PIRINT ANDREA

    A régi ház mint kortörténeti dokumentum*
    Adalék Tormay Cécile életművének újrafelfedezéséhez¹

Tormay Cécile (1876–1937) „feltámadásának” a 90-es évek elejétől vagyunk tanúi. Műveinek újbóli kiadása révén egy sokunk számára korábban ismeretlen név lopja be magát jogosan a köztudatba. Munkásságáról egyre többet tudunk, köszönhetően a köteteket kísérő írásoknak és az önállóan megjelenő publikációknak is. Ezzel együtt félő, hogy az életműről alkotott összkép ismét csorbán, az egyoldalúság hibájával terhelve rajzolódik meg, ahogy történt ez – bár ellenkező előjellel, és csak szűkszavúan összefoglalva – a legutóbbi rendszerváltást megelőzően is. 
    Az írói pálya – korábbi kisebb publikációk után – a századforduló tájékának két novelláskötetével indult, majd az első regények nemzetközi sikerével folytatódott. A magyarul először 1911-ben megjelenő Emberek a kövek között hamarosan éppúgy számos műfordítást megélt, mint a három évvel későbbi második regény, A régi ház. A nemcsak hogy politikamentes, de időben és térben is szabadon szárnyaló, a lélek történéseit középpontba állító, – de a társadalmi összefüggésekre már ekkor is hangsúlyt fektető – „nőies” irodalomban az 1918-1919-es történések hoztak gyökeres változást. E történelmi periódust Tormay Cécile bujdosva élte át. Ekkor eszmélt rá, hogy nemzetről, hazáról, ideológiáról határozott véleménye van, s mert e vélemény mellett léteztek másfélék is, szükségét látta, hogy felvállalja a sajátjának érzett eszme képviseletét. Az 1921-1922-ben napvilágot látott kétkötetes Bujdosó könyv az üldöztetés időszakának történelmi emlékirata, melyben ilyenformán már szükségszerűen jelenik meg a politikai töltés. 
    A fordulat azonban nemcsak az irodalmi munkásságban érhető tetten. A szépirodalmi mozgástér és a műfaj hatóköre ettől kezdve már szűknek bizonyult, de önmagában gyengének tűnhetett az általában vett írott szó ereje is. Az íróból egy csapásra közéleti szereplő lett. Az általa szervezett Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének élharcosaként 1919-től kezdődően mozgalmi beszédeket mondott, fáradhatatlanul agitált, szervezkedett. Aktív közéleti szereplése a magyar nőtársadalom nemzeti szellemű nevelése, a trianoni döntés teljes revíziója érdekében történt. Félig szakmai, félig ideológiaközvetítő feladatot vállalt a Napkelet című folyóiratnak – Klebelsberg Kunó felkérésére történő – megalapításával, és a szerkesztőségben végzett munkájával. Az 1922-től 1940-ig működő lap bevallott célja az ún. keresztény megújulás irodalmi szolgálata volt, de azzal, hogy rendszeres kritikájára törekedett valamennyi magyarul megjelent irodalmi műnek, ideológia ide vagy oda, mindenképpen méltányolandó munkát végzett. 
    Az újabban vállalt szerepek mellett a szépíró természetszerűen elhalkult. A 20-as években novellákkal és műfordításokkal jelentkezett, regényírásba csak életének vége felé fogott újra, azonban az Ősi küldött című regénytrilógiát betegsége miatt Kállay Miklós fejezte be. 
    Az ellenforradalmi rendszer ideológiájában betöltött szerep az, ami miatt már életében megindult személyének és irodalmi munkásságának negatív értelemben elfogult megítélése. Utolsó éveit egy csúnya rágalom kínja árnyékolta be, amit végső soron a Bujdosó könyv második kiadása miatt kellett elszenvednie. A II. világháborút követően aztán már nemcsak e műve, de a többi sem jelenhetett meg újra. Az író, aki „útszéli módon rágalmazó”,² „rosszindulatú”,³ „hírhedt napló”-jában⁴ „hamis, gyalázkodó képet”⁵ festett a Tanácsköztársaság időszakáról, és „reakciós közéleti tevékenységet is folytatott”,⁶ szükségszerűen feketelistára került. A vonatkozó szakirodalom ugyanakkor elismeri, hogy két első regénye annak idején „nem érdemtelenül jutott elismeréshez”, és az életmű korai szakasza „számontartható értéket” közvetít.⁷ A tévedésnek minősített vonatkozásokkal együtt azonban az erények is gondosan elzárt fiókba kerültek. 
