KOVÁCS LAJOS 

Megyei műhelyeink töprengésre késztető könyveiről 

Ha nem is egyenletes időelosztásban, de következetes szívóssággal újabb és újabb információs „támadások” késztetnek bennünket múlt, jelen, de még jövendő sorsunk át- és újragondolásaira is megyénk kiadványaiban elmélyedve. Ez – „kicsinységünk” okán is – jó hír a figyelemre kész „koplalók” számára. 
      Az idézőjeltelen, metaforátlan megközelítés szerint ugyanakkor a műhelyek terméseiről, összegzésre szánt gondolataiból aggódva keressük a köztudatban tornyosuló kérdéseket vagy éppen csak a köztudatig eljutás jeleit. (A két véglet között még számos állapot lehetséges, de most csak a félelmünket és/vagy kívánságunkat tesszük közzé.) 
      A megyei műhelyek sorsa e kérdések között pedig önmagában is külön fejezetté válhat (válik), s akarjuk-nem akarjuk, nehéz megkerülni az alapkérdéssé váló hogyan tovább?-ot. 
          
A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára 2006-ban kiadott Évkönyve már csak azért is az első helyre kívánkozik ebben a szemlézésben, mert szerkesztői szándékot és elvet takar a kérdés megválaszolása vagy lehetséges válaszkísérlete. 
      Az évkönyvek soráról tudni illik, hogy a rendszerváltást követő időkben lett olyan periodika Tatabányán, amely rendszeresen kétévente kíván megszólítani egy szerzői és olvasói réteget. Két olyan szakterületen figyel meg és tapint ki lüktető ereket, amelyek lokális vizsgálatok eredményeit mutatják fel, ugyanakkor szélesebb (országos) értelmezésben is értékes információkkal szolgálnak. A két szakterület: a könyvtárügy és a helytörténet kiemelt fejezetcímként össze is rendezi mindazokat a gondokat és gondolatokat, amelyekről mondanivalója van egy megyeközpontnak. 
      Valószínűleg szükségszerű, hogy ez így alakult. Az elsőt aligha kell magyarázni, a könyvtárszakmában inkább az a kérdés, vannak-e ilyen ügyek ma a levegőben, és van-e képviselete, publicitása legalább a legizgatóbb problémáknak. 
      A helytörténet pedig egy sokat vajúdó, sokat elszenvedett tudományterület provincializmus és érvényesség között hányódó helyi kérdéseinek megkerülhetetlen könyvtárüggyé válását példázza immár második évtizede, s teszi könyvtárainkat a tárház látványos szerepe mellett az aprólékos műhelymunka ösztönző intézményeivé. Minél kisebb azonban egy intézmény, annál kevésbé képes a tárolás-őrzés funkcióin túllépni. Ma viszont még a megyei behatárolódás kívánja meg leginkább a kisebb körzetek, lehetőségek észlelését, fölkarolását, és a nagyobb véráramba juttatását. 
      A tatabányai Évkönyv figyelemre méltóan érzékeny és arányos kiadványának erényeiről jó lenne olyan publicitással beszámolni, amely a méltatás szerény szándékán túllépve példaként is szolgálhat a széles olvasórétegnek! 
          
A szerkezet ezt az arányosságot már tartalomjegyzékében is igazolja: mintegy száz oldalon hat szerző járja körül az elmúlt két év „Könyvtár, könyv, olvasás” kérdéskörében felmerült kínjait, nyűgeit. A szerzők – egy kivétellel – a könyvtár mindennapjainak jó ismerői, mert ez a munkahelyük. Információikban a személyesség, az intuíció elkerülhetetlen atomjai egy tudatosan, kutatási céllal megfigyelt jelenségsorozat molekuláiba épülnek bele. Egy intézmény célirányosan figyelt ebben a két esztendőben önmagára, társadalmi környezetére, amivel képes volt mindennapi szakmai, tágabban kitekintő olvasásszociológiai, ugyanakkor önmagát és környezetét megfigyelve fejlesztő következtetések levonására. (Műhelymunkát másként alig feltételezhetnénk.) 
