SZARKA KLÁRA

„Én a képnek hiszek”
Beszélgetés Korniss Péter fotográfussal

Korniss Péter hetvenéves. Mindig is tiltakozott a fotóművész megnevezés ellen, megannyi kitüntetés és elismerés dacára. Aki azt hinné, hogy születésnapi beszélgetésként a megállapodott, ősz mester bölcsességeit és emlékeit kellene végighallgatnia, olvasnia, az nem ismeri őt. Energikus, teli tervekkel és feladatokkal. Vele a múltról is csak a jelen ügyében lehet és érdemes szót váltani. A magyar (és világ-) fotográfia aktív résztvevője, közéleti szereplőként és alkotóként egyaránt. Mostanában sokat, a szokásosnál is többet töpreng a fényképezés mibenlétén egy érdekes megbízás miatt. A hivatalos életinterjú megkezdése előtt, a kávéra várva, egy kicsit fecsegni is kezdünk a fotó állapotáról, s egyszeriben azt vettem észre, be kell kapcsolnom a magnót, hiszen ez már maga az interjú. Így aztán egyáltalán nem szokványos „ünneplős” beszélgetés kerekedett ki húsvét előtti találkozásunkból. 
    – Mi is az a megbízás pontosan, amire készülsz? 
    – Elvállaltam egy szemesztert a filmművészeti egyetemen, mint kiderült, heti két óra 15 héten keresztül. Mondjuk, ebből el tudok „bliccelni” kettőt, amikor beszéltetem őket a saját képeikről. A többi viszont gondolkodás a fotográfiáról. Nem fényképezni tanítom őket, nem fotótörténetet oktatok – bár történeti vonatkozásokról óhatatlanul szó esik –, nem a saját munkámról beszélek. Arról egy szót sem. Azokat a gondolatokat próbálom meg képekkel illusztrálni, amelyek engem a fotográfiával kapcsolatban érdekelnek. 
    – Kemény feladat. 
   – Mindenképpen, hiszen ez mégiscsak szembenézés a fotográfiával és a saját munkámmal is. Tavaly decemberben megjelent két könyvem, és éppen most fogok egy harmadikba, ez alkalmazott fotográfiai munka lesz. Vagyis éppen olyan periódusban vagyok, amikor az efféle gondolkodásnak ideje van. Régóta úgy gondolom, hogy a fotográfiának bele kell illeszkedie abba a rendszerbe, ami a kultúrát jelenti, s nemcsak a műveltséget értem rajta, hanem a mindennapi élet bonyolult szövedékét. Azt, ami hat az emberekre. Soha sem titkoltam, hogy számomra az a fotográfia, ami hatással van az emberre. Hogy egy nagyképű parafrázist mondjak – „költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga” –, a fotográfus ne a fotográfiával foglalkozzék, hanem azzal, hogy mit akar mondani a világról. Mondok egy példát az utóbbi időből. Az Ernst Múzeumban volt a (M)Érték című fotókiállítás, öt világhírű magyar képeiből. 
    Ahogy végignéztem a kiállítást, egyre erősebben megfogalmazódott bennem az a gondolat, amit eddig csak halványan éreztem: Kertészből úgy árad a fotográfia, mint a zene. A másik véglet Moholy-Nagy. Úgy érzem, neki minden képe arra hivatott, hogy a teóriáját megerősítse, bizonyítsa, alátámassza. Sokáig ezt még gondolni is alig mertem, annyira szentségtörőnek éreztem. Pedig az elméleti jelentőségét mindig is alapvetőnek tartottam. Nemrég egy angol fotótörténeti könyvben olvastam, hogy igazából amatőr volt, aki éppen a teoretikus munkássága alátámasztására használta a gépét. Manapság bizonyos fotókiállításokon sokszorosan érzem ugyanezt. Félre ne érts, a fiatalok közül többeket nagyon sokra tartok. De megijeszt, amikor elméleteket látok a falakon képek helyett. 
    – André Kertész fényképein is ott az új látásmód. 
    – Minden, minden ott van. Az is, amiről Moholy-Nagy beszél. De az ő képei megérintenek. Nem tudom, hogyan lehet ezt az esztétika nyelvére lefordítani. 
    Van három kedvencem a maiak között, bár másokat is szeretek, de ők kiemelkednek. Te tudod, hogy sokat járok kiállításokra, figyelemmel kísérem, ami a szakmában történik. Zsűrikben, kuratóriumokban veszek részt, meg rendszeresen járok kiállításokra. 
    – Tehát még nem unod a fotót? 
    – Dehogyis, sőt, egyre jobban érdekel. Persze a legjobban csinálni szeretem. A filmművészetis heti két órámra legalább három napot készülök. Átgondolom, mit akarok, hatszázszor újra átgondolom, kikeresem hozzá a képeket, beszkennelem, itthon aztán a számítógéppel még mindent rendbe kell tenni, vágni, átméretezni, egyenesre állítani, sorba rakni. Ezek sok-sok órás munkát adnak. Szabó Péter barátom ajánlotta, hogy segít a szkennelésben, de elhárítottam, mondván, addig is jár az agyam, amíg megy a szkenner. Ez pontosan olyan, mint a laborálás. Régebben az ember ott állt a nagyítógépnél, és nézte a papírra vetülő képet, újragondolta az egész fényképezést: mit csinált jól, mit rosszul. 
    – Az működik még itt, ami minden képzőművészet alapja volt, amit az ars szó jelent eredetileg: a mesterség. 
    – Na, itt vagyunk. A fotográfia alapja a szakmai tudás. Soha nem írtam le, hogy fotóművész vagyok. 
    – Kanyarodjunk vissza a kortársakhoz! 
    – Az egyik kedvencem Gárdi Balázs. Ezelőtt négy-öt éve mondtam, ő az, aki minket, s engem is igazol. A Pécsi József ösztöndíj kuratóriumának voltam tagja négy évig. A kurátorok különböző felfogásokat képviseltek, meg is kaptam némelyiktől, ha egy-egy dokumentarista műfajú pályázat került elő: ez olyan jó neked? Be kellett ismernem, hogy nem, de állítottam: higgyétek el, létezik erős dokumentarista fotográfia. Kényelmetlenül éreztem magam, beszélek valamiről, amiben hiszek, de itt nem látható. A harmadik évben megjelent Gárdi pályázata, és azt mondhattam: na, hát erről van szó. Azóta eltelt pár év, és sokra vitte, nemrég a Time több oldalán jelentek meg afganisztáni képei. Az elszántságát is nagyra értékeltem: otthagyta a Népszabadságot, a sztárriporterséget, s egy kerékpárral meg az újonnan vásárolt felszerelésével nekivágott a saját útjának. 
    – Ki a következő? 
