SZÁVAI GÉZA 

Szívünket átlőtte az idő
avagy
A hóemberek meggyilkolása

Részlet a Valaki átment a havon című
készülő regényből

 

A ferencesek kolostora előtti sétány: két nyírfasor között egyenes útszakasz, kaviccsá tört kővel leszórva. Iskolájuk a derékszögben elágazó út mentén, a derékszög másik szárára tűzve. A sétány kevéssé zajos, a fiúk az iskola előtt és környékén hangoskodnak, rakoncátlankodnak. Ha az iskola előtt elindult, és derékszögben befordult az ember: mintha a városból fordult volna ki; a páterek cellasora alatti, nyírfával szegélyezett, csillogó kaviccsal leszórt sétány mintha két-három emelettel a város és a vidék fölé emelkedett volna. Emelkedetten, szinte lebegve lehetett végigsétálni a sétányon, a nyírfák törzsei fehér rácsot állítottak a közvetlen alattuk elfekvő utcák, épületek elé, azt az illúziót keltve, hogy e keretbe foglalva kissé távolabbra lökték a szemlélődők az eléjük táruló látványt. A fal tövéből magasnak tűnt a kolostor. A csend és a kötelező áhítat, tisztelet – barátok, tanáraink ablakai alatt járunk – miatt kevesen fordultak be erre a sétányra. Temetőbe igyekvő öregasszonyok, vasárnapi misére ünnepélyesen andalgó családok felvonulási tere. (Nem tudom, miért kívánkozott a tollamra épp a háborúról értekező Clausewitz főművének e kedvelt kifejezése.)   
   

Én a pátert jobban csodáltam, mint egy istent vagy mint egy hadvezért. G. páternek könyve jelent meg (nevét G.-vé egy betű mögé préselnem, elég nehezemre esik, de nincs más választásom). Egy matematikai traktátus. De nem volt szobatudós (cellatudós) ez az ironikus modorú férfi. Kitűnően tanított, már azokat, akik valamelyest érdeklődtek a tárgya iránt. A többieket sem tartotta butának (ebben tévedett; vagy a szerzetesi álszentség, a hamis clementia számlájára kell írnom?). Így aztán népszerű volt, örökös csipkelődéseit is megbocsátották neki a tanítványai. Hogy miért volt szerzetes, miért nem ugrott ki a rendből, senki nem tudhatta. 
    G. páterrel órák után vagy délután végigsétálni a nyírfasoron nagy megtiszteltetés számba ment. Nehéz volt állni a sarat, mert pillanatok alatt megválaszolta kérdéseinket, megoldotta feladványainkat, és akkor ironikus mosollyal megállt, és ha nem tudtad tovább vinni a gondolatot, ha nem tudtad felkelteni az érdeklődését, ha nem dobtál be valamit örökké éhes agyába, rád nézett, „nos?”, s e kérdés felszólítást jelentett, „hát akkor lódulj, fiacskám, ne erőlködj”, és el kellett köszönni tőle, ő pedig gondolataiba mélyedve – melyekből ki lettél zárva – továbbindult, tétovának tűnő léptekkel távolodott a kavicson. 
    Mivel senkit sem tartott butának, a legostobább kérdésekre is kimerítően felelt, az órákat kérdezősködéssel próbáltuk elütni. Azt hiszem, gyakran élvezte a manővereinket. Nem lehetett zavarba hozni, vagy megbántani, mint az én szegény, nyomorult apámat, aki néhány latin- és görögórát vállalt az iskolában. 
    G. páter végigsétált velem a nyírfasoron, meg-megállt, bólogatott, hogy mondjam csak bátran, folytassam, közben visszakísért a sarokig, a derékszög sarkáig, s megveregette vállamat, „érdekes, az az igazság, hogy elgondolkoztatóan érdekes”. Akkor én még új fiú voltam az osztályban. Néhány csehországi év után apám még keletebbre futott. Futott. Valami elől, valami után. Miért hitte, hogy Prágától kelet felé haladva nő az angol, a görög és a latin nyelv értéke? Valamit persze a félénk, pipogya emberek kifinomult szimatával megérezhetett. Így hát jó idejében – utólag visszatekintve: tényleg jó időben – magunk mögött hagytuk a Monarchiát. Az osztályban G. páter óráján az órával tűntem fel. Mindent felforgattak a fiúk, hogy valami újdonsággal hozakodhassanak elő, s eltérítsék a tanárt a tananyagtól. „Az óramutató járásával ellentétes irányban” – mint annyiszor, elhangzott ez a félmondat, de most valaki belekapaszkodott ostobán, „és ha nem jár az óra?”, mire másvalaki bedobta a régi viccet: „egy megállt óra mutathatja a pontos időt?” G. páter krétával a kezében a katedrának dőlt, bólintott, egyenesen rám nézett, s újrafogalmazta a kérdést: „egy megállt óra napjában hányszor mutatja pontosan az időt?” Az osztály kacarászott, én megértettem: a kérdés nekem szól, s az is világos volt, ők ezt egyszer, valamikor régebben már megtárgyalták, megválaszolták, másnak tehát nem tehető fel, csak nekem, az idegennek, próbaképpen. 

