CSOÓRI SÁNDOR 

Meghasonlott regényhős? 

Fél füllel hallom, hogy az úgynevezett baloldali, kommunista fiatalok, akik azt se tudják, hova rohan ősszel az ördögszekér, fölfedezték maguknak Che Guevarát, a legendás, kubai forradalmárt, akit negyvenhat évvel ezelőtt, a kubai vesztegzár utáni napokban én is fölfedeztem, sőt két alkalommal személyesen találkoztam is vele Havannában. 
      A két fölfedezés között azonban óriási a különbség. Az enyémet az előre kiszámíthatatlan sors rendezte meg, a mostani fiatalokét pedig a ravaszul kiszámítható politikai szándék. Ahogy fogyogat Gyurcsány Ferenc körül a levegő, a nélkülözhetetlen oxigén, a cézári hajlamokkal megvert politikus dúsított ötletekkel szeretné pótolni ezt a hiányt, noha tudnia kellene, hogy az éltető oxigént se pénzzel, se hatalmi ötletekkel nem lehet helyettesíteni. 
      Ahogy figyeli az ember az utcát, egyre gyakrabban láthat rajta táblákkal tüntető fiatalokat, akik iskolájuk megszüntetése vagy a tandíj megemelése miatt háborognak jogosan, mivel tudják, hogy minden ma ellopott pénzt velük fizettetnek meg a jövőben. Egyszóval: a kijózanodás az ő köreikben is elkezdődött. 
      Hogy vannak Magyarországon másféle fiatalok is? Rosszkedvűen mondom, hogy vannak. Elkényeztetett, kommunista sarjak, vércsefiókák, egy elfuserált rendszer légionáriusai. Ady után szabadon: a jövendő vörösei vagy feketéi, akikről már messziről látszik, hogy „szabad” újságírók, tévéelnökök, államtitkárok, külkereskedelmi ügynökök lesznek, s akik minden évben megünneplik majd 2004. december 5-ét. És Kovács Lászlót, Demszky Gábort, Kóka Jánost tekintik majd példaképüknek. Láttam őket a televízióban és a vezetőjüket, akár egy könnyűzenei bemutatón, a kikiáltók nyegleségével köszöntötte mindőjüket: Sziasztok, srácok! Örülök, hogy itt vagytok! Hú, hú, hú mindnyájatoknak és taps a holnap embereinek! És taps közben, mint ahogy egy-egy cirkuszi mutatványban történni szokott, ki más jelent meg a dobogón, mint Gyurcsány Ferenc, akit holnapután választanak meg az utódpárt elnökének. Miniszterelnök mellett pártelnöknek is – egy személyben. Bravó, bravó elvtársak, ezt ilyen légiesen kell kiharcolni! 
      Milyen körből verődtek össze ezek a fiatalok? Bizonyára nem olyan családokból valók, akiknek a nagyapját megverték, kivégezték 1956 után, vagy előtte kitelepítették a Hortobágyra. Inkább olyan pólyában serdülgettek, amelyeket a kommunizmus pántlikáival kötöttek át, egyszóval: akiknek a szüleik nélkülözhetetlenek voltak a Rákosi-rendszerben és a Kádár-rendszerben is. 
      Nem tudom, hogy a vidéki városainkban és szunyókáló, beteg falvainkban akadnak-e baloldali ifjak, akiket Gyurcsány magasba lendülő karja toboroz össze. Alig hiszem. Először Budapesten kell egy hangos, élesztő csapat, amely szerepel a rádiókban és a televíziókban, s két-három hónap múlva már úgy beszélhet magáról, mint új társadalmi és politikai erőről. 
      De mi közöm nekem ezekhez a jól öltözött, szükséget nem szenvedő, újbaloldali ifjakhoz? Egyedül az, hogy ők is a vállukon próbálják a magasba vinni Che Guevarát, miként én is ezt tettem az 1960-as évek elején. Ennek a rajongásnak akkor két oka volt. Az első ok az volt, hogy minden magyar költő közül egyedül én találkoztam vele Havannában, a másik ok pedig az, hogy az 1956-os magyar forradalom letiprása után jó volt egy olyan fiatal forradalmárt látni, mint amilyen ő volt. 
