Új Forrás - 2007. 9. sz.

Nagyanyámra kellett gondolnom olvasás közben. A könyv megidézte őt és a többieket mind. Nagyapámat, akit nem ismerhettem, dédszüleimet, és így tovább egészen a homályos ősidőkig. Az ősök végtelenbe vesző tömegét idézte meg, akik az ég alatt éltek, szorosan eggyé válva a földdel. Ezzel a földdel, amelyen most én járok átmenetileg, s amely szemmel láthatóan létezésének utolsó, mindennél keservesebb szakaszához ért. A mozdulatok, azok a mozdulatok, amelyeket még láttam, nagyanyám mozdulatai a szőlőtőkék között, a veteményesben, annak a kornak az utolsó mozdulatai, amit szívesen hívok középkornak. A középkor nagyanyám halálával ért véget, számomra tehát ezerkilencszáznyolcvannégyben. Erről persze akkoriban fogalmam sem volt. Mostanában kezdem csak megérteni, mi fejeződött be akkor. És minek adta át a helyét. Hogy minek, azt egészen könnyű megérteni, ha azokra a földterületekre nézek, amelyeket még ők műveltek meg. Hogy mi történt ott azóta. A föld haldoklik, szentségét beszennyezték, megrontották és megalázták. Apokaliptikus és túlzónak tetsző szavak, miközben szó szerint ez a helyzet, bárki láthatja, aki nem egészen süket még mindarra, amit ezek a szavak jelentenek: haldoklik, beszennyezték, megrontották.

Oravecz Imre jól körülírható, határozott ösvényen halad első megjelent kötete óta, arról nem tért le soha, semmi vargabetű, semmi kikacsintás erre vagy arra. Erre az ösvényre egyetlen, elemi erejű mozdulattal lépett első, Héj című kötetével. A Héj csak igen felületes olvasás után tűnik az életmű többi darabjától eltérő munkának. Oravecz ezzel a könyvvel fektette le az alapjait mindannak, amire a későbbiekben biztosan építhetett. Az első kötet az egyetlen, grandiózus téma metafizikus alapjait rakta le. Még nem arra figyelt, ami odakint van, mert jól tudta, hogy arra csak onnantól kezdve figyelhet, amikor már tudja, mit jelent a bent, a titokzatos szerkezet, ami az egészet összetartja. A némiképp Paul Celan hangjával rokon első kötet ezt a feladatot kellő megmunkáltsággal, erővel és szenvedéllyel elvégezte. A Héjban persze már jelen van az a környezet, amely a későbbiekben kitüntetett jelentőségűvé vált Oravecz számára. Csak ez a környezet akkor még derengő, kontúrtalan, azonosíthatatlan volt. Furcsa ellentmondás, hogy általános érvényűvé akkor vált ez a földrajzilag is mindinkább beazonosítható táj, amikor konkrétumokkal, helynevekkel, emberekkel telítődött. Minél inkább a közelire, az ismertre, a szemközti domboldalra, az udvar végére, a dűlőútra került a hangsúly, annál inkább vált egyetemessé ez a domboldal, ez az udvar, ez a dűlőút. Ez a mitikussá alakított, és épp ezáltal megtisztított és végérvényesen valóságossá tett táj lett Oravecz költészetének egyetlen terepe, még akkor is, ha ez a terep olykor Arizona, olykor a Halál völgye vagy az óceánpart.

A hopik könyve megalkotott egy mítoszt. Egy olyan nép világképe, mindennapi tapasztalatainak tárháza olvasható ki belőle, amely így, ebben a formában nem létezett soha. Ezek a hopik, akik a könyvben felbukkannak, nem létező hopik. Persze, ez így elég sután hangzik, mert arra nézvést nem rendelkezünk biztos és cáfolhatatlan információkkal, hogy mit tekinthetünk létezőnek és mit nem-létezőnek. Ami tény (és ezt a szerző a kötet előszavában maga is megosztja az olvasóval), hogy Oravecz a saját mítoszát alkotta meg ezzel a könyvvel, amely mítosz ebben- abban emlékeztet ugyan egy magát hopinak nevező sosóni pueblo indián nép világlátására és mindennapjaira, de végső soron kevés valós elem található benne. Arról van szó (szintén az előszót idézve), hogy Oravecz egyszer csak elkezdett hopi verseket írni. Az indíttatást számára Frank Waters Book of the Hopi című könyve jelentette, amit négy évvel azután, hogy megvásárolta, egyszer csak olvasni kezdett. És ebből az élményéből talált haza a hopikhoz. Az, hogy hazatalált, egészen egyértelműen látszik a kötet verseiből. Az elvesztett tradíció, az elvesztett közösség, az elvesztett föld, az elvesztett növények és állatok, és végső soron az elvesztett ég felé nyílt meg újból az út. Az az út nyílt meg tehát, ami otthon, a hazában, bizonyos, itt nem részletezendő okok miatt hosszú évtizedekre bezáródott, és a jelenlegi állapotokat tekintve úgy tűnik, egyhamar nem is válik ismét járhatóvá. Nem titok persze, hogy a magát kommunistának nevező démonvilág volt az, amely ezt az utat járhatatlanná tette, egyszerűen azzal, hogy úgy vette, mintha ez az út nem létezne, és nem is létezett volna soha. Azt, hogy ez a szemlélet milyen következménnyel járt többek között a magyar vidékre nézvést, nem túlzás katasztrofálisnak nevezni. Ezeket a következményeket Oravecz a magyar irodalomban szinte egyedülálló módon tárta fel Halászóember című nagy könyvében.