*

G. páter rám néz és ironikusan felvonja a bal szemöldökét. Mindig a balt – „a bal szemöldökére kancsít”, Andrzej P. bonmot-ja szerint... Próbára tesz. Egy tanár összekacsint (csak a bal szemöldökömmel, mondaná vagy mondta volna G. páter, ha valaha is felvetettem volna előtte akkori, több mint kényelmetlen helyzetemet), fraternizál húszegynéhány gyerekkel egy másik – egyetlen idegen – gyerek ellenében. 
    Megdöbbentem és elkeseredtem, emiatt – is! – kicsit késtem a válaszszal, tartott egy-két pillanatig, amíg elfogadtam, hogy valóban válaszolnom kell, s már nyílt is a szám, de ismét megtorpantam, mert hiszen túl egyszerűen csalafinta, nálam, nálunk kisebb gyerekeknek való kérdés volt az, hogy egy megállt óra napjában hányszor mutatja a pontos időt, biztosan belekevertek valami plusz cselt, amit nem tudhatok, mélyen bele kell gondolni, mintha átlőtte volna szívemet az idő, megrezzentem, megrendültem, mert igazából akkor éreztem át, hogy csakis a megállt óra mutatja, napjában kétszer, abszolút pontosan az időt. 
    Késlekedésem és a már jelentkező kuncogások miatt G. páter vadul kancsalgó szemöldöke mintha szelídebb, engedékenyebb kancsításba készült volna átváltani, lennebb ereszkedett, „nos, mi lesz?”. 
    – Naponta kétszer. 
    És hogy a táblához ne forduljon, sietve megfogalmaztam felfedezésemet: az órák hol késnek, hol sietnek, csak kerülgetik, csak közelítik az időt, mintha nem is mérnék, hanem totyognának mellette. Az az óra, melynek mutatói moccanatlan állnak, huszonnégy óra alatt kétszer hajszálpontosan mutatja az érvényes időt. Tegyük fel, hogy van pontos óra, mely az idővel párhuzamosan, azonos gyorsasággal halad. De mivel a kijelzés is időbe telik, ez csak megközelítő pontosságú lehet. Meg aztán akármelyik órás megmondhatja, hogy milyen tökéletlen mozgásúak ezek a szerkezetek. Állni viszont: lehet tökéletesen. Tehát az álló óra a lehető legtökéletesebben fejezi ki naponta kétszer az időt. Amikor az álló mutatókhoz ér az idő, akkor azok valósággal átmetszik. Az idővel együtt mozgó mutatók időjelzése hosszadalmas – egy durva, elnagyolt, meghaladott pillanatot kapunk. De az álló mutató lapul, szemből les az időre, s elmetszi azt – a felmutatott pillanat így pillanatszerűbb, vékonyabb, élesebb, pontosabb lesz. Egészen kétségtelen, hogy az álló órák mutatják fel naponta kétszer a legpontosabb időt! 
    G. páter ismét hátat fordított a táblának, kancsított és vigyorgott is hozzá; a krétát a levegőbe dobta, majd kifogta, megnézte, s rám pillantott gunyorosan, csúfondárosan. Megelőztem. Mielőtt valamit is mondhatott volna, kijelentettem: hacsak nem szerkesztünk olyan órát, amelynek mutatói visszafelé mozogjanak; az óramutató mozgásával ellentétes irányban. Leírhatatlan röhögés. Az osztály szemtelenségnek, szellemességnek vette ezt a félmondatot, amit a tananyag magyarázata közben ezen a órán is használt a tanár. 
    A röhögés – már – engem ünnepelt. 
    G. páter letette a krétát. Megkönnyebbült lélegzetvétel az osztályban. 
    – Lőhetsz egyet apám karabélyával, ha elúsztatod a számtanórát. 
    Andrzej P. apja volt a város legjobb céllövője, fegyvergyűjteményének egyik dísze a legendásan hordó karabély. Andrzej kilopta néhányszor, de eddig még csak ő és Tadeusz lőtt vele. Nevetséges, kétségbeesett igyekezettel talpra ugrottam. 
    – Különben sem helyes, hogy az óramutató körbe járjon! 
    A tanár most már őszintén csodálkozni látszott. Nem látta a kapcsolatot e kijelentésem és az előbbiek között. Arckifejezése gyanakvó lett, de érdeklődést mutatott. A padok közé jött, és egész órán át az idő lényéhez leginkább illő időmérő szerkezetekről beszélgettünk. 