    – Nemzetközi workshopot hirdettek neves szervezetek az újonnan csatlakozott kelet-európai országok fiatal fotósainak. New Yorkban választották ki a résztvevőket, de Révész Tamás, aki az egészet kitalálta, idehozta a workshopot Budapestre. A résztvevők között két magyar volt. Bócsi Krisztián, akit szintén nagyon szeretek, és azt hiszem, nagy jövő előtt áll. A másik, akit akkor ismertem meg, s aki már komoly teljesítményt nyújtott, Kudász Gábor Arion. Nemrég jelent meg az első könyve. Egészen másfajta fotográfiát művel, mint amilyet én. Akkor miért vagyok meggyőzve? Mert az ő könyvénél azt érzem, ez az ember rátette erre az életét. Elment azokra a különös helyekre éjszakánként, géppel, állvánnyal. Tessék megpróbálni, utána csinálni, ennyi áldozatot hozni. És akkor még hol a tehetség? 
    A harmadik ember, akit nagyon sokra tartok, Szabó Péter. Az ő fantasztikus munkájában minden kérdés ott van, amit a mai divatos irányzatok felvetnek: színes és fekete-fehér, digitális és hagyományos, valóság és fikció. S ráadásul úgy van megcsavarva, hogy amit hagyományosnak gondolunk, az készült digitálissal. Mindez különleges társadalmi érzékenységgel átszőve. Remélem, az ő munkájából is lesz könyv. És még sokakat szeretek, az elmúlt években nagyszerű riporterek bukkantak fel: Dezső Tamás, Domaniczky Tivadar, Kovalovszky Dániel, Fekete András, Barakonyi Szabolcs és még sokan. Félreértés ne essék, nincs azzal bajom, ha másmilyet művel valaki, képzőművészetből kiindulót, vagy ahhoz közelit. Szabó Dezső, például, rendkívüli minőséget produkál. Csak azt nem szeretem, ha egyesek szerint ma már csak az az érvényes. 
    – Érdekes, hogy művészettörténészek, esztéták jobbára milyen kevéssé nyitottak. 
    – Az ő esetükben valamelyik elmélet keresi meg a neki megfelelő fotográfiai alkotásokat. Én, például, negatív példa is voltam. Jellemző, ami megjelent rólam: posztkolonialista vagyok, mert „vizuálisan gyarmatosítottam Erdélyt”. Ez magyar nyelven – azt kell mondjam – értelmetlen, mégis leírták, mert remek elméletnek látszott. Gyakran érzem úgy, területszerzésért folyik a harc a kultúrának ebben a szegmensében is. Több éve mondom, a fotográfiának magából kellene kitermelnie a szakértőit, s a dokumentarista fotográfusoknak is meg kell kapniuk az elismerést és lehetőségeket. 
    – Amit dokumentumnak nevezünk, azt hiszem, mégiscsak a lényege ennek a kifejezési módnak.  
    – Ebből marad meg a legtöbb az utókornak, ez mond valamit a világról. Egy vita kapcsán mondtam a fotómúzeum mostani igazgatójának, Baki Péternek: az is jelentős dolog, hogy vannak fotográfusok, akik megörökítették országunk kiválóságait. A megörökítés a fotónak fantasztikus lehetősége és feladata is. Ez előtt ugyanúgy kalapot kell emelni, mint másféle teljesítmények előtt. 
    Szülővárosom, Kolozsvár nagy fényképésze, Veress Ferenc már 1870-ben olyan terveket szövögetett, hogy a fotó lehetőségét kihasználva kellene megörökíteni a művészet, a tudomány, az ipar, a kereskedelem kiválóságait. Fajra, felekezetre és nemre való tekintet nélkül. Látod, ez Erdély, ahol eszükbe jut az ipar és a kereskedelem, meg az, hogy fajra és felekezetre tekintet nélkül. Ha nem lett volna Székely Aladárunk, hogyan élne bennünk Ady arca? A magyar kultúrának s a magyar fotográfiának is része az, ahogyan, mondjuk, Molnár Edit végigfotózta a magyar irodalom egyik korszakának nagyjait. 
    Hadd mondjam ki a kulcsszavamat: megörökítés. Hiszen mi helyettesítheti ezt? A leírás? Semmi sem képes rá. Az utóbbi években sok a vita, hogy a digitális fotó nem valóságos kép. Az egyik előadásomon előhoztam a 2005 júliusi londoni terrortámadás történetét. A BBC honlapján jelentek meg az első képek, amelyek mobiltelefonnal készültek. A legtöbben azért fotóztak, hogy a munkahelyükön majd megmutathassák, miért késtek a munkából. 
    Valóság ez, vagy nem? Sok volt a halott, még több a sebesült. Az valóságos volt, vagy virtuális? Vagy vegyünk egy másik képet ugyanonnan, amit a térfigyelő kamera készített három fiatalemberről. Ők a merénylők. Így kapták el őket. Ez valóság? A hallgatóknak is azt mondtam: olvassák a teóriákat, de mindig a saját józan eszükre hallgassanak, amikor dönteniük kell. 
    – Azért beszéljünk most már egy kicsit Korniss Péterről! Mégis hetvenéves leszel, ami elég vicces. Látom, te is nevetsz rajta. Én háromszor ellenőriztem a dátumot, mert nem akartam elhinni. S láthatólag nem a múlton merengsz, s nem nosztalgiázunk. 
    – Most éppen egy igazi nagy kudarcommal foglalkozom. 
    – Na, tessék, hát ez sem ünneplős téma! 
    – Na, de egy kudarc jótékony dolog, ha olyankor adatik meg az embernek, amikor még képes felismerni, hogy az bizony kudarc volt. Ráadásul, kiváló emberek társaságában esett meg velem. A betlehemes könyvemről van. Elszalasztott lehetőség. Pedig úgy érzem, jó úton indultam, de aztán minden balul sült el. Balsors sújtotta az albumot, de a hibás mégis én vagyok, nem szabad ugyanis kiengedni a kezünkből a friss munkát. Főleg azon kell töprengeni, hogy mit akarok, merrefelé akarom vinni a dolgot. 
    – Pedig te így dolgozol, töprengve, kiérlelve a témákat. 
    – Általában így. Amikor beléptem a kiadóba, és megláttam három méterről a könyvet, már tudtam, baj van. Most lesz az Ericsson Galériában egy tárlat, s kértek tőlem képet. Elhatároztam, hogy lenagyíttatok a betlehemesből egyet. Itt van szép nagyban. Aki látta, hitetlenkedve kérdezte: ez van a könyvben? Ez. De hát én vagyok a hibás, mert ha nem tudom egészen pontosan, hogy mit akarok, akkor nem is tudom irányítani a dolgokat. Ha nem tudod, mit akarsz, akkor mindent akarsz. Ez csapás. 
    Nem vagyok álszerény, félre ne érts. Vannak jó képek a kötetben, meg egy fontos gondolat, de nem jött ki belőle. 
