| PODMANICZKY SZILÁRD A Magritte-vázlatok
60. A gondolatok kultúrája Fák nőnek ki a pozdorjás tájból. Egyedül, ketten, elfeküdve. Körben a csillagos ég sziporkázik, mintha az éj külön életet élne, és belül, ahol ez a barna és zöld terep születik, egy ember gondolata kering, és nem mer leszállni, nem mer megállni, mert félő, kimondva eltűnteti a szó.
Véres torkú, halott madarak lebegnek a szakadék szája fölött, a kövek élettelen göröngyök. Testük egyforma pózban, hanyatt vetve áll, mindnek ugyanúgy, ugyanaz a végzet jutott, tollaikra hasonképp fröccsent a vér. Hátul mintha a nap készülődne a horizontra, de az sem lehetetlen, hogy az idő is áll.
A férfi teste fekete, mint a széttört kandalló árnyas oldala, a feje helyén cirádás deszkalap virít. Egy szék, egy ablak részlete, melyet a sötét kéz igyekszik kinyitni. És ott a sejtelmes tenger, ahol bármi megtörténhet, mert nincs kezdete és vége a sötétségnek. A férfi már átszínezte magát mindenestül.
Egy éj a tengerparton, ahol minden összeér. A szem csukva, csak befelé látja a test borzongató érzéseit, ahogy a térd keményen térdel a deszkamólón, a vér sötéten pulzál, és a csont képesnek tartja magát eltörni. Démon születik, hogy aztán elfújja az első hajnali szél.
Ha az ég kékre vált, kinyílik minden ajtó, szólít a szokatlan és ismeretlen táj. Belülről támad ez az évszak, elvágyódás a neve. Magyarázatok nélkül szabadnak lenni a világban, ez lenne az ember valódi története. Az égnek mindig csak egy darabja látható, miközben épp megszűnik darabka lenni.
Ismerős formák vesznek körül, és úgy tűnik, ez minden. A látszat elfedi a láthatatlan világot. De ha legalább ízük volna, elég lenne egy falat, hogy a látható világon túli létbe a nyelv bimbói belekóstoljanak. Meglehet, illatuk párája is itt lebeg, de szagolni még nehezebb, pedig milyen jól megszoktuk, hogy a levegőt nem látjuk.
Csukott szemű férfi kabátban sétál éjszaka a parton. Nem tudja, merre jár, lépései zaja visszhangzik a hullámokon. Lábánál felhők úsznak a földön, mint elhagyott, könnyű szőrpamacsok. Ám valahol az éjszaka mélyén könnyű kéz matat sűrű hajfonaton, hogy később a fehér alsónemű csipkéi között elérje a harisnyás combhajlatot.
Két asszony teste olvad össze a tájban, fák ágai, mint erek hálózata kúsznak végig hason, mellen, s a hosszúra nyúlt nyakon. Fejük talán nincs is, mint ahogy a növényeknek. Ha az ember növény volna, a hegyek kék, piros és fekete kockákkal szabdalnák a teret apró darabokra.
Elfeküdt a nő, meztelen háta félig kitakarva. A férfi kezek, lábak nélkül dől valami furcsa állagú anyagra, amiben folt és káosz uralkodik. A háttér vörösen izzik, mint a begyulladt szemgolyó, elöl terítetlen asztal fehér abrosza virít. A vacsora, valószínű, ma este elmarad.
A női test szépsége a térnek köszönhető. Ha nem volna tér, nem volna nő, és teste se gyönyörködtetné a festő férfiakat. Domború tompor, homorú csípő, a keblek édesen kandikálnak, a térd sejtetni véli a többi testrészt. Hajlatok, formák, idomok, a tér legérzelmesebb részei.
Akkor is ugyanolyan-e az asszony, mikor nem nézünk rá? Nem lehetséges-e, hogy ezekben a pillanatokban kicsit vidámabb, kicsit szebb, kicsit komolyabb vagy engedékenyebb az arca? Az emlékezet egybemossa minden ábrázatát, holott valójában minden mozdulattal változik.
Az akrobata teste bejárja a levegőt, úgy mozog, hogy szinte sehol nincs, mégis mindenütt jelen van. De nem ilyenek vagyunk mi is, mikor életünk történetét meséljük? Hol egy puskát tart a kéz, hol tubát, máskor meg az ember lemondóan néz. Ám annyi biztos, hogy a ruha alatt minden test meztelenül mozog.