*

Néhány hétig óraőrületben voltunk. Tanárunk, mint mindenbe, ebbe is készségesen belement. Ő is keresett – vagy konstruált? – egy feladatot: pontban tizenkét órakor az óra két mutatója felcserélhető. Ha a kisebbik a nagyobbik helyébe kerül, attól az óra még a pontos időt mutatja. Ugyanez már nem lenne érvényes, mondjuk, hat órakor, amikor a kis mánus a hatoson, a nagy a tizenkettesen van. Ha most cserélnénk fel őket, az így megváltoztatott óra már nem mutatná a pontos időt. Kérdés: mikor, hányszor kerülhetnek az óra mutatói olyan helyzetbe, hogy ha felcseréljük őket, akkor is a pontos időt mutassák? 
    – Nekem tetszik, de fölösleges megoldani. Elképzelhető az is, hogy minden pillanatban felcserélhetőek legyenek. 
    G. páter ekkor már ismerte vekkermódosítási tervemet: mánusok helyett szereljünk számkijelző táblát az órák oldalára... Ingatta a fejét. 
    De én nem erre gondoltam. A feladat azért tetszett, mert rádöbbentett, hogyan szerkeszthetnék olyan órát, melynek egyetlen mutatója legyen. 
    „A mánusok egyetlen körre irányulnak, melyen az órák és a percek vannak feltüntetve. Miért cserélgessük a mánusokat? Inkább az egyetlen kör helyett rajzoljunk kettőt: egyikre az órákat írjuk, másikra a perceket, sőt harmadik kört is húzhatunk, a másodperceknek. Egyetlen mánus járná be mind a három kört. És ekkor a két óramutató felcserélése elképzelt feladat elesik, értelmetlenné válik. Egy szórakoztató gyakorlat marad. Elmejáték. A gondolkodást fölösleges rá pazarolni. Az elmemunka megtakarítható úgy, hogy a feladatot egyszerűen behelyettesítjük: nem a mánusokat cserélgetjük, hanem a velük felállított feladatot cseréljük ki egy sokkal ötletesebb megoldást kínálóra. Ami már nem szórakoztató játék, hanem valóságos feladat.” 
    A páter megadóan tűrte bírálatomat, mellkasát simogatta örömében (amikor örült, mindig a szíve tájékára tette a tenyerét, mint a vénasszonyok). A padok recsegtek, a fiúk félretolták a füzeteket, hátradőltek. 
    „Na és aztán az a helyzet, hogy ez az óra végre az abszolút pontos időt mutathatná, mert a növekvő sugarú körökön mint közelebb kerülhetnénk a legkisebb időegységekhez. A másodpercek köre után újabb körön jelölhetjük a tizedmásodperceket. És így tovább a végtelenségig, végtelen számú kört húzva...” 
    G. páter kacagni kezdett, nem volt ideje elfojtani, így inkább nyíltan és harsányan  megengedte magának a kacagás világi élvezetét: 
    „Én azt erősen szeretem, barátom, amikor ismét csak a végtelennél lyukadunk ki”. Az osztályból is kirobbant a kacagás. A végtelenről – stílusosan: – soha véget érni nem akaró vitákba bonyolódtunk, bonyolódtam főként én, a tanárunkkal. 
    „Érdekes ennek az egyetlen óramutatónak a mozgása. Egyáltalán, gondolkoztatok azon, milyen érdekes a mozgás? Hát persze, a mozgás messzire vezetne, hehe, most ezt hagyjuk, csak annyit jegyezzünk meg: ez az óramutató egyszerre több helyütt van. Itt is van, és ott is van. Hát akkor hol van, ugye? Maradjunk abban, hogy itt is, és ott is, és abban, hogy ez nagyon érdekes problemme, sokak számára diléma. Mi most eltekintünk tőle, de azért belegondolhattok, barátaim. Most pedig oldjuk meg mégis a feladatot, mert: a zsebórától a toronyóráig mindenféle órát viselő emberiség tudatában az órának ez idő szerint két mánusa van. Ülj csak le, Herbert fiam, ha nem tévedek, azt akarod kifejteni, hogy a maradi emberiség fejlődik, és a belátható jövőben kinőheti csökevényeit, lemondhat a két mánusú órákról az egyetlen mutatóval felszerelt órák javára. Igen, ez bizonyos fokú anyagmegtakarítással is járna. Tudom, fiam, tudom, a gondolkodásban is forradalmat idézne elő, s te ezt tartod fontosnak, persze, tudjuk mi, hogy nem vagy anyagias fickó. Na, de: az anyagpazarló és maradi gondolkodású mai emberiség túlnyomó részének óráin ez idő szerint két mánus forog körbe. Nézzük, ha a két mánust úgy cseréljük fel...” 
    Tanárunk akkurátusan felállította az egyenletet és megoldotta. Csendben néztük. Kevesen követték a levezetést. De ő nem zavartatta magát. Lelkiismeretesen rótta a számokat. Óra után a nyírfák alatt mellette bandukolva bevallottam, hogy talán nem tudtam volna megoldani a feladatot. Talán azért a kerülőút az egyetlen mánus felé. Vállamra tette a kezét: 
    „Meg tudtad volna.” Megveregette a vállam. És egy nagyobbat is csapott rá: 
    „Ha másképpen nem, fabrikáltál volna kishúgoddal egy kartonpapír óralapot, és körbeforgattátok volna rajta a csereberélt mutatókat. Kishúgod segítségével úgy egy hét alatt sikerült volna megoldanod a feladványt”...  
    De ekkor már érzéketlen voltam a gúnyra. A kolostor tornyára egyetlen végtelen mutatóval ellátott órák képzeltem; s ahogy ott álltunk – vállamon a vállveregetés súlyával –, s ahogy a nyírfák törzse között színes kavicsokként villongtak a város ablakai, tetői... most arra kell gondolnom, hogy arra gondolhattam, milyen végtelenül boldog lehet az ember kamaszkorában. 

