N. HORVÁTH BÉLA

Kettős tükörben

Illyés Gyula József Attiláról
(Szerkesztette Domokos Mátyás)

Illyés Gyula és József Attila kapcsolatában több, ma is tisztázásra váró, homályos pont létezik. Ez a kapcsolat erősen foglalkoztatta nemcsak az irodalomtörténészeket, hanem az irodalmi gondolkodást is, amely nem tartotta elegendőnek azokat a sztereotípiákat, amelyek a két költő habitusáról és költői értékéről, vagy kettejük kapcsolatáról, különösen Flóra vonatkozásában, mindmáig erősen tartják magukat.
      Az Illyés-József Attila kapcsolattörténet több megvilágításból ismert. A főszereplők maguk is értelmezik e kapcsolatot: József Attilának két verse is ismert, amely Illyéshez íródott. Illyés kritikát ír a Külvárosi éj kötetéről, amelynek summázatos kijelentését, hogy József Attilát jó költőnek tartja, nem támasztják alá a részletek. József Attila véleménye Illyés költői teljesítményéről egy 1928-as Vágó Mártához írt levélből ismert, amelyben elismerően szól barátja egyik verséről, illetve azokból a feljegyzésekből tudhatunk e vélemény gyökeres átalakulásáról, amelyek szerzői (Szántó Judit, Németh Andor) nyilvánvalóan elfogultak. E véleménynyilvánítás legfontosabb dokumentuma a Miért nem én? nem ismert. Vagy legalábbis nincs megbízható ismeretünk arról, mit tartalmazhatott ez a valószínűleg pamfletszerű írás. Hogy mi lehetett József Attila véleménye a bolsevizmusról és az Illyés Gyulát és Nagy Lajost vendégül látó Szovjetunióról, az kikövetkeztethető A szocializmus bölcselete című 1934 novemberében megjelent, erőteljes fogalmazású, de logikusan végiggondolt tanulmányból. Hogy a vendégről, Illyésről mit írhatott az így is mellőzött és önérzetében, költői hiúságában ismét megalázott József Attila, az az ismert Veres Péter-levélből kiolvasható. József Attila elhatárolódik a szocialista irodalom tehetségtelenjeitől, majd így folytatja: „Másról meg kiről lehetne szó? A moszkvai irodalmi propagandára meghívott Illyés Gyuláról? Illyés – cikkben írta ezt – örökösödési törvénnyel akarja kényszeríteni a parasztokat, hogy legalább négy gyermeket hozzanak a világra! Ő a moszkvaiaknak való. Vagy, hogy ne túlozzak, nem áll közelebb hozzánk, mint a nácikhoz vagy a bolsevistákhoz.” József Attila ezt a – különben félreértelmezett – illyési javaslatot még majd az Új Szellemi Front kapcsán is Illyés fejére olvassa, ugyancsak indulattal, és a Világosítsd föl „fasiszta kommunizmusának” attribútuma is ott van e levélben. A versben a rend lényege („arravaló”) „hogy ne legyen a gyerek hiába / és ne legyen szabad, ami jó.”
      A Miért nem én? nemcsak pikantériája, szenzáció értéke miatt foglalkoztatja az irodalmi közvéleményt. Egyik fontos pillatata lehet annak a gondolkodástörténetnek, amely az Egyéniség és valóságtól a Hegel-Marx-Freudig ívelve értelmezi József Attila társadalomképét. Az írás azonban – ahogy szakmai eufémizmussal Szabolcsi Miklós megfogalmazza – „valakinél lappang”. A monográfus a Sándor Pál-verziót ismerteti, amely szerint pártérdekekből ő vette magához az írást, ami aztán a háborúban megsemmisült. Más kortársak – és maga Illyés is – azonban egy másik variánst sugallnak. Eszerint az írást Illyés első felesége Juvancz Irma szerezte meg, Vámbéry Ármin segítségével, hogy aztán ne jelenhessen meg. Nem lehetetlen persze, mint a Nagy Csaba és Horváth Iván közölte töredékek is mutatják, hogy változata is lehetett a Miért nem én?-nek De ha elfogadjuk, hogy a Századunk megvásárolta a kézirat kiadási jogát és az írás Juvancz Irmáékhoz került, miért tartotta volna magánál a később elváló feleség? Logikusnak az tűnik, hogy átadta a Szovjetunióból hazatérő Illyésnek. Az Illyés-hagyatékot ismerők szerint vannak még József Attilával kapcsolatos nem publikált dokumentumok.
