Új Forrás - 2007. 9. sz.

Komárom-Esztergom vármegye alispánja, dr. Tárkányi Lajos az Esztergomban 1945. október hó 24-én kelt 5294/1945. számú, a négy község, Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida és Tatabánya egyesítését indítványozó leiratában az egyesítés indoklásául azt fogalmazta meg, hogy a négy bányaközség „minden anyagi és erkölcsi erejével egymás felé gravitál. Ezt mutatja a beépülés, a település, sőt kulturális életének központi irányítást kívánó lendülete is. A mintegy 50 ezer lelket számláló tömb nem érheti el azt a felemelkedést, melyet megérdemel, sem anyagi, sem szellemi téren, ha sorsát négy fej, négy elhatározó szerv intézi.”¹ Az 1947-es egyesítéssel a megérdemelt felemelkedés előtt azonban súlyos problémák és nehézségek jelentkeztek, amelyek napjainkig meghatározzák a város létét, életét és perspektíváit, s amelyek azon történeti tényből eredeztethetők, hogy Tatabánya a szerves, a történeti városfejlődés helyett a mesterséges városkreáció pályájára kényszerült. Mint a Sztálinváros, Miskolc, Tatabánya című, a városépítésünk fejlődését áttekintő 1959-ben megjelent könyv szerzői megállapítják, a várostervezési és városépítési feladatok végrehajtásának három lehetséges megoldása van: az új városok megalkotása, a régi, meglévő városok fejlesztése, és a jelentéktelen települések városokká növelése és átszervezése.²Tatabánya számára ez a harmadik lehetőség adatott meg. Az elődtelepülések összevonása és várossá nyilvánítása mellett a tatabányai városépítés másik fontos tényezője a település megyeszékhellyé nyilvánításának kérdése volt, amelynek realizálása korántsem volt zökkenőktől mentes folyamat. Az új megyeszékhely kijelölésének kérdése már 1946-ban felmerült, de a politikai síkokon zajló viták miatt – elsősorban a Tata-variáció felmerülése kapcsán – még 1948-ban sem dőlt el a kérdés. Ekkor a megyei intézmények Tatabányán való felépítését és a lakótelepek Tatára való telepítését tervezte az Országos Tervhivatal – és ebben a szellemben felfüggesztették a tatabányai lakásépítkezéseket –, amely elképzelést aztán a Népgazdasági Tanács határozata hiúsította meg: a megyeszékhely intézményei a lakóépületekkel együtt Tatabánya-Újvárosba kerülnek.³ Az 1950-es megyeszékhellyé nyilvánítás legfőbb indokai a korszak heroikus ideológiai-politikai indíttatásaiból eredeztethetők, amelyeket mindemellett a település Komárom megyei központi elhelyezkedése, kedvező, de ugyanakkor súlyos nehézségeket is okozó közlekedési adottságai és fekvése, a szénbányászatra alapozott gazdasági erőforrások kiaknázása, a bányászathoz kapcsolódó iparosítási törekvés tett indokolttá. A városépítés, és így Tatabánya 1950-es első általános rendezési terve Tatabánya-Újváros felépítését jelölte meg legfontosabb célként, amely magába foglalta a megyei intézményeket felölelő városközpontot és az újvárosi lakótelepet.⁴ Érdekes megjegyezni, hogy 1948-ban az óvárosi városrészben az újvárosi tervek realizálásának megkezdése előtt már megindultak a Major Máté (1904-1986)⁵ tervei alapján megvalósuló lakótömbök építkezései, amelyekben tágas, korszerű alaprajzra szervezett, igényesen kivitelezett lakások létesülhettek akkor, amikor szakmai és politikai körökben éles viták dúltak arról, hogy kell-e fürdőszoba a lakásokban vagy nem? Az összkomfortos, tömbfűtéssel ellátott 250 lakást a szakmai megítélés „építészeti szempontból is értékes alkotásoknak” minősítette.