Most akkor mit nevezzünk pipának? Pipa az, amit annak hívunk. Most éppen ezt a pipára hasonlító, kissé formátlan tárgyat tekintjük pipának. Mellette egy jószerivel formátlan alakzat, meg merek rá esküdni, hogy ezt senki nem merné pipának hívni. De hát miért, mit veszít vele?
A hatalmas barna tájban nincs más csak az asszony teste, amitől az ember elveszíti az eszét. És akkor benne minden világ megszűnik, hiába áll ott a ló, kívülesik az érzésein. Mit mondjunk még? A gyönyörűség szavakba nem önthető, vagy ha mégis, így szikáran, ügyetlenül.
Minden függöny mögött formátlan alak bújik, s arra vár, hogy valaki fölfedezze, meglássa és megérintse. De hát akkor miért bújik el, mi az a titokzatos szándék, ami elfödi előlünk? Á, nincs ott senki, megnyugodhatsz. Elhúzod a függönyt, és ma is csak az égre látni.
Amikor a könyvben sorról sorra haladsz, lábujjhegyen követed a történetet, még nem tudod, hol vár rád az a mondat, amitől elképedve fölordítasz. Vagy legalábbis ezt szeretnék az írók, így képzelik az engedelmes olvasót, aki szavanként eleveníti meg a mondatot.
Mindenki gondoljon egy tárgyra, és próbálja megérteni, miért pont erre gondolt! Csend van. Szemünk előtt elevenedik meg kancsó, citrom, szivacs, kagyló és masni. Nem tudom megmondani, miért, az az érzésem, hogy senki nem gondolt ugyanarra. Ez, persze, csak egy előttem megjelenő gondolat.
A tükrök a fényből élnek, ahogy a növények is. A fény lágyít, kiemel, hiánya eltakar. A fényhez nem fogható semmi, ami hasonló létezést mutat. A fény a világon a leggyorsabb. Ha valaki megérzi a fény mágikus hatalmát a létezés fölött, gondolataihoz biztos társra talált.
Nem tudjuk, ki ez a férfi, az arca kendővel letakarva. Előtte bezárt bőrönd és tuba az asztalon. A történet hamarosan útjára indul, kellékei készen állnak. A férfi a történet középpontja, de a fehér kendő alatt még személytelen, akár a mozdulatlan bőrönd, és a levegő nem járta tuba.
Lapos, férfias fenék, izmos combok, elöl női szőrzet és domborodó has. Körülbelül a mellkas táján véget ér a test, de hogy hogyan, nem tudni. Rongysapkával letakarva. A test előtt és mögött egy-egy ugyanilyen rongysapka, dudorodnak, de nem fednek semmit, csak a testhez képest szimmetrikusak. Trükk? De még mennyire hogy az.
Sötét szakadék alján virág nyílik, de a virág nem bont szirmokat, a zöld levelek ölén elhasadt golyók virítanak. A metszésvonal mindenütt vízszint, színük aranyos sárga. A hegy meredek, sötét sziklái között a nap derengő fénye figyel. A golyók, háttal a napnak, ragyogó fénnyel világítanak.
A mélység virágai most az égre szálltak, hatalmas, ezüstös gömbként lebegnek egy vidéki ház aprócska falai fölött. Nem látja őket senki, és a golyók sem érzik saját súlyukat. Itt vannak, kihasadt oldalukon látják a világot, abban mégis biztosak lehetünk, nem hoztak semmit, és idővel magunkra hagynak.
A festő álmai asszonyát a csupasz térre festve hívja életre. Igaz, ott a szoba, padló, a falak, mégsincs benne más, mint a lehetetlen gondolat. Az ecsettel életet lehelni a térbe. Eddig egész jól áll, a csupasz test gömbölyű vonalai mindjárt életre kelnek, már nem hiányzik más, csak a bal kar, és még valami. Látomáshoz az indulat.
A világ deszkáin, amely a világ függönye előtt az éjbe mered, négy jókora bumfordi, zöld núdli, egymáson keresztet mutat. Semmi kétség, ha beléjük merül az ember, bennük zöld éjszaka várja, ha csak nem pirosra festették belül a zöld núdlikat. 84. A jelenés Amikor hirtelen megérti az ember, hogy a gondolatok világában születő ló, horizont, karosszék, puska és felhő nélküle nem léteznek, akkor azt hiszi, hogy létezése végtelen, s nem ő múlik el a világból, hanem a karszék, a ló, a felhő, a horizont, és a puska is eltűnik saját agyában.