    – Micsoda képeid vannak az elmúlt évtizedekből. Hiszen az újak, a színesek mellett ott vannak az albumban a régi, riportos fekete-fehér fotóid is. Azt is végig lehet benne követni, hogyan változik a fényképezésnek mint eszköznek a használati módja. 
    – Éppen ezzel próbálkoztam, bevallom. Megnéztem az újonnan készült képeimet fekete-fehérben is, de túlzottan artisztikusak voltak. Ha fekete-fehér, mitől lesz benne 2005, amikor az új képek készültek? Ez motoszkált bennem, ezért lettek végül színesek. Fekete-fehérben nem volna a helyén a dolog. Ahogyan az sem lett volna helyénvaló, ha a mostani  hagyományőrző előadásokat riportszerűen lefényképezem. Hiszen teljesen más volt, amikor ezeket a betlehemes játékokat még a havas utcákon, a befőttes üvegek között a szobában fényképeztem harminc valahány éve. Most már nem ebben a formájában él a hagyomány. 
    – Ezért hitelesebbek a mai beállított, színes fotókon, szép háttér előtt. Hiszen ezek már nem olyan módon eleven hagyományok, mint még a hatvanas-hetvenes években, de azért még az övék: azé a fülbevalós fiúé is, aki egy évben egyszer felveszi a subát mint virrasztó pásztor. Talán, ha kicikizted volna őket... 
    – Na, na, na. Az nem én vagyok. Lehetett volna, de én nem úgy viszonyulok ezekhez az emberekhez. Olyasmi volt ez a mostani eset, mint a Skarbit András története. 
    – Ő A vendégmunkás című könyved főszereplője. 
    – Tanmeseként szoktam elmondani. Amikor befejeztem az erdélyi munkámat, úgy éreztem, ott már nincs mit csinálnom. Nem tudok mondanivaló nélkül fényképezni, ez szörnyen nagyképűen hangzik, de tényleg így van. Illetve, tudok dolgozni pénzért, elvállalok megbízásokat. 
    Tehát Erdély után belefogtam az ingázó munkások fotózásába, mert akkor az izgatott, s úgy éreztem, egészen másként kell csinálnom. Erdélyben otthon voltam, erős közösségben. Itt most már elidegenedett világ van, én is távolságot tartok, és hűvös leszek, gondoltam. Korszerű és objektív. Másfél évig tartott ez, s amit addig csináltam, használhatatlan lett. Szembe kellett néznem a kudarccal: alkalmatlan vagyok erre. Azt mondtam magamnak: neked közöd van az emberekhez, te szereted az embereket. Robert Capa mondta, ha nem elég jó a képed, akkor nem voltál közel az eseményhez, az én parafrázisom úgy szól: ha nem elég jó a képem, nem voltam közel az emberhez. 
    – Megkínlódtál az ingázós könyveddel, de egész egyszerűen beletrafáltál vele a közérzületbe. 
    – Szerencsésnek mondanám magam. Műcsarnoki kiállításaimmal 1974-ben, 1988-ban és 1998-ban is így volt. Most nem trafálnék már bele. Nem azért, mert a képek nem volnának jók, hanem mert most nem olyan idők járnak. 
    – Nem tudom, hogy manapság van-e olyan közérzület, amit egy-egy jó kiállítással meg lehetne  pendíteni. 
    – Ezért fontos a könyv. Odateheted a polcra, és majd öt év múlva fedezik fel. Neked is van olyan könyved, amit húsz éve csak átlapoztál, s azóta a polcon várt. Most elolvasod, és reveláció. Ilyen volt nekem most a Szent Lajos király hídja. Egyszerűen odavoltam tőle az újraolvasás után. Ritkán szoktam újraolvasni, de ha megteszem, akkor a könyvek mindig egy kicsit másról szólnak. Egyik kedvencem Márquez. A Szerelem kolera idején című könyve húsz éve nekem a szerelemről szólt, amikor legutóbb elővettem, akkor meg az öregedésről. Milyen érdekes, nem? Nocsak. Visszatérve a korábbiakra, a vendégmunkás mint téma, most nincs a levegőben. 
    – Annak idején, kis túlzással mondom, megrendítetted vele a magyar értelmiséget. Ott voltam a vernisszázson, emlékszem az arcokra. A vendégmunkás a magyar fotográfia egyik legnagyobb dobása volt, hogy profánul fogalmazzak. 
    – Jókor tudtam megérinteni sok embert. Ezért is vagyok bajban a „művész” kifejezéssel, hiszen a teoretikusoknak a siker szinte mindig gyanús. Holott a sikert nem olcsó eszközökkel és nem könnyen értem el. Ha azt mondják, hogy a stílusom elavult, igen, lehet, hogy nem korszerű, nincs benne formai kísérlet. Csak egy dolog biztos: a komoly, kitartó, évtizedeken át folyó munka. Attól, hogy nem használom a „fotóművészet” kifejezést, attól én még hiszek a fotográfiában, talán sokkal jobban is, mint azok, akik folyton a művészetről beszélnek. A magyarságban is jobban hiszek, mint azok, akik piros-fehér-zöld téglákkal verik a mellüket. Ráadásul én már negyven éve is ezt csináltam, nem most kezdtem. Sokakhoz eljuttattam, amit akartam, és a fotográfia malmára hajtottam a vizet. Beemelhettem ügyeket a közbeszédbe. Erdély 1974-ben jelent meg először a kiállítótermek falán. Amikor az érdeklődés odafordult, elő tudtam állni egy akkor már hétéves, nagy anyaggal. 
    – A második erdélyi könyv, a Múlt idő lapjairól nemcsak az archaikus közösség, hanem a testet-lelket nyomorító paraszti munka képe is kirajzolódik. Két lábbal a valóság talaján állsz. Tán ez is segít ahhoz, hogy ne merevedj bele a „díjazott, nagy magyar fényképész” – valljuk be elég csüggesztő – szerepkörébe. 
    – Megvallom, rettenetesen nyomasztó volt a Kossuth-díj után fotográfusként dolgozni. A Kossuth-díj albizottsági működésem legnagyobb sikere, hogy keresztülvihettem Balla Demeter kitüntetését. Egyrészt szentül meg voltam győződve arról, hogy Demeter nagy formátumú művész, másrészt már torkig voltam azzal, hogy én voltam az egyetlen Kossuth-díjas a fotósok között. Az is rossz érzés volt, hogy elsőként kaptam meg, Ginknek jóval korábban meg kellett volna kapnia. Bár azt gondolom, ne vedd nagyképűségnek, hogy 1999-ben megérdemeltem. 
    – A kilencvenes években az egyik interjúban azt mondtad: „ügyek elkötelezettje vagyok”. Erdély és az ingázók: két nagyon fontos ügy volt. Mégis, mi a helyzet ma? 
    – Nekem a betlehemes is az volt. Lehet, hogy rossz, amit csináltam, de mégis 38 év után, mai fejjel újra feldolgoztam a régi témát. Ez azért ügy.  
