BENEDEK SZABOLCS* 

A szabadkőműves Benedek Marcell 

Az, hogy valami köze volt a szabadkőművességhez, viszonylag sokak által tudott dolog. Az se számít különösebben meglepő kijelentésnek, hogy a legmagasabb, azaz a nagymesteri posztot is betöltötte Magyarországon ebben a sajátos, a legtöbb ember számára leginkább a titokzatosságáról és az összeesküvés-elméletekből ismert testvéri szövetségben. Mind a mai napig jelennek meg könyvek és cikkek, amelyek – régebbi források alapján – azt közlik az olvasókkal, hogy Benedek Marcell (1885-1969) volt az utolsó magyar nagymester. Ami ebben a formában már csak azért sem igaz, mert noha a szabadkőművességet több kormányzat betiltotta Magyarországon, a szövetség 1989 óta újra legálisan, törvényes keretek között működik, úgyhogy értelemszerűen a rendszerváltás óta ismét voltak (és vannak) magyar nagymesterek. Benedek Marcell az 1950. évi betiltás idején állt a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy élén, így hát az azt követő mintegy negyven évben valóban ő jelenítette meg a közvélemény szemében az utolsó magyar nagymestert, sőt bizonyos értelemben a magyar szabadkőművességet is: személye a „szocialista” Magyarországon a szabadkőművesség emblatikus figurájává, kvázi szimbólumává vált, és ez – legalábbis a profán, azaz a nem szabadkőműves világ számára – így maradt mind a mai napig. 
      Mi is a szabadkőművesség? A kérdésre nem könnyű néhány mondatban válaszolni. A talán legjobb definíció szerint beavatáson alapuló erkölcsi rendszer, amely allegóriákban és szimbólumokban nyilvánitja ki önmagát.¹ A szabadkőművesség továbbá „jó hírnevű, független férfiak”² testvéri közössége – szövetsége –, amely egyfelől zártsága és ebből fakadó titokzatossága okán kedvelt céltáblája a többnyire rossz szándékú összeesküvés-elméleteknek, másfelől ugyanezen zártság miatt (mely leginkább abban nyilvánul meg, hogy működésének lényegi elemei csak a tagok előtt ismertek) létezését rengeteg hiedelem és téveszme veszi körül. Nincs most mód arra, hogy a szabadkőművesség történetét, kialakulását, avagy jellegét ezeken az oldalakon részletesen kitárgyaljuk, azt azonban mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a külső látszat ellenére a szabadkőművesség korántsem egységes képződmény. Már közvetlenül azután, hogy a 18. század elején a szabadkőműves-páholyok a nyilvánosság elé léptek, létrejöttek bizonyos törésvonalak, amelyek közül a legnagyobb (és a legismertebb) a szabadkőművesség extrovertált, illetve introvertált irányzata között jelentkezik. A kettő közti különbség leginkább ott ragadható meg, hogy míg az extrovertált irányzat (melyet egyébként fő területi elhelyezkedése nyomán francia vagy latin rendszerű szabadkőművességként ismerünk) a szabadkőművesség tevékenységét és lényegét elsődlegesen kifelé, a profán világ és a társadalom felé irányulva képzeli el, ebből fakadóan céljának tekinti kivenni a részét a társadalmi folyamatokból – sőt olykor politizál is –, addig az introvertált irányzatú (avagy angolszász rendszerű) szabadkőművesség spirituális intézmény, tagjainak önépítésére, lelki fejlődésére helyezi a hangsúlyt, és túl azon, hogy egyáltalán nem politizál, a társadalmi problémák megoldását sem tekinti alapvető feladatának. E két nagy irányzat elkülönülése már a 18. században megfigyelhető, a konkrét szakadás pedig 1877-ben következett be, amikor a latin rendszert leginkább megtestesítő Nagyoriens nevű francia nagypáholy kivette szertartáskönyvéből a szabadkőműves fogalomrendszerben az általános, konkrét vallási horizontoktól független Isten-képnek megfelelő Világegyetem Nagy Építőmesterének megemlítését, és engedélyezte ateisták fölvételét is a szövetségbe.³ Az angolszász rendszerben ugyanakkor mindmáig követelmény a megszemélyesített Istenben való hit, ám hogy azt a tagok mely vallás szerint tisztelik, nem firtatják, sőt a páholyokban tilos a vallási kérdések megvitatása. Az Angol Egyesült Nagypáholy 1929-ben fogalmazta meg az ún. regularitás alaptételeit (Basic Principles – Alapelvek), onnantól kezdve az angolszász rendszerű szabadkőművességet tekintik regulárisnak, minden más irányzatot pedig irregulárisnak. 
