FENYŐ D. GYÖRGY

József Attila hexameterei

1.

Közismert, hogy József Attila rendkívül sok versformát kipróbált. Írt szabadverset és népdalt, használta a chorijambust és a felező nyolcast, megtaláljuk a legkülönfélébb és legritkább antik, rímtelen formákat, és használta a leggyakoribbat, a rímes jambust. Volt benne hajlam a virtuozitásra, szívesen kipróbálta magát, költői erejét szonettben, balladában, oktávában és a legkülönfélébb egyedi alkotású versformákban. Költő volt abban az értelemben is, hogy a költészet formaproblémái végtelenül izgatták. Amikor 1937-ben azt írta Ars poeticájában:

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?  

akkor nem azt akarta mondani, hogy nem érdekli a költészet, hanem azt, hogy nem öncélúan érdekli a költészet. József Attila is tudta, ahogyan tán mindenki, aki művészetekkel foglalkozik, hogy minden valódi művészeti probléma elsősorban formaprobléma. Ezért ha József Attiláról szólva ritmikai kérdéseket állítunk a középpontba, úgy vélem, nem vagyunk méltatlanok a költőhöz, ellenkezőleg: nagyon is lényeges kérdésekről tudunk szólni.
    Az iménti felsorolással azt a skálát kívántam érzékeltetni, amelyen József Attila versei elhelyezkednek, ezért szükségszerű volt, hogy kevesebb versformát említsek, mint amennyit kihagytam. A kimaradtak között volt a hexameter is, az a versforma, amit talán a leginkább ismer a versolvasó közönség. Hexameter – és máris soroljuk: antik-időmértékes, rím nélküli versforma, amely nevét arról kapta, hogy hat versláb van benne. A sor lejtése ereszkedő: a jellegadó versláb a daktilus (–uu), ezt spondeusok helyettesíthetik (– –). Kötött viszont az 5. versláb, mert az csak daktilus lehet. Mivel a hexameter kialakulásakor és hagyományának rögzülésekor nem használtak áthajlást, enjambement-t, ezért minden verssor végén szünetet tartunk, ez pedig megnyújtja az utolsó versláb utolsó szótagját, így azt – a magánhangzó hosszúságától vagy rövidségétől, illetve a magánhangzót követő mássalhangzók számától függetlenül – hosszúnak érezzük. A 6. versláb tehát mindig spondeus. Bár találunk sormetszetet, cezurát a verssorban, ám ezt a magyar verselés ritkán vagy egyáltalán nem használja.¹ Mivel az első négy verslábban mindenhol állhat daktilus vagy spondeus, ezért is nagy a variációk száma: 32 különböző ritmusképletű hexametert használhat a költő. Ugyanakkor, ezen variabilitás ellenére a hexameter gyorsan, könnyen belopja magát az olvasó, a vershallgató fülébe, könnyen skandálhatók a hexameteres sorok, könnyű megjegyezni őket. A hexameter sorzárlata, a két utolsó versláb önmagában is használatos: az adóniszi sor ( – u u  / – – ) önmagában vagy más antik sorfajtákkal együtt is alkothat strófát. A hexameter pedig együtt a pentameterrel disztichont alkot, amely a másik jól ismert ókori versszak-típus. Az ókori formákhoz nem tartozik rím: az antik verselés ezt nem ismerte. Az újkori irodalom azután megpróbálkozott az antik formák rímmel történő megfejelésével, így létrejöttek a különféle rímes-időmértékes formák, köztük a leoninus, a rímes disztichon. 
   A hexameter köztudottan a homéroszi eposzok versformája, emellett a homéroszi himnuszok és Hésziodosz művei is ebben íródtak – vagyis annak bélyegét hordja magán, hogy az irodalom legkorábbi rögzült versformája. Magasztos tartalmat kell hordoznia, érezzük, mert az eposzok versformájaként lett ismert. Ha a hexameteres forma valami egészen más, sokkal köznapibb, humoros tartalmat hordoz – amiként így is sokszor használják –, akkor a humoros hatás egyik összetevője éppen a magasztos forma és az alacsony tárgy feszültségéből adódik. (Ilyen a Békaegérharc, a komikus eposzok egész története, de találunk arra is példákat, hogy humoros legyen a hexameterben elmondott, de nem eposzi tartalom.) Közismert továbbá a hexameter mint az eclogák, pásztoridillek versformája is. 

2.

József Attila három olyan hexameteres verset írt, amely nem maradt meg töredéknek, vagyis amit ő maga is befejezett, teljes versnek gondolt. Az első az 1931-ben írott Párbeszéd című, Hexaméterek alcímű vers, a második az 1936-os Két hexameter, a harmadik az 1937 tavaszán írott Flóra című versciklus első, Hexaméterek című darabja. Vagyis mindhárom vers címében vagy alcímében szerepel a versforma megjelölése. Ilyen következetességgel semmilyen más versformát nem nevezett meg: mintha minden általa leírt hexameternél hangsúlyozni is akarta volna: olvasók, figyeljetek a versformára! S ha József Attila ennyire fontosnak tartotta, hát figyeljünk mi is a versformára, nézzük meg, milyen három verset írt ebben a formában. Ám később kitágítjuk a vizsgálódás körét, és szemügyre vesszük azt a további két verset, amelyet szintén hexameterben írt, de amelyeket ő maga nem látott el címmel, vagyis befejezetlennek számítanak. Igaz, ezekről azt kívánjuk majd bebizonyítani, hogy habár textológiai értelemben valóban töredékek, tartalmi-poétikai értelemben nem azok. E két vers a legutolsók között számon tartott (Drága barátaim...), és a szintén 1937-re datált (Irgalom, édesanyám...) kezdetű egysoros verse. 
    Két megfigyelést máris tehetünk. Az egyik: mindhárom befejezett hexameteres versének címében szerepeltette a versformát, sőt, a versformával azonosította a verseket (Hexaméterek, Két hexameter, Hexaméterek), vélhetően tehát nagyon fontosnak tartotta felhívni az olvasók figyelmét a formára. A másik: az a fiatal József Attila, aki pedig nagyon sok versformát kipróbált 16 és 19 éves kora között, akkor nem kísérletezett a hexameterrel. Először 1931-ben írt hexameteres verset, de ezt habár befejezte, nem jelentette meg. Később viszont, a legutolsó évben, 1936 végén és 1937-ben négy alkalommal is a hexameteres formához nyúlt. Mit rejtenek hát ezek a versek, milyen titkokat tartalmaznak ezek a hexameterek? 