      Először a Riviéra szálloda előterében találkoztam vele, ahol Kuba fölszabadulásának a harmadik évfordulójára érkező külföldi vendégeket fogadta – így a magyar íróküldöttséget is –, másodszor pedig az országos ünnepen, a José Marti téren, ahol legalább másfélmillió kubai zsúfolódott össze s hallgatta három órán át Fidel Castrót, végignézte a kis szigetország minden dübörgő tankját, a Disznó-öböli győztesek díszmenetét és révületbe esve legalább harminc hadirepülőjét, amelyek hetven-nyolcvan méter magasságban húztak el a fejünk fölött, olyan végítélet hangulatot idézve föl, hogy már-már az apokalipszis kellős közepén éreztük magunkat. 
      Che Guevarának valójában ott kellett volna állnia a díszemelvényen, a két Castro és Dorticos államelnök társaságában, de ő a világkirakat előkelő helyéről lemondva, ott járt-kelt mi közöttünk, az ünnepségre hívott vendégek között, mutatós szépfiúként, harminchárom évesen. Láthatóan jobban érezte magát egy emelettel lejjebb a művészvendégek, a diplomata vendégek között, mint a moszkvai fölvonulásokat utánzó isteni páholyokban. De az is lehet, hogy 1962-ben már nem voltak olyan lélekközeli viszonyban Castróval, mint az ország fölszabadítása közben. 
      Negyven év után már nem emlékszem világosan, hogy ez a nehezen magyarázható elkülönülés az én titkos gondolatom volt-e vagy valamilyen elszabadult pletyka? Mindenesetre tetszett nekem ez a fesztelenség, a kötelékeit leoldó ember könnyedsége. Nem hiányzott neki másfélmillió emberi szempár, se beteges napoleóni gőg. Ha a tolmácsnőnk kissé bátrabb és csinosabb lett volna, mint amilyen volt, néhány mondatra megállítottam volna Guevarát, és megkérdeztem volna, mit tud a mi ’56-os forradalmunkról, amelyről Albert Camus olyan elragadtatottan és visszavonhatatlanul írt. 

* 

Ekkor én még csak fényképről ismertem a mágikus férfit és mindössze egy rokonszenves történetet hallottam róla. 1952-ben, a huszonnégy éves Ernesto Guevara orvostanhallgató, a későbbi Che, egyik barátjával, Alberto Granadóval elhatározta, hogy bebarangolják egész Latin-Amerikát. Autójuk nem volt, csupán egy megviselt motorkerékpárjuk, ezzel vágtak neki a nagy útnak. Haiti és a Dominikai Köztársaság kivételével minden államot bejártak. Mi volt ez? Kalandvágy? Két fiatalember regényes erőpróbája? Vagy egyszerű emberi kíváncsiság? Annyi bizonyos, hogy nem a lappangó aranybányák fölfedezésének a vágya hajszolta őket és nem is az ismeretlen pillangófajták életének a kutatása, sokkal inkább a szegényeké. Latin-Amerika többszöri felfedezése után a megválthatatlan nyomor eltömegesedését akarták megismerni. 
      A két barát ugyanazt csinálta nagyban, mint néhányan mi kicsiben, a téeszesítés zsarnoki éveiben. Futkostunk az országban mindenfelé: Zámolytól Mátészalkáig, Bátától Sármellékig, a hódmezővásárhelyi tanyavilág süppedő házaitól Göcsejig, hogy amit megtudhatunk, a magunk tanúskodása közben tudhassuk meg, ne pedig összegereblyézett hallomásokból. 