      Illyés József Attiláról való gondolkodását megismerhetjük a korábban Domokos Mátyás segítségével sajtó alá rendezett Naplók tükrében. És további adalékokat szolgáltat az Illyés Gyula József Attiláról címmel kiadott dokumentumgyűjtemény. Ezek ugyanis (kisebb) részben szólnak a kapcsolat baráti szakaszáról, nagyobbrészt viszont az elmérgesült emberi, alkotói viszonyt kommentálják. Domokos Mátyás irodalomtörténészi tisztessége, értékőrzése és az illyési életmű feltétlen tisztelete hatja át azt a szándékot – mint írja – , hogy hallgattassék meg a másik fél is. Sajátos helyzet ez. A csaknem fél évszázaddal pályatársát túlélő költő viaskodik egy emlékképpel és egy szoborral. Az összerendezett jegyzetek, naplótöredékek kevésbé szólnak a műről, a pályatárs költészetéről, mint arról a bonyolult kapcsolatról amit színez egyfajta bűntudat, miközben az írások azt bizonyítják, hogy nem történt bűn – ahogy Fejtő Ferenc írja Illyés Gyuláné könyve kapcsán. József Attila költészete és „kultusza” árnyékában tragikus, mert eleve vesztes, pozícióban mutatja fel Illyés e kapcsolat történetét, töréspontjait. Illyés József Attila-képének egészére igaz, amit Tamás Attila a Flóra-versek kapcsán ír: „blaszfémiára vállalkoznék, ha ki akarná szakítani kedvese nevét a kialakult művészi-szakrális összefüggéseinek gazdag hálózatából”.
      Az Illyés-József Attila kapcsolat első repedése a Nyugat-beli kritika a Külvárosi éjről. Az irodalomtörténészi vélemény szerint elhibázott, tendenciózus, prekoncepcionális kritika nem magyarázható azzal, hogy Illyés nem ismerte fel barátja költői nagyságát. Kétségkívül más módon forradalmi, agitatív a Hősökről beszélek és A város peremén. Az ítészi értékítéletet külsődleges, esztétikán túli szempont alakította, amint az egyik Naplójegyzet (1973. márc. 20.) rávilágít. Az Óda kapcsán írja Illyés: „a Nyugatban jelent meg, első versként a Babits ellen írt szomorú pamflet okozta feszültség föloldásául, amelyet az én kínosan (s mint kiderült), fölöslegesen méricskélő bírálatom (a Külvárosi éjről) is szolgált. Babits nagylelkűbb (tágabb horizontú) volt, mint magunk is gondoltuk”. Illyés itt feltehetőleg nemcsak az irodalmi „ödipusz komplexust” megbocsátó „nagylelkű” Babitsra gondol, hanem arra is, aki úgy nyilatkozott, hogy neki jobb véleménye van a kötetről. Azaz valóban fölösleges volt a méricskélés.
      A kapcsolat történetéhez, s a tükrök fényszórásának elemzéséhez tartozik a Halálbüntetés elleni röpirat, amihez Illyés csak a nevét adja, s a bírósági tárgyaláson már nem álltak egymással szóba. Illyés ugyan ezt azzal magyarázza, hogy József Attila Zsolt Béla körében állt, s Zsolttal nem volt beszélő viszonyban. Azaz a népi-urbánus ellentét tükrében kap most fényt ez a történet, amint az Új Szellemi Front idején is, amikor József Attila az összes résztvevő közül nem Zilahyt, nem is az ősellenség Németh Lászlót, hanem Illyést támadja a legvehemensebben.