*

MEGFIGYELNI. Kulcsszó. Mindent nyit, mindent zár. Emberi elképzelések szerint, legalábbis. A tudós megfigyel, a művész megfigyel. A megfigyelés reflexe gyerekkoromból belém ivódott. Belém is, mint mindenkibe. Állandóan megfigyelni és leírni szerettem volna. Gyűjtöttem I. Ferencz Józsefnek, Ausztria-Magyarország császárának képeit. Kilószám. Kelet-Európa Ausztria-ellenessége gyerekkoromban rám ragadt. Ferencz József-ellenes lettem. 
    Állandóan figyeltem ennek az idős Habsburgnak minden cselekedetét – az újságokat Ferencz József-regényekként olvastam, és nagyon érdekelt a regény vége. Ennek a családnak az életét egyébként nem csak én követtem regényfolyamként. Mayerling... Ah, Mayerling... Gyilkosság, szerelem. Engem az öreg Mino érdekelt. Elvben az is a történelemhez tartozik, hogy néhány konspiráló kamasz számára „Mino” volt I. Ferencz József. Minotaurusz – ezt én mondtam rá erre a felcicomázott, gőgös, ostoba arcú öregemberre. Akit, ha félrependerítenének (pereputtyostul), megváltozna a világ. S nem is lenne olyan nehéz behatolni ennek a Minotaurusznak a barlangjába. 
    – Vaddisznó, nem bika. A bika az túl szép neki, ez egyszerűen vaddisznó –  erősködött Tadeusz. 
    – Minovaddisznó! – vágta ki. 
    Apámtól megkérdezhettem volna, hogyan mondják görögül: vaddisznó. Nem kérdeztem, nem néztünk utána. I. Ferencz József, Ausztria császára Minovaddisznó, rövidebben Mino maradt. Kajla fülére, kocsonyásan báva, butaságról árulkodó kék szemére, agyarakként kiálló bajuszára, barkójára nagyon talált Tadeusz mondása. Előre csukló koponyáját („kicsi esze van, attól is előremenekíti a tökfejét, nehogy az a kicsi utolérje”) hogy egyensúlyban tarthassa, mindegyre fel kellett vetnie őfelségének, valahogy úgy, ahogy a földet túró disznó kapkodja az orrát – szóval erre az együttesre roppant illett a Minovaddisznó képzete. 
    Nyakában, mellén az a sok fityegő. Amerre ez a vaddisznó jár, arannyal cseng az erdő. Csengő-bongó aranyerdő nincs, csak a mesében; de ezt a mesés vaddisznót, ha elengedik, ha nekiütődik az erdő fáinak, ágainak, csengeni-bongani kezd nyakában a sok aranyfityegő. Tudni lehet, merre jár a Mino. A Mino kilőhető... Nincs isten az égben, hogy szaporodni engedi őket. Az a sok, kis nevetséges Mino-malac... 
    Ha a nagy Minótól meg lehetne szabadítani a világot. Bármelyikünk könnyű szívvel lelőtte volna I. Ferencz Józsefet.