    – Végignézve a könyveidet, találtam egy formai elemet, amelyik dominál. A szemek megörökítésének kiemelt jelentőségét. Valószínűleg az embert kerested, azért akadt az objektíved a szempárba. 
    – Azt akartam, hogy nyíljanak ki az emberek. Amikor a Múlt idő anyagát rendezgettem, akkor még volt Huszonötödik Színház, amelyiknek a fotósa voltam. Ott ismerkedtem meg Jancsó Miklóssal, s megmutattam neki a fotóimat. Csöndben nézte végig, de éreztem, hogy hatással van rá. A vége felé már talán el is érzékenyült, s tudod, ő milyen, el akarta ezt ütni, és azt kérdezte: te tudod, hogy az a valami – s itt csettintett az ujjával – mikor jön be a képbe? Ha tudnám, válaszoltam neki, akkor mindig csak azokat a képeket csinálnám meg. 
    Én például ráragadok egy-egy témára, és addig járom körbe-körbe, amíg azt nem érzem, hogy sikerült megragadnom. Nem úgy számít a mennyiség, hogy mindent lefényképezek; a munka mennyisége sok, amit ráfordítok. Hogy legyen ereje a képnek! De azt nem tudom, végül is mitől lesz hatása, mitől jön bele az a valami, amire Jancsó gondolt. De arra a bizonyos pillanatra nagyon felkészültnek kell lennem. Ezért fontos a rengeteg előzetes gondolkodás, hogy tudd, mit akarsz. Fárasztó dolog ez a fajta fényképezés, de ez mámoros fáradtság. Csodálatos állapot. 
    Mindig szerettem dolgozni, és mindig nagyon élveztem is. Az életkor előrehaladtával az ember már érzi, hogy mindez véges – hiszen a fotográfiához jó fizikum kell, jó idegek –, s emiatt még inkább érzi az örömét. Már legalább tíz éve ilyen intenzív örömöt érzek. 
    – Mást is tudnál ilyen odaadással csinálni? 
    – Szerintem, jó ügyvéd is lehettem volna. Műszaki ember nem, az biztos. Talán diplomatának sem lettem volna rossz. Vezető soha sem akartam lenni, szerencsére korán rájöttem, hogy nem vagyok rá alkalmas. Szubjektív vagyok, elfogult, nem tudok kegyetlenkedni. Amikor a Képes 7 alakult, felkértek főszerkesztő-helyettesnek. Felhívott Gyapay Dénes, aki a főszerkesztő volt, hogy jöjjek, remek hetilap lesz, sok képpel, s tényleg így lett. Jó fizetést is ígért. Nem vállaltam. Emlékszem, még a nyolcvanas évek közepén kérdezte egyszer tőlem Bajomi Lázár Endre: te, már mindent elértél, érdemes művész vagy, nem akarsz valami mást csinálni? 
    – Én is kérdezhetem így utólag. Volt neked arra szükséged, már nem is túl fiatalon, hogy elkezdjél külföldre dolgozni? 
    – Nem is értem a kérdést. Nem is emlékszem már, melyik nagy  nyugati lapnak csináltam egy anyagot benzinkút-avatásról. Egy fiatal fotós rám nézett, és azt kérdezte: te hogy kerülsz ide? Megbízásból, feleltem. Ha ezt nem csinálom, akkor legközelebb nagy riportot sem kapok. A Day in Life könyvsorozat egyik felkérését nem fogadtam el, mert más munkám volt, majd a következőt betegség miatt nem vállalhattam: soha többé nem hívtak. Pedig addig én voltam a kelet-európai üdvöske. Elvittek Írországba, Thaiföldre, Vietnamba, a Fülöp-szigetekre. 
    Fantasztikus élmény volt. Helyet kapni egy nemzetközi fotós válogatottban. Vietnamban a kao-dai vallásról kellett anyagot készítenem. Amikor a munka végén Hanoiban újra összetalálkoztunk, többektől hallottam, hogy ezt a témát mások már kérték a szervezőktől. A könyv szerkesztője, a nagy amerikai fotós Elliott Erwitt lánya, Jennifer volt. Megkérdeztem, hogy miért rám esett a választása, holott addig én nem is hallottam a kao-dai-ról. Azt felelte, mert nem kellett oda egy nagyhangú riporter, te tudod, hogy kell ott viselkedni, tisztelettel közelíteni hozzájuk. 
    – Na, de Amerikában, amikor lehetőséget kaptál utazni, akkor is az indián rezervátumokat jártad körbe, ahelyett, hogy jól eladható New York-fotókat csináltál volna. 
    – Írországban is – még ugyanehhez a könyvsorozathoz – az ország leghagyományosabb sarkába küldtek. Ahol semmi nincsen, csak a hétköznapi élet. 
    – Egy ilyen egyszerű fotóddal nyertél a Pictures of the Year pályázaton, a világ egyik legnagyobb nemzetközi fotópályázatán. 
    – Igen, méghozzá úgy, hogy a kiadó küldte el a képemet. Sokat, tanultam ezekből az utakból. Egyszer együtt laktam Paul Chesley-vel, a National Geographictól. Reggel ébredek, és ő már jön hazafelé két géppel a nyakában. Kérdezem, merre járt. Archívra fényképezett, mondta, majd eladja később. Később megtanultam én is archívra dolgozni. 
    – Kollégákat nem szidsz, sérelmeket nem ápolsz, folyton szerencséd van, élvezed a munkát. Szinte már nem is értem, mi a kulcsmotívum a te pályádon? 
    – A háttér nagyon fontos, s ez nagy ajándéka az életnek. Anyám, aki most múlt kilencven éves, velünk lakik, hihetetlen eleven, erős ember. Genetikailag biztosan sokat kaptam tőle. A másik fontos ember a feleségem. Biztosan ez az alapja az életemnek. Így könnyű ennyit dolgozni. 
    Sok mindentől lesz az ember olyan, amilyen, és nagyon sokat változik is élete során. Amikor elkezdtem a  fényképezést, a legmerészebb vágyam az volt, hogy a Képes Sporthoz kerülhessek. 
    – Az az érzésem, mintha a fotográfiát neked találták volna ki. Hihetetlenül aktív, energikus, élettel teli ember vagy, és ugyanakkor fegyelmezett és türelmes is. Lehet, hogy a fotográfiához éppen ez kell. 