    Tormay Cécile-t jobboldalisága, nacionalizmusa, antiszemitizmusa, katolicizmusa, irredentizmusa sodorta az elfeledett írók gyűjtőmedencéjébe, és a sors iróniája, hogy manapság éppen ezen eszmék egyike- másika révén látszik reneszánsza kibontakozni. Széri Mihály Ferenc esszéjének nézőpontjáról mindent elárulunk, ha hozzáfűzzük, hogy az írás a Bujdosó könyv utószavaként jelent meg.⁸ Ugyanezen mű újabb kiadását kíséri Csontos Péter írása, amely már címében is (Tormay Cécile, a magyar irredenta Nagyasszonya) jelzi, nem a szépirodalmi értékek vizsgálata kerül előtérbe.⁹ Ifj. Tompó Lászlónak a Pannon Front hasábjain olvasható megemlékezése pedig kifejezetten a jelenkor „mozgalmi életébe” emeli be az életművet – mindenekelőtt a Bujdosó könyvet –, egy bizonyos szellemi csoport csatasorába állítva azt, egy másik szellemi- politikai csoport ellenében.¹⁰ A harc tehát újra (helyesebben még mindig) dúl, röpködnek a szenvedélyes jelszavak. Most azonban annak jár ki negatív jelző („marxistalelkű”), aki korábban Tormayt „írta le”,¹¹és annak a véleménynek helyébe – amely szerint az írónő „egyre reakciósabb irodalmi és közéleti tevékenységet folytatott” – ¹² most az kerül, hogy „a történelmi Magyarország védője lett szemben a lefizetettekkel”.¹³ 
    Ugyanakkor az írónő korábban tapasztalható negatív megítélése is újra szóhoz jut. Kádár Judit a kétségtelenül elítélendő antiszemitizmus szempontjából ostorozza Tormayt. Amit ennek kapcsán az életműből pellengérre állít, az megint csak a Bujdosó könyv, de tovább lép az emlékirat tárgyilagos bemutatásánál, és a zsidógyűlöletet – némi mélylélektani-affinitással – a feltételezett szexuális problémákkal igyekszik összekapcsolni. Ezzel aztán alaposan elbánik Tormay emlékével.¹⁴ 
    Az idők folyamatosan változnak. Mégis, talán nem dőreség abban hinni, hogy bizonyos értékek változatlanok. Az értékek közül pedig néhány talán csak azért nem állta ki az idő próbáját, mert nem volt lehetősége mérlegre kerülnie. A Tormay-életmű objektív megítélésében és megmérettetésében jó szolgálatot tesznek a korai, még politikamentes művek újabb kiadásai. Egyúttal üdvözlendő a köteteket kísérő olyan típusú írásmű is, amilyen Bencsik Gábor tollából született, és amely az irodalmi szférán kívül álló vonatkozásokat csak a szükséges mértékben idézi fel, nem hallgatva el, de nem is hangsúlyozva túl azokat.¹⁵ Ezzel szemben az Új magyar irodalmi lexikon Tormay-felelőse az ideológiai kapcsolatok teljes kizárása mellett döntött, ami valóban gyümölcsözőbb, mint e lexikon elődjének tendenciózus megközelítése, de egészében véve mégis csonkának tűnik. Nem is annyira – például – a MANSZ-beli szerepjátszás elhallgatása miatt, hanem az írónőre vonatkozó irodalom következetlen megválogatásánál fogva.¹⁶ Miközben a szócikk megemlít összesen nyolc, különböző folyóiratokban megjelenő, mindenképpen érdemleges publikációt, kimarad az a mű, amely önálló és vaskos kiadványként adja Tormay Cécile életművének legteljesebb bemutatását. A Hankiss János által írt monográfia alapvető irodalom mindazok számára, akikben érdeklődés támad az elfeledett írói pálya iránt.¹⁷ 