      A szabadkőművesség magyarországi történetének meghatározó specifikuma az a világon egyedülálló sajátosság, hogy miután több évtizedes tiltás után 1868-ban a Belügyminisztérium újra engedélyezte a szövetség működését, 1886-ban az angolszász, illetve a francia rendszerben dolgozó két nagypáholy Magyarországi Symbolikus Nagypáholy néven egyesült,⁴ és ebben a formában működött előbb 1919-ig, majd 1945 és 1950 között (manapság viszont a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy tisztán angolszász rendszerű, és 1992 óta ismét létezik a francia rendszer szerinti Magyar Nagyoriens). Benedek Marcell 1949-1950-ben volt nagymester, abban az időben, amikor egyetlen nagypáholy dolgozott Magyarországon, ám érdemes megjegyezni, hogy amikor az MSNP tizenhat évvel a Basic Principles kihirdetése után újra megkezdte ténykedését, se nem Londontól, se nem Párizstól nem kért és kapott elismerést – kapott ellenben Amerikából; mindenesetre az 1929-es Alapelvek szellemében akkori működése irregulárisnak tekinthető. 
      Mint sokan mások – nem csupán a magyar szabadkőművesség első világháborút megelőző nagy virágkora idején –, Benedek Marcell is az apja révén került kapcsolatba a szabadkőművességgel. Benedek Elek (1859-1929) harmincegy éves korában lett a Demokrácia páholy tagja. Érdekes, hogy pont ebben a páholyban kérte és nyerte el felvételét; ugyanis bár a két nagy rendszert megtestesítő nagypáholyok egyetlen szervezetben egyesültek, a korábbi orientáció nem múlt el nyomtalanul: csöndesen dolgozó, az elmélyülést és a lelki építkezést preferáló páholyok éppúgy voltak, mint radikális, a társadalmi ügyekben rendre a szavukat hallatóak; s ez a kettősség olykor éles vitákat szült a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyon belül. Az 1887-ben alakult Demokrácia páholy éppenséggel az utóbbiak, azaz a radikálisak közé sorolható, olyan tagokkal, mint Jászi Oszkár vagy Gelléri Mór. Benedek Elek viszont soha nem tartozott a radikálisok (vagy éppenséggel „rebellisek”) közé: mind világnézeti, mind erkölcsi és más kérdésekben mérsékeltebb, helyenként konzervatív értékeket képviselt. Ez olyan külső jelekben is megnyilvánult, hogy például Apponyi gróf kultuszminisztersége idején a minisztérium is támogatta Benedek Elek két lapja, az Én Újságom és a Jó Pajtás megjelenését. Mindenesetre az, hogy a konzervatív, de legalábbis mérsékelt irányultságú Benedek Elek egy radikálisabb hangvételű páholynak volt a tagja, jó példa arra, hogy a szabadkőművesség képes volt és mindmáig képes a legkülönfélébb gondolkodású embereket a tolerancia és a szeretet jegyében egyesíteni. 
      Mind a mai napig nincs kellően földolgozva és értékelve a szabadkőművesség szerepe a dualista Magyarország kulturális és társadalmi életében. Az 1919-es betiltásig mintegy nyolcvan páholy működéséről van tudomásunk, több tízezres nagyságrendű tagsággal. A szabadkőművesség, túl azon, hogy egyetlen szervezetbe tömörítette azokat, akik a szociális, a művelődési és a népjóléti kérdésektől kezdve olyan problémák megoldásán dolgoztak, mint például a szekularizáció, vagy a társadalmi igazságosság, jelen volt a korabeli értelmiség gondolkodásában és mindennapjaiban, s átszőtte annak kapcsolati rendszerét. Érdemes megemlíteni például, hogy a fentebb említett Demokrácia páholyhoz tartozott Győri Béla, nyugalmazott MÁV-felügyelő, akinek Lujza nevű lányát vette feleségül 1912-ben Benedek Marcell. Győri Lujza nagyapja, Pirnitzer Alajos szintén szabadkőműves volt, a Könyves Kálmán páholyban tevékenykedett.⁵ 
      Apja révén tehát Benedek Marcell már kora ifjúságától fogva találkozott a szabadkőművességgel: mind a kisbaconi Benedek-kúrián, mind budapesti lakásukban egymásnak adták a kilincset a testvérek. A döntő lökést mégse Benedek Elek személye jelentette arra vonatkozólag, hogy Benedek Marcell 1910. november 24-én jelentkezzen a szövetségbe. Kettejük között ugyanis markáns világnézeti különbségek voltak, s ez érdekes módon külsejükben is megnyilvánult: Benedek Elek erős termete, dús szakálla, pödört bajsza, rövidre vágott sűrű haja éles ellentétben állt fia aszketikus alakjával, keskeny arcával, nyesetlen bajszával, gondosan hátrafésült hajával. Mintha a természet játéka folytán küllemük a családban bekövetkezett változásokat testesítette volna meg: az apa még megjelenésében is magán viselte a vidéki emberekre jellemző külső jegyeket, urbanizálódott fia pedig már az új nemzedéket jelenítette meg külső és belső tulajdonságaiban egyaránt.⁶ Mind életkora, mind a budapesti bölcsészkaron és az értelmiségi körökben őt ért hatások nyomán az ifjú Benedek Marcell rokonszenvezett a harcos antiklerikalizmus, az egyház és társadalom szétválasztásának gondolatával, valamint azokkal az eszmékkel, amelyek a társadalmi egyenlőtlenségek fölszámolására, és végső soron Magyarország teljes függetlenségének megvalósulására irányultak – akár a Monarchia fölbomlásának árán is. Ezzel összefüggésben sok nemzedéktársához hasonlóan egyik szellemi vezetőjének az apjával egy páholyban dolgozó Jászi Oszkárt tekintette, törekvéseik lehetséges megvalósítójának pedig gróf Károlyi Mihályt. 