    – Nem tudom, a fegyelmezettség annyira jellemző-e rám. Inkább toleráns vagyok, megértő. Meg szorgalmas, ami nem túl hízelgő manapság. Ma inkább – csak úgy egyszerűen – tehetségesnek kell lenni. Még Kaján Tibor mondta – miután végiglapozta az első könyvemet, az Elindultam világ útján címűt –, hogy jaj, barátom, abban, amit te csinálsz, túlontúl is benne foglaltatik a szorgalom. Ez igaz, sokat kell dolgozni, s ehhez nekem tényleg megvolt a lelkesedésem. A hitem. Na, itt, a hitnél álljunk is meg egy szóra. A Leltár című albumomban nagyon őszinte, kis önvallomásos szövegeket írtam. Lehetett is rajta gúnyolódni... Mégsem bántam meg, hogy leírtam azokat a mondatokat. Várj csak, mindjárt előveszem, s felolvasom azt a mondatot, amire gondolok. A kilenc éve megjelent Leltár utolsó mondata: „Szerencsés voltam, hogy munkámat a hatvanas években kezdhettem. Azzal a naiv hittel és lelkesedéssel dolgoztam – mint akkoriban sokan mások is –, hogy talán használhatok valamit a képeimmel.” Ma már ilyesmit nem írnak le, igaz, már én is hozzáillesztettem a naiv szót a hithez. 
    Ha visszatekintek a hatvanas évekre, azt látom, nem egyedül voltam naiv, nem lógtam ki a korosztályomból mint egy fellegekben kószáló fantaszta. 
    – Ez akkoriban – mai divatos szóval élve – világtrend volt. 
    – Persze. Olyan jó érzés olvasni, nézni a régebbi fotóalbumokat. Vagyis, visszatérve arra, amit mondtál rólam, nem fegyelmezett voltam én, hanem mélységesen meg voltam arról győződve, hogy amit csinálok, nagyon fontos. Ma a világ kiábrándultabb, értékeiket, helyüket keresik az emberek, sok a bizonytalanság, sok minden megkérdőjeleződik. Mindenütt, Nyugaton is. S elsősorban éppen azok a jó szándékok kérdőjeleződnek meg, amelyekről mi mélyen meg voltunk győződve. Manapság rögtön gyanakodnak, milyen sikert, anyagi előnyt akartunk elérni a munkánkkal. De hát, az egyszerűen nem igaz, hogy az ember tíz éven keresztül azért fényképez valamit, hogy pusztán sikert érjen el vele. 
    – Azt hiszem, a te munkád lényege, hogy szinte benne élj abban, amit csinálsz. Hiszen először kiérlelődik benned egy elképzelés... 
    – ... nagyon lassan, egyébként. 
    – S aztán, ahogy egyszer mondtad, ez az elképzelés folyton szembesül a valósággal, s a munka során szerzett benyomások, tapasztalatok átszűrődnek rajtad, s visszahatnak az eredeti elképzelésre, s ez görget előre téged. 
    – Igen, Kudász könyve kapcsán már beszéltem erről: én a képeknek hiszek. Azok a fontosak, és nem a duma, hogy visszautaljak a teóriákra. Ha a képek nem jól mondják, amit akarsz, vagy nem érintenek meg, akkor muszáj gondolkodni, hogy merre érdemes inkább menni. 
     – Azt mondod, neked közel kell lenned az emberhez, s szinte mindig találtál valamilyen közösséget, amelyikben helyed lett, amelyik inspirált, befogadott. Pécsi balett, Honvéd együttes Tatával, Nők Lapja, amszterdami táncszínház, sőt, maga a város, Huszonötödik Színház, Erdély magyarjai, s még sorolhatnám. Egyszer, vagy tizenöt éve arról beszéltél, hogy készülsz a közösségek utáni világra. Hogy sikerül? 
    – Sehogy. 46 évvel ezelőtt kerültem a Bihari Együtteshez fotózni, holnap abba a húsvéti buliba megyünk a feleségemmel, amit hagyományosan rendeznek a biharisok. Egyébként azt a kifejezést, hogy emberi kapcsolat, ma már nem is nagyon szeretem, nem fejezi ki a lényeget. Még negatív töltést is kapott manapság, amikor már kapcsolati tőkéről is beszélnek. Jobban szeretem az emberi kötődések kifejezést. 
    Korábban beszéltünk már a betlehemes könyvhöz végzett munkáról, ketten is segítettek nekem, Szabó Péter és Nánási Laci. Két stúdiónyi lámpát vittünk, hétszer háromméteres hátteret, tizenhét község hagyományőrzőit fényképeztük le, a magyarországi mellett felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági embereket. Ehhez olyan segítők kellettek, akik szinte együtt tudtak velem lélegezni. Szabó Péter 1992-ben az utcáról hívott fel telefonon, hogy nem jöhetne-e hozzám a tanulóévét letölteni. Nánási Laci is tanulóként cipelte a fotóstáskáimat, amikor egy bank éves jelentéséhez fotóztunk. Amikor az egyik betlehemes fesztiválon dolgoztunk, reggeltől estig fényképeztünk, s én rettentően feszült voltam, akkor egyikük félrehívott, és finoman figyelmeztetett, hogy nagyon harsány vagyok. Ehhez nagyon közel kell egymáshoz kerülnünk. 
    Ha régebbi példát keresnék: Tatával a barátságunk története is kezdő koromig nyúlik vissza. Látta néhány táncfotómat, és megkeresett a Fényszövnél, hogy elhívjon néptáncot fotózni, de én éppen katona voltam. Ajánlottak is neki mást, de ő ragaszkodott hozzám ismeretlenül, megvárt, és azóta is együtt dolgozunk. Éppen idén lesz negyven éve, amikor először elvitt Székre. 
    – Az a kirándulás indította el az erdélyi munkádat. 
    – Így van, s azután sokat jártam vissza. 1971-ben fényképeztem egy lakodalmat Széken, feleségem, Edit is velem volt, s összebarátkozunk a lakodalmas párral. Többször találkoztunk, s 1974-ben bennünket kértek fel az első gyerekük keresztszüleinek. 
    – Akkor öltöztél be viseletbe? 
   – Nem akkor, hanem a kicsi Marinak, éppen ennek a keresztlányunknak a lakodalmán. Még egy keresztgyerekem van egyébként. Az apjával 1958-ban együtt kezdtem a munkát a Fényszövnél. Farkas József az, a kiváló sportfotográfus. Kis híján ötven éves barátság. 
    – Ha jól tudom, vannak neked ennél régebbi barátaid is, még a kolozsvári gyermekkorodból. 
    – Sajnos, már meghaltak. Székely Jancsi barátom feleségével tartom a kapcsolatot azóta is. A másik barátom, Kolumbán Miklós, ’56-ban kiment Amerikába, vele is állandó kapcsolatban voltam. Tudtam, hogy nagyon beteg, de nem tudtam rögtön kimenni hozzá, mert akkor anyám éppen kórházban volt. Ahogy anyámat kiengedték, már röpültem is Amerikába, a halálos ágyán értem. A nővér, aki gondozta, azzal fogadott, hogy magát emlegeti már egy hete, magát várta még. Megvárt, és másnap meghalt. Két remek barát, nagyon hiányoznak. 
    – Annak idején, amikor 1947-ben áttelepedtetek, ha jól tudom, megviselt téged a változás. 