    Jelen tanulmány arra a műre hívja fel a figyelmet, amely „nem érdemtelenül jutott elismeréshez” még az 1966-os megítélés szerint sem.¹⁸ Az írónő második regénye, A régi ház, 1914-ben látott napvilágot, és nemcsak itthon aratott jelentős sikereket, de Európa-szerte is. Az Akadémia Péczely-díja és az a tény, hogy számos nyelven újabb és újabb kiadásokat élt meg, már önmagában is jelzi: a világirodalom figyelemreméltó teljesítményei közé tartozik. Titkának megfejtésére a két világháború között kísérletet tettek néhányan, köztük Horváth János, aki a művet elsősorban a társadalmi asszimiláció kérdése felől vizsgálta ugyan, de amikor a regény általános „symbolizáló hajlamát” állapítja meg, akkor szélesebbre tárja az ablakot az írói mesterfogások előtt.¹⁹ A témát a legalaposabban Hankiss János járta körül, aki többek között arra is rámutat, hogy az írónő nem „átlagos” szimbolizmussal él, „A régi ház mítoszteremtése az anyagi és a szellemi világ összefüggését biztosítja. Az emberekről csaknem mindent tárgyak és tények útján tudunk meg.”²⁰ 
    A regény tartalmi összefoglalása és értelmezése több helyen is leírásra kerül. Az egyszerre szenvtelen és ugyanakkor érzelem gazdag történetet most egy más szempontból fogjuk vallatóra, abból a szempontból, ami egy – az író számára is – múltbeli időszakban játszódó történet kapcsán önként felmerül: a szerző milyen mértékben helyez hangsúlyt a korhűségre. Más szavakkal: a cselekményszövésben megmutatkozó írói fantázia mennyire ötvöződik hitelesen a történelmi kor objektív meghatározóinak csak igen fáradtságos munkával összehordható halmazával. Jelen tanulmány tehát az erényekben bővelkedő és számos kérdést érintő művet egyetlen szempontból vizsgálja, a benne kirajzolódó tárgyi világot – úgy is mint az írónő munkáit hangsúlyosan jellemző szimbolizmus eszközét – állítva középpontba. 

A 19. század nagypolgári otthona 

Az 1800-as éveken átívelő történet egy németországi eredetű pesti nagypolgár család három generációjának sorsát kíséri végig, miközben kikerülhetetlenül képet ad annak életteréről is. Noha a városi utcából belépve bepillantást nyerünk a múltat konzerváló budai várnegyed egy órásüzletébe, a fejlődésnek iramodó Pest hangversenytermébe, egy pesti gyógyszerész nagypolgári létet tükröző, szalonos-ebédlős-dolgozószobás városi palotájába, egy német származású könyvelő szolgálati lakásába, sőt mindezeken kívül még egy, a várostól távol fekvő – arcképgalériás, vastag falu, boltozott – vidéki nemesi kúriába is, elsősorban a pesti előkelő polgári otthonnal ismerkedünk meg. 
    Az említett otthon foglalata a Lipótvárosban elsők között emelt családi palota, a címadó „régi ház”, amelyet a Pest fejlődésének gyors ütemet diktáló építészmester saját maga számára, az akkori legkorszerűbb építészeti elvek szerint tervezett és épített a 19. század elején. De szakadjunk el a történettől, és vizsgáljuk az épületet úgy, mint általában vett városi palotát, amelynek tengelyre fűzött szobái jól tükrözik, hogy egyetlen építészeti fázis eredménye. A helyiségek funkciója részben az együtt élő generációk számának, részben az általános „követelményeknek” megfelelően alakul: a család fejének dolgozószobája mellett ebédlő, majd a ház asszonyának rezidenciája található, ami után közvetlenül természetesen a gyerekszoba, azon túl pedig az apa hálószobája kap helyet. Az alápincézett épületből boltozott lépcsőház vezet az utca felé a félköríves tölgyfakapuhoz, amelyet a homlokzaton két oldalról egy-egy, az antik eredetű ún. atlaszból származtatható figurális támasz keretez. Az emeletes épület külső megjelenését a meredek kettős tető és az ablakokkal osztott, sárga színű homlokzat határozza meg. Négyszögletes tömegéhez a mögötte lévő udvarkert mentén földszintes belső szárny csatlakozik rövid oldalával, amely részben irodáknak, részben szolgálati lakásnak ad helyet. 
