Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 9. sz.
   
 
 
ORTUTAY ANDRÁS 

A demokráciáról: 60 éve avatták Tatabányát várossá 

 

Még két év sem telt el 1947. október 1-jéig attól kezdve, hogy 1945 október végén Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla és Tatabánya községek előljáróságai hivatalosan értesültek a belügyminiszter azon szándékáról, hogy megyei várossá szervezi a négy bányaközséget – amikor Tatabánya megyei város hivatalosan is létrejött. A kezdeményező Belügyminisztérium élén a parasztpárti Erdei Ferenc állt, a végső döntést 1947. augusztus 15-én aláíró belügyminiszter a kommunista Rajk László volt. A helyi véleményeket a községi nemzeti bizottságoknak, a belügyminiszteri rendelet kiadását kötelezően megelőlegező igenlő döntést a képviselőtestületeknek kellett kimondani.
    1945 novemberében és decemberében a négy község képviselőtestülete egységesen úgy foglalt állást, hogy elvileg helyesnek tartja a várossá szervezést, de időszerűtlennek: előbb a háborús károkat kell kijavítani, a községek háztartását kell rendbehozni. A képviselőtestületek – az önkormányzatok – tárgyalását megelőzte a községi közigazgatást felügyelő járási főjegyző és a négy érintett jegyző értekezlete, ahol már megfogalmazódott az elutasító döntés, hozzátéve, hogy az egyetlen nagy munkáltató, a MÁK Rt. nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szükséges községi adót fizesse, egyébként is szociális kérdésekkel kell foglalkoznia, például a kor színvonalán álló munkáslakások építésével. Az 1945. november 20-i tatabányai községi képviselőtestületi ülésen a MÁK Rt. képviselője, dr. Mohi Rezső bányaigazgató élesen elvetette a teljes várossá szervezési tervet: „Egyedül helyes és természetes megoldás lenne, ha a három község területére eső bányatelepülés részeit egyesítenék Tatabánya bányaközség elnevezés alatt.”
    A négy önkormányzat elutasító döntése Komárom-Esztergom vármegye Törvényhatóságának kisgyűlése elé 1946. április 16-án került. Ez a megyei fórum a várossá egyesítést „kívánatosnak látja és helyesli. Nem látja azonban a kisgyűlés biztosítottnak az egyesítéssel járó kiadásokat. Az egyesítést tehát csak abban az esetben javasolja, ha a kormányzat a szükséges anyagiak fedezéséről gondoskodik. 1946 nyarán viszont a helyi nemzeti bizottságok már követelték az egyesítést. „az érintett négy község lakossága ragaszkodik ahhoz, hogy az egyesítés és városítás kérdése ne húzódjon, hanem mentől hamarább végre legyen hajtva.”
    Tatabánya várossá szervezése egyrészt szakmapolitikai kérdés volt, másrészt a belpolitikai harc része is. Magyary Zoltán és Kiss István már 1938-ban állást foglaltak a tatai járás közigazgatását vizsgáló könyvükben Tata és Tóváros egyesítése és a négy bányaközség várossá szervezése mellett. Tatát és Tóvárost 1938-ban egyesítették, s az 1945 utáni belügyminisztériumi és belügyminiszteri véleményekben visszaköszöntek Magyary mondatai, annak ellenére, hogy a parasztpárti Erdei belügyminiszternek és Bíbó István közigazgatási főosztályvezetőnek az önkormányzatok és a közigazgatás átszervezéséről egészen más elképzelései voltak. 1944 végén a belpolitikában részt vevő pártok egyetértettek az új, demokratikus közigazgatás kialakításában. A vármegyerendszeren viszont nem változtattak, egyedül a járási főszolgabíró elnevezése változott járási főjegyzőre. A demokrácia a leggyakrabban használt fogalom lett. De ki mit értett rajta? A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szegedi megalakulásakor a kisgazdapártot képviselő Balogh István (Balogh páter) a kisgazdapárti Balla Antallal íratott brosúrát Mit kell tudni a demokráciáról? címmel. „A nép képviselőket küld a törvényhozó testületbe (országgyűlésre, parlamentbe), ezek a képviselők hoznak törvényt, de nemcsak törvényt hoznak, hanem a kormányt tetteiért felelősségre is vonhatják. De a törvényhozó hatalom gyakorlásával még nem merül ki a demokrácia lényege. A nép községi közigazgatási testületet is választ, hogy ellenőrizze és irányítsa a közigazgatást. Választ törvényhatósági – megyei képviselőket is, akik megválasztják a főtisztviselőket és ellenőrzik a közigazgatást.” Ezt megelőzően Kállai Gyula és Rajk László a magyar dolgozók demokratikus államaként a megyerendszert megszüntető népköztársaságot képzelt el, ahol a községektől az „államélet legmagasabb fokáig” választott tisztviselők lennének. Marosán György utólag úgy látta: „A második világháborúval szétverődött a régi államgépezet, most egy új van kialakulóban, de ezt az újat megalapozni, felépíteni és megvédeni csak egy ideológiai és szervezeti egységen alapuló munkásosztály képes.”