    – Nagyon is. Két évre szinte megkukultam. Elveszítettem a barátaimat, egy kisvárosból kerültem ide a hatalmas Budapestre. Először a Ferencvárosban jártam iskolába egy rövid ideig, hetedikes koromban. Egyszerűen nem értettem a jassznyelvet, amit a franzstadti srácok beszéltek. Aztán, szerencsére, az Eötvös Gimnáziumba kerültem, az előbb említett barátom, Kolumbán Miklós is átkerült Magyarországra, és együtt érettségiztünk. Már másodikban létrehoztuk a „felsőházat”, hárman erdélyiek. Önképzőkört szerveztünk. 1951 és 1955 között jártunk a középiskolába, és akkora szellemi éhség volt bennünk, valahogyan ki kellett elégítenünk. Az önképzőkörünkben mindig vállalt valaki egy-egy témát, amiből előadást tartott a többieknek. Volt olyan előadásom, amelyiknek a hatása aztán nyomtalanul eltűnt bennem, például az olasz romantikáról szóló. Ám a másik máig tartó súlyos fertőzés, aminek később még a feleségem is áldozatául esett, s amiről nem szoktam beszélni, mert sokan furcsálnák: Wagner az. Régi Wagner-rajongó vagyok. 
    – Ha jól tudom, olvasni is szenvedélyesen szeretsz. 
    – Két hete jöttem haza Amszterdamból. Késett a gép, csellengtem a repülőtéren, bementem egy könyvesboltba, és hosszú idő után megint vettem magamnak egy angol nyelvű könyvet: Afrika helyzete ötven évvel a függetlenné válás után. Nemrég itt volt Németországból az ügynökségem vezetője, aki Afrika-mániás – én egyébként soha nem voltam az, nem is jártam ott –, s elhozta a legújabb könyvét, Afrika lelke a címe. Ő amúgy a barátom is, még fotósként ismertem meg, amikor véletlenül nyertem egy ENSZ-nagydíjat. 
    – Véletlenül? 
    – Igen, mert nem én, hanem Fenyő Imre – aki akkor a Fotóművész Szövetség ügyvezetője volt – küldte ki a fotómat. Az ENSZ-díjnak köszönhetően meghívtak Kanadába, ott ismerkedtünk meg. Visszatérve Henning könyvére, még kint Amszterdamban láttam az Idi Aminról szóló filmet is. Ez is, az is Afrika. Itthon már korábban olvastam Kapuœcinski könyvét, az Ébent. Azzal kezdődik, amit az Amszterdamban vett kötetben olvastam: azokról az évekről szól, amikor a legképzettebb afrikai értelmiségiek hazatértek Párizsból, Oxfordból, vagy New Yorkból, hogy a függetlenné vált országukat felvirágoztassák. Fantasztikus nagy hittel, képzetten, tisztességesen, és országaik nem is voltak annyira borzalmas helyzetben, mint ma. Valami mégis elkezdett kisiklani... 
    Az Afrikával foglalkozó másik könyv előszavából kiderül, hogyan hintették el a viszály magvát a gyarmatosításkor, ahogyan vonalzóval húzták meg a határokat az országok között. Ezért kell sok mindent olvasni. Vértessy Sándor barátom felejthetetlen mondása: sok felesleges dolgot kell olvasni, mert akkor mindenről eszünkbe jut valami – más. Én rengeteg feleslegeset olvasok. Tavaly volt a kezemben egy angol könyv, annak éppen az volt a címe: Olvasni találomra. Vagyis össze-vissza. 
    – Amennyire tudom, te elolvasol szinte minden szükségeset ahhoz is, amivel foglalkozol. A te stílusod a cáfolata annak a korlátolt képzetnek, amelyik még mindig kísért a fotóval kapcsolatban: csak megnyomja a gombot, csak el kell kapnia a pillanatot.  
    – Remélem. 
    – Töprengő ember vagy, nem ijedsz meg az elmélkedéstől. 
    – Én folyton azt mondom, a tévésorozatomban is arról beszéltem, hogy a fotográfia gondolkodás eredménye. Most is ezt bizonyítom a filmes hallgatóknak. Összeraktam tíz aktfotót, hogy megmutassam, koronként mind mennyire más. Százötven éve is minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a női testet úgy lássák és láttassák, mint ma. Mégis óriási a változás abban, hogyan szegezzük a kameránkat egy női testre, s ez a változás nem a technikában következett be, hanem itt, a fejünkben. 
    A látásmód fejlődése nagy utat tett meg. S ehhez kellettek a Moholy-Nagyok. Itt szolgáltatok neki elégtételt az előzőekben mondottakért. Végtelenül tisztelem a másfajta fotót is, csak ne húzzák ki a talajt a fényképezés alól. Ahogy már korábban is mondtuk, maradjon meg az is, ami a fotó létét igazolja. A megörökítő jelleg. Ellenkező esetben – és ezt nagyon komolyan mondom – az egész összedől, odalesz. S akkor szegényebb lesz a kultúra. Nézzük csak végig a fotótörténetet! A legtöbb dolog egyáltalán nem azért készült, hogy formanyelvileg újszerűt hozzanak létre. Amikor Edward Curtis száz éve elment az indiánokhoz... 
    – Ő az egyik kedvenced. 
    – Nekem Curtis az igazi fotográfia, a szó legteljesebb értelmében. Vagy, amikor Eugene Smith elment a Minimatát megcsinálni, semmi más nem hajtotta, mint az indulat. Kiborult attól, hogy a japán halászfalu lakosságát mérgezi egy vegyipari cég. 
    – Lásd, Korniss Péter vendégmunkását! Ahogy egyre közelebb kerültél hozzá, úgy lett egyre kiegyensúlyozottabb az anyagod. S végül megemelted a társadalom kalapját a dolgozó ember előtt. 
    – Talán érdemes itt még egyszer beszélni erről. A vendégmunkásnál először össze-vissza fényképeztem, s éreztem, hogy nem tudom összefogni. Találkoztam egy brigáddal, Tiszaeszlárról jártak Budapestre, ugyanazon a munkásszálláson laktak, követni kezdtem őket. Aztán kiderült, hogy ez is sok. S akkor a képeken fedeztem fel köztük Skarbit Andrást. Mert amúgy nem figyeltem fel rá az életben. A képekből kiderült, hogy ő az én emberem. Meg sem rezzentette a fényképezőgép, nem pózolt soha. Nem volt nagy bajuszú paraszt ember, vagyis nem vitte el a dolgot a paraszttörténet irányába. (S itt már megint a fotográfus gondolkodása a lényeg.) Ha cigány, akkor roma történet lesz, ha féllábú, akkor háborús veterán, ha piás, akkor az alkoholizmusról szól a történet. Ezért „ragadtam rá” Andrásra. S megint szerencsém lett. Itt újra hangsúlyozom, sokat kell ahhoz dolgozni, hogy szerencsénk legyen. Eredetileg arra számítottam, hogy az ingázó életének lényege: már sehol sincs otthon. Kiderült, hogy Skarbit Andrásnak fantasztikus hátországa van, Tiszaeszláron várja a feleség, a család, a ház körüli kis gazdaság. Ez vált a könyv lényegévé. Skarbit – az ő szavaival élve – a fővárosban „semmi ember” volt, otthon viszont teljes emberré vált. Vasárnaponként, amikor elment a templomba, úgy is nézett ki, mint egy egyetemi professzor. 