    Ez az az épített környezet, amely a belsejében felhalmozott berendezési tárgyakkal és használati eszközökkel együtt a (regény elején még) gazdag városi polgár otthonát adja. Az alacsony, boltíves szobák padlózatát deszkapadló burkolja, falait színes-csíkos papírkárpit fedi, melegét hengeres cserépkályhák biztosítják. A lakóhely legfőbb berendezési tárgya természetszerűleg a bútor: asztal, ágy, ülőbútor, valamint a tárolásra szolgáló darabok adják az alapvető bútorkészletet. Az asztalnak különböző típusaival találkozunk az ebédlő nagy asztalától kezdve – a dolgozószoba sokfiókos íróasztalán és a baráti beszélgetések alkalmával körülült kis kerek asztalán, valamint a női szoba varróasztalán át – egészen a hálószobai öltözőasztalig. Míg e bútordaraboknak egyikét sem ismerjük meg részletesebb, az ülőalkalmatosságokról gazdagabb, színesebb és egyben korszakjelző jelentőségű információkat nyerünk. A dolgozószobában vászonhuzatos, „dudorosra párnázott” karszékek, a női szobában ugyanilyen támlásszékek szolgálják a kényelmet, melyek hegyes lábaikkal, „sokvirágos” dekorjukkal és ún. lant-támlájukkal beleilleszkednek a biedermeier lakáskultúra összképébe. A székek dívánnyal együtt alkotnak garnitúrát, s a darabok összetartozóságát a „készletenként” egyforma bútorkárpit is jelzi. 
    A lakóhely mindig is alapvető bútoráról, a fekvőalkalmatosságról – a gyerekszoba „rácsos ágyacskáin” kívül – szinte szó sem esik, annál többet tudunk meg a tárolásra szolgáló bútorok sokféleségéről. A gyerekszobában „háromfiókos szekrény” (komód), a hálószobában éjjeli szekrény, az ebédlőben „üvegszekrény” (vitrin), a női szobában kottásszekrény áll. Ez utóbbi darab már önmagában jelzi, hogy a berendezéshez hangszer, nevezetesen zongora is tartozik, amely az előkelő hölgyek neveltetésének elmaradhatatlan eszköze volt. 
    Az elsődlegesen használati funkcióhoz kötött berendezési tárgyak a díszítőelemekkel karöltve teremtik meg az otthon kedélyét. A tapétázott falak díszei közül a női szoba csekély képzőművészeti értéket képviselő akvarellportréjáról szerzünk értesülést, amely a család egyik nőtagját kezében rózsával, a biedermeier hölgyábrázolás attribútumával ábrázolja. Az építész birodalmát képező dolgozószobában ugyancsak szerény értékű metszetek, az építészmesterség régi nagyjainak portréi díszítik a falat. 
    Hozzájárulnak az összhatáshoz az otthon egyéb csecsebecséi is: az ebédlőasztal ezüst gyertyatartója, az üvegszekrény porcelánjai, az íróasztal oszlopos alabástromórája, az ablakok mullfüggönyei, az öltözőasztal talpas alabástromtála, az éjjeliszekrény csipketerítője és a bútorokra gombostűzött horgolás. A kávé papagájos tálcán kerül szervírozásra, a gyertyák lángját koppantóval fojtják el, az öltözőasztalt kefék, fésűk, üvegek és tégelyek telítik meg. 