Ha szavakkal fest az ember hagyományos tájat, rá fog jönni, hogy képtelenség összerakni a képet a dolgok elnevezése szerint. Kiírom a szürke paca mellé, hogy felhő, ló, a horizonton távoli falu, balról fa, előtte kocsiút nyomokkal. Valószínű, ha volt is teremtés, nem szó szerint rakták össze a világot.
Az asszony vállas ruhában emeli száját a nyakkendős férfi felé. Biztos szerelmi póz, áhítat, románc. Ám a fejük kendővel takarva. Nincs tehát arc, nincs szem, és nincsen száj, amely érzelmektől kavartan szerelmet vallana. Nem látják egymást, mégis vakon bíznak egymásban.
Férfi és nő egymáshoz bújva, vászonnal takart fejük szerelmes portrét imitál. A legmélyebb szerelmet semmi nem tudja kifejezni. Köröttük a táj csendes és nyugodt, a zöld harmonikusan pompázik a kissé borult kék ég alatt. Megvan bennük a szándék, hogy együtt tűnjenek el.
Az asszony csücsörít, szeme sarkából izgatottan figyeli a fölé hajló férfit, aki csak fejét adja az izgalmas légyotthoz. Az asszony nyaka erős, izmos és főleg csupasz. Az összepréselt ajkak feszítő ereje mintha remegve tartaná meg a fül gömbklipszét. Hamarosan kirázza őket a boldogító hideg.
Az asszony védtelenül ül a sötét sziklák között, piros ruhája alól előbukó térde meleg. Karját maga elé emeli, tenyerével ziháló mellkasát tartja. A férfi téren és időn át törve megtalálta fönt a hegyek között is, egyelőre csak a feje ért oda, de az elég ahhoz, hogy az asszonyt hosszan csókolgassa.
Az erdő mélyén magasodik a függönyök palotája, ahová ismeretlen emberek járnak fürkészni az eget, a csöndet vagy a sötétséget. Hogy kik ők, nem tudjuk. Csak testük körvonalát hagyják hátra, mely elölről, mind pedig hátulról ugyanaz.
Mire mondjuk azt, hogy tükör? Vagy mire mondjuk azt, hogy az asszony teste. Fejünkben ott él mindkettő emlékképe. És itt hajlamosak vagyunk megállni. Pedig mi mindenről szól egy tükör, vagy az asszonyi test? Számolatlan érzések variációi, még se tudunk más szavakat használni, mint tükör és asszonyi test.
Hiába minden, ha a férfi egyszer úgy dönt, hogy mocorgást hallott valahonnan, és ha a fene fenét eszik is, puskát ragadva utána jár, mi volt az. Hiába a zöldellő erdő, a fényesen kéklő ég, vagy piros téglaházak lefüggönyözött ablakainak nyugalma, ő feszülten figyel, ujja a ravaszon diktálja a parancsot.
Nem tudom, mit nevezek életnek. Csak érzem. Mintha üres szobában szürke gömb lebegne a hajópadló fölött. A titkok ott lapulnak a gömb belsejébe zárva. De ha mégse léteznének, én akkor is tudok róluk, és nekem ennyi bőven elég.
A palota színfalai fából állnak, jobbra sötét rés, ajtó nincs rajta, hogy ne akadályozza a ki- és besurranást. A kurtizán hatalmas képe lóg a falon, melltől hasig tölti be a keretet. Tele van vele, duzzad, a köldökén kissé meghajlik a bőr. Ő is anyától született. A kép mellett hosszúkás tárgy, egy magányos fallosz sorsára vár.
A tükrök akkor kelnek életre, ha értelmezik azt, amit bennük látunk, ha képesek lesznek minden összefüggést meghatározni a horizont, a madarak kiáltásai, a szekrény és a röhögéstől megszakadt ember között. Máskülönben csak tükrök, bárhol lógjanak is.
Az étkezőasztal fehér abrosza körül kényelmes székek, hátul dívány, a falon polc és festmény, a sarokban virág áll. A széthúzott függöny felől nyugodtan ömlik a fény. Ebben a csöndben egy pillanatra megáll minden, s hallom, ahogy a fényben ott matat a sötétség.