      A szerkesztők mindezt egymásra épülő, egymás céljaira figyelő rendszerré formálták, ahol a vezetői visszatekintés – nem két évben, de közel két évtizedben – minden nyűgét és eredményét újraértelmezi a megváltozott világban megváltozni kényszerült intézménynek, hogy aztán „kötelező” olvasásszociológiai vizsgálódások, a megújulást és megújítást bemutató vajúdás kínjait, mozgalmak, divatok és felfordulások kikerülhetetlen kérdőjeleit kezdjék boncolni, értelmezni és érteni. 
      Ettől lesz csak könyvtárügy a könyvtárak életéből. 
      Az igazgatói visszatekintés műfaját maga a szerző, Monostori Imre inkább megkerüli, amikor így fogalmaz: „nem könyvtártörténeti, nem is szociológiai dolgozat”. Jómagam művelődéstörténeti megközelítést érzékelek a szándékban. Ez jelez prioritásokat és trendeket – s ebből a szempontból a másfél évtizedes visszatekintés figyelemre méltó megállapításokhoz kalauzolja az olvasót. A bevezető tanulmány a szubjektivitást tényekkel, dokumentumokkal, a szembenézés makacs őszinteségével ugyanúgy oldani kívánja, mint az alkalmi vereségek, tévedések, a nem ritka sarokba szorítottság helyzeteinek beismeréseivel, a hárítás szándékának kerülésével. Maliciózus szkepszis – mondanám, ha helyénvalónak érezném egy újabb „helyzet” előtt a minősítést. Mert ez a tényfeltáró programértékelés több, mint a benne bemutatott, évente, ciklusonként elkészített „jelentések” matematikai összegzése. Egy intézmény filozófiájának tisztázata, még inkább egy soha ki nem taposható út ösvényeinek kanyarulatait feltérképező önértékelés. Egy változás előtti állapot, egy továbbtekintés szándékának summája. S várható, de előre nem látható fordulat előtt ennél többre csak váteszek vállalkozhatnak. 
      A summához viszont műhely kell, abban munkatársak összefogása, egymásra figyelő kutató munkája. Ennek a könyvnek a legfőbb erénye ebben gyökerezik: a két elmúlt év (2004-től 2006-ig terjedő) olvasásszociológiai, művelődéstörténeti, pedagógiai módszertani törekvéseit vagy azok hiányát feltérképező szándékok együttes, egymásnak felelő vagy egymással feleselő ösvényein járnak a szerzők. A legaktuálisabb kérdéseket teszik fel, vagy azokba botlanak eredeti szándékaik nélkül is. 
      Nem véletlen, hogy éppen a 10 éves korosztály olvasási, könyv- és könyvtárhasználati szokásaival szembesít elsőként Lehrreichné Dürgő Brigitta tatabányai és vértessomlói (városban és periférián végzett) kutatásával. Elmondhatnánk, hogy mennyi szállal kötődik ez a munka (nagyon helyesen) a nagy elődök több évtizedes  vállalkozásához. Nekem mégis azért más és több, mához szólóbb ez a tanulmány, mert olyan tendenciákra világít rá, amelyek minden korábbi felmérésnél sürgetőbb fölismerések kimondását és kezelését igénylik. Nem lehet többé a tudástársadalom 21. századáról fecsegni ott, ahol a tanulás nem érték, legfeljebb megmagyarázhatatlan cél egy oktatáspolitikai frázis mentén. Lehet-e humánus az a társadalom, ahol az derül ki, hogy nincs szülő–gyermek együttlét, ahol bizniszbe csomagolt valóságshow-k mentén „szocializálódnak” nemzedékek, ahol a pedagógusnak már semmi súlya az értékválasztási folyamatban? Egyáltalán a médián kívül van-e még befolyásoló erő a társadalom erőtereiben? (S tudatában van-e ennek a média? És mit tesz érte és ellene?) A tanulmány azonban  ennél többet is kérdez. A 10 éves korosztállyal zömében senki nem ül le beszélgetni (nemcsak olvasási, de bármilyen) élményeiről. Miközben valahonnan mégis megtanulja, hogy manipulálni lehet a tetszés és elvárás mentén válaszainkat: ezért egyszerre utálunk tanulni és egyetemeken fogunk „végezni”; ha mégis olvasunk, akkor az külföldi szerző, még ha magyarok uralják is a „Nagy Könyv” toplistáját; jelentős számban vagyunk könyvtárakba beiratkozott „könyv- és könyvtárhasználók”, miközben változatlanul egytankönyvű és csak tankönyvcentrikus iskolákban szeretünk túlélni… 