      A megtiport parasztok sérüléseiből sok esetet tudnék elmondani, de csak kettőt említek meg. Egyik keresztapámnak a fia testi hibával született: csökevényes lábbal. Nehéz paraszti munkára alkalmatlan testtel. De az esze annál fényesebb volt. A család már korán elhatározta, hogy kitaníttatja a fiút. A téeszesítés idején már másodéves közgazdászhallgató volt. A családfő semmiképpen sem akart belépni a kolhozba, minden rábeszélésnek ellenállt. A negyedik nap megjelent náluk egy öttagú beléptető brigád, hogy a tanácsházához kell keresztapámnak mennie, ahol sokan összegyűltek már. Beültették az autójukba, de nem a tanácsházához vitték, hanem a falu fölötti temetőbe. Már sötétedett. És ott a sírok között közölték vele, hogy szeretnék tőle megtanulni a huszárverbunkot. Azt én nem tudom – válaszolta nekik. Nem tudja? – képedtek el a téeszszervezők. Hajnalig bizonyára megtanulja. És csak úgy mellékesen közölték vele, ha nem lép be, holnap kirúgatják a fiát az egyetemről. Most pedig jöjjön a tánc! Két ceruzát dugtak a két orrlukába, hogy ha mégis meggondolja magát, közel legyen az íróeszköz. Szerencsétlen hamarosan meggondolta. 
      A másik rokonomat, keresztapámmal ellentétben csakugyan a tanácsházára hívták be. Beültették egyik üres hivatali helyiségbe, s kezébe nyomtak egy ébresztőórát. Előbb azonban fölhúzták délután négy órára: ennyi ideje van arra, hogy döntsön: belép vagy nem. Az óra ott ketyegett a rokonom kezében. De úgy két óra tájt botütések és jajgatások szüremlettek át hozzá. Vernek valakit somfabottal – futott át rajta iszonyattal. A páholás tompa hangjait is tisztán hallotta. Három órakor megismétlődött a botozás és a jajveszékelés. Négykor én következem. Négykor, amikor az órája csöngetett, beléptek hozzá ketten az irodahelységbe. Az egyik azt kérdezte tőle: No, szomszéd, elég volt-e a gondolkodási idő? 
      A kérdésre nem felelt szóval, csak bólintott. 
    Másnap kiderült, hogy sem a botütések, sem a jajgatások nem voltak igaziak. Megrendezett színházi jelenet volt az egész megfélemlítés. Egy korpával megtöltött zsákot vertek irgalmatlanul, közben egy színészi képességekkel megáldott férfi jajgatott élethűen a zsák mellett. 
      Sok csúnya jelenetet elfelejtettem a kommunizmus korából, de ezt a röhögtető, cinikus jelenetet soha nem felejtem el. Ez árulja el legátélhetőbben, hogy a Rákosi-rendszer és a Kádár-rendszer parancsoló emberei hogyan is gondolkodtak a magyar népről! 
      Gondolom, Che Guevarát és barátját, Alberto Granadót is hasonló ösztönök hajszolták végig Dél-Amerikán. Együtt akarták látni a felhőkarcolós nagy városokat és a peremükön elhelyezkedő deszka- és bádogvárosok nyomornegyedeit. A lepratelepek égbekiáltó mocskát, a látható sebek tömegét, amelytől még a fák is undorodnak. 
      Valószínű, hogy e nélkül az utazás nélkül Che Guevara sose lett volna az, aki lett. Hiszen a szegénység rögtön forradalmi pártot alapít az ember szívében, ha összetalálkozik vele a Földön. Guevara motoros naplójából idézek néhány mondatot: „A házaspár megdermedve és egymáshoz bújva a sivár éjszaka hidegében, eleven képviselője volt a világ bármely részén élő proletariátusnak. Egyetlen nyomorult takarójuk se volt, amellyel betakarózhattak volna, így aztán odaadtuk nekik az egyik takarónkat, mi meg Albertóval a másikba burkolóztunk, ahogy tudtunk. Életem egyik leghidegebb éjszakája volt, mégis olyan, amely testvéribb érzéseket ébresztett bennem – az én szememben legalábbis különös emberfaj iránt.” 
      Ha netán írónak készült volna Guevara, meglehet, hogy ő lett volna a nagy mexikói költő és tanulmányíró, Octavio Paz utódja és Gabriel García Márquez barátja vagy vetélytársa. De Che Guevara forradalmárnak készült, ráadásul szeplőtelennek. Ez volt a jelmondata: „A forradalomban vagy győz, vagy meghal az ember.” Harmadik megoldás nincs. 
      Talán meghökkentem az olvasót, ha bevallom, hogy élete első szakasza leginkább a mi Petőfi Sándorunkra hasonlított. Arra a Petőfire, aki az Akasszátok fel a királyokat! és az Egy gondolat bánt engemet című verset írta. Lehet, hogy egy megkésett Simon de Bolivár volt, a 20. század körülményei között? De regényes varázsa megfiatalította a történelmet s természetessé tette a 20. században is. 