3.

Párbeszéd
(Hexaméterek)

Burzsoá:
Szép proletár, hova mégy? No fiam, nézd, állj meg a szóra!
Proletár:
Nem fogsz ugyse becsapni, minek tartasz föl utamban!
Burzsoá:
Áll, jaj, a drága üzem, jöjj, dolgozz, nagy fizetést kapsz!
Proletár:
Öntudatos munkás, amig él, nem tör soha sztrájkot!
Burzsoá:
Öntudatos munkásról szólsz s az csak te magad vagy!
Proletár:
Én magam-é? Nem társaim tettek-e öntudatossá?
Burzsoá:
Társaid eljönnek munkát könyörögni maholnap!
Proletár:
Majd mikor eljönnek könyörögni, velük jövök én is!
Burzsoá:
Gondold meg, hogy az asszony vár az üres fazekakkal! 
Proletár:
Eddig is ugy várt, szinig üres fazekával az asszony!
Burzsoá:
Kölyköd is elpatkol, már most oly deszka-soványka!
Proletár:
Arra felelj, mért vékony, hogyha töröm magam érte?
Burzsoá:
Visszaveszek mindenkit, tégedet ujra kidoblak!
Proletár:
Együtt tettük le, föl is együtt vesszük a munkát!
Burzsoá:
Járhat a szád, egyedül csavarogsz majd éhen az uccán!
Proletár:
Biz egyedül, kereken tizenöt millió proletárral!
Burzsoá:
Látom már, te valál üzememben a fő-fő uszitó!
Proletár:
Én, mikor én s amikor nem, akkor a másik, a többi!
Burzsoá:
Még tréfálsz, te bitang! Besoroztatlak katonának!
Proletár:
Éppen jó, katonáéknál kell most agitátor!
Burzsoá:
Elvetemült uszitó! Fegyházba vitetlek azonnal!
Proletár:
Torkodat, ejh, használd, mielőtt a kötélre kerülne!

Igy sietett el a burzsuj a rendőrségre haraggal,
hozni a csizmás andrisokat, hogy a drága üzembe
sortüz hajtsa a munkások seregét haloványan
s elsietett proletártestvérünk is, hogy a géppel
megfontolja, miként vihetik vérszín lobogóval
társaik ősi ügyét a cipész szakmában is addig
bérletörés ellen harcolván béremelésre,
mig okulón eme harcból is belátja a többség,
hogy csak az öntudatos proletárok diktaturája
vethet véget a burzsikizsákmányolásnak örökre.

(Valószínűleg 1931. április-május)

 

A Párbeszéd mai szemmel meglepő, sőt zavarba ejtő. Aki szereti József Attilát, gyakran szívesen elfeledkezne erről a versről – sőt: az „ilyen” verseiről –, mondván: valóban írt néhány agitációs verset a költő az 1930-as évek elején, de ez csak egészen rövid, néhány éves periódus a költő életében, aztán maga is hátat fordított mind ennek az aktuális eseményekre reagáló verstípusnak, a mozgalmi költészetnek, mind pedig magának a mozgalomnak. Kisiklásnak, tévedésnek, bocsánatos bűnnek tartják a költőt szerető versolvasók az ilyen verseket. Aki pedig nem szereti József Attilát, csak újabb bizonyítékot talál elutasítása alátámasztására. 
   A versnek egy gépirata maradt fenn, a költő életében nem jelent meg.² A gépiraton a költő sehol nem jelölte az i, u és ü hangok hosszúságát, ezért azt kell feltételeznünk, hogy ritmikailag pontos: ahol hosszú hangnak kell állnia, ott hosszú, ahol pedig rövidnek kell lennie, ott rövid a magánhangzó. A versnek két része van: egy párbeszédes első és egy elbeszélői második. Az első részben mindkét megszólaló mindannyiszor egy sornyi szöveget mond, és ezek az egysoros felkiáltások válaszolnak egymásnak. Két sor kivételével mindenhol felkiáltójel zárja a verssort, de úgy vélem, a kérdőjellel írott sorok is felkiáltások: a Proletár mindkétszer egy-egy számonkérő kérdést szegez a Burzsoának. Nem olyan költői kérdések ezek, amelyekre nincs válasz, hanem nagyon is pontos választ sugalló kérdések, amelyek szemrehányást, vádat tartalmaznak. 
   A versforma egy műfajt is előhív az olvasó tudatából: az ekloga műfaját. Az eklogák párbeszédes formája onnan származik, hogy a legkorábbi eklogák, Theokritosz bukolikus idilljei még drámai előadásra szánt, színpadi művek voltak, és csak latin követője, Vergilius tollán vált az ecloga párbeszédes, de lírai műfajjá. Úgy vélem, József Attila verse a korábbi, theokritoszi hagyományt folytatja: a vers mint egy agitációs est egy műsorszáma is megállná a helyét, két szereplővel és egy szavalókórussal a végén. Ugyanakkor eklogának, pásztoridillnek bukolikus költeménynek tekinteni ezt a verset – ez tartalmi értelemben paradoxon. Szó sincs itt boldog pásztorokról vagy idilli képecskéről (gör. ’eidüllion’), hanem két ellenség életre-halálra folytatott vitájáról. 
   De itt a versforma, a hexameter. A formaválasztás erősen fölstilizálja a munkások harcát, és megkísérli eposzi dimenziókba állítani, mert az olvasó vers-emlékezetében hősi-heroikus emlékeket ébreszt. Még erősebb ez a fölstilizálás a monologikus zárórészben. Ebben egyetlen hosszú körmondatot olvashatunk, mint egy ókori eposz harcleírásában. Ám éppen ez az indázó körmondat fel is bontja a zárt hexameteres formát. Sem az ókori eposzokban nem találunk áthajlást, sem a vers első, párbeszédes részében. Az, hogy a versmondat véget ér a sor végén, hangsúlyosabbá teszi a hexameteres formát, az viszont, hogy a mondatok át- meg átindáznak az egyes verssorokon, ellene hat a zárt formának. Vagyis a Párbeszéd első felében a prozódia kiemeli a hexametert, a vers második felében ütközik vele. Az epikus befejezés tíz sorában az elbeszélés először a burzsujról szól, aki hozza a csendőröket leverni a sztrájkot, a következő négy sora a proletárról, aki megbeszéli társaival, hogyan folytassák bérharcukat, végül az utolsó három sor tanulságot fogalmaz meg. A három rész párhuzamos szerkesztésű, paralel felépítésű:

 
Így sietett el a burzsuj [...], hogy [...]
s elsietett proletártestvérünk is, hogy [...]
míg okulón eme harcból is belátja a többség, hogy ...