    A mindennapi szóhasználatban a demokrácia azonos lesz azzal, hogy egy-egy párt mögött mekkora tömegek vannak, vonulnak fel. Két országgyűlési választás fogta időkeretbe a tatabányai várossá alakulás időszakát. Az 1945-ös választás előtt az Új Ember katolikus hetilap úgy vélte, a keresztény magyarság van abszolút többségben az országban: „...amíg Magyarországon demokrácia van [...] addig ebben az országban nélkülünk és ellenünkre nem történhetik semmi.” A demokráciával szinte ikerfogalomként használt reakció tartalmát is megfogalmazzák: „Ebben az országban, a demokratikus Magyarországon mi szabjuk meg, hogy mi a reakció és mi nem az.” Veres Péter Esztergomban is megjelent újságcikke a földosztás akadályozása, a rémhírek terjesztése mellett a reakció fogalmát igen leegyszerűsítette: „Akik nem akarnak a néppel együtt dolgozni, akik nem akarják a nép egyenlőségét elismerni: azok mindig reakciósok voltak és maradnak, mégha akármilyen népszerű pártokban is laknak.”
    Tatabányán 1946 májusában Rajk László beszélt a négy megyéből érkezett százezres tömeg előtt. A Szabad Esztergom Vármegyei Híradó cikke szerint: „Zöldinges, nyilas karszallagos legények vállukon egy rozzant csónakot vittek, jelképezve vele a Novarát, melyből Horthy integet. Szamárfogaton egy horogkeresztes koporsót vontattak ezzel a felírással: „Reakció, élt 25 évet.” A beszéd egyik fő gondolatát alcímmel húzta alá a lap: „Kiszórni az államgépezetből a nép ellenségeit.” Rajk korábban a Magyar Kommunista Párt vármegyei szervezeteinek első konferenciáján Tatabányán az egész magyar tisztviselőkart a magyar reakció szolgálatában állónak tartotta. 1947. március 2-án az MKP II. vármegyei konferenciáján Rajk beszámolója után hangzott el: „Az országban nincs még egy olyan vámegye, mint Komárom-Esztergom. A megye székhelye kint van a megye szélén, úgyhogy ha valakinek elintézendő dolga van az három napba kerül. Az MKP azért harcol, hogy ezt a lehetetlen állapotot megváltoztassa és központi helyre kerüljön Komárom-Esztergom vármegye székhelye.” A konferencia résztvevői már tudták, hogy ez az új székhely Tatabánya lesz, pedig Rajk belügyminiszteri rendeletéig a várossá alakulásra négy hónapot, az új város megyeszékhellyé tételére három évet várhattak.