⁶ Az óvárosi korszerű lakásépítési kezdeményezés néhány tömb felépítése után félbemaradt: az olcsóbb, alacsonyabb komfortfokozatú, kisebb alapterületű lakások tömeges létesítése 1950-ben Újvárosban kezdődött meg a szocialista városépítés egyik legfontosabb alapelve, a szomszédsági egységek elve szerint. Ez az iskolák, gyermekintézmények és kereskedelmi egységek lakóépületekkel való együttes létesítését jelentette. A négyszintes, egyenlő magasságú, zárt egységekből felfűződő városrész monotóniáját a korszak szovjet építészeti törekvéseivel összhangban a klasszicista építészeti tagozatok és díszítőelemek mértéktartó alkalmazásával próbálták a tervezők oldani.⁷ A gyorsan meghozott központi döntések és intézkedések és a helyi teljesítőképességek valamint lehetőségek és igények rendszerint konfliktusokat okoztak. Ezt jelzi az is, hogy a központi fejlesztés hangsúlya 1957-ben – Tatabánya új rendezési tervének szellemében – újra az óvárosi városrészre tevődik át, majd később ismét az újvárosi településrész kap fejlesztési esélyeket, s mindemellett megnyílnak a lehetőségek a kertvárosi térség, illetve a családi házas építkezések, területfejlesztés előtt is. Tatabánya településrészeinek széttagoltsága az egyes városrészek közlekedési utakkal való összeköttetését, illetve a közigazgatás, a szociális ellátás meglehetősen nehéz körülmények közötti megszervezését követelte meg a látványos lakásépítési és iparosítási beruházások, valamint a megyei szintű intézményrendszer objektumainak létesítési kényszere mellett. A problémák mélységét és nagyságát jellemzi, hogy számos korábbi, elítélő véleményt követően még az 1959-es szakvélemény is keményen fogalmaz: „Tatabánya – jellegére nézve – különböző települési részek konglomerátuma maradt, amelyben a régi intézmények hálózata alig egészült ki a városi igényeknek megfelelő újakkal.”⁸ A városlétesítési problémák egyik leglátványosabb tanúja az újvárosi városközpont, amely félbemaradtságával, a több fázisban, az újra meg újra módosított városépítési koncepciók szellemében való megvalósításával napjainkban ékesen illusztrálja a funkcionális kudarcokat és a nehezen élhető városi közegek létrehozásának zsákutcáit. Tatabánya esetében igencsak nehezen volt érvényesíthető Weiner Tibornak (1906-1965),⁹ Sztálinváros tervezőjének a szocialista város kritériumait megfogalmazó feltétel-rendszere: „1. A szocialista városnak nincsenek kül- és belterületei, hanem a szocialista rend demokratizmusa nyilvánul meg abban, hogy a város minden része azonos minőségben épül. 2. A szocialista város és a szocialista ipartelep egy szerves egység két pólusa. Így a városcentrum és az üzem bejárata közvetlen vonatkozásban kell, hogy álljon egymással. 3. A szocialista városok szerkezeti felépítésükben és építészeti megoldásokban alkalmassá kell tegyék a várost a közélet minden megnyilvánulása részére. Következménye tehát [...] az új szocialista eszmei tartalom minden városalkotó elemben való kifejezése.”¹⁰ A Scultéty János (1925)¹¹ által 1950- ben tervezett – végső soron egy szabványterv alkalmazásának minősíthető, a salgótarjáni megyeházával azonos struktúrájú, azzal erős stilisztikai rokonságot tartó – és 1952-re felépített újvárosi Megyei Tanács épülete az egyetlen megvalósult részlete, töredékes emléke az ötvenes évek nagyszabású városközpont-tervének, amely a Turul-szobor által kijelölt, a Környe, és távolabb Oroszlány felé futó felvonulási útra felfűzött, szimmetrikus építészeti együttessel közrefogott tengely végpontjának egyik architektonikus elemeként épült fel. Az enyhén lejtő térségre megálmodott, a birodalmi építészet szellemiségét, a szocialista realizmus nagyszabású propagandisztikus kifejezését tükröztető terv Visontai Miklós tervezőasztalán készült 1954-ben.