 
Ez a mondattani rend is a felfelé stilizálás, az eposzi harccá növesztés eszköze.³ 
Az epikus rész szóhasználata, szókincse kettős hatású: egyfelől nagyon korhoz kötött, aktuális szlenget tartalmaz, másfelől választékosan, „irodalmiasan” és archaizálva fogalmaz. A mozgalom szlengjébe tartozó szavak a burzsuj, az andrisok (csendőrök), a gép (pártsejt az illegális kommunista pártban); archaizáló és irodalmias szóalakok a haloványan (a köznapi halványannal szemben), a harcolván (a harcolva helyett), az okulón (az okulva helyett), az eme. És ugyanilyen hatásúak az eposzi jelzős és határozós szerkezetek, mint a drága üzembe, a vérszin lobogóval, a társaik ősi ügyét és az öntudatos proletárok diktaturája. 
   Szilágyi Péter, a vers elemzője a Burzsoá első megszólalásának indítását, a megszólítást úgy értelmezi, mintha egy utcai prostituált hangját hallanánk: „Szép proletár, hova mégy?” Úgy véli, itt egy stilizálás nélküli, modern hangot hallunk, idézetet a köznapokból, vagyis abból a nyelvi rétegből, amelyre az imént a befejezésből is több példát hozhattunk. Véleményem szerint azonban itt a köznyelvi idézet mögött egy igazi irodalmi rájátszás rejtőzik: Arany János Szondi két apródja című balladája. Itt a csábítani szándékozó Burzsoá első megszólalása: „Szép proletár...”, ott a csábítani szándékozó török követ első megszólalása: „Szép úrfiak!” Ez az egy szó, a két megszólítás hasonlósága nem lenne önmagában elegendő bizonyíték a párhuzamosságra, ha a két vers további felépítése nem lenne oly igen hasonló. 
   A Szondi két apródja nagyszerkezete éppen fordítottja a Párbeszédnek: elbeszélői szöveggel kezdődik a mű, hogy a negyedik versszakban átadja helyét a párbeszédnek. Mit tesz ott a török követő Először csábítja magához a két apródot, előnyöket ajánl föl nekik, utána rejtetten fenyegeti őket, később nyíltan parancsol nekik, végül durván megfenyegeti őket. És a Párbeszéd? A Burzsoá először csábítaná magához a Proletárt, később azzal érvel, ami a Proletárnak is ugyanolyan fontos: a gyár, a munka érdekével, majd megkísérli szembeállítani őt a társaival, zsarolja, majd különféle fenyegetésekkel igyekszik megtörni. Ugyanúgy a börtön áll a megtorlás végső eszközeként, mint a Szondiban:

 
Eb a hite kölykei! vesszeje vár / És börtöne kész Ali úrnak (Arany J.)
Elvetemült uszitó! Fegyházba vitetlek azonnal! (József A.)

 

A két vers párbeszéde, a felépítés rokonsága, az első és az utolsó megszólalás párhuzama (Szép úrfiak – Szép proletár, illetve börtön – fegyház) kellőképpen alátámasztják, hogy József Attila az Arany-balladát parafrazeálta a versben, ezzel is mintegy kulturálisan alátámasztva, megtámogatva az aktuálpolitikai verset. 
   Az első hexameteres vers tehát nagyon fura, kettős viszonyban áll a hagyománnyal. Egyrészt egy évezredes versformát használ föl, a hexametert, másrészt egy szintén évezredes műfajt fordít ki, az eclogát, felhasználja az eposz hagyományát is, aztán hivatkozik az egyik legismertebb Arany balladára, nyelvében archaizál, dikciója patetikus. Ugyanakkor nyelve egészen újszerű is, a hexametert az enjambement-okra épülő dikció a vers második részében modern hatásúvá teszi, és munkásmozgalmi szavalókórusként kell előadni.

 

4.

Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. 
                                                                    (1936. november-december)

 
A Két hexameter szintén már címében jelzi a versformát. Két hexameter – mondja, holott egy hexametert és annak egy variánsát olvassuk. Ritmikailag a két variáns azonos: a szöveg változása ellenére ugyanott gyors és ugyanott lassú a két sor:

 
– u u / – – / – – / – u u / – u u / – –
– u u / – – / – – / – u u / – u u / – –

 
A sormetszet a negyedik versláb közepére esik, nemcsak szó-, hanem mondathatárra is. A Két hexameter műfaja epigramma. Az epigramma a klasszikus költészetben disztichonban íródik, lényegében a sok évszázados epigramma-irodalom disztichonos. Ám az archaikus kori, korai, 7. századi görög lírában még írtak hexameteres epigrammákat is, József Attila tehát itt a konvenció-töréshez (hexameterben ír epigrammát) egy még korábbi konvencióhoz nyúlt vissza, olyan konvencióhoz, amelyet a magyar vers-emlékezetben lényegében ismeretlen. 
   Ez az epigramma annyira rövid és tömör, amennyire csak lehet, ilyen értelemben nemcsak teljesülnek a műfajjal szembeni elvárások, hanem szinte túl is teljesíti őket József Attila. A vers minden elemzője hangsúlyozza, hogy a vers jelentésének kulcsa azokban az elemekben van, amelyek megváltoznak a két verssorban: ilyenek az én és a ne, a felkiáltójel és a pont.⁴ Ám mielőtt ezeket szemügyre vennénk, nézzük meg azt a logikai struktúrát, amelyben a két sor közötti eltérések elhelyezkednek! A Mért legyek én tisztességes? kérdésben három hangsúlyt is érzünk. A hangsúly először a miértre (mértre) kerül, már csak a mondathangsúly és a sorkezdő helyzet miatt is. Erre kell majd választ adni a kérdőjel utáni résznek – gondolja az olvasó –, hiszen az első sor (mindkét sor) szerkezete a kérdés-válasz logikát követi. A kérdés második hangsúlya a tisztességesen van, ugyanis ez a kérdő mondat egyetlen tartalmas szava, a kérdés erről szól.⁵ A verssor első felében az én szócska is kap külön hangsúlyt, ugyanis a magyar grammatika szabályai szerint ezt a szót nem kellene kitenni: a Mért legyek tisztességes? ugyanazt jelenti, mint a Mért legyek én tisztességes?, a személyes névmást tehát redundáns elemnek kell tekintenünk. Felesleges – hacsak nem akar valamit külön hangsúlyozni. Például azt, hogy a feleletet arra a kérdésre, hogy mért legyek tisztességes, általánosítható ugyan, de nem egyetemes morális imperatívuszként fogalmazza meg József Attila. Nem azt a kérdést teszi föl, hogy Mért legyen az ember tisztességes?, hanem azt, hogy Mért legyek én tisztességes? Lényegében kiiktatja ezzel a didaxist a versből, nem érezzük, hogy tanító célzatú, erkölcsnevelő művet olvasunk. Ám a mélyén rejlő erkölcsi tanítás ettől nem csorbul, hanem ellenkezőleg: személyes hitelt és érvényességet kap. Az olvasó talán azt érezheti: nem tanítják, hogy miért legyek tisztességes, hanem megmutatják neki. Másfelől pedig a morál nem mint emberellenes és sunyiságra oktató tan jelenik meg a versben⁶, hanem mint a költő önmagára vonatkoztatott elvárása. Nekünk, olvasóknak pedig megadja a lehetőséget, hogy ha akarjuk, hát kövessük. 
   A kérdésre látszólag szabályosan megérkezik a válasz: Kiterítenek úgyis!, ám azonnal érezzük, hogy ez nem válasz az előző kérdésre, hanem a kérdés továbbvitele. Mért legyek tisztességes – kérdezi –, hiszen úgyis meghalok? A meghalok szó eufemisztikus a versben szereplő kiterítenekhez képest, és nem tartalmazza azt a mozzanatot, amit a kiterítenek: hogy tudniillik más emberek terítenek ki, emberek terítenek ki. Vagyis a kérdést így is továbbhajtja a verssor második fele: Mért legyek én tisztességes veletek és köztetek, emberek, amikor végül úgyis kiterítenek? A kiterítenek első jelentése a holttest kiterítése a ravatalon, második jelentése azonban a leterít, kinyuvaszt, vagyis megöl jelentés. 
   Valóban nem érkezne válasz a kérdésre, ha csak az első sor állna itt. A második sor szövegének változtatásai azonban nagyon egyértelmű és minden erkölcsi relativizmustól nagyon távol eső választ adnak a kérdésre. A második sorban ugyanis a ne kapja a legnagyobb hangsúlyt. Az első sorhoz képest ez az egyetlen új elem, az egyetlen új közlés, a réma a szövegben, az egyetlen nem redundáns elem. Vagyis a második sor arra keresi a választ, hogy miért lehetnék nem tisztességes. A logikai szerkezet azonos az első soréval: Mért ne legyek tisztességes, hiszen végül úgyis kiterítenek. A paradoxon egyértelmű: ugyanaz a végeredmény teljesen más előzmények és cselekedetek után és ellenére is bekövetkezik. Látszólag semmi nem indokolja, hogy a vers válasza az legyen – és véleményem szerint kategorikusan egyértelmű válasza valóban az –, hogy az embernek tisztességesnek kell lennie mindenfajta körülményektől eltekintve. Ám a sorrend döntő: egy szövegben bármely két egymással ellentétes állítás közül azt tartjuk mindig végül érvényesnek, amit utóbb kapunk meg. És ne feledjük, hogy a második sorban bizony a ne kapta a legnagyobb hangsúlyt. A versnek tehát az a kérdése, hogy az ember miért ne legyen tisztességes. 
   A vers, mint említettük, epigramma. Rövid, tömör és csattanóra épülő forma – hol itt hát a csattanóő Látszólag sehol, hiszen a poén helyén, a második verssor második felében csak ugyanazt a félsort olvashatjuk, amit előzőleg: Kiterítenek úgyis. De a csattanó éppen ebben rejlik: akkor is meghalok / kiterítenek, ha tisztességes leszek, akkor is, ha nem – miért ne válasszam hát azt, amit jónak gondolok. Márpedig a vers szóhasználata nagyon egyértelműen foglal állást: az értéktartalmú tisztességes szót használja, és egy tagadószós változatát állítja szembe vele, vagyis az ember lehet tisztességes és nem-tisztességes, s ha a kettő praktikus végeredménye nem különbözik egymástól, akkor nem-praktikus szinten kell dönteni a kettő között. A paradoxon feloldása a mondatok sorrendjének és logikájának megfordításával lehetséges: ha így is, úgy is kiterítenek / meghalok, akkor nem azt kell megkérdezni, miért legyek tisztességes, hanem azt, hogy miért ne, és mivel a tisztességet a vers magasabb rendű értéknek állítja be, mint a nem tisztességet (pontosabban a tisztességet a vers pozitív értéknek állítja be, a nem-tisztességet pedig negatívnak), ezért nem kérdéses a versbeli döntés, a vers jelentése.

5.

Flóra
I. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé,  a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

(1937. március?)

 
Az ötrészes Flóra-versciklus mind az öt verse más és más versformában íródott, közülük az első viseli a Hexaméterek címet.⁷ Egészen más címadási elveket követett József Attila az öt vers esetén. A második és a negyedik cím (Rejtelmek, Buzgóság) a versek kulcsszavát emeli ki, a 3. vers címe (Már két milliárd) az első sor első szavait emeli címmé, az ötödik címe vers utolsó szava, végpontja, végeredménye (Megméressél!). Csak az első vers címe utal a vers formájára, vagyis ismét azt látjuk, hogy a hexameteres formára József Attila valamiért föl akarja hívni az olvasó figyelmét rá. 
   A hexameter tökéletes, sokak szerint túlságosan is tökéletes, legalábbis a szakirodalom általában az 1937 elején írott versekben, különösképpen pedig a Flórának írott versekben többször is kiemeli a forma tökély szinte tolakodó mivoltát. De nézzük csak, mitől is érezzük ezeket a verseket alakilag olyan tökéletesnek! A vers a beteg lélek és az újjáéledő természet közötti párhuzamra épül, arra a természeti képre, ahogyan a koratavaszi napsütésben megelevenedik a világ, újra minden élni kezd. Roskad a kásás hó – indul a vers egy daktilussal és egy spondeusszal (– u u / – – / – ): vagyis az igei részt, a változást fejezi ki a gyorsabb daktilikus ütem (Roskad a), a névszói részt, a kásás, tél végén már csúnya kásás havat három hosszú szótag nevezi meg, egy lassú spondeus fejezi ki (kásás hó). Ehhez hozzátehetjük, hogy a verssor első fele, ezt a lassú újjáéledést kifejező rész csupa mély magánhangzóból áll (o – a – a – á – á – ó ), míg a cseperésző csöppeket leíró második fele zömében magas magánhangzókat tartalmaz (e – e – é – e – a – á – o – e – e – á). A verssornak a kis esőcsöppöket megjelenítő második fele csupa daktilusból áll, sokkal gyorsabb ritmusú, mint a sor első fele volt (u u / – u u / – u u / – –). Ez a meglendülés, a természetnek és a léleknek ez az újjászületése, eufóriája kapja meg a csupa daktilusból álló következő három verssorban a ritmikáját. Viszonylag ritka ugyanis, hogy a sorzáró verslábtól eltekintve csupa daktilusból álljon egy verssor. Ez a nagyon gyors, szapora hatású verssor az ún. holodaktilus (amely majdnem ugyanolyan ritka, mint a csupa spondeusból álló, ezzel éppen ellentétes hatású verssor, a holospondeus). Szóval három sor pergő daktilus következik, amelyek kizárólag a tél végéről, a hó- és jégburok elolvadásáról szólnak:

 
– u u / – u u / – u u / – u u / – u u / – –
– u u / – u u / – u u / – u u / – u u / – –
– u u / – u u / – u u / – u u / – u u / – –

 
A verssorok gyorsaságát és dinamizmusát még fokozza a részletben szereplő nagyon sok ige: a 2. sorban kettő van: elalél, tovatűnik, a harmadik sorban négy: buggyan, fodorul, csereg, árad, a 4. sorban ismét kettő: illan, belereszket. Az utolsó sorban aztán újra találunk sorbelseji spondeusokat: az első három szótag mintegy lelassítja ezt a ritmusáradást, és a sorban már kiegyenlített a daktilusok és a spondeusok aránya:

– – / – u u / – – / – u u / – u u / – – 

A második versszakban, amely a természet újjáéledéséről a lélek újjáéledésére, a tavaszról Flórára helyezi át a hangsúlyt, minden verssorban vannak már spondeusok is, vagyis a szerelem érzékeltetésére már nem erre a rohanó ritmusra van szükség. Sőt, a második versszak első sora egészen különleges ritmusképletű:

 
– – / – u u / – u u / – u u / – – / – –

 
Itt ugyanis az ötödik verslábban is spondeus szerepel, ahol pedig szinte mindig daktilus áll: ez az egészében variábilis verssor invariábilis része. Itt mégis spondeus az 5. versláb (ezt a sortípust spondaikusnak nevezik), mégpedig éppen a szeretlek, Flóra vallomásnál. A vershallgató füle azonnal érzékeli a szabálytalanságot, és ezáltal ez a két szó olyan hangsúlyt kap, mint a versben semmi más. Nagyon leegyszerűsítve: nem szól a vers másról, mint arról, hogy szeretlek, Flóra. A második strófa középrésze a hexameter különféle variációiban íródtak⁸, majd következik a verszáró sor, amely a leglassúbb az egész versben: négy spondeus és két daktilus alkotja: 

– u u / – – / – – / – – / – u u / – – 

A sor bizony a múltat idézi meg, azt, hogy most, az újjáéledés pillanatában elképzelhetetlen és érthetetlen az élet Flóra nélkül: És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem. A sor lassú része: borzongok, látván, hogy csupa hosszú szótag és csupa mély magánhangzó.

   A versnek van egy zenei, hangulati és képi előzménye:

 Roskad a kormos hó, csepereszget a bádogeresz már
s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
venne körül mosolyogva ha ébredezel, csacsi medve,
ugy nevet itt a derüs ég

Látszik: kész van már a hexameteres forma, megvan a tél végi hóolvadás képe, és megvan az idilli hangulat. Ami ebből a versből hiányzik, az éppen Flóra. Vagyis az a gondolati mag, tartalom, az a centrum, amely értelmessé teszi az egész képsort. Ebben a fenti hexameteres töredékben nem érthető még, miért történik mindez, vagy mi az értelme mindennek. A Flóra- versben azonban világos mindez: Flóra neve az a kikristályosodási pont, amely köré a vers felépülhet, amitől a különböző, korábban már meglévő elemek értelmet kapnak. 
    Az ő neve kapocs a versforma és a képkincs között is. Flóra ugyanis nemcsak Kozmutza Flórának, hanem Flora római istennőnek is a neve. Flora a tavasz és a virágok, az újjászületés és a termékenység istennője. A görög mitológiából részint a szerelem istennőjének, Aphroditénak, részint a virágok istennőjének, Khlórisznak feleltették meg. Egy tavaszistennő, az újjászületés és a szerelem ünnepe – van-e ennél méltóbb tárgya az idillnek, a bukolikus költészetnek? És József Attila verse műfaját tekintve vallomásba ágyazott bukolikus idill, olyan ecloga, amelyben a szerelmes vallomását halljuk⁹. 
   A vers két kulcsszava, amely az első, illetve a második versszakot összefoglalja: belereszket és beleborzongok. Erős a párhuzam a két szó között: mindkettő ugyanazzal az igekötővel kezdődik, s a kettő jelentése nagyon közel áll egymáshoz, a borzong és a reszket egyaránt olyan öntudatlan érzetet igyekszik megnevezni, amelyben az emberi test egésze vesz részt. Félelemtől, hidegtől lehet borzongani és reszketni, vagy olyan gondolattól, amely az ember egész valóját gyönyörűséggel vagy iszonyattal, örömmel vagy rettenettel tölti el. Mindkettő mozzanatos ige, azt a pillanatot igyekeznek rögzíteni, amikor az ember egészét átjárja valamilyen egyszerre lelki és testi érzet. De a belereszket csupa magas magánhangzóból áll, a beleborzongok a magas hangrendű igekötő után csupa mélyből. A belereszket azt a gyönyörűséget van hivatva kifejezni, ami az embert eltölti a természet szinte éteri újjászületése láttán, a beleborzongok a korábbi hiány-állapotról szól. A belereszket a jelenről és a jövőről szól, a beleborzongok a múltról.
   A szavak amúgy is egészen különlegesek ebben a versben: a cseperészget, a bádogeresz, az elalél, a tovatűnik, a buggyan, a pír, a csevegő, a bizsereg (bizsergek), az ár (árad, árja), a báj (báju) és a verőfény mind-mind külön-külön ismert szavak, de mindegyik ritka és éteri. A fodorul, a csereg, az olvadozás, a félve-ocsúdva már egyéni szóalkotások, de az olvasónak föl sem tűnik, hogy azok, olyan ritka-különleges szavak között állnak, hogy nem érezzük őket különlegesebbnek, mint például a törékeny báju verőfény kifejezést. A vers minden eleme ennek a kettős csodának: a természet éledésének és egy szerelem születésének egész embert átható gyönyörűségét van hivatva kifejezni. 
   S e két csoda ugyanaz: a vers szerint a természet is boldog erotikus örömben születik újjá. Amikor az égi magasság reszket boldogságában, az ugyanaz az érzés, mint amikor a szerelmes emberről azt mondja: újra bizsergek. S az első versszak utolsó sora pedig nem más, mint a mindent átható erotikus vágy éteri megfogalmazása:

s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

 
Tehát önállósult a vágy, és egy inget (levetett inget? fölvenni akart inget? eltakaró inget?) vet a tájra, amely olyan e képben, mint egy női test. Egyszerre végtelenül erotikus a kép és végtelenül tapintatos, testi és légies, vágyódó és elpiruló. Éppúgy, mint a Flóra-ciklus második verse, a közismert Rejtelmek sorai:

 
Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

 
A szellő és a víz susogásából itt is egy olyan vágyat hallhat ki az, aki érti a susogást, amitől nem lehet nem szégyenlősen-vágyakozva elpirulni. A természet hangjai a testi vágy hangjai, a szél és a víz áhítoznak, ugyanazzal a vággyal vannak eltelve, mint a szerelmesét látó férfi szeme és szíve. Ennél légiesebb, ugyanakkor erotikusabb verset nem sokat ismerhetünk a magyar irodalomban.

6.

 
(Drága barátaim...)

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most innen a kályha oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. 
                           (Balatonszárszó, 1937. november?)

A három hexameterek/hexaméterek című vagy alcímű vers után a két utolsó már töredék. Textológiai értelemben mindenképpen, s hogy versként is azok-e, csak találgathatjuk. A korábbi szövegkiadások mindkettőt a töredékek között közölték, az újabbak – Stoll Béla kritikai kiadása nyomán – a Drága barátaim kezdetűt a teljes versek sorába iktatja. József Attila verseinek ugyanazon csoportjába tartozik, amelyet a legutolsó hetekben-hónapban, már Balatonszárszón írt, amelyek kézirata nem maradt meg, és amelyeket a következő évben, már posztumusz közöltek (legtöbbjüket, ezt is, a Szép Szó). Olyan versek tartoznak ide, mint – sorrendben – a (Le vagyok győzve...), a (Karóval jöttél...), a (Talán eltűnök hirtelen...), a (Drága barátaim...) és az (Ime, hát megleltem hazámat...) – ez utóbbinak fennmaradt a kézirata. Mindegyiket november végére, esetleg december elejére szokás datálni.¹⁰ Mindenképpen a legutolsó versek közé tartozik a (Drága barátaim...), lehet talán a legutolsó is, bár az utolsó vers, az ultima manus kérdése vélhetően eldöntetlen marad. 
   Hexameterekben íródott, de egészen mások ezek a hexameterek, mint amiket a Flórához írott versben olvashattunk. Azok feltűnőek voltak, a látóterünkbe tolakodtak, felhívták magukra a figyelmet, ugyanúgy, ahogy a vers egész formája, szókincse, képi világa is az előtérben volt. A megalkotottság érzésétől egyetlen olvasója és elemzője sem tudott szabadulni. Abban térnek csak el a vélemények, hogy ez a látható megalkotottság a versnek előnye vagy hátránya, hibája vagy értéke-e. A (Drága barátaim...) ezzel szemben az élőbeszéd lejtésével, természetességével hat. Dikciója csöndes, szinte mormolni kell ezt a verset, semmiképpen sem szavalni. 
   A vers az elégia, az episztola és az epigramma határán helyezkedik el: külső formája szerint epigramma, beszédmódja szerint episztola, érzésvilága szerint elégia. Amiért epigrammának tekinthetjük, annak több oka is van, s a hexameteres forma és a rövidség mellett sokkal fontosabb a hátborzongató, morbid csattanó, amivel a vers zárul. Egy jelen idejű versben, amelynek vershelyzete szerint a beszélő odahúzódik a kályhához és ott gondol a barátaira, az utolsó sor időváltása mindenképpen kegyetlenül, sőt túlvilágian, a szó legmélyebb és legborzongatóbb értelmében humoros. Azt mondja: köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. A két múlt időben álló ige előkészíti az utolsó szó csattanóját: egykor. Ez nem a közvetlen múlt idő, hanem távoli, amelyben a történések lezárultak, az életre csak emlékezni, múlt időben visszagondolni lehet. Az egykor két lehetséges jelentése: aki egykor köztetek éltem, és aki köztetek éltem. Az első esetben egy távol lévő ember üzen, a másodikban egy halott. 
   A beszédmód az episztola műfajára megy vissza. Megszólítással kezdődik a vers, mint egy levélben: Drága barátaim..., majd a szövegben mindvégig jelen van mind a levél írója, az én, mind a megszólítottak, ti. Én: irok most innen a kályha oldala mellől; (el)húzódtam melegedni; összevegyült bennem a külső hideg és a belső szomorúság. Ti: gondoltok rám; emlékszem rátok; ti ott vagytok, én tiköztetek éltem. Hangsúlyos a térbeli távolság: én itt vagyok (innen), ti ott, ami a levélírás helyzetét indokolja, s ami a legpontosabb, metonimikus kifejezője annak a lelki távolságnak, amelyről a vers szól. 
   Az elégia a fájdalom és lemondás műfaja. Az a csöndes búcsúzás, szomorúság, ami a versben kifejeződik, elégikus. Eldőlt minden, lezárult minden, már csak emlékezhetünk, búcsúzhatunk. Nem metsző a fájdalom, hanem átható, nem éget, de alig is oldódik. Schiller A naiv és szentimentális költészetről szóló eszmefuttatásában azt fejti ki, hogy akkor elégikus a költő magatartása, ha a valóság és az eszmény összevetésekor az eszményt nem találja meg a valóságban, és mivel nem mond le az ideálról, ezért rezignáltan tekint a valóságra. Ezt a rezignációt, a létezés nem-eszményi mivoltát és ezért a létezésről való lemondást fejezi ki a vers minden szava. 