      Dicsérem ezt a könyvet, mert érzékenyen figyel olyan problémákra, amelyekről évtizedekkel ezelőtt is voltak már gondolataink, „félelmeink”, most mégis – egymásra rímelő írásaikban – a szerzők fölerősítik, visszhangosítanák ezt a tendenciát. Katona Ildikó gyermek- és ifjúsági lapok sorsáról született kiáltása nem is fejeződhet be másként (de nemcsak a lapok, folyóiratok gondjaihoz tapadva): könyvtárosokhoz, lesajnált pedagógusokhoz fordul vissza, amikor ezt a segélykiáltást megfogalmazza. „Segítsenek nekünk! Mondják el véleményüket! Mondják el még gyakrabban és hangosabban, mint eddig!... Ez az egyedüli előnyünk a multikkal szemben, ha a szakemberek mellénk állnak…” Lehet, hogy nagyon megkéstünk, hiszen ezek a „vizsgált” korosztályok is már a középiskolák (nem vágyott, de megcélzott) padjaiban ülnek, és jönnek mögöttük ki tudja mennyivel magányosabb, tanácstalanabb, eltévelyedettebb generációk… Visszakínálható-e az ő számukra még egy kevésbé „bulvár, kommersz, amerikanizálódott” – s miért mondanánk ki félve? –, hazai értékrendre alapozott iskola, olvasási és könyvtárhasználati kultúra? 
      Vannak válaszok ezekre a kérdésekre az Évkönyv lapjain is. Takács Anna például a „Nagy Könyv” mozgalom importált (manapság divatosan licencelt) kísérletét vette górcső alá, s nem jutott vele messzebb, mint a mi lecserélt hazai kvízjátékaink, tévésorozataink, tévájátékaink stb. esetében annyiszor fölismert igazságaihoz: a hozott áru nem feltétlenül jobb, testhezállóbb, különösen  akkor nem, ha ez még ügyetlenségekkel, a drága olcsóbbá tételével is együtt jár. A könyvtárosnál senki sem mérhette fel pontosabban a következményeket: „Új rétegeket nem sikerült megszólítani[…] az adássorozat kevésbé szolgálta az olvasótábor kiszélesítését[…] A kiadók nem sokat nyertek[…]” S ez a vizsgálódás sem végződhet másként, ha mégis van hozadéka az angol behozatalnak: „…az ottani propaganda kilépett a könyvtár falai közül[…] a pedagógusokkal való még szorosabb kapcsolat kialakításával tudunk javítani.” 
      Takács Anna is erősíti kritikus megjegyzéseivel a hatodikosok olvasásszociológiai mérésének észrevételeit, amikor a média kicsinyes, bizniszen alapuló műsorpolitikájára figyelmeztet. S mert minden mindennel összefügg, csak újabb társadalmi ellentmondásaink egyikébe ütközhetünk, amikor az értékválság hangzatos tirádáit szembesítjük mindennapi valóságunkkal: a már emlegetett tudástársadalomban „az élethosszig tanulás létkérdés szinte minden állampolgár számára…” (s távolabb egy mondattal hangsúlyt kap a monotónia konoksága): „az írni-olvasni tudás, a szövegértés is létkérdés minden állampolgár számára”. 
      „Nem elegendő a megszokott sémákat alkalmazni[…] ki kell lépni a könyvtárból…” – zárja a maga mondandóját a „Nagy Könyv”-mozgalom bírálója, s jól teszi, hogy a maga portáján söpörve teszi. Minden megszólítottnak példaként. 