    – Ugyanakkor „semmi emberként” is csodálnivalóan őrizte a méltóságát. 
    – Még valamit mondanom kell róla, ami a képeken nem annyira látszik. Az intelligenciája egészen kivételes volt. Ahogyan megvédett, ahogyan ügyelt rám. Amikor a kocsmában voltunk, vagy a vonaton, tudta, hogy mikor kell letennem a gépet, s jelzett. 
    – Miközben van eszméd, gondolatod, amit viszont szeretnél látni a fotókon, mégis mindig a valóság talaján maradsz. Talán ennek köszönhető, hogy olyan emberek hívei a munkásságodnak évtizedek óta, akik a mai rettenetes viszonyok között tán már egy asztalhoz sem ülnének le a másikkal. 
    – Én ugyanis nem a fotográfiának csináltam a képeimet. Utólag már tudom, fényképezhettem volna korszerűbben, de nem voltunk mi elég műveltek hozzá. Bocsánat, hogy ezt kiterjesztem a generációm több tagjára is, de azt hiszem, így igaz. Fotográfiailag nem voltunk elég műveltek. Technikailag sem voltunk olyan nagyon jók, igaz, ebben közrejátszottak a körülmények, a gyakran nem túl jó minőségű nyersanyagok is. Ennél sokkal többet nyomott a latban, hogy nem volt igazán igény a minőségi munkára.  Hiányzott az igény, hogy még jobbat csináljunk. 
    A nyolcvanas évek második felétől kezdtem külföldön dolgozni. A francia Geo főszerkesztőjének felkeltette az érdeklődését Erdély, a falurombolás, a politika miatt. Így kaptam az első megbízásomat. Ettől kezdve folyton tanulnom kellett. Meg kellett tanulnom rendesen fényképezni, mindig pontosan exponálni, mindig jó képeket készíteni. S csodálatos helyekre jutottam el, izgalmas megbízásokat kaptam. Sok kalandom volt. Igaz, jó kondícióban is voltam. 
    – Mindig sportoltál? 
    – Mindig. Hatvanévesen még a Gellérthegyen futottam. Ma már csak úszni járok. Tudod, nagyon szerettem sízni, de mindig csak Keleten, a Hopokon, Donovaly-ban vagy Bulgáriában jártunk. 1989-ben azt mondta a feleségem, hogy már megérdemelnék egy nyugati síutat is. Mondtam, hogy foglalja le az utat karácsony és újév között, akkor biztosan nincs munka. Kitört a román forradalom, csörgött a telefon, a L’Espresso című laptól hívtak, hogy jönne egy újságíró, menni kellene Erdélybe. Csak ültem a TV előtt, ittam a konyakot, és folyt rólam a víz. Bejött a feleségem, rám nézett, és mindent értett. Menj, ennyit mondott. Én meg mentem. Megszoktuk az utazásokat a kezdettől. Ő is sokat utazott táncosként. Az volt a legjobb, hogy nem féltett. Igaz, én is sokszor úgy éreztem, hogy a kamera megvéd, egy kicsit olyan, mint egy pajzs. 
    – Gondolom, hogy fényképezve utazni egészen más, mint csak úgy. 
    – Egyetlen alkalmat kivéve, nem is voltam soha turista. Az utazások és a fontos kiállítások jelentik az életemben a határköveket. Ha kérdezel valamiről, hogy mi mikor volt, akkor az utakhoz képest keresem meg az emlékezetemben.  
    – Egy kicsit visszatérve a formanyelvre. Tán éppen a – mondjuk így, jobb híján – egyszerűségednek köszönhető, hogy a világ minden táján meg tudtad érinteni az embereket. Az Egyesült Államokban is sikert arattál az erdélyi fotóiddal. 
    – Az amszterdami Canon Galériában a vendégmunkás-kiállításomat Joop Swart nyitotta meg, a World Press Photo elnöke. A téma miatt arattak sikert ezek a kiállítások. A témát viszont tudatosan választottam, s az arányokat folyton mérlegeltem. Az egyik legsikeresebb fotóm, a szalmakalapos erdélyi nő a mezőn 1974-ben készült, de 1998-ig elő sem vettem a fiókomból. Tudtam, hogy van, de úgy éreztem, túl romantikus, nincsen kellőleg alátámasztva. Vártam az időt. Még 1974-ben a Műcsarnokbeli kiállításomon Csapó György azt mondta, nagyon szép, de egy kicsit túl vannak öltöztetve. Falvakat öltöztettem volna be? Egyszerűen nem hitték el, hogy Erdélyben még így élnek emberek. 
    – Óriási reveláció volt a kiállításod. Te magad mondtad, hogy az az időszak kulturális pezsgésben telt el. 
    – Hát, hogyne. Tessék megnézni, Jancsó-filmek, izgalmas képzőművészeti kiállítások,  kitűnő regények. A művészet ügy volt. Ma már, sajnos, nem lehet ilyet csinálni. Ma legfeljebb botrányt lehet kelteni. Bármennyire benne vagyok az eseményekben, zsűrikben, meg járnak hozzám fiatalok, mégis érzem, hogy leszakadóban vagyok. Bár, s ez nagyon jól esik, többen is felkértek, hogy nyissam meg a kiállításukat. Nem vállaltam. Tudod, a Kossuth-díj után annyi ilyen felkérésnek tettem eleget, hogy egyszer csak azt éreztem, már a kamera másik oldalán vagyok. Amikor a díj után hosszú idővel, újra riportot csináltam a National Geographicnak, egy darabig rettenetesen szenvedtem a fényképezéstől. Amikor szintén a National Geographicnak készítettem egy másik anyagot a Tiszáról, fel is írtam magamnak, hogyan kell dolgoznom. Nem a témát, hanem azt, hogyan közelítsek hozzá. Egyébként, amikor készülök egy új munkára, leírom az elképzeléseimet. A sztorikat, a képriportokat a magazinok számára legtöbbször magam találtam ki. 
    – Érdekes, te találod ki, te építed föl... 
    – Igen. Ezt hívják a fotóújságírásnak. Ezt tanultam kint. A párizsi Geonak 1991-ben ajánlottam anyagot a történelmi Moldváról. Tudtam, ahogyan lazulnak a balti államok, a következő láncszem a sorban Besszarábia lesz. Megint csak érvényes: sok felesleget dolgot kell olvasni, mert akkor mindig eszedbe jut róla valami más. Két hét múlva már szólt is vissza a főszerkesztő, hogy induljak. Azt kérdezte, mennyi időre van szükségem a riporthoz. Ez a kérdés valójában arra irányult, hogy mennyit kérek a munkáért – mert napidíjat fizettek. Mondtam, hat hét kellene, oké, válaszolta. 