*

Akármelyikünk kirobbanthatta volna az első világháborút. 

*

A Mino összes fényképét és cselekedetét azzal a céllal tanulmányoztam – ahogy csak egy kamasz képes „tanulmányozni” –, hogy kiolvassam belőlük a jövőjét. Minden moccanását megfigyelni, leírni, elemezni és jövőt fürkésző jóslatot társítani hozzá. Egy ilyen jóslat- és esélyhalmazból utólag eldönthető lett volna, kinek volt igaza. Mert hiszen megfigyelő-ténykedésünk párhuzamosan folyt. Nagy különbségek nem lehettek a feltételezések között. A Minovaddisznó felszámolásának szükségességét mindannyian beláttuk. Vállalkoztunk volna is rá. De: hogy egy jó szándékú ember, egy világmegváltó – mi: egyenként egy-egy én – öljön?! Kész lettem volna rá. Egy kamasz mindenre kész. Talán sikerült volna. Egy elszánt és ravasz kamasznak sok minden sikerül. De: miért éppen én? – gondolhatta mindegyikünk. Miért egy olyan ész, egy olyan koponya, egy olyan ember vállalja a kivitelezés kockázatát, akiben a megoldás nagy gondolata megszületett? A végrehajtás mechanikus, egyszerű technikai aktusát másnak kellene magára vállalnia. Valaki fizikai felszámolásának – legyen az bár a Minovaddisznó – gondolata, ha nekem kell végrehajtanom, nem tűnt vonzónak. Elképzelni is terhes volt. Olyan megoldást szerettem volna találni, melyben nem szennyezem be a kezem, s nem szennyezem be az agyamat egy életre. 
    Mert hogyan élni egy embernek – aki ölt? Még ha egy félig-ember Minovaddisznót is?! Elvben föl lehetett építeni a halálra ítélt Minovaddisznó köré is egy labirintust. Erre lett volna predesztinálva. A labirintus kétirányú útvesztő. Kívülről nem jutsz be a közepébe, bennről nem juthatsz ki. Olyan labirintust kellett volna építeni a Minovaddisznó köré, melyből képtelen kijutni. Melyben felfordul, megdöglik. Önmagától, a sors kegyelméből vagy kegyetlenségéből. Megérdemelten. A labirintus megépítői csak ítélkeznének, nem ölnének. Megfigyelni. Követni a Minovaddisznót, és az alkalmas pillanatban besétáltatni a labirintusba, hogy ott a világ felszabadult sóhajával aláfestett, százezerszeresen kiérdemelt halála rátaláljon. 

*

Azt az egyet soha nem hittem el G. páternek, hogy a természet könyvét a valószínűség nyelvén, annak precízen leírható törvényei szerint írták. A kockavetés vagy a pénzérme feldobásából származtatható következtetések előtt tanácstalanul álltam. Már a kiindulásnál kételyeim támadtak. A levegőben pergő kocka vagy pénzérme miért lenne titkos kapcsolatban a természettel? 
    „Tudok olyan fiút, aki, ha akarja, majdnem mindig érmére tudja ejteni a levegőben megpörgetett fémpénzt. Úgy dobja fel.” 
    Tanárunk türelmesen hallgatta kifogásainkat. 
    „A kisgyerekeknek például, ha pénzérmére bízzák is a döntést, nincs túl nagy bizalmuk benne. Ezért legalább háromszor dobják fel, hogy valamelyik változat többséget szerezhessen.” 
    G. páter értekezni kezdett a szabályos kockákról és a hamis kockákról. Megkérdeztem: 
     „Rendben, hogy a kocka lehet hamis, de a véletlen is lehet hamis?” 

*

Az ember számára nincs hamis véletlen. A véletlent véletlenként éljük át, még ha valaki hamisnak is találná azt. Amit átélünk, az átélt igazság; átélt, igaz véletlen. 