      Az angol minta mégsem megkerülhető, ez napjaink egyik evidenciája. A „Nagy Könyv”-nél erőteljesebb és pozitívabb hatású az elmúlt csaknem egy évtized ifjúsági könyvsikere, mely jelenséget Kolok Melinda járja körül A Harry Potter-könyvek olvasáspszichológiai elemzése címmel. A könyvsiker méltán igazolja: ez is egy út az olvasásra szoktatásban (mifelénk: a könyvre nevelésben). A pszichológia pontosan tudja, milyen elemeit lehet megragadni a népszerűségnek – főleg, ha már ez a népszerűség megszületett. Rowling „csoda- és fantáziavilágát, humoros elemeit, fordulatait” legalább annyian magyarázzák, mint támadják. Ez a mostani megközelítés azért szimpatikus, mert nem rábeszél, hanem az írói értékeket (s a hagyományokkal való kitűnő gazdálkodást) mutatja meg nekünk, fanyalgó hitetleneknek. A Harry Potter-őrület soha nem látott üzleti sikerei mögött ott vannak a kor színezésre váró fehér foltjai! Ott vannak a modern köntösbe bújtatott hagyományok, az író-tanítónő zseniális érzékenysége az őt körülvevő, ám megfogalmazásra váró igényekre, s ott vannak a marketing – méltánytalannak aligha nevezhető – fogásai is, amelyek a könyvtárból kilépő olvasókeresésben világsikert tudtak aratni. 
      Ehhez már szinte kötelezően következhet Papp Zsuzsanna élménybeszámolója a könyvsiker hazájából. Az Egy hét Angliában – a British Council vendégeként 2006. február 12-18. címmel közreadott napló a közös útkeresések, a „jó importok”, a világszínvonalra törekvés jegyében mond bíztatót és ígér bámulatosat a tudás társadalmának az élethosszig tanulás fordulatának reményében. 
      Most már csak az a kérdésünk: egy ilyen kitűnő összeállítás, ennyi kétségbeesett kiáltás és reményt keltő konokság ki tud-e törni egy könyvtár falai, egy megye határai közül, hogy a legfontosabb kívánságunkat is teljesítse: olvassák el pedagógusok, más könyvtárosok, kiadók és olvasás- meg oktatáskutatók, meg miniszterek és tantervi bizottságok, hogy odafigyeljenek egymásra, és elkezdjenek valami jó hazait cselekedni ennyi eltékozolt évtized után! 

Itt most csak türelmet kérhet a szerző a helytörténészektől, amikor rájuk – látszólag – kisebb figyelem jut. De értékek meg szövegolvasás és -értés nélkül ezek a tizenévesen (alig) özönlő generációk már nemcsak figyelmet, de megértést sem fognak tanúsítani múltunk relikviái iránt. Egy piarista iskola törekvései, materiálisan és szellemében felépített könyvtárának filozófiája, minden érték befogadása (még ha nem is illik a világnézetünkbe) csak  a kultúrát értő és továbbadó nemzet fejlődésébe illeszthető szemlélet. Haraszti Mihály tatai egyház- és kultúrtörténeti összefoglalója mai (első fejezetbeli) könyvtárügyeinkben is példás vezérfonalat adhat a kezünkbe. 
      Horváth Géza a Komáromi Kalendárium kifogyhatatlan kincsei közül ásta elő azokat a borítékverseket, melyek meghatározó élményt jelentettek a 19. század olvasói számára. Hadd idézzük a szerző néhány kiemelésre szánt gondolatát helytörténeti kutatásából, jelezve a borítékversek értékét, szerepét a város lakóinak életében: „A borítékversek nem mérhetők irodalomtörténeti mértékkel, de jelentőségüket lebecsülni sem lenne helyénvaló.” A város legendás bevehetetlenségéről, lányainak szépségéről, történelmének számos tragikus eleméről és felemelő erkölcsi erejéről valóban nem a legjobb költők szóltak olvasóikhoz, mégis kétségtelenül igazak az észrevételek: e verselők „évtizedeken át a nemzeti függetlenség eszméjét állították a középpontba…” A borítékversek „hely- és művelődéstörténetünk részei: tükrözik a korabeli közízlést, s valamelyest a közgondolkodást is formálták[…] Sosem voltak igényei, igénytelen, egyszerű volt, mint az az egyszerű, romlatlan, becsületes magyar nép, amelynek számára készült.” Tegyük hozzá: sokaknak, olvasó és múltra–jelenre figyelemmel tekintő köznépeknek. 