¹² A geometrikus rendezettségű városközpont Gerecse-hegységre, illetve a Kő-hegyre merőlegesen épített, elegáns és tartózkodó burkolattal, kiemelt főbejárattal interpretált Megyei Tanács-épületével párhuzamosan, a térség másik oldalán a Városi Tanács és a Városi Pártbizottság tömbje húzódott volna, amelyet a Kő-hegy mészkővonulatával párhuzamosan futó, a teret övező épülettömbök zártak volna le: a Megyei és Városi Bíróság, a Kultúrház, a Bányászati Tröszt székháza és egy áruház. Ezek az épületek fogták volna közre azt a két szintesre osztott, egymással lépcsősorral összekötött, reprezentatív teret, amelynek 20-30.000 fős ünnepségek megtartására kellett alkalmasnak lennie. Kissé hátrébb húzva, kisebb, különálló tömbökként az egyik oldalon a posta-székház és a vásárcsarnok emelkedett volna, míg a másik oldalon az 1953-ban valójában is megépült Megyei Rendőrkapitányság-székház, az iparitanuló-otthon és ipari technikum épülete.¹³ Vagyis egy vegyes, közigazgatási-gazdasági-kereskedelmi-kulturális-ide- ológiai centrumként funkcionált volna a városközpont, amelyhez szervesen, de különálló részelemekként kapcsolódtak volna a szomszédsági egységekben felépült lakónegyedek: az újvárosi városrész lakóépületei. Mint látható, a városközpont épületegyüttese félbemaradottan, illetve módosultan, majd koncepcionálisan és funkcionálisan teljesen átalakultan valósult meg: a néhány évesre tervezett megvalósítás néhány évtizedessé bővült, s így egy újkori eklektikus együttes jött létre, amely a korábbi, a hegy lábához futó felvezető-koncepciótól, szimmetrikus elrendezéstől teljesen elszakadt, és felfűződött egy, az eredeti koncepcióval teljesen ellentétes, a földrajzi adottságokból eredő szükségszerűségek, és az országos főút majd autópálya, valamint a vasút vonala által diktált szalagváros-rendszerre. (Sajnos a tervekben nincs utalás a városközpont tervezett szobrászati díszítésére: csak feltételezhetjük, hogy egy központi jelentőségű emlékművet öveztek volna a központi jelentőségű, épületszobrászati elemeket hordozó épületek.) Ennek a városcentrumnak a központi térsége napjainkban – és immár évtizedek óta – egy rendezetlen autóparkoló, és az eredetileg ünnepélyes atmoszférájúnak szánt, a város középületeivel közrefogott fóruma pedig az ezredfordulón egy banképület-pavilonnal kaotikus közeggé alakult: a léptékek teljes keveredésének, a térfűzések-térkapcsolódások zűrzavarának, a közlekedés és tájékozódás nehéz lehetőségeinek, az építészeti stílusok, az épületek egyre zagyvább összeolvadásának, a korábbi szobordísz, illetve emlékmű tér-megsemmisítésének lehet e városnegyedben részese a szívós tatabányai városlakó, aki ma már alig-alig ismerheti fel az ún. ötvenes évek várostervezői korparancsát: „A történelmi és szovjet példákon nevelkedett tervezők axisokra felfűzött, szabályos és szimmetrikus, felnyitott kertes beépítéseket terveznek, reprezentatív, helyenként monumentális hatásokra törekszenek.^"14
    A szobrászati térfoglalás tulajdonképpen meg sem kezdődhetett az ún. ötvenes években Tatabányán, így félbe se maradhatott: e téren csak tétova kezdeményezések indultak, a kibontakozásra, nagyobb számú mű megvalósulására a hatvanas és a hetvenes évekig kellett várni. Mint oly sok magyarországi városban az 1945-öt követő időszakban, 1948-ban Tatabányán is felavatták a szovjet hősi emlékművet: a csillaggal ékesített obeliszk az új város első köztéri, plasztikai értékeket nélkülöző architektonikus emlékeként a Népház előtti park lejtős térségen emelkedett. Fellapozva Tatabánya szoborkatalógusait, a Tatabányai szobrok és a Köztéri alkotások Tatabányán című kiadványokat¹⁵ nemcsak az ezen, időközben lebontott szovjet hősi emlékműre vonatkozó hivatkozásokat kehiába: érthetetlen (vagy talán éppenséggel a rendszeressük r ideológiájából eredőn érthető) módon a város elődközségeinek