    Fentiekben a 19. század közepe tájának tárgyait szedtük csokorba, amelyekről azonban elmondható, hogy a korábbi évtizedek eszköztáráról éppúgy képet adnak, mint ahogy a későbbi évtizedek folyamán is konzerváltan éltek tovább. „Miután az élet lassú menetű volt, divatváltozástól sem kellett tartani, ami különben sem érdekelte különösebben e kor vérbeli polgárát” – írja Lyka Károly a 19. századi bútorzattal kapcsolatban.²¹ A vonatkozó szakirodalommal összhangban a regényben is csak igen lassú átmenetek jelzik az idő múlását. Miközben az egykori új ház alig észrevehetően régi, sőt lebontásra ítélt szúette épületté válik, a becsületes mestermunkával előállított bútorzat sem cserélődik le, sőt új darabokkal sem frissül. Az oszlopos alabástromóra is mindvégig ott ketyeg, de a viaszgyertyákat felváltó ernyő- és függőlámpa, a deszkapadló helyére rakott parketta az időközben végbement modernizációt demonstrálja. 
    Az 1867-es kiegyezést követően, elsősorban a fővárosban, hirtelen felgyorsult az élet ritmusa, s az iparművészetben is új áramlat jelentkezett. A bútorok faszerkezetére történelmi stílusok formavilága telepedett rá, amelyek a klasszicista-biedermeier egyöntetű visszafogottság után helyiségenként más-más históriai kort elevenítettek fel. A század utolsó negyedének ezt a sajátosságát Tormay regénye nem tükrözi – és a történetből fakadóan nem is tükrözheti – vissza, hiszen az időközben elszegényedett polgárcsaládnak nem állt módjában követni a divatváltozást. 

Használati eszközök 

A fentiekben említett tárgyak egy része, mint az öltözőasztal kellékei, már a szorosan vett lakberendezéstől független használati tárgyak korabeli világába vezetnek át, ahhoz a tárgycsoporthoz, amelybe a háztartási eszközökön kívül a játékszerek (cinkkatonák, színes golyók, viaszbaba) és a kegytárgyak (ezüstözött Szent Antal-szobor) éppúgy beletartoznak, mint a személyes értéktárgyak. Az idős Ulwing Kristóf zsebében egy ütőóra, valamint egy zenélő ezüst burnótszelence lapul. A középnemzedéket képviselő Ulwing János Hubert zsebeinek tartalmát két alkalommal vehetjük szemügyre, először tárcát, zsebórát és gyönggyel hímzett szivartárcát találunk benne, később ez utóbbi tárgyon kívül tollkés és kulcsok kerülnek elő. Elvétve az öltözetet kiegészítő ékszerekről is szó esik: a polgárhölgy nyakát aranylánc, ujjait (egy zafír és egy rubin köves) gyűrű ékesíti, a nagyvárosba száműzött elszegényedett vidéki úr nemesi származását zöld köves régi pecsétgyűrű tudatosítja, a feltörekvő gyógyszerész-laboráns mellényén „nagy carneol-lófej” himbálózik a társadalmi összejövetel alkalmával. 
    Az idő múlását fokozottabban érzékeljük a használati tárgyak csoportján belül, mint a lakáskultúrával kapcsolatban. A történet elején az idős nagyapa utazóládával tér haza hosszú útjáról, jóval később a felcseperedett unoka bőrönddel kezében érkezik vissza, s ez a poggyászbeli különbség a közlekedési eszközök időközben végbement fejlődését mutatja: a posta- és utazókocsikat felváltotta a vonat, amelyen végül maga a hősnő is elhagyja a várost. 
    A dohányélvezeti szokásoknak részben változását, részben változatosságát jelzi az ezzel kapcsolatos eszközök seregszemléje. A zenélő ezüst burnótszelencét már az idős Ulwing Kristóf is csak mint emléktárgyat, ötvösmester édesapja által készített, örökségként kapott relikviát hordja magánál. Az előző században még oly divatos burnótozás a 19. század elejére háttérbe szorult, s a dohánynak „pöfékelés” útján történő élvezete vette át helyét, ennek megfelelően az ifjú Ulwing Kristóf később már dohányszelenceként hasznosítja a családi darabot. A középső generációt képviselő János Hubert gyönggyel hímzett szivartárcája a városi „elit” dohányzási kelléke; a család alkalmazásában álló ácsmester pipája pedig – amely azt a bizonyos tűzvészt okozza – a magyar vidék földművestől földesúrig terjedő társadalmának – már régóta és még sokáig – jellemző eszköze. 