      Nyilván ez is az egyik oka annak, hogy Benedek Marcell nem a Demokráciába, hanem az 1883-ban alakult Deák Ferencz, a Testvériséghez nevű páholyba kérte fölvételét. Érdekes módon nem csak apja páholyát igyekezett ezáltal elkerülni, hanem a rá nagy hatást gyakorló Balassa József nyelvészét is, aki a Könyves Kálmán páholyban dolgozott, 1914-től az 1919-es betiltásig a Magyarországi Symbolikus Nagymestere volt, és akit évtizedekkel később nagymesteri székfoglalójában Benedek Marcell a tanítómestereként nevezett meg. A Deák páholy afféle arany középutat jelenített meg a radikális és a konzervatív páholyok között: alapvetően karitatív tevékenységet végzett, de emellett nem zárkózott el attól sem, hogy keresse a lehetőséget bizonyos társadalmi problémák megoldására. Nevéhez több jótékonykodási akción túl olyan intézmények megalapítása fűződik, mint az Ingyenes Népkönyvtár, vagy a Nyomorék Gyermekek Otthona; illetőleg támogatta a szabadkőművességhez ezernyi szállal kapcsolódó Világ című lap, továbbá a Tanítók Lapja, az Új Korszak, és a Jászi Oszkár-féle Huszadik Század megjelenését. Érdekes, hogy önéletrajzi jegyzeteiben Benedek Marcell azt állítja, hogy egészen a jelentkezéséig nem sokat tudott a szabadkőművességről, csak annyit, hogy a klerikálisok „szidták, mint az ördögöt, de olyan naivul, ahogy az ördögöt ábrázolni szokták”,⁷ ugyanakkor az, amit Goethe és Tolsztoj műveiben olvasott róla, misztikus homállyal vette körül, ami viszont távol állt az ő gondolkodásától és habitusától. Persze, nehéz elhinni, hogy Benedek Elektől, vagy Balassa Józseftől, netán barátaitól és kollégáitól (például Ady Lajostól, a költő öccsétől, a Hungária páholy tagjától) valóban keveset hallott volna a szabadkőművességről, mindenesetre tény, hogy 1910. november 24-én felvételét kérte a Deák páholyba. Nem egyedül: vele tartott sógora, Lengyel Miklós (a magyar történelmi mondákat összegyűjtő Lengyel Dénes apja, a publicista Lengyel László nagyapja⁸), és annak öccse is. Ajánlója Fazekas Bernát felsőkereskedelmi iskolai tanár volt. 
      Benedek Marcellt 1910. december 17-én vették föl a szabadkőműves szövetségbe. Ekkor már, noha alig múlt huszonöt éves, úgymond, volt neve a közéletben is. 1904-ben barátaival – köztük Lukács Györggyel, Balázs Bélával, Hevesi Sándorral és Kodály Zoltánnal – létrehozta a színjátszás megreformálását célként kitűző Thália Társaságot. Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház az ő fordításában mutatott be egy Rostand-drámát, valamint megjelent első könyve, egy verses regény (Don Juan feltámadása). A bölcsészkar elvégzése után – ahol többek között Babits és a később szintén szabadkőműves Kosztolányi volt az évfolyamtársa – óraadó tanárként dolgozott a budapesti Rottenbiller utcai polgári iskolában, valamint a Bulyovszky utcai reáliskolában: magyart, németet és franciát tanított. 1912-ben sikerült állandó állást szereznie a Markó utcai gimnáziumban. Mindezeken túl cikkeket és színdarabot írt; legnagyobb sikereit viszont a műfordítás terén érte el: 1915-ben fordításaiból már több bevétele volt, mint amennyi a gimnáziumi tanári fizetése. A műfordítás egyébként egész életében végigkísérte, klasszikusokat ültetett át magyarra, köztük G. B. Shaw, Anatole France, Stendhal, Victor Hugo, Maupassant, Balzac, Romain Rolland, Martin du Guard, Racine és Corneille műveit. A magyar olvasóközönség mind a mai napig Benedek Marcell fordításában ismerheti ezen szerzők életművének egy részét. 