    A Fortune magazinnak cover storyt, címlap-riportot is csinálhattam. Az ABB nevű cégről és elnökéről kellett riportot készíteni, akkor ő volt az ötödik leggazdagabb ember a világon. Sopronyi Gyuszi, aki most a Népszabadság kitűnő munkatársa, volt az asszisztensem. Az elnök azt akarta, hogy Svédországban fényképezzük le őt a repülőgépével, de a Fortune nem akarta. Ők azt javasolták, hogy a zürichi vonatgyárában csináljunk róla képet. Meg is szervezték az egészet New Yorkból. Már a szállodában várt minket egy levél, hogy az elnök úrnak, sajnos, csak egy órája van ránk. Már remegett kezem-lábam, hiszen akkor még diára dolgoztunk, nem digitálisra. Másnap a gyárban felszereltük a lámpákat, mindent megnéztem, hová kell állítanom, milyen lesz a háttér. Ott meg kiderült, hogy az elnök úrnak már csak harminc perce van. Ez egy helyszínhez elég lett volna, de nekünk minimum kettőt kellett csinálnunk, címlapra és belülre is. Szinte össze sem tudtunk pakolni, mindent bedobáltunk egy autóba, és rohanás az irodához, ahol addigra már csak tizenöt perce volt ránk. Teljesen össze voltunk omolva, hogy lesz ebből címlap? Még aznap, amikor hazaérkeztünk, csörgött a telefon, a Fortune szerkesztője annyit mondott: hallottam, hogy milyen kevés időtök volt. Akinek a Fortune-re csak ennyi ideje van, az nem kerül a címlapra. 
    – Milyen jó volna, ha a sajtónak volna még ekkora hatalma! 
    – A világ megváltozott. A multik nemcsak a sajtót, de mindent maguk alá gyűrtek. Valamikor Robert Capáék szabadon csellengtek a frontvonalakon a háborúkban. Az amerikaiak, Vietnamból okulva, az Öböl-háborút már úgy vívták meg, hogy a fotóriporterek csakis szigorú katonai irányítás alatt működhettek. Azt hiszem, ma már a Fortune sem tenné meg, amit még tizenöt éve megengedett magának. 
    – S akkor hol a helye ma a fotóújságírásnak? 
    – A régi értelemben vett képriport betöltötte a szerepét. Mielőtt Robert Capa 1948-ban Steinbeckkel elment volna Oroszországba, hogy közösen könyvet csináljanak, már szerződést kötöttek az egyik tekintélyes amerikai magazinnal, a Lady’s Home Journallel. A szerkesztő John Morris volt – ma a Smith Alapítvány egyik vezetője –, aki huszonnégy oldalt hozott Capa képeiből, hogy az amerikaiak láthassák, milyen a háborús szövetségesük, a Szovjetunió a hétköznapi életben. Ezt a vizuális igényünket a televízió manapság kielégíti. Ezért a fotóriport – az újság helyett – kiállításokon meg albumokban jelenik meg. 
    – A tévével ebben nehéz versenyezni...  
    – Capa depressziós lett a tévétől. Nem véletlenül. A számítógép és az internet forradalmi változást jelent. A másikat csak félve mondom ki: a média szinte tudatosan hülyít minket. 
    – A dokumentarista fotográfia ma bebocsáttatik a tekintélyes kiállítóhelyekre, léteznek ösztöndíjak, lehet könyveket csinálni, de nincs sajtó, nincs közvetlen társadalmi megrendelés. Merre viszi ez a fotográfiát? 
    – Nem tudom, de mégis virágzik a fényképezés. Mindenütt fiatalok bukkannak elő nagy számmal. Itthon is ezt látom, meg Prágában is, meg a World Pressen, a nagy nemzetközi kiállításon is. Nemcsak az igazi képeslapok, de az ügynökségek száma is rohamosan csökken. A szakmánk nincs jó helyzetben, és mégis sok az ambiciózus fotográfus. 
    – Az átlagos televíziók mutatta kép nem szolgálja az elmélyülést, a valóságos megismerést, gyakran elsikkad a lényeg. Az állókép lényeglátóbb. 
    – Ezért beszélek inkább dokumentarista fotóról, s ezért gondolom, hogy a könyveknek óriási jelentőségük van. A kiállítások pedig azért fontosak, mert a presztizsünket szolgálják. Ezekkel a nagy kiállításokkal és pályázatokkal úgy csinálunk, mintha még volna sajtófotó, pedig amit művelünk, már nem az. A lapokban rengeteg kép jelenik meg, de azok egészen másféle képi világot mutatnak, mint régebben. Hírességek fotóival vannak teli a magazinok. Az is tény, hogy visszaélnek a fotográfusok ügyszeretetével. Legyen digitális felszerelése, mobiltelefonja, s fizetnek három vagy ötezer forintot egy-egy képért. Képtelenség. 
    – Mindig is azt állítottad, hogy a könyvvel lehet a legtöbbet elmondani.  
    – A könyv, az te lehetsz. Egy lapnál nem, akármilyen jó újság is az. A National Geographicban megjelent, akár húsz oldalas riport sem képes egy pöttömnyit sem érzékeltetni azt az irtózatos munkát, amit belefektettél. Valamiért nem, sohasem. 
    – Egy másik interjúban mondtad, hogy ha megmutatod valakinek a képeidet, akkor már te is egészen másképpen nézel rájuk. 
    – Így van. Ha valaki ránéz a fotómra, az engem újragondolásra késztet. Megérzem a hatást, ha a másik nem mond egy szót sem, akkor is. Nagyon szép történeteim vannak erről. 
    – Mondj el néhányat! 
    – Jerger Krisztinával, régi barátommal, úgy terveztük, hogy a műcsarnokbeli kiállításomat, a vendégmunkás-anyagból, majd ő rendezi. De közbejött neki egy több hónapos külföldi tartózkodás, s éppen a megnyitó előtt érkezett haza, amikor már söpörték a termeket. Bejött a Műcsarnokba, kérdezte, megnézheti-e. Hát, persze, örültem neki. Ilyenkor én nem tolakszom oda, menjen csak egyedül, nem szeretek képet magyarázni. Kriszta haladt végig, és a harmadik terem végében megállt a sarokban, és csak állt ott hosszasan. Jaj, jaj, gondoltam, nem tetszik neki, kínosan érzi magát, nem tudja, mit mondjon nekem. Vártam én is, de már úgy éreztem, egyre kínosabb, oda kell mennem. Ahogy közeledek, látom, hogy áll a sarokban, és rázza a zokogás. 
    Remélem, hogy a képeim meg tudják majd őrizni ezt az erőt, ezt a hatást.