      S mert Komárom máig szellemi táplálékait kínálja ennek a múltnak–jelennek, nem érdektelen felfedezés Számadó Emese írása sem. A kitűnő régész ezúttal a 20. század nagy lázadója, Komárom beváltatlanul nagy ígérete, Zsolt Béla szülőváros-ábrázolását vizsgálja tárgyszerű kritikával a Villámcsapás című regényében. Számadó kiemelései egy megbántott, társadalmából kizárt (vagy magát kizártnak hitt) tehetség regényben vibráló komáromi emlékeit elemzi a régészet, a helytörténet tényei alapján. Az újra felfedezhető írót kínálja vele megértéssel, egyben közös városuk erőteljes szeretetével és védelmével. 
      A 20. század egészség- és oktatásügyének egy-egy dokumentuma Simonik Péter (Az anya- és csecsemővédelmi munka megszervezése a tatabányai bányatelepeken) és T. Sáray Szabó Éva (A Tatabányai Állami Gimnázium 1946-1947) tanulmánya. Az anya- és csecsemővédelemről az 1920-30-as évekből nem sokat hallottunk mostanában. Ennek igazolásához elég szemelgetni a szerző gazdag forrásjegyzékében, lábjegyzeteiben, azok közt bizony nyoma sincs a második világháborút követő évtizedekből vett tényeknek, dokumentumoknak, kutatásoknak. Még a levéltári források hiánya sem ritka mentség. Pedig a tatabányai történet példaértékű lehet a nagyobb kutatásra vállalkozó számára. Simonik Péter komoly hiányt pótol doktori disszertációjával, melynek az Évkönyvben csupán egyik átdolgozott, rövidített alfejezetével találkozhatunk, de kíváncsiságunkat a teljes tanulmány elolvasására is felkelti. Ismét egy kitűnő helyi munka – egy széles látókörű, tudományos igényű összefoglaló kultúrtörténeti fejezethez. 
      T. Sáray Szabó Éva a 2. világháborút követő változások egyik különleges pillanatát próbálja megragadni. A próba itt komoly kutatási kihívást jelent, hiszen az első tatabányai állami gimnázium létrejöttét, első lépéseit a dokumentálatlan dokumentációk és a kifelejtett tények szövevényében kell megtalálnia. Az évkönyvek szabályaitól szabálytalanságaikkal eltérő első kiadványok és a sajtóba „áttelepült” részletek, az adatközlők gyűjteményeire bízott tények mintha nem is a 20., de valamelyik középkori század ködére emlékeztetnének. A kutató ebben a zűrzavarban tisztítja le az – amúgy még nem túl távoli – esemény oktatástörténeti lényegét. Korszakos, szándéka szerint is meghatározó jelentőségű változást jelent ez egy bányásztelepülés, annak is a kultúrától elhatárolt generációi számára. Szembefordulást egy merev bölcsességgel: „Tatabányára bányászok és nem gimnazisták kellenek.” A széncsaták ellentmondásos korszakának szimbolikus szóvirágai sem teszik semmissé a végeredményt: nemcsak a versenyt (értsd: széncsata!) nyerték meg a kor helyi politikusai (!), de a gimnázium ügye is rendeződött, „így a népnemzeti művelődés történetébe (1946.) szeptember 23-án örökre beírták a nevüket”. Kiváló, a kor legjobb színvonalán álló tanári kara emelte aztán valódi értékké ezt az intézményt, ránk hagyva egy itt már meg nem írt szép történetét. 