      1912-ben megjelent sorrendben második, ám első igazán jelentős könyve is, egy pályakép (a szabadkőműves) Victor Hugóról (a könyvet szokás szerint a testvérek figyelmébe ajánlották a páholyokban, buzdítván őket a megvásárlására, ezáltal is támogatandó a szerzőt). Közben haladt előre a szabadkőművességben is: a Deák páholy 1911. évi titkári jelentése a legények, az 1912. évi pedig már a mesterek között sorolja föl.⁹ A páholy összejöveteleiről készült jegyzőkönyvekből az is kitűnik, hogy igen aktívan részt vett a Deák Ferenc Nyilvános Népkönyvtár létrehozásában. Ezt az intézményt a főváros (élén a szabadkőműves főpolgármester, Bárczy István), valamint a fővárosi könyvtár igazgatója, az ugyancsak szabadkőműves Szabó Ervin aktív támogatásával a Deák páholy építtette föl a budapesti Almássy téren. 1913. december 23-án avatták föl, a páholy jegyzőkönyvei az építkezés ügyeit szervező bizottság tagjaként említik Benedek Marcellt. Sőt: a népkönyvtár átadása után őt bízták meg azzal, hogy kapcsolatait fölhasználva szervezzen ingyenes népművelő előadásokat a könyvtár látogatói számára. Hogy aktivitására, lelkesedésére és nagy munkabírására nem csupán a Deák páholyon belül figyeltek föl, azt többek között az bizonyítja, hogy 1914- ben megkapta első nagypáholybéli tisztségét: az Irodalmi Bizottság tagjává választották. 
      A szépen alakuló polgári-értelmiségi életet, akárcsak sok mások esetében, Benedek Marcelléknál is kettétörte az első világháború. Noha 1914 elején a Corvin Mátyás, az Igazságoshoz nevű páholy még egy radikális polgári párt fölállítását szorgalmazta, a háború kitörésékor a magyar szabadkőművesség visszakozott a radikális jelszavaktól, onnantól fogva erejét és energiát a segélyezésre, a sebesültek és a háború áldozatainak ápolására, támogatására igyekezett fordítani (a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Podmaniczky utcai székházában is berendeztek egy ötvenfős kórtermet). Benedek Marcellt a háború kitörésekor besorozták, ám mint az iskolában nélkülözhetetlent fölmentették a frontszolgálat alól, polgárőrként viszont szolgált Budapest területén. Időközben gyermekekkel gyarapodott családját lázas munkával igyekezett eltartani: rengeteget cikket, irodalomtudományi értekezést írt, még többet fordított. (Egy érdekes adalék szépirodalmi tevékenységéből, amely egyszersmint egyfajta cáfolatot is jelenthet a szabadkőműves összeesküvés- elméletekre vonatkozóan: 1918-ban megjelent Vulkán című kisregényét, mely szerzőjének szándékai szerint afféle nemzedéki regény szerepet hivatott betölteni, a szintén szabadkőműves Heltai Jenő lesújtó kritikával illette.) Ahogy a háborús évek előrehaladtával egyre nehezebbé vált az élet az országban, úgy nőtt a feszültség, az elégedetlenség Budapesten, az értelmiség körében, amely időről időre gyűlésekben, tüntetésekben nyilvánult meg – ezek résztvevői között egyre gyakrabban bukkant föl Benedek Marcell. Közben 1916. január 22-én a Deák páholy helyettes főmesterévé választották, 1917 őszén pedig már a Nagypáholy főtitkáraként dolgozott. 
      A Monarchia szétesése, a régi Magyarország bukása egy időre pozitív fordulatot hozott a háborút többé-kevésbé ép bőrrel átvészelő család életében. 1918 őszén teljesült Benedek Marcell régi álma: egyetemen, a pesti bölcsészkaron taníthatott, igaz, egyelőre meghívott előadóként. A forradalmi kormány ugyanekkor a nagymester Balassa Józsefet nevezte ki a Tanárképző Intézet élére, aki a szoros munkatársai között tartotta nyilván Benedek Marcellt. Terveknek sem voltak híján: Új Világ címmel lapot készültek indítani, és már előre szóltak többek között Babitsnak és Móricznak, hogy majd szeretnének tőlük közölni. A lendületet nem törte meg a Tanácsköztársaság sem, amelyben sok szabadkőműves kapott kulturális-társadalmi megbízást: Benedek Marcellt állandósították az egyetemen, és a Tanárképző Intézetben is taníthatott. 