*

Andrzej P. így gondolta el a Minovaddisznó felszámolását: nem minden puska hord tökéletesen, van amelyik kissé vagy akár nagyon oldalra hord. A Minovaddisznóhoz nehéz közel férkőzni. De szerveznek császári vadászatokat, tartanak hadgyakorlatokat, vannak férfias játékok. Valakinek, akinek híresen jól hordó puskája van – ki kell cserélni a fegyverét. És az illető, ha magabiztos, férfias játékból mellécéloz: beletalálhat... 
    Andrzej P. biztos volt abban, hogy ezzel a módszerrel bárkit lelövethetnénk. 
    – Ijeszd meg azt az alakot. Eressz el a füle mellett egy golyót a levegőbe! – Ezt mondanánk neki halkan, könnyedén.  S mivel az illető puskáját kicserélték időközben, a golyó nem mellé megy, hanem beletalál: a nem célzott (hanem mellécélzott) emberbe. Andrzej P. szerint az így megesett halálért senki nem büntethető. Mert az a véletlen műve. 
    Isteni szórakozás volt a Minovaddisznó halálát úgy megtervezni, hogy senkit se lehessen felelősségre vonni érte. És senki ne érezze magát bűnösnek. 

*

VALÓSZÍNŰSÉGI LABIRINTUS. Tadeusz találta ki a legtökéletesebb labirintust. Klasszikus labirintus volt ez is. Meg kellett találni a kivezető utat. Tadeusz úgy ítélte meg – s vele együtt mi is –, hogy ember nem talál ki olyan labirintust, amelyből ember ki ne jutna. Szerkesztünk tehát egy hagyományos labirintust. Az elképzelhető legkuszábbat. Melyből – bármilyen nehezen is – előbb-utóbb minden épelméjű ember kitalálhat. Amikor a kijárathoz érne, s mikor már tudná: kijutott... 
    ...Akkor egy következő labirintusban találná magát. 
    Tadeusz a labirintus végénél kezdődő újabbat nevezte valószínűségi labirintusnak.  
    Az én javaslatomra közbeiktattunk még egyet. Tehát: az első, klasszikus labirintusból kijutó ember egy következőbe, egy nagyobba kerülne. Akkorába, hogy nem is lenne föltétlenül szükséges észrevennie: (újabb) labirintusban van. Ebben akár nyugodtan éldegélhetne. 
    A második labirintus, mondjuk, kisváros, városnegyed, belváros, külváros méretű lehetne. Elegendő tér a természetes életvitelhez. Akadnának, akik rájönnének, hogy egy újabb labirintusba jutottak. Mások nem vennék észre vagy nem vennének tudomást róla. Akik ki akarnának jutni ebből az útvesztőből is, elindulnának, és megtalálnák a kijáratot. 
    És itt várna rájuk Tadeusz valószínűségi labirintusa. Tadeusz határozottabb, nálam agilisabb, katonásabb alkat volt. Fölöslegesnek tartotta a második labirintus beiktatását, de elfogadta, mert ez nem módosította – szerinte csak késleltette – az ő elképzelését. Mert akár az első, akár a harmadik útvesztő végén: ugyanúgy ott lett volna és ugyanúgy működött volna az ő valószínűségi labirintusa. Én azonban fontosnak tartottam a második útvesztő beiktatását. Ragaszkodtam hozzá. Úgy gondoltam, hogy útközben is választási lehetőséget kell hagyni a vállalkozónak. 
    A második útvesztőben nyugodtan, sőt boldogan élhetett volna az, aki nem vette észre, hová jutott; azzal a győzedelmes tudattal élhetett volna, hogy kijutott – az elsőből. 
    Aki pedig rájön, hová jutott, dönthet: ki akar-e (innen is) jutni. Ha nem vállalja a kockázatot, akkor maradhat, élhet, természetesen, mintha nem is labirintusban. Élhet boldogan – ezt fontosnak véltem; minek büntetni valakit azért, amiért nem vállal kockázatot. Tadeusz szerint, aki vállalta a labirintus kockázatát, annak végig vállalnia kell; élet és halál között kötelező választania; ahogy a legelső labirintusok tervezői elképzelték. 
    Tadeusz tehát az első, én pedig a harmadik útvesztő végén állítottuk volna fel a valószínűségi labirintust. A kijáratnál. Ahol egy felirat várja a győztest, és közli vele: az előtte lévő kijárat húsz sávra van osztva. Egy sávszélesség egyenlő a vállalkozó vállszélességével. Tíz sávon előre haladva bántódás, egyetlen hajszál görbülése nélkül ki lehet jutni a szabadba. Tíz sávon pedig rejtett puskacső várja az embert; ha ezekre a sávokra lép, lépéseivel – egyszerű szerkezet révén – a mellének célzott puska ravaszát húzza meg. A puska elsül. A tíz üres és tíz golyós sáv megkeverve, mint a kártya. A sávok teljesen lefedik a kijáratot. Lehetetlen sáv mellé lépni. 
    Aki Tadeusz labirintusának (tehát az elsőnek) a végén állt – vagy kijutott, vagy golyó érte. 
    Aki az én labirintusom (a harmadik kijárat) előtt állt, annak lehetőségében állt választani: vállalja-e a választást. Vissza is fordulhatott – a második labirintusba. Tadeusz számára, és ebben neki igazat is adtunk, mellékes volt ez a (ahogy ő mondta: megfutamodási) lehetőség. Őt a valóban lenyűgöző valószínűségi labirintus működése érdekelte. Ugyancsak ő volt az, aki saját maga tervezte útvesztőjének egyetlen hibáját is megtalálta. „Azt hiszem, fiúk, mégsem lehet tökéletes labirintust szerkeszteni. Mert nem mindenki vállalja emelt fővel, tárt mellel. Jön egy sunyi alak, és eszébe jut: oldalogva is ráléphet a sávra. Oldalnézetből egy emberi test körülbelül félszer keskenyebb, mint szemből. A szemét alak tehát kiszámítja, hogy kis szerencsével a golyó elrepülhet mellette, ha oldalvást sunyít ki a labirintusból. És kijuthat! A bátrat, a nyíltat golyó éri, a sunyi győztesen kijöhet...” 
    Tadeusz kesergett. Vigasztaltam: „Lehet, hogy nem gyáva és sunyi, hanem bátor, okos és megfontolt. Egy ilyen ember is megtalálhatja a megoldást.” Tadeusz legyintett. „Talán igazad van. De hidd el, inkább a sunyik... Figyeld meg, a sunyi, aljas, gyáva emberek mind oldalogva járnak.” 
    Hiába figyeltem. Sokáig nem mertem volna rámutatni valakire: ez oldalogva jár... 