    A gyűléseken részt vevő tömegek száma kezdettől érve volt a kommunista pártnak és sajtójának. 1945. április 10-én a vörös papírra nyomott Tatai Szabad Szó is szükségesnek tartotta, hogy megemlítse: „Tízezres tömeg vett részt Húsvétvasárnap, a Magyar Kommunista Párt tatabányai nagygyűlésén.” A Szabad Nép szerint: „Hatalmas, nem várt tömegekben jöttek el a város és vidékének dolgozói és elemi erővel fejezték ki összeforrottságukat azzal a párttal, amely évtizedeken keresztül küzdött a magyar munkásosztályért.” Az 1945. június 22-i, Rákosi Mátyás által tartott nagygyűlés résztvevőit 30-40000 főre becsülték. A tömegek felnagyítása, túlbecsülése nem mai módszer. A szociáldemokraták is használták a többségre való hivatkozást. Ha lehet hinni a Komárom- Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapjának, a Népházban 1946 októberében tartott szociáldemokrata nagygyűlésen a vezérszónok, Kéthly Anna nem foglalkozott a várossá szervezés ügyével. Legfeljebb azt a kommunisták tömegbázisát erősítő akciónak tekinthette. De a többség gondolatára kitért: „Mi vagyunk a többség ebben az országban, dolgozó emberek, és a mi számunkra építjük a demokráciát, amely csak átmenet a szocializmusba.” Megismételte a szociáldemokraták jelszavát: „Ma demokráciáért, holnap a szocializmusért.” A nagygyűlés résztvevői láthatták a szociáldemokraták debreceni kétszázezres gyűléséről készült filmhíradót. Evvel a filmhíradóval érvelt korábban Horváth Zoltán a Népszavában, bizonygatva, hogy a szociáldemokrata párt mögött is tömegek vannak, s figyelmeztetett egy jobboldalinak tartott kisgazda újságírót: „Nézze meg azt a filmet, amely sok tízezernyi magyar paraszt felvonulásáról tanúskodik, pedig rólunk senki nem merte még azt állítani, hogy erőszakkal vittük gyűlésekre a tömegeket, s ha kell, tudunk még sokszorennyit mozgósítani a magunk ügye mellett, s nem kételkedünk benne, hogy a Kommunista Párt is világosan érzi a maga hatalmas tömegbázisát maga mögött.” A valós képhez közelebb állt Marosán Györgynek, a debreceni nagygyűlés főszervezőjének visszaemlékezése, aki a szervezés problémáiról is beszélt: nyolc megyéből érkeztek a különvonatok, s ott volt a szociáldemokrata párt filmhíradója is. A hatalmas tömegben erős kommunistaellenesség is érződött. Kádár János mondta neki: „Amit ti elvetettetek, azt a jobboldal fogja learatni.” (Az SZDP jobboldalára gondoltak mindketten.) A Független Kisgazda Párt is élt a tömegek felvonultatásának eszközével. Nagy Ferenc utólag megállapította, hogy míg a kommunisták saját tömegeiket ingyen szállították, az ő tömegeik megfizették a vonatjegyet. Már 1944 decemberében Debrecenben óriási volt a kommunisták fölénye szállítási eszközök, újságpapírkapacitás tekintetében. Egy gyerek (a későbbi Bárdos Pál) Makóról ezt így rögzítette: „nagyon tetszett, hogy a kommunista párt pesti vendégei fekete Hudson autókon érkeztek, ez a legszebb kocsi, amit akkor láttam és elképzelni tudtam. Ha hallottam, hogy jön Révai, már reggel rohantam a sarokra lesni a Hudsont. Mindig nagyon csalódott voltam, ha Tatraplan érkezett.”