      Ernesto Guevara nem Kubában született, hanem Argentínában, Rosalioban. 1928. június 14-én. Értelmiségi családban. Érettségi után az orvosi egyetemre iratkozott be Buenos Airesben s ott is végezte el. De nem tudott megragadni egy kórházban, sem egy orvosi rendelőben, hamarosan elkezdte bolyongásait. Ebben a menésmámorában is Petőfire hasonlított, aki minden zugát ismerte hazájának. 
      Huszonhat éves, amikor végignézi, hogy az Egyesült Államok segítségével hogyan döntik meg Jacobo Arbenz demokratikusan megválasztott kormányát Guatemalában. Saját leveretésként éli meg ezt a gyalázatos eseményt. Neki is el kell menekülnie a kis országból. Az argentin nagykövetség segítségével Mexikóvárosba érkezik. Ekkor még magányos harcos, az indulatai és élményei vezérlik, de itt, Mexikóban ismerkedik meg a száműzetésben élő forradalmárokkal, Fidel Castróékkal, akik 1953-ban, Santigo de Cubában megkísérelték elfoglalni a város nagy laktanyáját, a Moncadát. A támadást szombati napra tervezték, azzal a józan elképzeléssel, hogy a hivatásos tisztek a hét végén mindig hazamennek a családjukhoz, és így nagyobb esélyük lesz megszerezni a laktanya fegyvereit, s a fegyverek birtokában országos felkelést robbanthatnak ki. Olyan felkelést, amely megdönti Batista elnök önkényuralmát, aki farsangi álarc mögül az Amerikai Egyesült Államok érdekeit védi és természetes, hogy a magáét is. 
      A laktanyát nem sikerült elfoglalniuk, a támadásban sok városi gerilla elesett, az életben maradókat pedig elfogták. Elfogták, és tizenöt évnyi börtönre ítélték valamennyiüket. De két év múlva közkegyelmet kaptak, azzal a feltétellel, ha száműzöttként elhagyják Kubát. 
      Mexikó fogadta be a kiutasított, fiatal felkelőket. 

* 

Ötven évvel ezelőtti olvasmányaimból az dereng föl, hogy Fidel Castro itt, Mexikóban fedezett föl egy legendás hírű spanyol tábornokot, aki Franco ellen harcolt a polgárháborúban, s ezért 1939-ben neki is el kellett hagynia a hazáját. Fidel Castro azért kereste meg ezt a magas rangú katonát, hogy álljon az élükre, s száz emberüket készítse föl egy kíméletlen partizánharcra, mert ők mindenképpen vissza akarják szerezni Kubát, gyönyörű szigetországukat. A nyugdíjas tábornoknak tetszett a parázsló fiatalember, de mosolyogva utasította el a kérését, mondván, hogy neki már tizenvalahány éve jól üzemelő bútorgyára van és több üzlete is a fővárosban, nem hagyhatja őket ebek harmincadjára. 
      Néhány nap múlva azonban föltámadt benne a múlt, az ifjúsága, minden sírba eltemetett haragja, s latinos könnyedséggel fordított egyet az életén: eladta bútorgyárát és üzleteit, s az árán vett egy olyan farmot Mexikóban, ahol hegyek is vannak, szakadékok, erdők, magányos fák, embert elnyelő gizgazos rétek, sőt még egy folyó és egy zuhogó vízesés is. 
      Hosszú hónapokon át ezen a vad vidéken gyakorlatoztak Castróék. Edzették magukat, növelték testi erejüket és akaraterejüket. A partizán hétpróbák közt szerepelt olyan föladat is, hogy kiküldtek valakit egy távol eső, magányos fához, ahonnét nem volt szabad elmennie még két lépésnyire sem. Voltak olyan gerilla újoncok, akik három napot és három éjszakát ott álltak egyfolytában, élelem nélkül, pár kortynyi vízzel. Ha farkasok vagy medvék támadták volna meg őket, önvédelemből sem használhattak volna lőfegyvert, csak tőrt. Mert a fegyverhang árulkodó jelzés lett volna a képzeletbeli ellenség számára. 