      A tükörben utoljára a Szolga kapcsán tűnik fel a két alak. „Illyés Gyula és József Attila izgalmas költői párbaja, Harctéri jelentés a Szép Szó és a Nyugat irodalmi törésárkaiból” címmel és alcímmel jelenik meg a Nemzet 1937. július 8-i számában egy jól értesültnek tűnő híradás arról, hogy József Attila Ars poeticájának egyik szavát Illyés magára véve válaszolt, s „József Attila már költi barátságos válaszát”. Illyés verse a Szolga, de József Attila „barátságos válasza” nem az Egy költőre, hanem a [Szolgának állítod magad...] kezdetű töredék. Szabolcsi Miklós a Kész a leltárban megismétli az 1955-ös kritikai kiadásban írottakat, miszerint „Illyés verse Fejtő Ferencnek szólt, de a nagybeteg költővel elhitetik, hogy őt rágalmazza”. S Szabolcsi hivatkozik Illyés egy cikkére és egyik naplójegyzetére is. Hogy kik hitették el József Attilával, hogy rá vonatkozik a vers, Szabolcsi sem 1955-ben, sem 1996-ban nem konkretizálta, de nyilvánvalóan a többesszám a költő urbánus barátaira vonatkozik, azaz a Szolga is része a népi-urbánus vitának.
      Domokos Mátyás könyvében az említett írásokon kívül szerepel egy kézirattöredék, amely a József Jolán-könyv impressziója kapcsán keletkezett. Illyés, mint a Nyugatban megjelent reflexiójában is, ugyanazzal a mondattal hárítja el, hogy a Szolga József Attilára vonatkozott volna: „Hogy versírás közben az író kire gondol, annak megállapítására és kinyilvánítására egyedül az író illetékes.” Majd kijelenti: „Nem József Attilára gondoltam; az a pár sor nem neki volt válasz.” Majd Illyés megtoldja a legautentikusabb személy, József Attila megidézésével: „Kezdetben, a vers megjelenésekor, 1937. június elején – két hónappal szanatóriumba vonulása előtt – ezt ő maga sem hitte. Nevetve említette a bulvárlap »művészeti riportját«, amely felröppentette a hírt, hogy ő énrám, én pedig őrá írtam verset. »Mit ki nem találnak az emberek« – mondta mindkét állításra.” Természetesen az utókor sohasem tudhatja bizonyosan mit gondolt, s kire gondolt az író. S nem is kételkedünk, de a június eleji, a cikken nevető József Attila nem elég hitelesnek tűnő argumentum. Annál is inkább, hisz egy 1974. október 11-i jegyzetben, Fábián Dániel könyve kapcsán így hárítja el a vádat, hogy József Attila lelki összeomlását ő okozta volna azzal, hogy 1937 nyarán József Attila látta Illyést és Flórát egy társaságban: „1934 tavaszától József Attilát csak 1937 októberében láttam viszont...” Ezt erősítik a nekrológban írottak. „Ifjúkorunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kérette egykori barátját.” Illyés így adja vissza az estébe nyúló találkozást: „Barátságunk, mely az előző években elhidegült, egy perc alatt, egy ölelés alatt ismét a régi lett. Minden ellentétet feloldottunk, minden félreértést tisztáztunk, a legkisebbet, a tíz év előttit is; ő ragaszkodott ehhez, csak ezután volt hajlandó rátérni a legnagyobb kételyére: érdemes-e élni?” Hogy mi lehetett a legkisebb félreértés 1927-ből, nem tudni (hacsak nem Vágó Márta), a legnagyobb „félreértésről” azonban a kézirat nem tesz említést.
      Illyés a Szolgát a későbbiekben az utolsó versszak nélkül közölte, ahogy Illyés Gyuláné írja: „hogy a félreértéseket elkerülje”, ugyanis Fejtő is magára vette, ugyancsak „ok nélkül”. Nem valószínű, hogy Illyés a Fejtő iránti gesztusként hagyta el a becsületsértő vádakat. Sokkal inkább a József Attila és kultusza iránti tiszteletből és talán megfontolásból.