első világháborús emlékművei, és természetesen szakrális emlékei sem szerepelnek a lajstromokban és leírásokban. A két, Tatabánya szobrait számba vevő kiadványban az 1945, illetve a városegyesítés előtti periódusból csupán a Turul- emlékmű kaphatott publicitást a szocializmus évtizedeinek emlékművei és díszítőszobrai mellett. E katalógusok szerint – a valóságnak és a szórványos történéseknek csaknem megfelelvén – az ún. ötvenes évek szoborállítási krónikája is meglehetősen szegényes: a nyilvántartások szerint 1947 és 1956 között csupán egyetlen mű, a bánhidai erőmű, az OVIT, az Országos Villamos és Távvezeték Vállalat épületének homlokzata elé helyezett, Kamotsay István (1923-1994)¹⁶ szobrászművész által alkotott Szerelőmunkás-szobor valósulhatott meg. A pályája során számos köztéri kompozíciót készítő, 1947 óta a budapesti Százados úti Művésztelepen dolgozó szobrász első monumentális alkotása volt a bánhidai Szerelőmunkás, akinek később, 1956-ban az almásfüzítői Timföldgyár-sporttelepen a Sportoló nő, 1962-ben a tatabányai szanatórium mellett az Ülő nő című szobrát állították fel. A bánhidai alkotásról érdekesen emlékezik meg a közelmúltban megjelent Kamotsay-monográfia: Tusnády Gábor visszaemlékezése szerint „egy villanyszerelő teljes menetkészültségben állt modellt a szobrásznak, akit munka közben megkínált falusi kolbásszal”.¹⁷ A lektorátusi nyilvántartásokban fellelhető karton csak arról tudósít, hogy az alumíniumból készült mű 1951-ben került helyére a kor „művészetpolitikai” elveinek szellemében¹⁸egy-egy gyár homlokzatán, bejáratánál azon munkástípus szobrának kellett ekkor állnia, amely vagy aki a gyárban dolgozik. És természetesen a műnek munkára és teljesítményre ösztönző hatással magabiztos, tudatos, optimizmust sugárzó hőst kellett megformálnia. A szobrászi kifejezés ezekben az években csakis közérthető, áttételektől és bonyolult szimbolikus utalásoktól mentes lehetett. Ez a Kamotsay-alkotás – amelyen külön figyelmet érdemel az öltözék, a munkásruha és a felszerelés részletgazdag és valósághű, precíz kidolgozása – a korszak budapesti Népstadion-szoborgalériája által reprezentált vegytiszta, közérthető, mozgósító szocreál-szellemiség megtestesítője. A művet eredeti helyéről 1978-ban mozdították el,¹⁹ s ma az erőmű kertjében, térbe illesztve, a telep kerítése mögött a járószintre helyezve, eredeti demonstratív funkciójától megfosztottan áll, és sajnos a kerítés és az autóbusz-megálló miatt zavartalanul már nem szemlélhető meg.
    A másik, a nyilvántartásokban nem szereplő szobor napjainkban már ugyancsak nem áll helyén: Alusán Tódor (1910 körül) Kőbányász- szobra eredetileg a kőbánya bejárata mellett, magas kőtalapzaton fogadta a bányászokat – egy korabeli fotó szerint a talapzatot Kossuth-címert ábrázoló dombormű díszítette²⁰ –, s eredeti posztamense nélkül 1990 óta a Szabadtéri Bányászati Múzeum kertjében fogadja a látogatókat. Az 1910-es években született alkotó cementgyári fizikai munkás és a Bányász Képzőművészeti Szabadiskola tagja, oktatási felelőse volt, aki amatőr művészként rendszeresen szerepelt a szabadiskola kiállításain.²¹ A Kőbányász 1947-ben készült (egyes feljegyzések szerint Fiber Péter kőbányászról), s a 180 cm magas, alumíniumötvözetből készült kompozíció félmeztelen, terpeszben álló, lába előtt két kezében kalapácsot tartó, szigorúan és magabiztosan, vagy talán dacosan előre, a messzi távolba tekintő bajuszos alakot jelenít meg. Alusán Tódor szobrában sajátosan, a hely és az idő szellemiségét is megcsillantva keverednek a szocialista realista és az amatőr alkotói indíttatások, a valósághűségre törő és a naivitással átszőtt művészi kezdeményezések.