    Horváth Zoltán a filmhíradóra való hivatkozáshoz hozzátette: „Mi eddig csak visszaütöttünk...” A politikai erőszak formái széleskörűek voltak. Az 1945-ös választások előtt Tatabányán a kisgazdák választási gyűlését 100-150 ember megzavarta, a pártautó kerekeit kiszúrták. A megyei törvényhatósági bizottságnak az atrocitások ellen tiltakozó tagja azt a választ kapta a hallgató főispán helyett az egyik tatabányai kommunista tagtársától: „Somogyi kisgazdapárti tag Tatabányán nem nagyon népszerű.” Makón ugyanaz a kisfiú: „láttam, amint a piacra összegyűlt, fölháborodott asszonyok kosárral verték ki Makóról a kormánybiztost, végig a Szegedi utcán egész Kiszomborig. Szép népítélet volt, spontán és nem követelt emberéletet.” A Komárom-Esztergom Vármegyei Dolgozók Lapja a tisztviselők némelyikének megverését elítélte, azzal az érvvel, hogy nincs szükség egyéni terrorra. S ekkor folyt a választási küzdelem, az 1947-es kékcédulázás. Fodor András író írta naplójába: „...különkiadású újságok hirdetik a választások új eredményeit. A munkáspártok előretörése. A KP a legnagyobb párt [...] Addig szavaztak a kommunisták, míg a benzin tartott? Hordták, vitték a munkásokat teherautókkal, s egynek-egynek a zsebében még huszonöt névjegyzék-kivonat is volt – mondja valaki.” A makói választási nagygyűlésre utazó Marosánnak Rajk mondta az autóban: „Most kell csapást mérnünk a reakcióra. Az 1945 óta elért történelmi eredményeket most kell megerősítenünk.” A makói kisfiú: „Anyám az egészből arra emlékezik, hogy a szociáldemokraták ellen harcoltak. Nekem is úgy rémlik. Úgy hiszi, hogy a kommunisták nyerték a választást. Holott csak az ország első pártja lettek.” Emlékei szerint a kékcédula sok ellenszavazatot hozott az ismeretlen pesti ügyvédnek, Pfeiffernek, aki fölényesen győzött Makón. De a kisgazdák veresége egyértelmű volt: „És mindenki a kisgazdákon nevetett, akik állandóan az ötvenhat százalékra hivatkoztak.” Az 1947-es választások előtt Auer Pálnak, a párizsi béketárgyalások magyar résztvevőjének társaságában állítólag a népszavás Horváth Zoltán azt mondta: „szabad választások? Szabad választások majd talán néhány évtized múlva lesznek, amikor már biztosak leszünk benne, hogy a magyar nép túlnyomó többsége marxistává lett. Addig nem.”
    Tatabánya hivatalosan 1947. október elsejétől város. Október elsején azonban csak a nemzeti bizottságok ültek össze, hogy bejelentsék megszűnésüket és az új megyei városi Nemzeti Bizottság megalakulását. Egy 1945-ös rendelet értelmében az önkormányzati választásokra, az önkormányzat összetételét a nemzeti bizottságban levő pártok és szakszervezetek állapították meg az arányokat, s a pártok jelöltjei lettek a tagok. Választás tehát – demokratikus választás nem volt az önkormányzatokban 1945-ben. S nem volt 1947-ben sem. Az új önkormányzat hatvan tagjából 30 lett az MKP jelöltje, 25 az SZDP-é, négy a szakszervezeté s egy a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párté.
    Az önkormányzatok, a közigazgatás hatáskörét, munkáját 1939-től törvények és rendeletek sora korlátozta, az ország hadszíntérré válásával a megszokott jogrend, joggyakorlat szünetelt. A magyar vagy német katonai parancsnokok gyakoroltak valamiféle rendfenntartó, személy- és vagyonvédelmi jogkört. A hadijog alapján a szovjet városparancsnokok feladata is ez volt. Az „első” felszabadult magyar város”, Makó esetében a forrásokból lecsupaszítva jelenik meg az „új élet megindítása”, a tényleges gyakorlat, amely hónapokkal később, már a debreceni Ideiglenes Kormány rendeleteinek kiadása után Tatabányán is lejátszódott. Makón 1944. november 20-án alakult meg a képviselőtestületet ideiglenesen pótló bizottság, az 1945. évi 14. Me. rendelet nemzeti bizottságának előképe. A szovjet városparancsnok régi baloldali embert nevezett ki magyar városparancsnoknak, segítői voltak a korábban internált baloldaliak, az MKP helyi szervezetének létrehozói. A városparancsnok szerint a „Vörös Hadsereg nem szándékozik Magyarország függetlenségét elvenni, az ország belügyeibe beavatkozni, a népi pártok működését felfüggeszteni, csupán az a kívánsága, hogy a kommunista párt működése ne gátoltassék [...] határozott utasítása van a városban levő szovjet katonai parancsnokságtól, hogy a most megalakítandó, s a város ügyeit intézni hivatott eme bizottságba mindenkit be kell venni, aki valamely – de nem fasiszta – társadalmi osztályt reprezentál.”