   Schiller gondolatmenetében az elégia ellentétpárja az idill: az a művészi attitűd, amely az eszményt létezőnek állítja be, úgy tesz, mintha az eszmények a valóságban megvalósulnának, konkrét alakot, formát, testet öltenének. Az idilli költő tehát nem az általa látott valóságra veti tekintetét, nem is az elvont ideálra, hanem olyannak látja és mutatja a valóságot, mintha az az eszmény megvalósulása lenne. Ilyen vers volt a Flóra-ciklus imént elemzett első verse, a Hexaméterek. A Flóra-szerelmet József Attila mint létezőt mutatja be, azt zengi a vers minden sora, hogy „Boldog vagyok. [...] Flóra szeret” (Március, 1937). Nem érzésről, nem csak a szerelem vágyáról, nem csak mint esélyről beszél Flóráról a Hexaméterekben és az összes Flórához írott versben, hanem mint megvalósult tényről. A Hexaméterek a tél végéről szól, a február végi, márciusi hóolvadásról, a természet újjászületéséről. A (Drága barátaim...) novemberről. Sőt: egy novemberi estéről (a novemberi est hidegével...), szemben a tavasz eleji reggellel, ahol pírral éled reggel a táj, ahol verőfényben ragyog a világ. Azok a hexameterek látványosak, feltűnőek voltak, ezek csöndesek. Úgy vélem, a két vers egymásnak párja, ikerdarabja. Nem véletlen sem a hexameteres forma azonossága, sem a hexameter használati módjának a különbsége. Az a vers egy nőhöz szólt, és szerelmüket megvalósultnak állított be, ez a vers a barátokhoz szól, és a lemondás hangján beszél. Az idillire az elégikus költői attitűd válaszol ebben a versben. 
   A (Drága barátaim...) hexameterei lazák, henyék, némileg pontatlanok, az érzésvilág csöndes tétovasága indokolja, hogy gyakran eltérnek a hexameter alapképletétől. Nem a versritmushoz idomul a prozódia, hanem a köznyelvi prozódiához a versritmus. Az első sorban rögtön az elején van egy hibának is minősíthető eltérés a ritmusképlettől: Drága barátaim k: e két ütemben bizony az utolsó rövid szótag helyett hosszú áll: – u u / – u –. A második sor ritmushibája: innen a kályha: az utolsó szótagnak hosszúnak kellene lennie, de csak a szóhatár okozta szünet nyújtja meg úgy, hogy hosszúnak tekinthessük. A harmadik sor a legkülönösebb: hét verslábból áll, septameternek mondanánk, ha ismerne a verstani irodalom ilyent. – u u / – – / – u u / – – / – – / – u u / – – , de ez sem pontos. A sorkezdő ahova szóban az első szótag lehet ugyan hosszú, bár már nem érezzük annak (az az, hogy / a’hova emlékét hordozva tekinthetjük licenciának). A melegedni szó utolsó szótagja viszont a szóhatár és az s ellenére is rövid. Az utolsó sorban az éltem s a- ritmusa: – – u, a szabályos ( – u u ) helyett. Mégsem tekinteném rossznak a versritmust, inkább azt mondám zenei műszóval, hogy parlando. A ritmushasználatot tekintve is párja és ellentéte a Hexamétereknek. 
   A vers fura humora abban is áll, hogy amikor a hahotázást és a bolondot említi, vagyis azokat a szavakat, amelyek hagyományosan a leginkább humor területéhez tartoznak, akkor érezzük tán legfájdalmasabbnak a verset. A bolond 1937 őszén József Attila vissza-visszatérő szava és problematikája.¹¹ Önmagát minősíti úgy bolondnak, hogy a többi ember minősítését visszhangozza, mintegy interiorizálja. Azt, hogy vannak a normális emberek, a többiek, köztük a barátaim, és vagyok én, a bolond, a magányos és távoli, egyedül, egyúttal kiemeli a barátok és a bolond szavak együttes szerepeltetése és alliterációja az első sorban: vannak a barátok és vagyok én, a bolond. Az episztola műfajának és a levélírás vershelyzetének is megfelel ez a szembeállítás: az elkülönített és elkülönülő bolond ír levelet a többieknek, a barátoknak. 
   A beszélő (a költő, a bolond, a levélíró) és a megszólítottak (a többiek, a barátok, a címzettek) egyaránt emlékeznek. A verset az emlékezni szó két előfordulása szervezi egyrészt. A magányos levélíró, a költő elhúzódik emlékezni a barátaira – és ebből a helyzetből születik a vers. Kérése pedig, hogy a jövőben majd emlékezzenek rá – és ez a levél üzenetének célja. A vers három mondata egyúttal három logikai egység és három szerkezeti egység is. Az első a megszólítás és a vershelyzet. A második az indoklás, és ebben az indoklásban a természeti világ és az ember belső világa, a kint és a bent, a természet és a lélek ugyanolyan szerves egységet alkotnak, mint amilyent a Hexameterekben a megújuló természet és a megújuló lélek alkotott.¹² A harmadik egység a kérés, a búcsú és a lezárás: emlékezzetek – köztetek éltem – egykor. Így válik e látszólag töredékben maradt vers teljes egésszé, és így lesz párja és ellentéte az 1937 tavaszán keletkezett másik hexameterben íródott versnek.

 

7.

(Irgalom, édesanyám...) 

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is! 
                                                                                                         (1937. első fele)