      Ezek után általános meglepetést keltett, hogy a Tanácsköztársaság betiltotta a szabadkőművességet Magyarországon. A betiltáson nem változtatott a Horthy-kormányzat sem. A Podmaniczky utcai székházat elkobozták, abba szélsőjobboldali szervezetek költöztek be – ma is él a legenda egy csendőrtisztről, aki a szabadkőműves könyvtár rekvirálásakor belelapozott néhány könyvbe, aztán annyira elmélyült az olvasásukban, hogy később Svájcban felvételét kérte egy páholyba… Mindezek ellenére a két világháború közti Magyarországon tettlegesséig menően nem üldözték a szabadkőműveseket: nem voltak letartóztatások, elbocsájtások vagy rendőri atrocitások; a tilalom „egyszerűen” abban nyilvánult meg, hogy a szövetség legális keretek között nem működhetett, azaz nem lehetett vagyona, és a tagok nem rendezhettek rituális összejöveteleket. Ennek dacára – persze, rendőri megfigyelés és belügyminisztériumi taglisták mellett – a szabadkőművesek tartották egymással a kapcsolatot, segítették egymást, gyakran találkoztak magánlakásokban, sőt kávéházakban, éttermekben is; mi több, arra is volt lehetőség, hogy tíz esztendővel a betiltás után a Royal Szálló különtermében ünnepeljék Lessing születésének kétszázadik évfordulóját (a rendezvényen Benedek Marcell beszélt Lessing szabadkőműves vonatkozásairól). A hatóságok tisztában voltak azzal is, hogy a magyar szabadkőművesek lehetőségeik szerint rendszeresen utaznak külföldre, akár azért, hogy emigráns testvéreiket látogassák meg (Benedek Marcell Bécsben Jászi Oszkárral, Párizsban Bölöni Györggyel találkozott), akár azért, hogy ottani páholyokban vegyenek részt rituális összejöveteleken. Sőt, a hivatalos szervek attól sem zárkóztak el – persze, tisztában voltak az esetleges tiltás nemzetközi következményeivel –, hogy a New York-i Kossuth-szobor 1927-es fölavatására Balassa József is kiutazhasson (Kossuthot amerikai útja során, 1852 februárjában, Cincinattiban vették föl a szabadkőműves szövetségbe¹⁰). Rendszeressé váltak a Trianon utáni Erdélyben tett látogatások is – Romániában ugyanis nem tiltották be a szabadkőművességet –, a két háború között leginkább a kolozsvári Unio páholy volt a magyarországi szabadkőművesek utazásainak célpontja. Ezt a páholyt Benedek Marcell is fölkereste, aki egyébként is elég sokat tartózkodott ősei szülőföldjén, Erdélyben, hiszen Benedek Elek 1921-ben hazaköltözött Kisbaconba, ott szerkesztette a Cimbora című lapot, és ott élt 1929-ben bekövetkezett haláláig. 
      Az 1920-as, 1930-as évek Benedek Marcell irodalmi pályájának kiteljesedését hozták el. Rengeteget dolgozott, igen sokat írt. Ennek részben az volt az oka, hogy a család időről időre visszatérően anyagi gondokkal küszködött. Az, hogy Benedek Marcell tanári állást kapott az őszirózsás forradalom idején, és ezt a proletárdiktatúra sem vette el tőle, megtette a hatását: 1919 után nem térhetett vissza tanítani. Lektorként dolgozott először a Dante, majd az egykori szabadkőműves testvére, a festő Farkas István vezette Signer és Wolfner könyvkiadónál. Később az Új Idők Rt. munkatársa volt, 1930-1939 között pedig a Magyar Könyvkiadók Országos Egyesületének főtitkára. Közben folyamatosan jelentek meg fordításai és saját könyvei. Utóbbiak között irodalmi pályakép (Zola, 1922), olvasáselméleti értekezés (Bevezetés az olvasás művészetébe, 1923) épp úgy akadt, mint irodalomtörténeti összefoglaló (A francia irodalom, 1928), tankönyv (Irodalomesztétika, 1936), vagy a magyar irodalom regényes formában megírt története (Délsziget, 1928). Noha tehetségét, humanizmusát, világos gondolkodását, és színes, közérthető írásmódját leginkább az irodalomtörténeti és irodalomelméleti könyvekben tudta kibontakoztatni, különösen pályája ezen szakaszában szépirodalmi művek írásával is kísérletezett. 1920-ban megjelent Pokoljáró Tar Lőrinc című regénye az ifjúsági irodalom és a későromantika patetikus hangvétele között billeg, a 14. századi színtér ellenére 20. századi problémákkal foglalkozik (sztrájkoló bányászok, a kisemmizettek gyámolítása, társadalmi egyenlőtlenség stb.), és leginkább szerzőjének naiv idealizmusa hallatszik ki belőle. Szintén ifjúsági regény (meghatározása szerint „fiatal lányok számára” készült) az 1921-ben megjelent A láthatatlan testőr, melynek főhőse a 18. századi testőríró, alkimista és szabadkőműves: gróf Báróczy Sándor (1942-ben egy másik „fiatal lányok számára” írott regénnyel, a Flórával egy kötetben újra megjelent). Benedek Marcell legkedvesebb egyetemi tanára, Riedl Frigyes emlékét örökíti meg továbbá a Hamlet tanár úr (1928) című regénye. – Talán itt érdemes megemlíteni, hogy a Benedek család három irodalmára körül minden valószínűség szerint Benedek István (1915-1996) rendelkezett a legtöbb írói vénával, az ő elbeszéléstechnikája és írói világa az, amely hármójuk közül a leginkább tekinthető prózaírói attitűdnek. A nagyapa, Benedek Elek elsősorban a történetmondáshoz értett, Benedek Marcell regényeiből pedig minduntalan – olykor már zavaróan – kiszól a humanista bölcsésztanár. 