    A két nagyméretű, köztéri funkciót szolgáló szobrászati kompozíciót majd csak az ötvenes évtized végén követik újabb köztéri művek a bányászvárosban: portrék, díszítőszobrok, emlékművek – körplasztikák és domborművek. Tatabánya nem osztozhatott a korszak szocialista városainak sorsában: Dunaújváros vagy Kazincbarcika sokkal több támogatást, s így szobrot, domborművet kapott ezekben az években, mint a bányászváros.²² Érdekes, hogy a város arculatát meghatározó szénbányászat, az emblematikus jelentőségű szénbányász-alak számára sem nyílt emlékállítási, megjelenítési lehetőség Tatabányán. A két munkásfigura, a Szerelőmunkás és a Kőbányász mellett különös sorsú, szélesebb körben ismeretlen épületplasztika-együttessel azonban büszkélkedhet Tatabánya: jóllehet ezeket a műveket sem veszi számba a két tatabányai szoborkatalógus, és a köztéri alkotásokkal foglalkozó feldolgozásokban, tanulmányokban, újságcikkekben sem akadhatunk nyomukra. Általában hiányoznak a létrejöttüket kísérő dokumentumok is. Tipikus, e műcsoportot jellemző adalék: két dombormű alkotója – Gádor Magda (1924)²³ szobrászművész – olyannyira megfeledkezett az ötvenes években készített tatabányai munkáiról, hogy köztéri alkotásainak jegyzékében²⁴ sem szerepeltette mindmáig e kompozíciókat. És jelzésértékű jelenség az is, hogy a 20. századi magyar szobrászat egyik legjelentősebb alkotójának, a modern magyar plasztika egyik megteremtőjének, Ferenczy Béni (1890-1967) műveinek jegyzékében, és a művészről szóló szakirodalomban sem lelhető meg az az újvárosi óvoda – a jellegzetes, a korszak szocreál építészeti törekvéseinek szellemében emelt épület – belső terében, a földszinti előcsarnok bejárattal szemben húzódó falán elhelyezett mázas kerámia-falikép dokumentációja, amely kisgyermekeket jelenít meg. A dombormű Ferenczy Béni megpróbáltatásokkal terhes ötvenes évekbeli alkotóperiódusában készült. A művészt 1949-ben elbocsátották a Magyar Képzőművészeti Főiskoláról, és az ekkor megformált, a szocreál külsődleges, propagandisztikus művészeti elveinek gyökeresen ellentmondó Petőfi-szobrát is értetlenség fogadta, folyamatos támadások érték. A művészeti közélet perifériájára kényszerített mester érmeket és könyvillusztrációkat alkot ezekben az években, néhány egyházi megbízást teljesít, és 1953-ban hosszabb látogatást tesz a hódmezővásárhelyi majolikagyárban,²⁵ ahol vázákat, tányérokat, edényeket készít. A tatabányai munkára a lektorátusi nyilvántartás szerint 1955-ben kapott megbízást, és feltehetően még az 1956 őszén bekövetkezett súlyos betegsége előtt, minden bizonnyal a vásárhelyi majolikagyárban készült el az alkotás, amely aztán 1957-ben került helyére²⁶ A mű keletkezéstörténetéről nincsenek pontos adataink, de a 80x220 centiméteres, kék, fehér és sárga színű, a három álló és három ülő gyermekfigurát megjelenítő alkotás pontosan beilleszthető a művész kisgyermekeket megidéző, finoman megmintázott plasztikáinak, domborműveinek és érmeinek körébe.
    A Képző- és Iparművészeti Lektorátus karton-nyilvántartásában szereplő adatok szerint Gádor Magda szobrászművész 1956-ban az Építésügyi Minisztérium Lakásépítési Igazgatóságától két terrakotta domborműre kapott megbízást²⁷, amelyet egy évvel később helyeztek el a tatabányai Szolgáltató Épületen az építők: a szobrász személyesen nem járt Tatabányán, nem vett részt a mű applikálásában.²⁸ A domborművek ma is eredeti helyükön, a Huba vezér út 8. és 12. számú lakóépület homlokzatán, a bejárati kapuk feletti falmezőben láthatók: egy anya gyermekkel, és egy nőalakot gyermekkel és kecskével ábrázoló kompozíció. A két mű klasszikus plasztikai eszközökkel élő, kiegyensúlyozott, harmonikus megformálású, az ötvenes évek propagandisztikus szólamaitól kellő távolságot tartó, végső soron a stíluskorszak hanyatló, elgyengülő ágában született alkotás. Nem jellemezhető ezen ismérvekkel az 1952- ben felépített, az egykori Mező Imre Általános Iskola bejárata fölötti, három azonos méretű táblára tagolt, a bejárat oszlopsora