozottak művésszé válásának folyamatában, és Tatabánya a tagozat művészeinek munkálkodása révén – jóllehet rejtetten –, de mégiscsak jelen van a kortárs magyar művészet történéseiben és folyamataiban is.
      A Kihelyezett tagozat kollekciójának művei között szemlélődve hat évtized magyar művészetének története rajzolódhatott meg a figyelmes szemlélő előtt: műnemek, művészeti ágazatok, technikák gazdag együttesében, s főként a törekvések, a kifejezések, a stíluskörök, a szemléletek időben változó, változatos tárházában. Hagyományos, a klasszikus alkotóelvek szellemében készült kompozíciók és rendhagyó, formabontó, meglepő eszközhasználattal és effektusokkal élő munkák, más és más alkotói attitüdöt, alkotói eszményeket tükröztető táblaképek, egyedi és sokszorosított grafikák, kisplasztikák, mobilok, objektek, textilek, textilplasztikák, alkalmazott grafikák és besorolhatatlan, kategorizálhatatlan munkák sorakoztak a galéria belső tereit szétfeszítő, a Közművelődés Háza előcsarnokát is behálózó tárlaton. A kiállítás harmincöt művésze – Augusztin Márta, Balatoni Klára, Dobroszláv József, Droppa Judit, E. Szabó Margit, Fülöp József, Gerber Pál, Goda Zsuzsanna, Haszon Ákos, Haszon Sándor, Hegyi Csaba, Kádas István, Kálmán Tünde, Kovács Valéria, Kubó Éva, Lajos József, Lois Viktor, Lőrincz Ferenc, Luzsicza Lajos Árpád, Neuberger István, Oláh György, Przudzik József, Révész Napsugár, Sáfrány Ákos, Sipos Barbara, Sipos Marica, Szamosvári József, Szentirmai Zsuzsanna, Szentgyörgyi Tünde, Tenk László, Tettamanti Béla, Tooth Gábor Andor, Vadászné Ablonczy Emőke – mellett szólnunk kell arról, hogy különböző okok miatt nem lehetett jelen Jurida Károly és Viczina Júlia, és hogy valószínűleg egy ugyanilyen hosszú névsort állíthatnánk össze az elszármazott, de ma már nem élő alkotók számbavételével. Ez a kör is – akiknek sorában ezúttal csupán Dobroszláv Lajosra, Luzsicza Lajosra, Szlávik Lajosra és Horváth Ferencre emlékeztetünk – megérdemelne egy összegző, áttekintő kiállítást. És végül, de nem utolsósorban nem feledkezhetünk meg a Kihelyezett tagozat vezetőjéről, Virág Jenőről, aki felkutatta, összefogta ezt a művészcsapatot, és akinek kitartó, szívós tevékenysége, szervező munkája nélkül nem jöhetett volna létre ez a nagyszabású, rendkívül alapos és tartalmas kiadvánnyal kísért, kitűnően dokumentált, jelentőségében a városhatárokon messze túlmutató tárlat.