      Amikor 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, Benedek Marcell a családjával együtt Erdélybe, az ősi birtokra, Kisbaconba költözött. 1945-ben évtizedes álma teljesült: újra taníthatott, mégpedig a kolozsvári Bolyai Egyetem professzoraként, emellett az ottani Magyar Színházban dolgozott rendezőként és dramaturgként. Szerződését annak ellenére kitöltötte, hogy közben a szabadkőművesek egyfolytában hívták haza. 1945 elején ugyanis újjáéledt a szabadkőművesség Magyarországon. Noha Balassa József túlélte Budapest ostromát, nem sokkal ezután elesett az utcán, idős kora már nem tudta elviselni az ezzel járó testi-lelki traumát, és a nagymester rövidesen meghalt. Fia, Balassa László, valamint a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy főtitkára, Gerő Andor levélben kérték Benedek Marcellt, hogy térjen haza, és álljon a magyar szabadkőművesség élére. A hazatérés azonban csak a kolozsvári munkaszerződés lejártával, 1947. augusztus 12-én történt meg. A következő év elején Benedek Marcellt a Deák páholy főmesterének választották. Ekkor már a fia, Benedek István is a páholy tagja volt, avatásán Székely Mihály énekelte a Sarastro-áriát.¹¹ 
      A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos lapja, a Kelet 1949. március 1-jei száma számol be arról, hogy Supka Géza nagymester egészségi állapotára hivatkozva lemondott tisztségéről, és a Szövetségtanács Benedek Marcellt ajánlotta utódjául. A beiktatás a március 10-ei nagygyűlésen történt meg. Az új nagymester székfoglalójában Balassa József és a szintén szabadkőműves Ady emlékét idézte föl, megköszönte elődje munkáját, majd kijelentette: „Ha a programomat egyetlen mondatba kellene összefoglalnom, így fogalmaznám meg: szépen élni, amíg lehet, és szépen meghalni, amikor kell.”¹² A baljós szavak már az újabb betiltás fenyegető rémét idézik föl. Noha a magyar szabadkőművesség igyekezett lojális lenni a hatalomhoz, és semmi olyan tevékenységet nem folytatott, amely nyomán működését kifogásolhatta volna a politikai vezetés – ne feledjük: 1949-ben vagyunk, a koalíciós időszak után, az ötvenes évek küszöbén! –, a szocialista tömb országaiban sorra tiltották be a szabadkőművességet, úgyhogy a magyar szabadkőművesek tisztában voltak azzal, hogy ez az ő esetükben is csupán idő kérdése. Mindazonáltal igyekeztek ezt az időt minél tovább nyújtani. Ennek a törekvésnek tudható be például, hogy 1949. április 19-i keltezéssel Benedek Marcell nagymester és Gerő Andor főtitkár a Magyar Értelmiség Nemzeti Bizottságához intézett levelében a 200 éves magyar szabadkőművesség nevében üdvözölte a békeharcot. Mint ahogy ugyancsak a béke gondolata járta el át a nagymesternek a 200. évfordulóra elmondott ünnepi beszédét 1949. április 24-én: „Ha ez a jubileum néhány évtizeddel később, az első világháború előtt érkezik el, szövetségünk alighanem valami nagy kulturális vagy emberbaráti intézmény alapításával ünnepelte volna meg. Ennek ma anyagi lehetősége nincs, de hála a szociális változásnak, szükség sincs rá; ezek a feladatok már, igen helyesen, a közösséget illetik. Ma egyet tehetünk: erőnkhöz képest cselekvéssel állunk a béke ügyének szolgálatába”. 
