WEHNER TIBOR

Egy nagy kisgaléria három évtizede

A komáromi Kelemen László utcai Csokonai Művelődési Központ udvarára tévedő idegen elhagyott, itt felejtett felvonulási épületnek, esetleg ritkán megnyitott raktárnak vélhetné az objektumot, pedig a komor falak mögött a harminc esztendős Komáromi Kisgaléria, a kultúra és a művészet temploma húzódik meg. Ma már egy csődeljárásra alapított, romlott állateledelre szakosodott logisztikai központ is elegánsabb és igényesebb épületben, ideálisabb körülmények között működik, mint egy-egy közösségi célzatú, és valóban közösségeket befogadó és gyarapító kulturális intézmény: na de hát hű tükre ez állapotainknak, az 1990 előtti, és az 1990 utáni másfél évtized magyar és magyarországi történetének. Nem kell merész következtetésekre ragadtatnunk magunkat ahhoz, hogy leszögezzük, nem változott és nem változik itt semmi, a helyzet súlyos aggodalomra okot adó volt az ún. rendszerváltás előtt, és súlyos aggodalomra okot adó maradt az ún. rendszerváltás után. Ám mindezek csupán a hitvány külsőségek és a küzdelmet inspiráló, lehangoló körülmények: a szellemi és esztétikai jelenségeket figyelők és átélők a közelmúlt három évtizedében azt regisztrálhatták, hogy dacolva a mindig újratermelődő nehézségekkel, Komárom városának 1977-ben alapított kisgalériájában nagyon fontos dolgok, és változatlanul magas színvonalon történnek. Mert valamilyen furcsa módon, hosszú-hosszú évek óta itt a folyamatok nem szakadtak félbe és csodálatosképp nem szűntek és nem szűnnek meg: ez egy állandóságot sugárzó, biztos pont a bizonytalanságok és az ideiglenességek, a kérészéletű trendek és nagy felhajtással felvezetett projektek, a kulturális elhanyagoltságok lezüllesztett világában. 
   Egy csupasz, zárt tér: négy sima, fehér, egymással derékszögben záródó, megbontatlan fal egyenletes, erős megvilágítással, és racionális és esztétikai érzékenységgel és igényességgel társuló koncepció, némi kvalitásérzék és szívós, precíz munka, erős kitartás: ennyi lenne egy galéria hosszú távú működésének feltételrendszere és garanciája. Természetesen a háttérben ott vannak az anyagi és az erkölcsi, a szakmai támogatók, a városi erőforrások és ott vannak az élő tradíciók és a Trianon által megcsonkított mély helyi hagyományok is. A négy sima, fehér fal azért kell, mert a kiállítóterem nem előcsarnok, nem ruhatár, nem közlekedési folyosó, nem többfunkciós terem – hanem független, műalkotások bemutatásához optimális feltételeket biztosító, semlegességekbe és tisztaságokba burkolózó tér. Ez 1977 óta Komáromban adott: a kisgaléria a nagyvonalú architektúrájúnak nem minősíthető művelődési központ eme toldaléképületében, de sérthetetlen kiállítótérként működik immár három évtizede. Így harminc év távlatából visszapillantva a koncepció is élesen és pontosan megrajzolódik: a vizuális művészetek olyan bemutatóhelyeként, közvetítő fórumaként működött és működik a Komáromi Kisgaléria, amely a hely, a térség értékeit mutatta, mutatja fel a tágabb környezetnek, és amely a korszak kimagasló értékeit hozta, hozza el a város, a térség közönsége, befogadói számára. A közvetítő szerep itt Komáromban szükségszerűen egy újabb vetülettel is bővül: a szimbolikus terekben meg kellett vetni a lábat a túlsó parton is, és a valóságos terekben meg kellett nyitni ezt a művészeti fórumot a túlsó part előtt is. És ebben a bonyolult összefüggésrendszerben kellett, kell tájékozódási pontokat keresni, megjelölni és felmutatni a huszadik század utolsó harmadának és az ezredforduló első éveinek művészete és kulturális jelenségvilága terén. Kezdetben évi nyolc-tíz, majd később öt-hét kiállítás várta a látogatókat. A három évtized alatt megrendezett több mint kétszáz kiállítást nehéz rendszerteremtő szándékok érvényesítésével áttekinteni és csoportosítani. Az azonban megállapítható, hogy az elsődleges cél a jelenkori, a kortárs magyar képző- és iparművészet alkotóinak és alkotásainak bemutatása volt: egyéni és csoportos kiállítások váltogatták egymást. A bemutatkozó művészek – elsősorban a hagyományos műformák alkotói; hangsúlyosan festők, grafikusok, szobrászok és fotósok – sorában természetesen nyilvánosságot kaptak a