mögé komponált domborműegyüttes: ez a kisdobos- és úttörőélet, illetve a tanulóifjúság családi jeleneteit megjelenítő, a szocreál eleven szellemiségét mereven sugárzó, propagandisztikus hangvételű mű. A programadó és az alkotó mindhárom táblán kizárólag az alakokra koncentrált: nincs környezeti jelzés, csak a megjelenített gyermekek és felnőttek által közvetített gesztusok és cselekvések, kapcsolatok és viszonyok tolmácsolják és hirdetik a felhőtlen gyermekkor, a kisdobos- és úttörőélet szépségeit és örömeit. A négyzetes táblákra komponált, mészkőbe faragott együttes alkotója az ismeretlenségben lappang, egyes feltételezések szerint Kákonyi István (1917-1993).²⁹ Hasonló művek e korszakban Dunaújvárosban és Kazincbarcikán is készültek: munkajeleneteket, a családi élet pillanatait, az új élet gyönyörűségeit megjelenítő homlokzati domborművek, plasztikus erkély-mellvédek kerültek ki többek között Mikus Sándor (1903-1982), Madarassy Walter (1909-1994), Dabóczi Mihály (1905-1980), Gyenes Tamás (1920-1963) és Csúcs Ferenc (1905-1999)³⁰ műhelyéből. Ugyanígy nem ismerjük a tatabányai Cementgyár irodaháza domborműsorozatának alkotóját vagy alkotóit sem: a terrakotta-domborműegyüttes két, egymás fölötti, egymástól ablakokkal elválasztott sorban elhelyezett négy-négy táblából épül fel, amely a szocreál tematika jellegzetes jeleneit tárja az épülethez közeledő elé. Az együttest a lendületes, lázas munkavégzés: a bányászat, a kohászat uralja, de a didaktikus program szellemében megjelennek itt a tervezők és a munkasikereket koszorúval köszöntő vezetők is. Hasonlóképp az ismeretlenségben rejtezik a Megyei Rendőrkapitányság-székház épülethomlokzat-domborművének alkotójának személye is: a bejárat feletti falmezőben – viszonylag kis méretű – didaktikus rendőr- munkás domborműkettős ékesíti a hatalmas épülettömböt. A rendőr- munkás barátságot egy rendkívül szemléletes jelenetbe sűríti itt a szobrász: a jóságos rendőr egy könyvet ad át a tudásra szomjas munkásnak, vagy fordítva. Ugyanígy ismeretlen alkotók, feltehetően keramikusok alkotásai azok a kerámia-domborművek, amelyek erkély-mellvédekként valósultak meg Újvárosban az Előd vezér út 1-11., a Győri út 10-16. és az Ond vezér utca 2-6. számú épületeken. A néptáncjelenetet, a bányászok frontfejtését és a családi jelenetet ábrázoló kompozíciók mellett bányász- címerek ékesítik és színesítik az újvárosi városnegyed fő- és mellékútvonalaira néző lakóházainak homlokzatait. Ezen művek alkotóit, keletkezéstörténetét a további kutatás tisztázhatja: a Városépítési Tervező Vállalat tervtárának feltárása, az építészeti tervek áttanulmányozása fényt deríthet a hiányokra.
    1959-ben a tervező Visontai Miklós úgy vélekedik az elődközségekből, az új városból és egy különálló lakótelepből kialakított megyeszékhelyről hogy „annak rendezése még hosszú ideig különleges tervezési módszerek alkalmazását teszi szükségessé.³¹” Hogy milyen hoszszú ideig tartó, és hogy milyen bonyolult feladatról van szó, azt Torma Tamás építészkritikus a tatabányai fő térre emelt bankszékház- ismertetésében 2000-ben megfogalmazott megállapításai is illusztrálják: „Tatabánya jószerével egyetlen vállalható építészeti örökségét a fái jelentik. A múltból nem maradhatott itt semmi, mert egy valaha szocialista városban ugye igazi múlt nincs, hovatovább a Rákosi-barokk látszik kicsinykét megnemesedni, ha nem járná át azt is a szegényszag. A fák viszont magasra nőttek negyven-ötven év alatt, jótékonyan leplezik-oldják még a legnagyobb borzalmakat is, az irodakaszárnyákat, ’pártunk és államunk’ egykori kisstílűen megyei szintű hatalomreprezentációját vagy a szűk ablakokkal és ötven négyzetméterenként kimért kaptár- szabadságét – sőt a fák ebben a mai nyárban árnyékukkal még pluszkomfortot is nyújtanak.³²” Mit tehetünk egy kellem-, szépség- és otthonosságérzés-mentes városban, Tatabánya épületei és szobrai között körbepillantva? Bízzunk a természetben, erősen bízzunk az egyre növekvő, egyre terebélyesebb fákban.