      A Szolga inspirációja és az Ars Poetica „józan ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát” sora közti áthallásról írja Illyés 1963. augusztus 2-i naplójegyzetében: „A szolga itt is én vagyok. Kaptam a figyelmeztetést nem sokkal a vers megjelenése után. De nem a költőtől.”  Az ész és az ostobaság persze József Attila költészetének jellegzetes antitetikus trópusa, amint a „szolga mód” elutasítása is értelmezhető a Levegőt!-ben megfogalmazott magatartásmód, „az én vezérem bensőmből vezérel” aktualizálásaként. Ezzel együtt, nem zárható ki az Illyésre vonatkozó célzás, hisz a Hazám ismert sorát illetően is él az irodalmi köztudatban az a hit, hogy az Illyésre vonatkozik: „...kilábol / a népségből a nép fia / Hol lehet altiszt, azt kutatja...”
      A Szolga egy erős identitásból íródott válasz. „Szolga – mondhatom én magamra.” A múltnak, a sorsnak olyan vállalása szilárdul itt öntudattá, amit nem a Puszták népe igazol, hanem elsősorban a Magyarok azon feljegyzései, vallomásai, amelyek a közösségvállalást taglalják. Ebben az értelemben artikulálódik a szolga, a szolgaság fogalma az Illyés-versben, bár az Ars poetica nem mint társadalmi státust használja a fogalmat, hanem jelzőként az önállótlanság, s főleg a gondolati önállóság hiányaként értelmezve. Ha nem is Illyésre vonatkozott a célzás, de ő a vállalt közösségét érthette a szó alatt – noha magának semmi köze nem volt sem a szolgákhoz, sem ahhoz a sorshoz, amit a Kocsis csak állt vagy az Elégia soraiban megörökített –, vagy azt az utalást is érezhette, ami pályája kezdetétől fogva végigkísérte, és ami a Domokos-könyvben is vissza- visszaköszön. Németh László karakterisztikus jelzője, a „könnyed összegző” áll e minősítés finomra hangolt pólusán, míg a másikon a kétkulacsosság. Erről írja az ötvenes években keletkezett feljegyzésében Illyés: „A vád, a kétkulacsosságé, amit legélesebben nem is ő fogalmazott meg, hogy eszméimben összefolyik a nemzeti és a társadalmi kérdés, a nacionalizmus és a leninizmus, természetesen igaz volt, ma is az.” Illyés a baloldaliságnak és nemzettudatnak azt az integrációját vallja elvként, igazként, amit pályája akkori szakaszában a Válasz és a Korunk szimbolizált, mint számára egyaránt nyitott és vállalható fórum.
      A Szolga láthatóan a társadalmi kötődés értelmezéseként ír a „szolgaságról”. Az „örökségbe kapott átok”, az „atyai hangnak föloldozását” utalások a múlt és jelen, egy örökölt sors és annak vállalása közti kapcsolatra. E sorsnak a dilemmáit, a Magyarok és a Szerelem soraiban is megvallott kettősséget és megoldási módját érzékelteti a vers „levetett ruha” és „vetkőzöm” metaforája. Ebbe a kontextusba helyezi a verset az 1963. augusztus 2-i naplójegyzet is, amely önértelmezésszerűen vezeti fel a Szolga keletkezését. A Puszták népére vonatkoztatva írja: „Az a merészség kísértett, hogy egy néprétegre, amelyet addig szabadnak mákonyoztak, egy népre, amelyet monoton hősködésbe részegítettek, ráolvasni jeleit nemcsak a szolgaságnak: annál egy súlyosabb állapotnak, a szolgalelkűségnek.” Illyés tehát a „szolga” minősítést a népével, a puszták népével vállalt közösséggel azonosítja.