A felbomlasztott és szétvert helyi közösségek, a földek (és velük együtt az állatok) államosítása, a hagyományos paraszti életforma tönkrezúzása Oravecz gyermekéveiben történt. Hirtelen eltűnt mindaz, ami addig az értelmes élet fundamentumát adta. Az ember nem tud huzamosabb ideig rend nélkül élni. Illetve amit így él, az életnek nem nevezhető, inkább valami alvajárás-féle, egyfajta gépies cselekvéssorozat minden látható cél és irány nélkül. Ennek az életalatti életnek a tömeges megjelenése szintén erre az időszakra tehető. A hagyományból kiszakadt/kiszakított ember elkezd kaotikusan működni, szó szerint fejvesztetten, mint a tyúk, amikor levágják a fejét, és így tesz még néhány döbbenetes kört a baromfiudvarban. A hagyomány nélküli élet értelme elveszett. A hagyomány nélküli közösség megszűnik közösség lenni. Hordává, megfélemlített és összeverődött csordává züllik, amelyben az egyes ember elérhetetlen távolságra kerül a másiktól. Hogy is érhetné el a másikat, amikor nem tudja a másik felé vezető út titkát. Istene, szentjei, szertartásai híján szükségképp magára marad. Hosszú távon elviselhetetlen állapot. A hopik könyve az első lépés a hazatalálás útján egy fiktív hagyomány megalkotásával, amely megpróbálja újjáteremteni az elveszettet, összerakni a darabokra törtet, kiegyenesíteni a lábbal tiportat.

A magyar falu középkori állapota nem sokban különbözhetett egy hopi faluétól. Ezek az állapotok a magyar vidéken egészen a második világháború kitöréséig nagyjából megmaradtak. Részleteiben/hangulataiban ma is találni olyan kertet, házbelsőt, útszéli feszületet, sőt, olyan (Hamvas Béla kifejezésével élve: 1914 előtti) arcokat, amelyek megmutatnak még valamit azokból az időkből, amikor a hagyomány még képes volt valamiféle egység megjelenítésére és megtartására. Oravecz Imre az általa megalkotott hopi hagyomány segítségével találta meg azt a Szajlát, gyermekkora helyszínét, amely élete meghatározó élményének bizonyult. Műve azt is bizonyítja, hogy azok a társadalmak, amelyekben ez a hagyomány él és érezteti hatását, főbb vonalaikban hasonlítanak egymásra. Úgy tűnik, mintha lenne valami, ami túlmutat földrészeken és vallásokon, bőrszínen és nyelveken, és ez a valami, ha megvan, mindenhol azonos. Ez lehet az a valami, amit (jobb szó híján) nagybetűs Hagyománynak lehetne nevezni. Ami ugyanúgy működik a Heves megyei Szajlán, mint egy hopi faluban Észak-Arizonában. Ez az, amit Oravecz gyönyörűen érzékeltet a könyv Vukoskave című versében: „Nyáron kiszárad a Vukoskave,/ nem folyik benne a víz, / nem súrlódik benne a homok,/ nem görög benne a kő,/ de a neve nem szárad ki,/ ha szádra veszed,/ a nyelveddel nyáron is érzed,/ hogy tovább folyik benne a víz,/ tovább súrlódik benne a homok,/ tovább görög benne a kő.” A hagyomány az a folyó, amely, ha látszólag kiszárad is, valójában nem szárad ki sosem, mert lényege szerint kiapadhatatlan, és bárhol is éljünk a világban, mindig előttünk a lehetőség, hogy szabadon meríthetünk belőle. Elég felidézni ízének emlékét, mozgásának fenséges dinamizmusát, kimondani a nevét, és megéled bennünk újra. Ez az, amit a hagyományt megsemmisíteni akarók nem tudnak, és ettől olyan kisszerű és szánalmas minden ilyen irányú próbálkozásuk, még ha ezek a próbálkozások olykor igen tragikus következményekkel járnak is.

Oravecz Imre könyve kivételes és egyedülálló a mai magyar irodalomban. Nem utolsó sorban azért, mert igen erősen érezhető a kötetben (és Oravecz többi művében is) egyfajta, hogy is mondjam, felelősségérzet. Ez a felelősségérzet mintha kiveszett volna a mai írástudók túlnyomóan nagy részéből. Ha olykor fel is bukkan, többnyire váteszi, önjelölt prófétai szerepekben való tetszelgéssel jár együtt, amely sokszor nem nélkülöz bizonyos alantasabb, háttérben meghúzódó szándékokat sem. Oravecznél mintha még tétje lenne ennek az ezerszer elkoptatott és lealacsonyított kifejezésnek, amit az írástudók felelőssége jelent. Az már más kérdés, hogy mindazt, amit az ilyen súlyú és erejű írástudók mai, egyre zsugorodó tábora megfogalmaz és kijelent, komolyan észreveszi-e még bárki is. A költészetet persze, végső soron, sosem az olvasók száma tartotta életben. Oravecz Imre életműve a lehető legnagyobb tőkesúllyal van jelen abban a hajóban, amit magyar irodalomnak hívnak. (Jelenkor Kiadó, Pécs 2007)