Tárgyak szimbolikus szerepkörben 

Az eddigiek során objektíven felmért környezetet valójában egy szubjektív szűrőn keresztül ismerjük meg. Az írónő nem adja dokumentatív jellegű leírását a számára is a múltban játszódó történet színhelyének. Minden egyes tárgyat a szereplők, leginkább a regény főszereplőjének szemüvegén keresztül látunk, illetve fogalmilag is a szereplők szóhasználatával ragadunk meg. Így lépkedünk a „zöld szoba” felől a „napszoba” irányába, és jutunk el a „barlangos” lépcsőházon át a bejárati kapu mellett álló „oszlopemberekig”. E szubjektivitáshoz további sajátosságként járul az élettelen tárgyak „megszólaltatása”, sőt olykor megszólítása is. „Bántanak minket – mondotta [Anna], mintha a karosszékhez szólna –, pedig mi ketten összetartozunk...”²² Az ízig-vérig városi asszonyt nem egyszerűen csak emlékek kötik a családi régiségekhez, de jól érzi azt is, hogy e tárgyak családjának, s így saját magának lényegi mivoltát tükrözik. E bútorok a városi polgárcsalád attribútumai, aki pedig „bántja” őket, az azért teszi, mert az ő hovatartozását kevésbé hivalkodó tárgyak jelképezik. „A társadalom széjjeltagoltsága következtében az otthon bútorával szembeni igények nagyon különbözők. Más a főnemesség palotáinak szükséglete, más a vidéki kúriáé, más a városi polgáré” – írja Lyka Károly, a regény vonatkozó részletével összhangban.²³ S amiként a bútorzat társadalmi osztályokat jellemez, úgy tűnik elő a polgári és a nemesi értékrend közti különbség egyéb vonatkozásban is. Az ifjabb Ulwing Kristóf csalódottan konstatálja, hogy új iskolájában, ahová „csupa nemes embernek a gyermeke” jár, és akik közül „majdnem mind vidékről jött fel a városba”, a régi osztálytársai körében nagyra becsült „kincsek” (gyógyszertári üvegek, tégelyek, sziléziai végvásznakra ragasztott színes képek) semmit sem érnek. Itt lovak, nyergek és vadászkutyák állnak az érdeklődés középpontjában.²⁴ Ugyanezért történik arculatváltás az egykori építészi dolgozószobában a vidéki nemes, Illei Tamás idején. A tervrajzok helyére fegyverarzenál, a híres építészek portrémetszetei helyére angol vadászkép kerül. Az íróasztal fiókjaiban ezentúl töltények lapulnak, s a házzal eggyé váló oszlopos óra előtt egy „remekbe művelt” vadászkés fekszik. Az új tárgyak az új lakó személyes érdeklődését és ízlését tükrözik, de a „tükör” ennél többet is láttat, mert ez a vadász-virtus átfogóan a vidéki nemesség lelki alkatának lényegi összetevője. 
    A tárgyak iránti tisztelet mértéke, fajtája, ill. a tárgyakkal való bánásmód a szereplők legbensőbb tulajdonságairól árulkodik. Az idősebb Ulwing Kristóf a haladás feltétlen híve. Számára a régi ezüstbillikom csak mint jó befektetés érdekes. „Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. [...] Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer” – mondja a szóban forgó serlegről testvérének.²⁵ A családi relikvia (a burnótszelence) azonban még az ő számára is jelképes tartalommal bír, míg unokája, a család dicsőségét sárba tipró ifjabb Kristóf számára semmit sem jelent. S ahogy a fiú képtelen visszahelyezni a bútorvédő horgolás kihúzott gombostűjét, eldobja azt, úgy hagyja elveszni magát a szelencét is. 
    A másik unoka, Anna épp ellenkezően viszonyul a tárgyakhoz. Ő az, aki mindent elkövet – bár nőként nem nagy cselekvési területe van –, hogy mentse, ami menthető. Szeretetteljes tisztelettel övezi a családi fészek minden egyes darabját, és amikor feláldozza a házat a boldogabb élet reményében, simogató pillantásokkal veszi lajstromba az egykor dicső família tárgyi kellékeit, majd valamennyit átmenekíti új otthonába. 