*

Az ember annyira a környezetébe olvad, hogy nehéz volt elhinnem: G. páter meghalt. Hiszen minden ott volt, csak ő hiányzott. Beengedtek a szobájába (nem nevezhetném cellának). Belelapoztam a könyveibe. Azt hiszem, egy személyesen összeválogatott, összegyűjtött könyvtár is: életmű. Azon gondolkoztam, ki lehetne adni G. páter könyvtárát. Hasonmás kiadásban. Többet mondana, többet elárulna gazdájáról, mint annak öszszes művei. 

*

A háború után néhány évvel egyetemi tanulmányait frissen végzett külföldi fiatalember látogatta meg G. pátert. Hajdan, nem is olyan régen, kamaszkorában a jónevű matematikus tanítványa volt. Sugárzó ifjúsága teljében, friss végzettsége tudatában a viszontlátás izgalmában oly fontosnak, a múlt viszontagságai után oly titokzatosan tüneményesnek érezte jelenlétét a kolostor alatti nyírfasorban, hogy egyfolytában fellengzős harmadik személyben érzékelte saját magát: „A háború után néhány évvel egyetemi tanulmányait frissen végzett külföldi fiatalember látogatta meg G. pátert.” 
    A tanár nem sokat változott. Ezért ósdinak is tűnt látogatója szemében. Udvariasan, hosszan kezet ráztak. Az öreg kancsítását, félvigyorát sem koptatta el az idő. Mivel alig, szinte semmit nem változott, a jövevény számára egy pillanatra szellemi fejlődésében is stagnálónak tűnt. De hajdani tanára új könyvére gondolt, és illendően elszégyellte magát.
    G. páter szemei jóindulatúan csillogtak: 
    – Na, mondj valamit. 
    Ennek az embernek mindig mondani kellett valamit. 
    – Mondok egy szép, kerek történetet. 
    – Az szép lesz. 
    – És kerek.. Hát adott az a helyzet, hogy kereken és röviden mondjam, hogy valahányszor feldobok egy kockát, mielőtt földre érne, golyóvá alakul, és amikor leesik, elgurul. 
    Tanárom rám pillantott, s kacagni kezdett. Kacagni? Röhögni! Erről eszembe jutott, ami addig sose: ez az ember is volt diák. 
    Jól elbeszélgettünk. 
    Kár, hogy olyan ritkán látogattam. Erősnek, egészségesnek látszott. Már eltemették, mire megtudtam, hogy meghalt. 