      Az előző évben, mint valami becsületrenddel kitüntetett lovagok, azt nyilatkozták egy világlapnak, hogy az 1956-os évben fölfegyverkezve jönnek vissza és fölszabadítják Kubát. 
      Ezzel a kendőzetlen üzenettel nemcsak Batistáéknak üzentek, hanem a kubai népnek is, hogy: készüljenek a forradalomra, készüljenek a megpróbáltatásokra. 
      De elmúlt augusztus, el szeptember és október is, azonban nem történt semmi. A fordulópont november első napjaira érett meg: Castroék vettek egy Gramma nevű jachtot, azzal készültek partra szállni. 
      Elindulásuk rossz előjelekkel kezdődött. Először az derült ki, hogy a száz, elszánt gerillából csak négynek volt hajózási gyakorlata, a többieknek nem. És amikor minden szükséges holmit: élelmet, fegyvert, kötszert, aknákat, lőszert fölpakoltak a hajóra, a kapitány kijelentette, hogy a súlyos rakomány mellett a száz gerillából csak nyolcvankét ember szállhat föl a tengerjáró yachtra, tizennyolcnak Mexikóban kell maradnia. Rögtön kitört az őrület: ki mehet, és kinek kell maradnia? Amikor ez eldőlt, jött a még nagyobb csapás: a tizennyolc ember hátizsákját ki kellett választani a többi egyszínű hátizsák közül. Valaki eltévesztette a magáét, s ez csak akkor derült ki, amikor a Grammát elkezdte táncoltatni az óceán, és a haza fölszabadítására induló elszánt forradalmárok sorra tengeribetegségbe estek. Hánytak, vécére szaladgáltak, az orvostól várták a segítséget. Sajnos, ő se tudott rajtuk segíteni, mert véletlenül valaki azt a hátizsákot vitte magával, amelyben a tengeribetegség ellen védő orvosság lapult. Szinte tragikomikus volt az önfeláldozásra fölkészült gerillák csapata. De a balszerencse ezzel még nem ért véget. Egyik felkelő, hányás közben, beleesett az óceánba. Most aztán mit csináljanak? Ha magára hagyják társukat, barátjukat, elkövetik az első, megbocsáthatatlan bűnt, amelyből soha, de soha nem tudnak kilábolni. Ha pedig megpróbálják kimenteni, a mentéshez föl kell kapcsolni a hajó fényszóróit. Ezt pedig valamelyik járőröző hajó kapitánya észreveszi, és azonnal jelenti a parti őrségnek, hogy gyanús fényeket látott. Dönteni kell minél előbb! Castro úgy dönt, hogy gyújtsák föl a fényszórókat és mentsék meg bajtársukat. Mit ad Isten! Hosszadalmas keresés után megtalálják. Mondhatnánk azt, hogy erkölcsileg rengeteget nyertek, de ezzel rengeteg időt is veszítettek. Ettől a perctől kezdve csakis éjszaka hajózhattak. November 30-án akartak volna partra szállni, de csak december 2-án sikerült. A Gramma egy mocsaras vidéken futott zátonyra. Che Guevara naplója szerint ez sokkal inkább hajótörés volt, mint partraszállás. A zátony mögött cukornádültetvények voltak, s amikor elérték ezt az ültetvényt, a parti őrség szolgálatos repülői jó szimattal fölfedezték őket, s elkezdték lőni a bújtató, sűrű ültetvényt. Ez volt az első találkozásuk az ellenséggel. Che Guevara maga írja le: annyira meglepte őket ez a fogadtatás, hogy elbújva egy vastag nádszál mögé, azt üvöltözte eszelősen: csönd legyen fiúk! Nem értitek? Csönd legyen! 
      Manapság, amikor ölőgépnek nevezik őt, saját vallomása alapján, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a repülőtámadás volt az első mutatványos ölőgépezet. A nyolcvankét gerillából csak tizenketten élték túl a partraszállást. A többiek meghaltak vagy sérülten fogságba estek. 