      Ez a többszörös sértettség – egyik mélyebb, mint a másik – hívhatta a vers zárlatába az ominózus és később elhagyott sértő szavakat: „Nem neked, te kerge / tányérnyaló, aki magad / hősnek szavalva leplezed le...” Ki a megszólított, a „kerge tányérnyaló”? Ha a „kerge” megnevezést értelmezzük, abban benne van a „kerge bolond”. Tehát József Attila stigmája is, a kortársi vélekedés, hogy őrült, hogy futóbolond, s a bolond önminősítés is, amit az utolsó időszak versei vallanak is (Ki-be ugrál, Kész a leltár).
      József Attila magára vette a sértést. Ugyanazon hangon, sértő indulattal vág vissza. S nem a szolgaság történelmi, társadalmi sorsként való értelmezésében használja a szót, hanem mint az Ars poeticában is a hazugság, a számítás szinonimájaként: „Egyke karikás ostora, / nem is vagy olyan ostoba.” Azaz visszatér az Illyésre zúdított vád.
      A  Szolga tehát az utolsó összecsapás indulatával, torzulatával mutatja a kapcsolatot. Az indulatokat valószínűsíthetően az utolsó nagy konfliktus is gerjesztette, amiről Illyés nekrológja enigmatikusan így szól: „Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis szint kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors. A legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőkben.” Amiről még nem tud, nem lehet beszélni, az Flóra. S valóban, mint az elemzők írják, igazi görög sorstragédia. Illyés Gyuláné idéz a könyvében egy verstöredéket, ahogy Illyés Gyula látja a József Attila-Flóra kapcsolatot:
     

Nyúltál azért, kit én találtam
vitted volna magadnak
a ködvilágba hogy csatádban
segítsen tántorgó agyadnak
én oda adtam volna és ő
ment is – szívnél különb a lélek.
De lett minden egyszerre késő –
berántott a köd karma téged –
     

Nem olyan indulattal, nem olyan tónussal, de mintha Fenyő László versének (Rabló) vádja ismétlődne, s egyben az utókor igazságához is fordulva. Flórát Illyés „találta”, József Attila elorozta volna, magával vitte volna a „ködvilágba”. És ismét az utókorhoz szóló fellebbezés: ő odaadta volna és Flóra „ment is”, mert a szerelmüket is feláldozták volna: „szívnél különb a lélek”.
      A Domokos Mátyás által összerendezett naplójegyzetek hűen és rokonszenvet kiváltva vallanak arról a küzdelemről, ahogy az életben, a szerelemben győztes Illyés Gyula küszködik a vesztes, ám az utókorban győztessé vált barát, vetélytárs emlékével, kultuszával. Az 1961-es Naplójegyzetek egyik megragadóan szép vallomása szól a „nőről”, „aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásárét ma is küzdök”. S a vallomás végén az igazi, emberi, ugyancsak megrendítő trauma: „Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhattam versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.” S valóban, mindössze az 1981-es Őszi vendéglátásban olvasható Flóra neve, egy alkalmi versben. Noha az életműből összeválogatható lenne egy szerelmesvers-kötet, azok nem a Flóra-versek hangján szólnak. Még talán leginkább a Külön világban, amit Flóra is a legszebbnek érzett:

Nagy fényben alszom el. Álmomban úgy szeretlek,
múltamba is már beeresztlek.
[...] Ismerlek: mosolyodban
forgok, heverek, végre menyugodtam.

Illyés tükrében, főleg a naplójegyzetekben a tragikus sorsú költő mutatkozik meg, kap mind erősebb megvilágítást. S a vetélytárs, akit csak túlélni lehetett. „Ifjan kell meghalni” – fogalmazódik meg egy keserű feljegyzésben 1967 januárjában. S a befejező sorokban feltűnik kettősük, mint azon híres önfényképen: „képzeljük el, ötszáz év múlva is lesz nyoma korunk magyar irodalmának; lesz valami kézikönyv mindkettőnk fényképével. Ő, mint fiatal Petőfi; én az öreg Aranynál is öregebben.” (Nap Kiadó, 2006.) 

* A tanulmány elhangzott a Poetikai töréspontok – József Attila és Illyés Gyula kapcsolata című konferencián (Szekszárd, 2007. június)