A víz eléri a partokat, behatol a házak közé, bezúdul az ablakon. Mintha a nők megéreznék a nagy változást, meztelen testük földagad, karjuk férfiassá válik, s hirtelen olyan tárgyakkal állnak elő, melyeket soha nem érintettek meg. A kezükben ott pihen egy hatalmas tuba.
A nő elképesztő mutatványokra képes, úgy csodálom, akár az akrobatát. De talán a legszebb, mikor mutatványai közben elfárad, és pihenni tér. Leül egy kőre, maga elé néz. Ilyenkor érzem minden porcikáját, cikázok a testén, ám egészében soha nem szoríthatom magamhoz.
Felgördül a függöny, és a kék égbolton megjelenik Paul Gustav Van Hecke arcképe. De hogy biztos legyek a dolgomban, szeme sarkából, a füle helyén egy hathúros gitárban folytatom. Alul elszakadt húrok lázas gyűjteménye. Tudom, te nem ilyennek látod magad.
A szavak hiába nevezik meg a dolgokat, a jelentés csak eltakarja valódi mivoltukat. Most soroljam? Nézzük az eget! Mit jelent az ég? Nem, nem azt. Vagy a függöny, a titkok kapuja? Vagy egy ház homlokzata mennyi gondolatot elrejt!? Az emberi test rejtelmei fölérnek az erdőével. A szavak üres maszkok, haszontalan deszkák. Tűzre velük!
Elnézem a felhőket az égen, úgy vonulnak, akár az önmagát megismerő gondolat. Ezt, persze, nehéz elképzelni, a felhők mégis ilyenek. Ám olykor a felhők között sötét formák nyílnak, de hiába meresztem a szemem, hogy megértsem, mit látok, nem jutok közelebb, mint hogy azt mondjam, jelenés volt, a javából.
Kétségkívül hálás téma polgári nappaliban lefesteni az asztalra könyöklő, újságot olvasó férfit, engem mégis jobban izgat, mi történik akkor, ha a férfi nincs ott. Vajon a térben az a pont, ahol a férfi ül, vagy ahol az újság lapjai kinyílnak, változik-e valamit, emlékszik-e a testre, ha már nincsen ott?
A tájkép a kerettel kezdődik, még akkor is, ha eszünk ágában nincs tájképet festeni. A bokrok, a fák hűségesen hozzák a formájukat, mindig ugyanolyanok. De mi történik ebben a le sem festett tájban, ha a történethez egy puskát mellékelünk? A táj izgalmakkal benépesül.
A nyakkendős férfi apró kulcslyukon át bámul a szobába, szeretné megtudni, ott bent mi történik. Még nem jutott el a döbbenetig, még nem látja. Egy asszony feje lebeg a sötétben. Szegény férfi, talán többről is értesül, mint amennyiről szeretett volna.
Fél kettő múlt tíz perccel. Az óra mutatói nem teljesen, de majdnem ellenkező irányba állnak, szigorúan mást jelölnek. A kis mutató egy puska felé jelez, a nagy mutató, bár a lenti irányba, az égre mutat. Az óra különös szerkezet, fölépítését nem a véletlennek köszönheti, maga az idő mutatja meg benne magát.
Nem tudom elhagyni a témát, amit számomra a függöny és a mögötte húzódó világ jelent. A függönyök palotájában ott kell lenni az ég néhány darabjának, úgy is, mint konkrét égdarabnak, és úgy is, ahogy a szó jelöli. Nem, nem Platón miatt gondolom így, hanem mert nekem így természetes.
A tudomány sok mindent elért, de ha jól belegondolok, semmit. A lényeg továbbra is titokban maradt. Legalábbis az, ami számomra lényeges. A tudomány puskacsövén át folyton ugyanaz a füst szivárog. A világban nincs más, csak küzdelem. Ahogy régen, nyerítő lóval és kirántott szablyával, most a tudomány terít nekik asztalt.
A tárgyakból merítjük a gondolatot, és a tárgyak formája alakul át a képen. Látom, hogy pipa, levél, kulcs, kehely, ez a valóság. Engem mégis arra inspirálnak, hogy vonalaikat gyöngéden kölcsönvegyem, és eljussak valami máshoz, ami sem egyikben, sem másikban külön nem létezett.
Barna hajópadló, rámás falvédő burkolat, mely előtt széltében bemetszett gömb lebeg, árnyékát a keret sarkára veti. Azt kell gondolnom, mivel nem férek hozzá a titkokhoz, és senki ember fia nem képes fölérni hozzájuk, hogy a titkok maguktól, automatikusan működnek. |