Rianás az égen
Az arany motívuma Vasadi Péter költészetében

Egyetlen vagy, mindegyik vagy és egyik sem.”
(Nazianzi Szent Gergely)

„Valaki mégis, nem tudom ki,
valaki mégis színarany.” 
(Pilinszky János)

Az arany motívuma – mint az isteniről való beszéd kitüntetett eleme – Vasadi Péter verseiben rendre fontos, esetenként központi szerephez jut. Az alábbiakban néhány jellemző szöveghely megidézésével, a leíró számbavétel módszertani egyszerűségére szorítkozva, e szerep jellegadó változatait próbáljuk sorra venni. Azzal a nem leplezett reménnyel, hogy eközben a Vasadi-líra jobb érthetőségéhez is szempontokat lelhetünk. 
    A költő 1993-as kötete, a Mindenki aranyat sejt (Pécs, Jelenkor) már címében megelőlegezi a versanyag szókészletének és tropológiájának talán legfontosabb összetevőjét. A könyvnek keretet adó két, egymással dialogizáló szöveg (a legelső s az utolsó előtti) az égi és a földi szerelem személyiségformáló hatalmának egyaránt kiszolgáltatott létezőként mutatja föl a versbeszéd alanyát – szerelem és hit dimenzióit csúsztatva elválaszthatatlanul egymásba: „Fekete homokot / merítesz a fatálba, pedig / aranylik alattunk a homokpart.” (Bujkálok benned), „Mind téged keresünk. [...] Kezedben ott van a tál / az irgalom aranyával.” (Bennem bujkálsz) (A dőlt betűs versrészek az eredeti közlést követik; a félkövér kiemelések itt is s a továbbiakban is tőlem – H. T.) A Búcsú egy kajszibarackfától című szöveg a szabadságot lehetővé tevő léttörvények erejét példázza a növényi létforma metamorfózisának lirizálásán keresztül: „el tudtok képzelni a Napnál végtelenszer erősebb / fényt, melyet folyton fölfal tulajdon ragyogása? / a holtnak hitt élet szabadon anyagot vált benne, / a kajszibarackfa átéli az aranyozott réz / spirál ösztöneit és lebegve szabadulnak ki / a csapolt fagerendák a tér-idő öleléséből s míg / teljesedik a végtelen pontosság: / boldogan izzik mindenben a matézis.” A Kalokagathíában a hasonlatként megrajzolt, váratlan művelődéstörténeti analógia erősíti föl az öröm (mint létérzés) megvallását: „Közeledben kiül rajtam örömöm, mint az arany / gubacsok mór falakon.” Az M. szerelme az asszony dicséretét az áldozat emlékezete előtti tisztelgéssel kapcsolja össze, a magasztaló beszéd fölütését az „aranyszájú” jelzővel hangsúlyosítva: „Mostanában sokat gondolok aranyszájú cselédedre. [...] Te voltál a reggele. / Meztelenül állt ragyogásodban, mely befödte / szemérmét. / Nem hívtad sohasem. Erdő hívja-e fáját? / Egyszer fekve maradt, fehéren, rókavörös fűben.” A kötet címét adó vers zárlatának misztériumot jelenetező logikája a látható világon túli léttartalmak érzékítésére (s egyúttal a látható világban élő ember metafizikus hajlandóságát jellemzendő) hozza játékba az „arany” jelölőt: „Olyan / lesz itt a halál, mint a szelíd / est közeledte. Látni / majd feketéjében hattyút / tigrisként vicsorogni, mielőtt / lecsuklik a nyaka. S beesett / arcú halottat, ki fölül s keresi / koronáját. Nagy függöny mögött / mindenki aranyat sejt.” (A jövő teremtése) A címe révén Hölderlin, sőt, Kosztolányi költészetével is párbeszédet létesítő mű pedig a krisztusi áldozat isteni eredetét jelöli a jelzős szerkezet toposzával: „Szolgáid arany / kelyhekbe fogják köpenyed / szélén a lecsurgó vért / s odaadják inni nekünk. / Micsoda részegség! Bor habzik / a szánkon, menny a szívünkben.” (Kenyér és bor) 
   A Vasadi Péter lírikusi életművét összefoglalni hivatott munka (Séta tűzben, virágban. Válogatott versek, Bp., Szent István Társulat, 2005) természetszerűleg tartalmaz számos olyan alkotást, amelyekben a színszimbolika az arany jelképiségének szakrális lényegét emeli ki. „Valaki elrettentő pillantásával / arany keretbe von.” – mondja például a Confiteor című vers, a határozatlan névmás mondatkezdő pozícióba helyezésével fejezve ki a bizonytalanság érzetét – melyet az „arany keret” misztikus tapasztalata formál át hitté, bizalommá, bizonyossággá. Más szöveghelyek már nyíltan a jézusi jelenség nyelvi