      Talán éppen az ő padjaikat koptató generációkat figyeltünk aggódva az Évkönyv olvasásszociológiai fejezetében. A kör bezárult. Kiválóan szerkesztett, sokunk okulására szolgáló könyv a megyei könyvtár műhelymunkája, megfejelve egy „Appendix” könyvtárosi, könyvtári jegyzékével, a két év újság- és folyóiratcikkeinek repertóriumával és könyvtári kiadványainak jegyzékével. Egy szakmai kiadvány közhasznúsági jelentésével. 

*

Nem is folytathatjuk mással immár, mint helytörténettel. A Tatabányai Városi Levéltár szerény címmel „Levéltári Füzetek” sorozatot kínál olvasóinak, 9. füzetét (könyvét!) ritka szabad időimben ízlelgettem először. A puritán cím a korábban megszokott felszabadulási jubileumi kiadványok helyett most egy jól behatárolható korszakra összpontosít, ugyanakkor hátra- és előretekintő szemléletet is sugároz: Tatabánya a II. világháborúban. A szerkesztő szigorúan megkomponált terv szerint rendezte a munkatársak eltérő műfajú írásait. Éppen a kötet eklektikája a fő értéke a vállalkozásnak. A levéltári kutatáson alapuló tanulmányokat a kor hangulatát megidéző családi história műfajai (napló, interjú) és dokumentumközlések teszik teljesebbé, hitelesebbé. Évtizedek óvatos halogatásait kell így megszabadítani, letisztítani az előítéletek ránk keményedett salakjától. 
      Mit is érthetnénk és tudhatnánk a Don-kanyar napi nyomorúságaiból, ha nem olvashatnánk az egyszerű baka ezerszer ismételgetett sóvárgásait az otthon, a szeretet, a tisztességes étel iránt? – ahol tejet, tehenet, krumplit, tyúkot találni és zsírtalanul enni a mennyei állapottal egyező érzés! Tudós összegzések csontoznák ki a történelemből a rata, a taposóakna, a tetű, a vérhas, a nyírfakeresztek okozta rettenetet; tudományos következtetések telepednének a naponta megélt együttérzés, az egymásért tűzbe induló bajtársiasság frázissá koptatott tisztességére; sosem éreznénk a bűzét a hetekig hordott ruhának, bakancsnak, kukoricabajusz-cigarettának és hullahegyeknek, miközben fényképekkel beszélgetünk, és naponta féltucat levelet indítunk egy elképzelhetetlen hazaútra! – a talán egy mégis odaér reményével. 
      Somogyi János tatabányai honvéd naplója olyan történelmi sorsot mintáz, amilyen a demagógiától mentes utókort sem hagyja érintetlenül: embersége és esendősége miatt. 1942. június 21. és szeptember 9. között – a pokol tornácán ténfergők egyikeként – időt és idegeket őrlő monotóniával akar hazatérni, visszafordulni a Don partjáról, s mert egyszer ez sikerül neki, mi elolvashatjuk minden hazahozott gondolatát, beleláthatunk az értelmetlenség minden esztelenségébe, hogy aztán a szöveget gondozó szerkesztő (Ravasz Éva) tudomásunkra hozza a megismételt „Nagy Utazás” végzetességét. Megrázóbb nyomorúságot kevesen hagytak ránk ennél az egyszerű embernél. 
      A felsőgallai Gesztesi Sándor életútja (Fülöp Éva szerkesztésében) sem vigasztalóbb. Róla legalább annyival többet tudat velünk a sorstárs, hogy ígéretes hadifogoly „jövőt” tör derékba a véletlen: egy szakmai ártalom! Orbáncban, elfertőzött sérülése következtében hullik el egy tehetséges, életvidám fodrász az orosz táborok egyikében. A rideg tények: elmaradt hadiözvegy-ellátás, kései kárpótlás – már az özvegy továbbíródó története. A kisember ismét vesztes maradt. 