      Aki egy ilyen mészárlást túlél, és utána még cselekedni tud, azt nem akármilyen fából faragták. Melyik újbaloldali ifjú vállalkozott volna a folytatásra, mondjuk, a milliárdos Gyurcsány vagy Kóka oldalán? Mikor megismertem ezt a történetet, rögtön a mi 1956-os október 25-i Országház téri jelenetünkkel kötöttem össze: a térre néző házak tetejéről máig ismeretlen ávósok lövik halomra a fegyver nélküli tüntetőket – hazafiakat! Egyetlen céljuk volt csupán, a gyilkosság! Mégpedig a kényelmes, kéjes orgyilkosság! 
      A tizenkét életben maradt forradalmár – három csoportra oszolva – elhatározta, hogy a Sierra Maestra legendás erdejében találkozik egymással. A magas sziklák és a védelmező fák világában, ahova nem tudnak utánuk menni se tankkal, se autóval Batista zsoldosai. Sőt, repülőgéppel is hiába köröznek fölöttük, semmit se értek volna el. Ilyen helyeken csak szabad embereknek van keresnivalójuk. Nem véletlen, hogy az első győzelmüket is itt harcolták ki Castróék, ügyességgel és vakmerőséggel. 
      Volt az erdő alján, lent a hegy lábánál egy világvégi kaszárnya. Egy megerősített katonai helyőrség. Castróék a bokrok mögül két hétig figyelték a kaszárnyalakók minden napját. Reggel tornáztak, délelőtt gyakorlatoztak, a nap többi részében kártyáztak, kézilabdáztak vagy unatkoztak, mint egy elvilágiasodott kolostorban. Tisztjeik gyakran magukra hagyták őket. Egy-egy őrmesterre hagyva a kaszárnyát. Ezek között az altisztek között volt egy őrmester, aki gyakran lóháton lelovagolt a völgybe. Kiderült, hogy a hegy alatti turistapihenő kocsmáját látogatja. És visszafelé mindig pityókásan jövöget. Néha-néha még dalolgat is. Egyik ilyen mámoros állapotában az erdei úton három gerilla, persze fegyver nélkül, megbarátkozott vele s elkísérte egy darabon. Három nap múlva újra találkoztak, mint valami természetbarátok. Aprólékosan kiszedtek belőle mindent. Az őrmester részegen szinte kérkedve válaszolt nekik, mintha a kaszárnyában ő volna a főatyaúristen. Másfél hét múlva azt is megtudták tőle, hogy a közeledő ünnepen a hét végére sokan hazamennek. Castróék ezen a hétvégén foglaltál el a kaszárnyát. Egy-két puskalövés is eldörrent, öten meg is sebesültek, de Che Guevara bekötözte őket, sőt gyógyszert is hagyott ott nekik. 
      Másnap az egész ország tudta, hogy tömérdek fegyvert szereztek a fölszabadítók. S hogy valami tettlegesen is bekövetkezett. Che Guevara már az első rajtaütésen is kiváló ötletgazdának és parancsnoknak bizonyult, ami a későbbiekben újra és újra megismétlődött. Guevarát mindenki becsülte és szerette, de ő maga nagyon vigyázott arra, hogy mindig Fidel Castro mögött maradjon. Talán ezért is engedte meg neki a kezdeményező, a főparancsnok, hogy Havannát Che Guevara foglalhassa el.

*

Háromhetes kubai vendégeskedésünk idején Che Guevarában én csak a forradalmárt, a vakmerő és mosolyogni tudó férfit ismertem meg, aki mögött ott volt a sok-sok megpróbáltatás, a sok-sok halál; az erdők marconasága, szépsége; a gyaloglások őrülete; a tengerközeli lápok mocsárbűze; a szekrény nélküli parasztházak sivársága, amikor csak egy rongydarabot kell félrehajtani, ha be akarnak lépni a szobába; ott volt egy felejthetetlen kis kutya is, aki az erdőben csatlakozott hozzájuk, s akit egy életveszélyes pillanatban kézzel kellett megfojtaniuk, nehogy ugatásával elárulja őket. Bármilyen képtelenül hangzik is, ha könnyek között fegyverrel pusztítják el, a fegyverdörrenés rájuk hozhatta volna a veszedelmet és ettől kezdve vége a haza fölszabadításának. A parasztok nem kaphattak volna földet, nem államosíthatták volna az Amerikai Egyesült Államok monopóliumait, köztük a legnagyobbat, a United Fruitot, amelyért húsz éves futamidejű négyszázalékos kamatozású államkötvényeket adtak. 