 
Időrendben nem járunk el pontosan, ha egy másik töredéket az iménti vers után tárgyalunk: az Irgalom, édesanyám... kezdetű egysoros töredéket február végén, esetleg március elején írhatta József Attila. Ugyanarra a papírra írta, mint amire a Hexaméterek előzményeként elemzett (Roskad a kormos hó...) kezdetű töredéket. Elég nagy biztonsággal helyezi el tehát a József Attila-filológia az 1937 első felében írott versek között, a Flóra-szerelem korszakában. Mégis itt tárgyaljuk, elsősorban azért, mert teljes vagy töredék mivolta éppúgy kérdéses, mint a (Drága barátaim...) című vers esetében. És bizonyítani is ugyanazt kívánjuk, mint ott: azt, hogy bár textológiai értelemben teljes joggal tekinthető töredéknek a vers, József Attila nem azért nem folytatta és nem fejezte be, mert elfelejtette vagy rossznak találta volna, hanem azért, mert már így is teljes, befejezett volt. 
   A hexameter hibátlan: – u u / – u u / – u u // –  – / – u u / – – A vers első fele után van a cezura (Irgalom, édesanyám, mama), addig három daktilust olvashatunk, tehát nagyon gyorsan indul a sor. A sor második fele lelassul, a középső, 4. versláb spondeus, ezt követi az 5-6. lábban a hagyományos zárlat: – u u / – –. A 4. versláb spondeusa a sor egyetlen része, amelyen a kézirat tanúsága szerint a költő változtatott. Korábban így hangzott a verssor: Irgalom, édesanyám, mama, óh, már kész ez a vers is! Az óh, már változott nézd, jaj-já. A változtatás során megmaradt a versláb ritmusa, megmaradt a két rövid szó, megmaradt, hogy az egyik indulatszó legyen, igaz, a helye megváltozott. A változtatás által megerősödött a sor felszólító jellege azzal, hogy egy felszólító módú ige került a verssor közepére. És felerősödött a sor fájdalma is: az óh indulatszó kicsit irodalmias, a jaj köznapi; az óh mindenféle érzelem kifejezésére használatos (meglepetést, örömet, fájdalmat, gúnyt és sok más érzelmet egyaránt ki szokás vele fejezni), a jaj egyértelműen a fájdalom kiáltása. 
   Az első szó, az Irgalom főnév, de kérésként is szoktuk használni, ugyanúgy, mint a kegyelem vagy a segítség szavakat. A sor felszólító jellege és a szó után álló megszólítások azt indokolják, hogy itt egyértelműen kérésnek tekintsük. S a szó egyúttal egy vallási képzetkört asszociáltat az olvasóval: irgalomért, kegyelemért, segítségért elsősorban könyörögni szoktunk, templomban, az istenhez vagy más, nálunk nagyobb, hatalmasabb és szakrális erőkhöz és személyekhez. A második szó, az édesanya a legválasztékosabb, legátszellemültebb, leginkább tiszteletteli megnevezése és megszólítása az édesanyának. E két szó együtt a Szűz Máriához szóló könyörgések hangját szólaltatja meg.¹³ A könyörgésben együtt van már az a szó, amellyel könyörög valaki, és az a személy, akihez könyörögve szól: Irgalom, édesanyám. A harmadik szó egészen más dimenziót ad a versnek: a mama szó József Attila legszemélyesebb szavainak egyike. Az édesanyám emelkedettsége, pátosza és szakralitása mellett a mama ugyanahhoz szól személyes, bensőséges, intim hangon. Ha tartalmilag redundáns is a két szó egymás mellett, de egészen más regisztert szólaltat meg. Az irgalom szó jelentését is egészen más árnyalattal telíti, inkább könyörgés, félelem szólal meg benne. 
   A verssor első fele: egy kérés és az édesanya kétszeri megszólítása. Három szó a három daktilusban. A vers második fele hét önálló, egyszótagos szóból áll. És mintha a szavak nehezen formálódnának, szaggatott, darabos a vers második fele. Ezért rövidek a szavak, és ezért lassítja spondeus a hexametert. Holott ez a második fél verssor kell hogy megadja az irgalom szó indoklását vagy tartalmát. 
   Hogy valójában milyen logikai viszony van a két félsor között, nehezen tudjuk eldönteni. Lehet az irgalom megadásának hivatkozási alapja, indoka, hogy kész van a vers, de lehet az irgalomkérés oka is. Az első esetben nagyjából így fordíthatjuk le a kérést: azért adjál irgalmat, mert itt egy vers, látod, tudok verset írni, és ez ellensúly mindazért, amiért irgalmat kell kérnem; a második esetben így: ez a vers is elkészült, mint mindegyik más is; hát én már állandóan verset írok, vagy ha kész van a vers, akkor nincs miért élnem, hát irgalmazz, mert a versírás önmagában nem ad megváltást. A kérés elhangzása pillanatában azonban a vers elkészül, a hexameter tökéletesre formálódik. A hexameter gyors indítása kellett ahhoz, hogy a vers egyetlen lendülettel elérjen a végére: megszülessen és véget is érjen. A vers felépült, hogy meg is szűnjön. Magáról a versről szóló verset olvashatunk hát, avagy a vers írásáról szóló verset.¹⁴ A versírás kínjáról szól, és arról, hogy a megváltásnak (önmegváltásnak) készülő költemény mégsem váltja meg az embert. A töredéknek látszó vers véleményem szerint egyike József Attila legtökéletesebb, legkerekebb költeményeinek. Annak bejelentése után, hogy kész ez a vers is, a verset nem lehetett és nem is kellett folytatni – hiszen kész volt már.

8.

Mit ér a hexameter? Mit ér a verstan? Hexametereket olvastunk, de egészen különböző hexametereket. Három befejezett verset, amelyeknek egyaránt a hexameterek megjelölést – címet vagy alcímet – adta a költő, és két töredékben maradt költeményt, amelyekről azt is igyekeztünk bebizonyítani, hogy teljes, befejezett versek. A hexameteres forma összekötötte egymással ezeket a verseket, de láthatóvá is tette a különbségeket. Egészen más hexametereket olvashattunk az 1931-es párbeszédes és eposzi agitációs versben, mint az 1936-os etikai állásfoglalást követelő epigrammában. Egymásnak talán szándékolt, talán véletlen párja az 1937-es év első felében keletkezett szerelmi idill, és az 1937-es év egyik legutolsó verse, a búcsúzó epigrammatikus, levélformájú elégia. És egyetlen hexameteres sor teremtette meg a versírásról szóló egyik 1937-es versét, a hátborzongató könyörgést azért, hogy a versírás irgalmat hozzon a számára. 
   A hexameter versforma és hagyomány egyszerre. Olyan hagyomány, amelyhez ragaszkodhatott a költő, és amelyet sokféle módon használhatott föl, más hagyományokkal, hivatkozási pontokkal, műfajokkal és művekkel kapcsolt össze, hozott dialógusba. Sok különféle tartalom, érzés és gondolat kifejezésére alkalmas volt a hexameter, mégsem bizonyult puszta váznak, készen kapott sémának, amelybe más tartalmakat illesztett egyszer és másszor. Inkább olyan árnyalt kifejezőeszközként tűnt föl, amely maga is mássá vált a más hagyományokkal és más tartalmakkal való találkozásban. 


Jegyzetek