      A Kelet 1950. január 1-jei számában megjelent nagymesteri üzenetet viszont már a búcsú érzete lengte át: „Programunk, tervünk? Idebent közelebb jutni egymáshoz, melegebb, igaz testvéri érzéssel tanítani egymást s tanulni egymástól, vigasztalni,  s megsegíteni a rászorultakat; fenntartani a múlt szép hagyományait, s dolgozni a jövendőért. Odakünn bevinni munkánkba a szabadkőműves erkölcsöt s emberiességet, részt venni a béke és építés hatalmas munkájában, azon a helyen, ahová meggyőződéséink és képességeik állítanak. Mindezt pedig egyetlen szóban is összefoglalhatjuk. Valamikor boldogítani akartuk a világot. Rá kellett jönnünk,hogy ezt fehér kesztyűs kézzel elvégezni nem lehet.¹³ Olyan harcokkal járó feladat ez, amelyben testvéreink egyénenként részt vehetnek, de a szabadkőművesség, lényegénél fogva, nem alkalmas rá. Ne boldogítsuk mi az embert, csak – szeressük.”¹⁴ 
      Innentől fogva valóban csak hónapok voltak hátra. 1950. június 6-án Révai József népművelési miniszter egy beszédében éles kirohanást intézett a szabadkőművesség ellen. A beszédet közölte a másnapi sajtó, újabb szabadkőművesség ellenes cikkekkel tetézve. A Szövetségtanács ekkor úgy határozott, hogy beadványban cáfolja a szabadkőművességet ért vádokat. A beadványt személyesen a nagymester fogalmazta meg, június 12-én adták le a Népművelési Minisztériumban. A továbbiakról már idézett önéletrajzi jegyzeteiben (Naplómat olvasom, 1965) így ír Benedek Marcell: „Ötnegyed évig voltam nagymester, amikor egy Révai- beszédben megkondult a szabadkőművesség halálharangja, egy-két rövid, nem is bántó mondat alakjában. Levélben válaszoltam erre a beszédre, a levelet éppúgy megbeszéltem mondatról mondatra a nagypáholy vezetőségével, mint annak idején előadói beszédemet a tanárkongresszus előkészítő bizottságával. Aztán – a levél még a gépírónál volt – megtartottam utolsó előadásomat egy nővérestén,¹⁵ Arany öregkori lírájáról. Harmadnap – 1950. június eleje volt – délben átadták a levelet Révai miniszter titkárának. Négy óra után telefonértesítést kapok: az ÁVO megjelent a páholyházban, a feloszlató rendelettel,¹⁶ amelyet csak megmutatott, de nem adott át. A rövid rendelet lényege: a szabadkőművesség valamikor haladó intézmény volt, de most Amerika-barátok húzódnak meg benne. Gerő Andort behívták, hogy a kulcsokat adja át. Velem senki nem törődött. A minisztertől nem kaptam választ – minek is? Ezzel vége volt annak, aminek a szabadkőművességben vége lehet.” 
      Hasonlóan az előző betiltás időszakához, más országokkal ellentétben a feloszlatást követően ezúttal sem érték különösebb atrocitások a szabadkőműveseket. Ebben a társadalmi beágyazódáson és az általuk alapított jótékonysági intézmények elismertségén túl olyan személyes okok is közrejátszhattak, hogy Rákosi Mátyás és Révai József a 20. század elején ún. Galilei-körös volt (a Galilei-kör ugyancsak szabadkőműves alapítású társadalmi intézmény volt 1908 és 1919 között, s túl azon, hogy a fiatal, haladó gondolkodású értelmiség fellegvárának számított, hátrányos helyzetű diákokat – ilyen volt akkoriban Rákosi és Révai – is támogatott). A szabadkőműveseket nem tartóztatták le és nem is zaklatták őket. „Természetesen” egészen 1989-ig megfigyelték őket – a hatóságok tudták, hogy magánlakásokban, olykor kávéházakban találkozgatnak, mint ahogy tudták azt is, hogy egyes személyek számára időről időre külföldről pénz érkezik, amelyet szabadkőműves hagyományok szerint testvéreik özvegyeinek adnak. Tudták, de a „szocialista” Magyarországon ez nem a tiltott, hanem a hallgatólagosan megtűrt dolgok közé tartozott. 
      A szabadkőművesség betiltását követően Benedek Marcell is élhette tovább polgári életét. 1962-ig az ELTÉ-n tanított, s mind addig, mind nyugdíjazása után sorban jelentek meg írásai, könyvei. Elsősorban az irodalomtörténet és az esztétika területéről, noha 1965-ben Ibolyaszín bárány címmel napvilágot látott elbeszéléseinek gyűjteményes kiadása is. A közvélemény és az irodalmi élet azonban leginkább esztétaként és tanárként ismerte. Nagy sikert értek el többek között a versről, a drámáról, illetve a regényről írott értekezései (1960, 1964, 1965, majd 1966-ban egy kötetben Irodalmi hármaskönyv címmel), a Shakespeare-monográfiája (1957), valamint a Világirodalomról írott történeti összefoglaló (1968-1969). Utolsó éveiben fokozatosan elvesztette szeme világát, úgyhogy a már idézett önéletrajzi jegyzeteit csak lediktálni tudta. Rosszabbodó egészségi állapota és hajlott kora volt az oka annak, hogy 1962-ben Takács Györgyöt nevezte ki utódjául a magyarországi szabadkőművesség vezetésében. Ugyanis, noha a szabadkőművesség tiltva volt, és Magyarországon rituális összejövetel tartása nem volt lehetséges, a szabadkőművesek nem feledkeztek meg sem egymásról, sem nagymesterükről, aki amíg tudta, szervezte, irányította a szükséges ügyeket, egymás segélyezésétől kezdve az olyan formális dolgokig, hogy például amikor Gerő Andor 1959-ben Torontóban páholyt készült alapítani, Benedek Marcelltől kért erre engedélyt. 