      Idehaza Magyarországon szinte semmit sem hallottam a kubai forradalomról. Hat évvel az ’56-os események után egyébként sem volt mindennapos közszolgálatban a forradalom szó, szertelenül csak az ellenforradalom szavunkat emlegették. Belecsúnyult ebbe a nyelvünk, belecsúnyultak azok a gyászmagyarok is, akik napról-napra csak erről fecsegtek. Nagy Imrééket ekkorra már kivégezték; a 303-as parcella tele volt vértanúkkal, s a börtönök is tele voltak magyar hazafiakkal. Az ügynökök pedig egyre mesteribb módszerekkel végezték munkájukat.

*

A kubaiak eredeti meghívója szerint nekünk már 1961. december közepén kint kellett volna lennünk Havannában. Először repültem volna át az óceánt, először szippanthattam volna mélyet a nagyvilág levegőjéből. De az utazásunk napról-napra halasztódott. Azt közölték velünk az Írószövetségben, hogy azért nem indulhatunk, mert kirobbant a kubai válság. Ismeretek hiányában rögtön arra gondoltam, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya még három év után se tudja lenyelni a békát: a szigetország önállósulását. A rokonszenvem eleve a kisebbik népé és országé, Kubáé volt, amelyet Amerika egyetlen rúgással belerúghatna a Csendes-óceánba. 
      De két nap múlva másféle hírek lopakodtak be a kulcslyukon. Volt egy hajdani diáktársam az Üllői úti kollégiumban, aki nálam is ágról szakadtabb volt. Ha találkára ment, mindig kölcsönkérte tőlem a tavaszi kabátomat, és én mindig oda is adtam. Így aztán kialakult köztünk valamilyen humanista cinkosság, amelyről sose beszéltünk. A Margit hídon találkoztunk véletlenül össze. 
      – Azt hallom, Kubába készülődsz – mondta legnagyobb ámulásomra. 
      – Honnan tudod? – kérdeztem tőle barátian. 
      – Tudom és kész. Ha járatosabb leszel a politikában, előbb-utóbb úgyis megtudod. 
      – Csak nem te leszel hamarosan a belügyminiszter? 
      – Ott még nem tartunk, de… de így is forró a dolog. Tolmács vagyok. A szovjet katonai tanácsadó tolmácsa. Kimondtam, te pedig már el is felejtetted… Szóval azért nem mehettek, mert cirkusz van Kuba körül. A szovjetek rakétákat telepítettek Kubába, ahonnét kőhajításnyira van Florida, de egész Amerika is, és most vonul egymás felé a szovjet hajóhad és az amerikai. Kennedy elnök nem akarta elhinni, hogy a rakéták Kubában vannak, három nappal ezelőtt egy falnagyságú fényképfelvételt vittek be neki, hogy a két szemével láthassa, mire szánták el magukat a szovjetek. Kuba önálló ország, azt enged be, akit akar. S a szovjetek ezzel a közeli rakétatelepítéssel óriási előnyhöz jutottak. 
      – Tehát oda a kubai utam? 
      – Nem tudom. De az biztos, hogy a hajók már két napja elindultak egymás ellen. A tábornokok ma fölnagyított térképen tologatták a vezérhajókat olyan botokkal, mint amilyenekkel a biliárdgolyókat pöccintgetik. És amikor az az üzenet érkezett, hogy mindkét fél hajói megálltak, csak bámultak egymásra a vezérkari tisztek, hogy örülniük vagy búsulniuk kell-e? De, remélem, mindent elfelejtettél, amit mondtam. És ha mégis elutazhatsz, szerencsés utat kívánok neked. 
      Szédelegve mentem át a hídon, a Honvédelmi Minisztérium felé. A világhírek sűrűjében senkinek és semminek éreztem magamat.