közelítésével kísérleteznek. Az eljövetel és megmutatkozás reménysége e művekben hol álomszerűen békés, hol biztatóan apokaliptikus képrendszerben ölt alakot: „Formája van, kiterjedése / (ébred lényem s felel a létre), / képe mind élesebb; kivárja, / hadd mutassa magát világa / háta mögött, mely mint a város / aranyban ég s vízzel határos.” (Csillagos vers), „Szét fogja lehelni a rosszat. / Elfújja. Lesodorja. / Majd arany rianás fut végig előtte / az égen.” (Harmat és hatalom) Van vers, melyben a névtelen áldozat mártíriuma éppen a jézusi példa emlékezete felől nyer értelmet: „Az arca már ragyog. / A talpából arany / folyók fakadnak.” (Virágok vasban) A saját hitével számot vető szubjektum önértelmező igyekezete rendszerint a vallomásos alanyiság, az érzelmileg telített személyes beszédmód keretei között folyamodik, mint mellőzhetetlen szimbolikájú jelölőhöz, az „arany” toposzához: „képek rezegnek körmenetről // szememben, vonul ki belőlem / a csönd, a szó, aranyban, rőten.” (Veni Creator), „Mielőtt kiejtem / a szót, béke, visszanyelem; / csupa vér, nyers hús, seb; / túl van rajta aranyban.” (A szeretet súlya), „megvalló düh tör ki belőlem / s kaszálok kézzel lábbal körben / tánc ez, talán a Dávid tánca / aranyban, sebbel koronázva [...] te választasz, de én talállak / jó gazdájára boldog állat / fölszikrázunk, mint két elem / agóniád az életem” (Keresztény vers). Nem egy költemény, épp ellenkezőleg, az anyagi világ gyarlóságát írja az arany konnotációs rétegei közé: „A »lent« az lent marad. / Legősibb televényben / arany pazarlás füstölög. / Az egész »fönt« belőle él, / beléje hullik vissza, / súlytalan.” (Lent), „Otthagyta az örömök ágyát. / Hátat fordított az arannyal bélelt / tenyereknek.” (A bűnös asszony), „Aranybikának itt senki se hajlong. / De bitorolni sem meri senki az / ártatlanságot.” (Koraest) S a sor hosszan folytatható volna. A „Ha én nem festek, / meghal a kék, fuldoklik a lila, / az aranyszivacs kiszárad.” (Az öreg Renoir) ars poeticájától az „aranyos / nyakszőrű sakál” (Sziklarajz [Pilinszky Jánosnak]) baljós képén s a válság színein  („Elillant kint az üres tér, bent / súlyosodik / a tózöld, kékarany, zöldfekete.” [Van Gogh]) át a „napfényfoltok / délelőttöm aranyhátú állatai” (Idő, időtlen) kegyelmi helyzetképéig, az Isten oldalán „arany sámlin” (Jegyzet Izajáshoz) ülő Lázár ikonikus rajzáig vagy a közös zsoltáréneklés boldogságát „aranyló olaj”-hoz (Este) hasonlító sorokig – és tovább... 
   A költő ez idő szerinti utolsó verseskötete, a Hajnal Kentuckyban (Bp., Kortárs, 2005) ugyancsak az arany-motivika gazdagságával írható le. Amely motivika, nem meglepő módon, itt is jobbára az isteni tökélynek, illetve az esendő emberit a múlhatatlan istenivel egybefűző viszonynak a képi jelölésére szolgál: „Mindenben téged keresünk. [...] Miért kellett így lennie ennek? / Magdolna kétségbeesett. Boldog / szerelme ingadozik, csavarodva / törésig, mint az aranynád. / Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen: / ember hogy ölelheti Istent?” (Mozdulatlanul), „Aranyom nincs. Eltékozoltam. / Gyarapszom mégis. Lesz, mi volt s van.” (Badardal), „de mit sem sejtve / a Nap ismét bebalzsamozza a régi / ház utcai ablaktábláit arannyal” (Saramago). Meghatározó versnyelvi pozíciót foglal el a motívum a szakrális ünnep közösségi élményéről beszámoló s az államalapító uralkodó történelmi jelentőségét himnikus hangon fölmondó műben egyaránt (utóbbiban háromszoros jelenléttel!): „Itt meg a nép elönt völgyet, hegyet s mint / aranyszállal átszőtt uszályt, mely könnyen / leng, csapkodtatja reményét” (Csíksomlyó), „nem engeded a jussod / kell bár pokolra jutnod // mert ott is szent maradnál / mély kút, erő, aranytál // öled tele javakkal / szavad, rajzó aranyhal // úszik felénk serényen / fekete tengerlésben [...] valál, kit más úr elles / népbe komor szerelmes // előtted, arany lengés / lángolt a honteremtés” (István-zsoltár). A paradicsomi tisztaság ontológiáját látomásos képalkotás