    A tárgyakkal való bánásmód jellemábrázoló jelentőségét ismerhetjük fel a „birodalmat” megtartani igyekvő fiú, Ulwing János Hubert mániákus rendszeretetében. A görcsösen fegyelmezett ember öltözőasztalán minden apróság szigorú pedantéria szerint, nagyságrendben áll, s egész szobája éppoly kifogástalan, mint külső megjelenésének „beszélő” eleme, a „kifogástalan nyakkendő”. Vele ellentétben forradalmi hév feszíti a könyvkereskedés dolmányos fiatalemberét (Petőfit?), akinek a fennálló renddel szembeni ellenállása jelképesen abban is megmutatkozik, hogy lendületes szónoklata közben akaratlanul az íróasztal rézvereteit rugdossa. Ez a figyelmetlensége a tárgyakat becsülő Ulwing Anna szemében természetesen roppant ellenszenvessé teszi. 
    Végezetül bizonyos tárgyak túlmutatnak az eddigiekben említett vonatkozásokon, és a történet vezérmotívumaiként szerepelnek. A legfőbb szimbólum maga a címadó „régi ház”, amely az elválaszthatatlanul hozzátartozó, visszatérően megszemélyesített „oszlopemberek” révén maga is élőlényként létezik: virul, megbetegszik, megöregszik, elpusztul. Szívverését a regényben folyton jelenlévő „oszlopos alabástromóra” üteme adja, s amikor az időmérő a költözködés során végül elkerül az épületből, a ház megszűnik létezni. A családi palota sorsa a család sorsának párhuzama. Hasonlóképpen értelmezhető az eddigiekben már többször emlegetett burnótszelence is. Éppen úgy sikkad el a dédapa kézműves munkája az unoka kezén, mint ahogy a megtelepedő, jólétet és tekintélyt teremtő, majd megtartó nemzedékek munkája is romba dől. 

A regény tárgyi világának hitelessége 

Hogy Tormay Cécile hangsúlyt fektetett műveiben az élet színpadának valósághűségére, arra nézve Hankiss János monográfiájában meggyőző adalékot olvashatunk. Első regényének helyszínét az írónő katonai térképpel járta végig, s egy, a hagyatékban megőrződött könyvecske további előtanulmányokat bizonyít.²⁶ Míg az Emberek a kövek között cselekménye távoli tájakon játszódik, A régi ház pesti történet, ahhoz a városhoz kapcsolódik, amelyet írója mindennél jobban ismert. Nem egyszerűen csak ismerte a Lipótvárost, de gyerekkorában maga is ott élt, az Ulwing család története pedig egyenesen önéletrajzi elemeket tartalmaz. 
    A környezetre való utalások alapján a regénybeli régi ház az egykori Fürdő (a mai József Attila) utcában áll, abban az utcában, amelyben az írónő anyai dédapja, Tüköry József is építkezett. A Tormay család ebben a házban élt egészen 1905-ig, amikor is az épületet eladták a Kereskedelmi Banknak, és az új tulajdonos lebontatta. Tormay Cécile – némi megszakítással – itt élte életének első, közel három évtizedét. Ennek a háznak az ablakából ismerte legalaposabban a várost, ez a ház jelentette a kiindulópontot az új ismeretek felé. A regénybeli épületet azonban valójában két házból „gyúrta”. Míg a panoráma saját lakóházából nyílik, amely bérházként épült a pesti polgárcsaládok számára, „a régi ház” külső megjelenése és belső szerkezete az említett dédapa másik építtetői teljesítményét, a Dunasoron emelt Tüköry-palotát mintázza. 
