WEHNER TIBOR 

Arc-maszk, test-báb, vágy-burok 

Kammerlohr-Kováts László alkotásairól 

A múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek művészetében egyre nagyobb szerepet kapott az emberi test: a tradicionális emberalak-, a hagyományos figura-megjelenítés megszokott jelenségén túllépő, új szemléletmódot tükröztető, új mű-minőséget teremtő test-idézet, test-kreáció illetve test-interpretáció. A napjainkig mind erőteljesebbé érő tendenciáról értekezve Sturcz János művészettörténész A heroikus ego lebontása című, a Magyar Képzőművészeti Egyetem gondozásában megjelent könyvének bevezetőjében a magyar művészetben is egyre jelentősebb testművészeti áramlat alkotásait a festő és gesztikuláló, a rituális és lázadó, az identitást hordozó, a hiányzó és töredékes, a protézissel kiegészített testeket műalkotássá avató, illetve a test határát metaforikusan alkalmazó művek csoportjaira bontva ismerteti. E rendszer keretein belül a szerző a rendkívül bőséges művészeti emlékanyagban kalandozva csupán azokkal a munkákkal és jelenségekkel foglalkozik, amelyeknek – radikálisan új kifejezésformaként – a művész önnön teste a tárgya illetve médiuma, s nem tárgyalja azokat a kezdeményezéseket és alkotásokat, amelyek egy új szemléletű test-ábrázolás, szokatlan test- megjelenítés, test-feltárás révén fogalmazzák meg mondandóikat. Összefoglaló érvénnyel viszont Sturcz János könyvében arra emlékeztet, hogy „Az ezredvégen […] a test képe alapvetően megváltozott, mind a tudományban, mind a művészetben. Kilépett a klasszikus akt idealizáló- esztétizáló, a testet kívülről és távolról, szoborszerű egészként értelmező szemléletéből, s egy illúzióktól és idealizálástól mentes fizikai testkép felé mozdult el, amelynek akár a test belsejébe is belépő – korábban csak az orvostudománynak fenntartott – perspektívájából a test anyagisága, mulandósága lepleződött le. A hagyományos akt az egységet, a rendet, a tisztaságot, a tökéletességet, a megfegyelmezett, kordában tartott testet képviselte[…] A mai testkép sokféle, kaotikus, tökéletlen és tisztátalan, a szó szoros értelmében ’belsőséges’, a művészek a testnyílásokon keresztül kitárulkozó, puha, romlékony belsőt, a testi funkciókat, anyagcsere folyamatokat használják metaforaként személyes létélményeik, társadalmi- politikai kritikájuk artikulálására.” Az emberi test kutató szellemű analizátoraként, különös megjelenítőjeként alkotta a közelmúlt években, és alkotja műveit napjainkban egy időszakonként váltakozva Tatán és Budapesten dolgozó fiatal művész, Kammerlohr-Kováts László, aki a klasszikus anyaghasználattal és eszközrendszerrel készíti titokzatos tartalmakkal átszőtt, a valós fizikai létállapot-tükröztetéseket transzcendens utalásokkal megkérdőjelező és átértelmező grafikáit és táblaképeit. 

Kammerlohr-Kováts László tatai, budapesti és szegedi szakkörökben kezdte meg felkészülését, majd a kilencvenes évek második felében és az ezredfordulón végezte művészeti tanulmányait: a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán matematika-rajz, később latin-rajz szakos volt, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán a képgrafika szakon Kocsis Imre és Eszik Alajos tanítványaként kapott diplomát. Tanulmányainak 2002-es lezárásáig a rajz és a sokszorosító grafikai technikák alkalmazása, elsősorban a finoman árnyalt tus-, kréta- és ceruzarajzok és a kemény formákkal, nagy foltokkal és éles kontrasztokkal építkező linóleummetszetek készítése jellemezte munkálkodását, majd ezután a festészet felé fordult: kezdetben a nyomtatott és a festett motívumokat ötvöző vegyes technikájú műveket, majd tiszta olajtechnikával festett kompozíciókat alkotott. A tatai születésű művész az első jelentősebb fellépését követően – krétarajzai az 1997-es, a tatai Kuny Domokos Múzeumban rendezett Hommage á Vaszary-kiállításon kaptak nyilvánosságot – rendszeresen jelentkezett a Komárom-Esztergom megyei csoportos tárlatokon, az országos grafikai seregszemléken és mindemellett több önálló kiállítást is rendezett Tatán és Tatabányán. A figurativitás és a nonfigurativitás érzékeny határvonalán egyensúlyozó, hol Egon Schiele művészetének forró érzékiségét, hol Vajda Lajos riasztó szürreális látomásait, hol meg a szecesszió játékosan burjánzó formarendjét idéző, az emberalakhoz, és hangsúlyosan a női test megjelenítéséhez vissza-visszatérő munkáinak legfontosabb bemutatóit az Antigravitációs kísérlet (2002 Tata, Kuny Domokos Múzeum), a Regressus ad uterum I., II. (2003 Tata, Kuny Domokos Múzeum és 2004 Tatabánya, Jászai Mari Színház), valamint a Kilégzés-belégzés (2005 Tatabánya, Jászai Mari Színház) című kiállításaival rendezte meg. E kiállítások azt tanúsították, hogy a kezdeti útiképeket, a tatai séta-emlékképeket, a fantasztikus hajó- és titokzatos magzat-alakzatokat rögzítő művek után a fiatal alkotó munkáin a bábszerű, emblematikus testlenyomatként rögzített emberalak vált központi motívummá, jelentéshordozó médiummá. 