      A Benedek család ekkoriban a budai Sas-hegyen, a Vércse utcában lakott, egy nagy házban, amelyből részt vásárolt Karinthy Ferenc is, azért, hogy öccsét, Gábort itt, a házon belül ápolhassa Benedek Marcell fia, Benedek István író és elmeorvos. A Vércse utcai ház nem csak a szabadkőművesek gyakori összejöveteleiről vált az értelmiség köreiben híressé, hanem irodalmi szalonjairól is, amelyben a korszak neves írói között természetesen gyakran megjelentek szabadkőműves irodalmárok is (így például Devecseri Gábor, Pók Lajos vagy Vidor Miklós). Az irodalmi szalonokat Benedek István vezette, ő gondoskodott a felolvasók személyéről és az elhangzott művek kritikai észrevételezéséről, ám ezeken az esteken-délutánokon gyakran fölbukkant Benedek Marcell is, akinek bölcs észrevételeit a visszaemlékezők szerint minden alkalommal áhítatos tisztelet övezte. 
      Nem tekinthetünk el arról, hogy itt ne emlékezzünk meg pár sorban a Benedek család harmadik irodalmár tagjáról, Benedek Istvánról, aki nagyapjához és apjához hasonlóan ugyancsak szabadkőműves volt: ahogy már szó esett róla, a második világháborút követően apja páholyában nyert felvételt. A szabadkőművességgel szemben ugyanakkor meglehetősen ambivalens módon nyilvánult meg: míg egyfelől szívesen beszélt arról, sőt kérkedett azzal, hogy ő szabadkőműves,¹⁷ édesapjáról írott monográfiájában már meglehetősen lekezelően írt a mozgalomról. Benedek Marcell (1977) című könyvében kijelenti, hogy a szabadkőművességnek kizárólag a szocializmus előtt volt értelme és jelentősége, „ám 1949-ben egészen más volt a volt a helyzet. A szabadkőművesség minden eszmei célja – a felvilágosítás, a szociális gondoskodás, a demokratikus egyenlőségért folytatott harc, a vallási türelem hirdetése stb. stb. – most kormányprogram volt, tehát semmi jelentősége annak, hogy egy titkos társaság misztikusan küzdjön azért, ami minden nap olvasható a napilapok vezércikkeiben. A jótékonykodás – a szabadkőművesség egyik sarkalatos tevékenykedése – a szocializmussal elvben összeférhetetlen, amellett nem is állt rendelkezésünkre olyan vagyon, amellyel jelentékeny karitatív munkát lehetne végezni. Lett volna ugyan 1949-ben bőséggel olyan eszmei tennivaló, amely nagyon is méltó a szabadkőműves ideálhoz, csakhogy ehhez az kellett volna, hogy szembeszálljunk a kormány helytelen intézkedéseivel – vagyis ellenzéket alkossunk, mint ahogy a szabadkőművesség minden időben az is volt: hivatalosan nem politizáló ellenzék. Csakhogy erre 1949-től egyáltalán semmi lehetőség nem nyílt. Ellenzékinek lenni egyenlővé vált azzal: reakciósnak lenni. Kell-e magyaráznom, hogy ezt az epitetont egyikünk sem vállalta volna szívesen? Kormánypárti szabadkőművesség viszont – fából vaskarika. Egyéb lehetőség nem maradt, mint a játék. Szép önképzőkört csináltunk, ragyogó előadásokkal, kissé elavult ceremóniák között. Utána jót vacsoráztunk.” – Meg kell jegyezni, hogy amit Benedek István írt a szabadkőművesség céljairól, az leginkább az extrovertált irányzatra jellemző, bár javarészt megfelel a magyar szabadkőművesség 1886-1950 közötti, angolszász és franciás elemeket egyaránt ötvöző hagyományainak. Egyébiránt minden bizonnyal ez a kétarcú attitűd volt az oka, hogy a rendszerváltást követően, amikor újra lett erre lehetőség, Benedek István nem vett részt az újrainduló magyar szabadkőművesség munkájában. Egy másik érdekesség: Benedek István azt írja szintén a fentebb idézett könyvében, hogy mind ő, mind a nagyapja Benedek Marcell biztatására csatlakoztak a szabadkőművességhez. Benedek Elek esetében ez nyilvánvaló tévedés, ugyanakkor nem zárhatjuk ki azt sem, hogy ha már Benedek Marcell szabadkőműves mivolta amúgy is köztudott volt, Benedek István legalább a nagyapját és saját magát megpróbálta ezzel a tudatos ferdítéssel „tisztára mosni” a pártállam előtt. 
      Benedek Marcell 1969. május 30-án hunyt el Budapesten. Arany Jánosról szóló monográfiája már csak posztumusz jelent meg (1970). Születésének századik évfordulóján, 1985-ben újra kiadták legsikeresebb munkáit: Az olvasás művészetét (első megjelenés: 1957), valamint önéletrajzi jegyzeteit. A rendszerváltást követően munkái szórványosan láttak újra napvilágot. Ismét megjelent A láthatatlan testőr (1990), a Délsziget (1990), az Irodalomesztétika (1995), az Irodalmi hármaskönyv (1996), valamint a Shakespeare (2001). Az utóbbi pár évben semmi, csak csönd és hallgatás. Életműve arra vár, hogy avatott kezek leporolják, és Benedek Marcell személyét az őt megillető módon elhelyezzék a magyar irodalom és a magyar kultúrtörténet 20. századi pantheonjában. 

Jegyzetek