komáromi születésű, vagy a városhoz, a térséghez szorosabb vagy lazább szálakkal kötődő, egykor itt élt vagy napjainkban is itt dolgozó alkotók, de mellettük megjelentek a Komárom, illetve a Komárom-Esztergom megyében munkásságukat kiteljesítő művészek, és teret kaptak a kortárs magyar művészet kiemelkedő jelentőségű életművet építő vagy rejtett, felfedezésre váró értékeket teremtő alkotóinak műegyüttesei is. Az „élő” magyar művészet bemutatása mellett a Komáromi Kisgaléria fóruma volt egy-egy emlékkiállításnak, és esetenként néhány külföldi művész fellépésének is. Különösen fontosak voltak az alkalmazott művészeti területek képviselőinek bemutatkozásai: a plakáttervezők, a karikaturisták, az illusztrátorok, a tipográfusok tárlatai. Amiként a hagyományos ágazatok és művészeti területek reprezentatív kiállításainak megrendezésére, ugyanúgy lehetőség nyílt a tematikus történeti és a helytörténeti visszapillantásokra, és a határterületek, a környezetkultúra, a kultúrantropológia egy-egy szegmensének kiállításokkal való vizsgálatára is: Komárom kisgalériája – folytatva a Hatvani Galéria által teremtett tradíciót – kiállítást szentelt a madárijesztők, a falvédők, a poszterek, a falfirkák, a haláljelek, a tetoválások és a játékok jelenségvilágának. A program kialakítását mindenkor a magas művészi színvonal és a progresszív attitűd jelenvalósága vezérelte, tanúsítva, hogy egy vidéki városban is létrejöhet és fennmaradhat a kvalitással és korszerű szemlélettel éltetett művészeti törekvések fóruma. Nehéz kiemelni a harminc év krónikájából egy-egy tárlatot, de azért mégiscsak emlékezzünk meg arról, hogy művészettörténeti jelentőségű kiállítással mutatkozott be e Duna menti kisvárosban a magányos grafikusművész, Réber László, hogy jelentős festészeti kollekció idézte meg a város szülötte, Ráfael Győző Viktor emlékét, hogy bemutatkoztak a 20. század utolsó harmadának legjelentősebb grafikusai – Csohány Kálmán, Gyulai Líviusz, Baranyay András, Orosz István, Somogyi Győző és Szemethy Imre –, hogy emlékezetes kollekciót vonultatott fel – más és más művészeti eszményeket képviselvén – Wahorn András, Szabados Árpád, Kárpáti Tamás és M. Novák András festőművész, és ugyanígy Váró Márton, Lóránt Zsuzsa, Lipcsey György, Márkus Péter, Szunyogh László szobrászművész. Betiltottak itt a hivatalok még a nyolcvanas években Hejettes Szomlyazók-tárlatot, aztán a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló után magától értetődően már nem foglalkoztak azzal, hogy a Szinyei Merse Pál Társaság, a Magyar Szobrász Társaság vagy a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága milyen anyaggal jelentkezett. És hosszan sorolhatnánk az emlékezetes fotó-kollekciókat is – Korniss Péterét, Balla Andrásét, Sipeki Gyuláét, Szamódy Zsoltét –, a kerámia-, a textil- és az üvegművészeti együtteseket – a komáromi származású Szemereki Teréz, Kumpost Éva, Kecskés Ágnes, Nagyné Nyikus Anna és Vida Zsuzsa műveit –, vagy feleleveníthetnénk a számos művészeti területet átfogó, a Komárom város művészetében oly meghatározó jelentőségű Kecskés-család bemutatójának műegyüttesét.
    A múlt század hetvenes éveinek kultúrpolitikája szellemében kialakult- kialakított országos kisgaléria-hálózat egyik utolsó hírmondójaként várja napjainkban a látogatókat a Komáromi Kisgaléria. A fennállásának, munkálkodása megkezdésének harmincadik évfordulójára időzített, a legemlékezetesebb tárlatokra hivatkozó, a Komáromban vendégszerepelt művészek munkásságából és az itt bemutatott kiállítási kollekciókból válogatott alkotásokat felvonultató, 2007 májusában megrendezett tárlat a 214. volt a sorban. Ez a kiállítási együttes azt jelezte, hogy Komárom kulturális-művészeti értékei között rendkívül jelentős tényező, fórum, intézmény – a galériavezető Ölveczky Gábor grafikusművész életművét is gazdagító, rejtetten az alkotói portréját is jellemző – ez a kiállítóterem, és hogy igen fontos fejezet a város legújabbkori kultúrhistóriájában ez a galéria-történet. Amely történet reményeink szerint egy folyamatos és befejezetlen história-folyamként merevedik emlékképekké a magunk mögött hagyott időben, s csordogál vagy hömpölyög tovább napjainkban.