idézi meg a Gérecz Attila és Tóth Ilona emlékének ajánlott Stigmában, az „arany” képzetét szintagmatikusan is a szentség minőségéhez kötve: „most, hogy / a legnagyobb világosság kertjében / lebegve lépegettek / egy mind fehérebb s áttetszőbb / csapat élén, / amely növekszik számban s örömben, / akár a szent aranyfű”. Néhány versben kritikai él villan. Egy helyütt az irónia szelídségével: „bent, szobalámpa alatt aranylanak egymáson / az ákádémiai díszkiadás könyvei” (Mondják); másutt az egykori gyilkos fölötti indirekt ítélet szigorával (ennek tárgyi foglalata az „aranygyűrű”): „gazdag hetvenes hotel- / tulajdonos, dús ősz haja / van s diónyi aranygyűrűje” (Törlesztés). A megítélő nyelvi magatartás összetett természetére szép példa a Vezércikk II. című szöveg, amely a II. János Pál elleni merénylet – minden értelemben vett – botrányáról szólva végül a megbocsátás emberfölötti hatókörébe látja bevonva az eseményt s az elkövetőt: „Körbemutat egy kovásztalan korongot / és bort aranykehelyben. / Töri magát, hogy megtöressék. / Tekintete már odaáti. [...] Épp hogy visszatántorodik a haláltól. / De amint ismét lábra áll, / két tenyeréből a törökhöz / röpteti a fehér bocsánatot.” 
   A kötet második, címadó ciklusában a verseken végigvonuló kolostori szcenika a szerzetesi szólam különféle változataihoz szolgál lírai díszletül; ám az „arany” szimbolikája mindahány változatban a hitigazság megkérdőjelezhetetlenségére vall rá (még a Panasz vívódó retorikájában is): „nem szólhatsz a test ellen; szellem / a test, és vére csak annak van, kiben / nő s ágakat indáztat az arany.” (Látom a népemet), „Két tenyerem az oltárterítőn. / Aranytányérkán a Test, / kehelyben megcsillan a Vér.” (A misém), „És ott a szent liturgia. / Ez a szemmel befoghatatlan / őserdő, ahogy minden egyes / ágát ezüstfehér rezegteti, / fölcsendül egy-egy koronája / a zöld, a kék, a vérvörös, / lila, arany s rózsaszín / szelekben” (Szél jár a kolostorban), „A boltozatból néha kileng egy-egy / selyempalást, kiporlik a sugárarany, / s visszasötétül a boltozat. Az asztal szélét / százados imádság veri ki, mint a kristály.” (Bent, a falak közt), „Ha mindenki veszít, végül ki nyer? / Mintás arany? Penészes törmelék lesz.” (Panasz) 
    Olvasástapasztalatunk összegzése hálás feladat. A például hozott versrészletekből is kitűnhet: Vasadi Péter költészetében az arany motívuma számos nyelv- és jelentéstani változatban tölt be lényeges funkciókat. Hol főnévi, hol melléknévi vagy melléknévi igenévi (arany, aranyos, aranyozott, aranyló), hol igei (aranylik, aranylanak) alakban tűnik föl. (Ennek megfelelően mondatrészi szerepe is a lehetséges mértékben sokféle: alany, állítmány, tárgy, határozó vagy jelző.) Egyszerű szóként s összetételek (aranyszájú, aranyszivacs, kékarany, aranyhátú, aranybika, aranynád, aranyszál, aranytál, aranyhal, aranygyűrű, aranyfű, aranykehely, aranytányérka, sugárarany) tagjaként egyaránt találkozhatunk vele. Egyszer konkrét, szó szerinti értelmet, másszor metaforikus-szimbolikus jelentéstartalmakat hordoz. A valószerűség és a látomásosság köztes esztétikai terében figurál. Az anyagi valóság szinekdochés jelölőjeként éppúgy helyét találja, mint a szellemi létmód jelképes kifejezőjeként. Bírhat – ez a gyakoribb – pozitív (Isten, halhatatlanság, teljesség) és – ritkábban – negatív (irigység, kapzsiság, talmiság) jelentéssel. S nemcsak a transzcendens jelentésirányok megnyitásában: a személyes egzisztenciáról s a személyközi (elsősorban szerelmi) viszonyokról való lírai beszéd alakításában is kivételes stiláris eréllyel működik közre. 
   Poétikai értelemben úgy viselkedik – a befogadót aktív tétlenségre, az olvasás figyelmes nyugalmára késztetve-kényszerítve –, mint a Hajnal Kentuckyban egy emlékezetesen szép versében az ekképp önreflexív alakzattá emelhető „aranykerék”: „Őrzi valaki a szerelmet. / Tétlen vagyok, hogy bent / megállítatlan forogjon egy / apró aranykerék. Titkos / tudása van. S mindent közöl.” (Mélyúton)