      De árnyalná-e a háborús évek történelmét, ha a Zsoldos Ferenc-féle tisztviselők ránk nem hagyták volna emlékeiket – a túlélés utáni higgadtság példázatát? Az ő munkaszolgálatos hónapjainak hányódásaiban olyan abszurditásig sodorják az események, hogy német katonák mentik meg a nyilas suhancok indulatától… 
      A zsidótörvények másik áldozata ebben a könyvben – ugyancsak Ravasz Éva tanulmányában – az a Vida (Weil) Jenő, aki Tatabánya 20. századi történelmének valószínűleg legtehetségesebb és legsikeresebb alakja. Mint a bányászat kiváló szakembere nemcsak szakmai, de gazdasági karriert is befut, s az ország legtehetősebb családjainak egyikét viszi – akaratlanul – a pusztulás felé. „Vida Jenő a zsidó nagytőke egyik reprezentánsa, gyakran áldozott vagyonából[…] jótékony célokra, szociális problémák enyhítésére.” A felső tízezerig ívelő karrierje a háborús években fordulatot vesz, s hamarosan le kell mondania rangról, tisztségről, befolyásról, hogy végül kitaszítottként Auschwitzba vezessen útja, s már hiába éri meg a felszabadulást, nem kerül ki élve a megpróbáltatásokból. A csúcsról a pusztulásig vezető út sommázataként „Érdemeit jegyzőkönyvben rögzítették” hálás(?) túlélő kortársai. 
      Nincs vitám a könyv szerkesztőjével, amikor ennyi egyéni sors után térek rá Simonik Péter bevezető tanulmányára: A Magyar Állami Kőszénbánya Rt. vállalati jóléti politikájára a II. világháború idején. Az itt megismert életutak fényében érthetjük csak meg igazán, hogy ennyi – egymással érintkező, mégis egymástól gyakran fényévnyire távolodó – sors miért gubancolódik egybe mégis. A Tatabánya a II. világháborúban kötet műfaji eklektikája ebben a tanulmányban teremti meg a korfeltárás egységét. A kötet címében rejlő néhány évnyi ígéret elképzelhetetlen távlatosabb és összefüggéseket kritikusan megközelítő folyamatábrázolás nélkül. A tanulmányíró a 19. század végéig merészkedik vissza ahhoz, hogy az 1940-es (háborús) évek vívmányait, kudarcait, erőfeszítéseit és csalódásait egy vállalati filozófia tükrében mutassa meg. Ez a filozófia profitközpontú, miközben a gazdaság megkerülhetetlen része a munkásjólét kérdése, az életkörülmények többszöri újragondolása, az egészségügyi ellátórendszer érdekében tett intézkedések kényszere vagy a korábbiakban már (ugyancsak Simonik tollából) idézett  anya- és csecsemővédelmi rendszer kiépítése. A tanulmány (de a könyv valamennyi publikációja) alapján kétségünk sem lehet afelől, hogy ez a bányavállalat és az ott élők közös érdekként élték meg mindennapos egymásnak feszüléseiket. Számos tanulsága van ennek a korszaknak, s számos életút (túlélőké és elpusztítottaké, vagy önmaguk által választott halálba menekülőké) árnyalja egy korszak morális zavarait és emberi reakcióinak sokféleségét. 
      Nem kisebb feladat a tanulmányok, szöveggondozások mellett elkészíteni az áldozatok befejezhetetlen listáját (Szilaj Ákos munkája), mint ahogy a fennmaradt, önmagukért beszélő dokumentumok válogatása is a jellemzőt, a tipikusat mutatja meg plasztikusan: akár a postai jelentéseket rostálja meg a szerkesztő a háborús évekből, akár az anyagi vagy emberi veszteségek (bürokratikus) kimutatásait, jelentéseit, bizonyítványait, jegyzőkönyveit szemelgetjük front előtt és után (a szerzők névsorából gyaníthatóan Tóth Gabriella összeállítása – a tartalomjegyzék erről sajnos nem tájékoztat). 
      Tatabánya önismeretéhez nélkülözhetetlen ennek a néhány évnek a dokumentálása. A helytörténet érdekében tett összefogott műhelymunka számos olyan elemet tárt fel a háborús történelemből, amelyek az ország önismeretéhez, önbecsüléséhez és lelkiismeretéhez is hozzátartoznak. Érdemes, érdekes és érvényes tényfeltárásra vállalkoztak.