    A legfőbb motívum mellett egyéb részletek tekintetében is egyezések ismerhetők fel a fantáziavilág és a szerző életrajzi vonatkozásai között. Amiképpen az Ulwing család a nagy építész idején éli fénykorát, úgy köthető az írónő anyai felmenőinek egykori dicsősége is a neves építtető-építész, Tüköry József személyéhez. A családban azonban más építész is akadt, nevezetesen a dédapa apósa, Álgyay Tamás, aki egykor „a hajóhíd bérlője, mint Ulwing Kristóf, s ő építette a Rókus-kápolnát, ahová Cecil éppen ezért járt legszívesebben...”²⁷ Továbblépve az ősök vonalán, amint a regényben, úgy a szerző családjában egyaránt előfordult ötvösmester is; mint azt Hankiss Jánostól megtudjuk, Tormay Cécile apai dédapja valószínűleg Vácott működött.²⁸ 
    A regény főszereplője Ulwing Anna, akinek alakját a szerző anyai nagyanyjáról, özv. Barkassy Imréné Tüköry Herminről mintázta. Ő volt az, aki Annához hasonlóan szemtanúja volt a család 19. századi dicsőségének, majd hanyatlásának. A nagymama „sokat mesélt a kis Cecilnek régi divatról, negyvennyolcról, a családról, a régi házról”,²⁹ az ő emlékeiből „épült fel” újra az időközben lebontott Tüköry-palota, amelyet az írónő közvetlenül már nem ismerhetett. „Az »oszlopemberekről«, akik a nagy tölgyfakapu két oldalán álltak őrt [...], nagyanyjától hallott.”³⁰ De a szerzőnek nemcsak szóbeli forrás állt rendelkezésére a múlt rekonstruálásához, hiszen „a régi ház bútoraiból, korjellemző dísztárgyaiból nem egy megmaradt édesapja házában s elkísérte őt is a Kőfaragó-utcába és Mátraházára is.”³¹ Mindezeket a közvetlen forrásokat szakirodalmi előtanulmányok is kiegészítették, amint azt Hankisstól megtudjuk, Rómer Flórisnak a régi Pestről írott 1863-as könyve az írónő olvasmányai közé tartozott.³² 
    Tormay Cécile-nek valójában nem volt nehéz dolga, amikor egy épp csak letűnt világról festett képet, hiszen az egykori miliő szó szerint kéznél volt. Tonelli Sándor 1944-ben is úgy látja, hogy „még megvan a lehetősége az ilyen száz esztendő előtti szobák hű helyreállításának”.³³ Harminc évvel korábban, a regény megjelenésekor ez a lehetőség még fokozottabban volt meg. Ezek után nem meglepő, ha a zömében az 1940-es évek során született vonatkozó szakirodalom összevág a regénybeli tárgyi világgal. Az eddigiek során már idézett, általános megállapításokat tartalmazó szakirodalmi helyek mellett egészen apró részletek tekintetében is alátámasztást találunk. A biedermeier otthon ablakainak „könnyű, habos mullfüggönyeiről” szól Kaesz Gyula,³⁴ az ötvöscéhek (köztük a pozsonyiak) 18. század végi–19. század eleji szelence munkáit említi Marc Rosenberg már 1890-es könyve (amely mellesleg megvolt az írónő könyvtárban),³⁵ Kőszeghy Elemér pedig később részletesen szól róluk.³⁶ A kapu előtti húzós csengőről, a gyertyakoppantóról, a selyemkötéses emlékalbumról Tormay mellett Tonelli Sándor,³⁷ az „alabástrom- oszlopos órákról”, a bútorokat védő „horgolt, recélt, hímzett takarókról” Lyka Károly is megemlékezik.³⁸ A lakásbelsőt meghitté tevő képzőművészeti tárgyak részben csekély értéke, részben sokszorosított metszet mivolta jól tükrözi a korszak – mai tudomásunk szerinti – általános igényét, amely a kép tárgya (mindenekelőtt a portré), és nem a művészi színvonal iránt mutatkozott meg. 
    Tormay Cécile – úgy gondoljuk – hiteles képet festett a 19. századi tárgykultúrának a nagypolgári léthez köthető részhalmazáról, bravúrosan elegyítve a tágabb értelemben is értendő tárgyiasságot a szubjektív írói szándékkal. Cselekmény, lélekábrázolás, beszéd, gesztus és tárgyi környezet egyetlen nagy és megbonthatatlan egységet alkotva manifesztálódik. Ebben látjuk A régi ház egykori hatalmas sikerének egyik nyomós okát, és részint ebben látjuk a népszerűség vágyott megújulásának indokát.³⁹ 

* A 2006-os esszépályázatunkra érkezett írás. (A szerk.)

    Jegyzetek