Az ezredforduló után született Kammerlohr-Kováts-képek a részletezést kerülő, emblematikus tömörségű, néhány színre redukált, síkszerű kompozíciók: rendszerint egységes, megbontatlan háttér előtt megjelenő, zárt, határozott körvonallal közrefogott női figurák, férfi-nő alak-kettősök. A vörös, okker és fekete háttér előtt a Regressus ad uterum (Visszatérés a méhbe) sorozat alakjai töredezett testrészekből, mozaikszerűen épülnek fel, míg a Kilégzés-belégzés sorozat művein magányosan álló, lebegő és zuhanó alak, vagy a felajzott, dárdaszerű pénisszel a nőhöz közeledő férfi kerül a mű középpontjába. A fiatal festő testképe riasztó: alakjai ridegek, merevek, esendők, rútak. A harmonikus, szép arányú test Kammerlohr- Kováts előadásában eltorzul: csonka, bénaságot sejtető, mozgásában korlátozott, bábszerű organizmusként áll előttünk. A „bábszerű organizmus”-kifejezés paradoxon, de mégis pontosan jellemző: e képeken az élő test bábszerűvé vagy élettelen bábbá, a kifejező arc merev maszkká alakulásának, az alakulás még befejezetlen folyamatának lehetünk tanúi. 2004-től a leplezetlenül a szemlélő elé tárt vaginával megragadott báb- Madonnák mellett Kammerlorh-Kováts művein feltünedeznek a testükben magzatként labirintus-alakzatokat hordozó nőalakok, illetve az ovális formák által övezett, burokba zárt figurák. „Nőket látunk, testük labirintus, ezért elképzelhető, hogy férfi-beavatás fokozatai, a megismerés titkos hieroglifái ezek a testábrák. Az örök közeledés, az állandó vágy repedező emblémái. Test és lélek megfoghatatlan kettőssége, és a mulandóság örök traumája a hiábavaló vágy által kap formát. A vágy által, a hiány által döbbenünk rá, hogy az evilági lét véges” – írja a labirintus-képekről a kortárs festő-grafikus, a műveivel fontos tájékozódási pontokat kijelölő Gaál József. A méhbe való visszatérés, a burokba rejtettség a biztonság-, a bezártság-vágy, egyszersmind a megszületés előtti lét akarásának kifejezése, a külvilág vállalhatatlansága, teljes és visszavonhatatlanul végleges elutasítása. Az újravágyott burok-létbe vezérlő művek a valóságos és a képzeletbeli, az élő és az anyagtalan metszéspontján, a kemény realitás és a vágyakozásokká oldódó transzcendens összemosódásában jöttek, jönnek létre. A vágyak szintjén az egyetlen reális lehetőség a visszatérés a reményekkel teljes születés előtti állapotba: és ez maga a halál. Ezt sugallják a kiszolgáltatott testek fájdalmas gesztusai, a kitárt karok, a kitárulkozó-kiterülő testek, ezt sugározza a védettségbe burkolózó testalakzatok végletes magánya, ezt közvetíti a forró vágyak és a hideg testek ütközése, ezt sejteti a fekete-vörös kolorit izzása. 

A Kammerlohr-Kováts László néhány motívumból építkező, szűkszavú festői és grafikai eszközökkel tolmácsolt zárt világába kívülállóként lépő befogadó mintegy varázsütésre a művészeti jelenség részesévé válik: a művek átélése és értelmezése során önnön beteljesületlen vágyaival, léte kíméletlen válaszokat követelő kételyeivel szembesül.