    Felsőgallán 1945. március 28-án Goda János volt illegális kommunista: „Kiemeli, hogy a bizottság teljesen politikamentes és párton kívül álló olyan értelemben, hogy tagjai sorában az összes törvényesen működő pártok tagjait szívesen látja.” A kezdeményezők mind a négy településen a kommunisták voltak. Van ahol a jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a kommunista párt utasításait hajtja végre a bizottság. Kezdettől a két munkáspárt és a szakszervezetek képviselői voltak jelentős számbeli fölényben a később szerveződő pártokkal vagy helyileg esetlegesen létrehozott „társadalmi csoportok” képviselőivel szemben. A közigazgatás megszervezésével a nemzeti bizottságok alakították ki a képviselőtestületek létszámarányait: a két munkáspárt számbeli fölényét megalapozták – a rendelet értelmében az új községi választásokig. De nem voltak választások. Rajk László 1946 májusában Tatabányán kijelentette: „...nem helyeseljük a községi választások mostani megtartását. Ez az összefogás helyett egymás ellen fordítaná a pártokat, elvonná a demokrácia erőit a jó pénz megteremtéséért folytatott harcától.”
    A közigazgatási posztok arányosabb elosztását követelő kisgazdák 1945-ös választási győzelmük után nem tudták megszerezni a Belügyminisztériumot. Az esztergomi főispáni székben Bíbó István munkatársát, Tóth Endrét kisgazda főispán, dr. Zeöke Pál követte. Ő már a kommunista belügyminiszter szándékát ismerve, előre látta Tatabánya várossá alakítását. Ettől független, hogy a spontán baloldali tiltakozókat Tatabányáról is teherautókkal szállították Esztergomba.
    Tatabányán a XV-ös akna avatásán Rákosi Mátyás beszélt, kijelentette, hogy „Tatabánya rövidesen város lesz.” A nyári nemzeti bizottsági ülések a „felszentelés”, másutt ezt átjavítva „avatás” szót használták. Felsőgallán a nemzeti bizottság ülését a pártok frakcióinak értekezlete előzte meg. A tatabányai képviselőtestület nyári ülését a nemzeti bizottság meghívott kommunista tagja és az előzetes pártközi konferencia is az egyesítés elvi kimondására kérte. 1947. április végén a négy község előljárósága és jegyzői már az egyesítéshez szükséges képviselőtestületi ülések előkészítését tárgyalta meg. Tatabányán 1947. május 15-én a képviselőtestületi ülés összehívását a nemzeti bizottság, a Bányamunkások Szabad Szakszervezete és a központi üzemi bizottság is kérte. A tatabányai igenlő döntés után Bánhidán a szociáldemokraták a június 3-i ülésen már nyíltan a várossá alakítás ellen fordultak. A megismételt június 5-i ülésen 30:7 arányban az egyesítés hívei kerültek ki győztesen a szavazásból. Felsőgalla képviselőtestülete is az egyesítés mellett döntött. Alsógalla önkormányzatát feloszlatta a belügyminiszter, így a három képviselőtestület döntése után a minisztériumi előkészítés szabad utat kapott. A szociáldemokraták most a kommunisták korábbi módszereit alkalmazták, a nemzeti bizottság tatabányai ülésén indítottak támadást az egyesítés ellen, de ez jogilag nem változtathatott a kialakult helyzeten.
    1947. augusztus 15-én írta alá Rajk László az egyesítésről szóló rendeletet. Az október 1-jei nemzeti bizottsági ülés után október 6-án küldte ki a vármegyei alispáni hivatal a meghívót a képviselőtestület alakuló ülésére, október 10-ére.
    A viták nem csitultak el. Október 9-én Bánhida képviselőtestületi ülésén a Tatabánya megyei város elnevezés helyett az ősi Bánhidát javasolták, vagy akár Turulalját. A Népházban 1947. október 10-én megalakult városi képviselőtestület ünnepi ülésén a tíz napja városnak Tatabánya lett a neve. Ekkor választották meg a város polgármesterét.
    A város megkezdte életét. Az okokat, a célokat lehet vitatni. De tény: az 1949-es népszámlálás lélekszámadatait tekintve Tatabánya az ország 11. városává vált.