*

Amikor először kerestem fel G. pátert, a háború után, végigkísért a nyírfák alatt, a sétányon az útig. Később mindig megállt a kolostor kapujában. Kézfogás, s máris fordul meg, indult vissza. 
    Akkor, a sétányon mondta el, hogy elesett Tadeusz is, Andrzej P. is. A páter tisztában volt azzal, hogy a városban már mindenkiről mindent megtudtam, hallottam a Tadeuszról kerengő, ellentmondó – megbotránkozott vagy felmagasztaló – pletykákat is. „Mindjárt, hogy ti elköltöztetek, őket katonaiskolába vitték.” A nyírfák között tanárunk a régi osztrák kaszárnyák felé intett. „Tizenhat évesek voltak. Az a kiképzőtiszt valóban goromba vadállat volt.” 
    Mielőtt Tadeuszékat a frontra vezényelték volna, nagy ivászatot rendeztek. Velük ivott a kiképzőtiszt is, akit aztán másnap reggel a behavazott gyakorlótér szélén, a hóemberek között találtak meg. Keze mellett seprű, mintha valaki gúnyból helyezte volna oda. Lehetett persze valamelyik hóember „keze” is, ha ugyan golyó érte volna. Nem találtak rajta golyónyomot. Az pedig nem látszott túl valószínűnek, hogy valamelyik golyó dúlta hóemberről esett volna le. A gyerekek nem ismerték fel a seprűnyelet. De azt sem merték egészen bizonyosan állítani, hogy nem ők használták – a többi seprűvel együtt – hóemberépítéshez. Az sem derült ki, hogy késő éjszaka vagy kora hajnalban kik lövöldöztek a hóemberekre. Senki nem ismerte be, hogy arra járt volna, és célba lőtt volna. Azt sem lehetett kideríteni, hogy a szerencsétlenül járt kiképzőtiszt részegen tántorgott a hóemberek közé, vagy valakik odavitték, és otthagyták, arra számítván, hogy másvalakik majd részeg jókedvükben lövöldözni fognak... Vagy pedig lelőtték, a hóemberek közé lökték – és csak távozóban lövöldöztek a hóemberekre, hogy véletlen balesetnek tüntessék fel a tettüket? Tény, hogy a golyók a hóembereket is szétporozták. Divatban volt esténként vagy elhúzódó tivornyázások után: hajnalban szétlőni a gyerekek hóembereit a sétatéren, a jégpálya mellett és a gyakorlótér szélén. A kölykök élvezték a játékot, s napról napra mind számosabb, mind komikusabb hóembercsapatokat kínáltak fel – groteszk céltáblaként – a részegen szórakozó tiszt uraknak. Tadeuszék azt vallották, hogy nem lőttek célba, s különben is más útvonalon mentek haza. Ettől kezdve tilos volt a hóemberekre lőni. Napiparancsban tiltották meg. 

*

ÉBREN ÁLMODOM. Ha úgyis eszembe jut valami, hogy nem akarom, és akaratom ellenére a tudatomban marad (holott meg- vagy felidézés, mert nem a közvetlen valóságkörnyezet kényszeríti rám) – akkor azt hiszem, ez a kép vagy képsor nevezhető félálomnak. Az álom akaratlan jön, „álmomban”. A félálom is akaratlan jön, de ébren talál. S ez jó, hogy ébren talál, hogy friss, logikus elmével megvizsgálhatom. Mert ha ébren figyelhetem félálmaimat, akkor éber elmével mélyebben hatolhatok a félálom világába, és onnan ezt-azt kijuttathatok. 
    Sokszor eszembe jutnak Tadeuszék. Andrzej P. kevéssé érdekel. Ő csak úgy eszembe jut – és aztán kijut az eszemből. Tadeuszt szívesen követném. Félálmaimban elképzeltem a halálát. Tadeuszék támadtak. (Tadeusz mindig támadott.) A golyók mellette süvítettek el, s hogy kisebb felületet kínáljon nekik, oldalt fordul, féloldalasan akart továbbszaladni. A fordulat nem mentette meg. Így is szembefordult valakivel, teljes mellszélességben felkínálva magát. Szemből érte a halálos golyó. 

*

Hullnak, hullnak a golyók. Szabálytalan felhőkből golyót havaz a végtelen ég.