*

Két nap múlva hívtak az Írószövetségből, hogy holnapután utazhatunk. Színes csapatot hoztak össze: Tatay Sándort, Pándi Pált, Galgóczi Erzsit, Györe Imrét és jómagamat. A Ferihegyről Prágába repültünk, ahonnét egy nagy géppel tovább: Londonon, Shanonon, New Fundlandon át Havannába. Huszonnyolc óráig zummogott velünk a négymotoros gép Kubáig. New Fundlandon hószakadás fogadott minket és utálatos hideg, Havannában pedig édenkerti idő. Napsütésben kevesebbet gondol az ember a háborúra, mint latyakos napokon. Kuba a fenyegetettség ellenére is élénk volt, színes, amikor megérkeztünk. A földet érés pillanatától kezdve, bárhova néztem, azt éreztem, hogy ebben az országban forradalom volt. Ez látszott a nők mozgásán, az arcán, még a katonaruha is megszépítette őket. Igazi szabadságreklám volt minden járókelő. 
      Másnapra azonban árnyalódott a kép. A kubaiak megtudták, hogy a szovjetek elviszik országukból a rakétákat. Mint a villámcsapás, úgy csapott közéjük ez a hír. Ugyanis a rakéták mellett biztonságban érezték magukat, nélkülük viszont erőtlennek és kiszolgáltatottnak. 
      Néhány óra múlva már egy haragos tüntetés örvénylésébe kerültünk bele. A nép azt kérdezte a kormánytól, miért engedi meg, hogy Amerika szomszédságában rakéták nélkül maradjon az ország? A tömeg Fidel Castrótól és Dorticos elnöktől várta a világos magyarázatot. Más-más hangnemben, de mindketten ugyanazt mondták: A rakétákat azért engedték betelepíteni, a disznó-öböli támadás után, hogy megvédjék vele a sziget szabadságát és a már megkezdett szocializmus fölépítését. Ez eddig rendben is volna – kiabálták a tömegből többen is dühösen, de akkor miért kell elvinni őket ilyen egykettőre? Azért kell elvinni, mert most ezzel védjük meg a kubaiak szabadságát. Milyen érvek ezek? Fából vaskarikák! Ördöglakatok drótból! 
      Negyvenöt év elmúltával is pontosan emlékszem erre a képtelen érvelésre, magamban mégis elfogadtam az egymással ellentétesnek látszó logikát. Íme, a politika kártyajátéka! Nem az igazságról van szó, hanem nagyhatalmi játszadozásról. Haszonnal járó alkukról. Csak hát mi köze van ezeknek Che Guevarához? Mi köze a végigharcolt forradalomhoz? – kérdeztem magamtól. Világosan tudtam, hogy Guevara nem irgalmas szamaritánusként viselkedett az ellenségeivel szemben. Egyik mondata így hangzott: „Forradalom, lövés nélkül? Nem vagytok épelméjűek.” A másik így: „A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme a harcnak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk.” 
      Ezt a gyilkológépes mondatot kapták föl azok, akik ma az újbaloldali fiatalokat próbálják elhallgattatni. Félreértés ne essék: én nem a milliárdos Gyurcsányhoz, Kókához odacsapódó, baloldali úrifiúkat védelmezem és nem is az őket támadó jobboldali legényeket, hanem a mostanában nagy lánggal fellobbanó guevarai talányt szeretném megfejteni. Mi is történhetett ezzel a rendkívül rokonszenves fiatalemberrel? Megrontotta a dicsőség? Elvakította a siker? Vagy azt hitte kamaszos szívvel, hogy a forradalmárok örök életre szóló védettséget szereztek mindenféle politikai malária és pestis ellen? Ilyesmit ugyan még nem éltünk át, de szeplőtelen hittel hisszük, hogy minden igazi forradalom nemes célokat tűz maga elé, s ezek a célok mindig jó felé irányítanak minket. Gondoljunk csak az 1789-es francia forradalom céljaira: szabadság, egyenlőség, testvériség. Volt-e ennél magasztosabb cél? Nem volt, de az idők távolából ma már eláshatjuk a hiedelmeinket, mert a forradalmakhoz odacsapódó politikát mindig az eszközök határozzák meg. Erre szokták a beavatottak mondani, hogy a politikus nem lehet finnyás, ha a győzelem forog kockán. Ügyesen, ravaszul mindent meg kell tennie. Nem véletlenül ünnepelték Európában, de másutt is a nagy találmányt: a machiavellizmust, hiszen a találmány lényege az, hogy a politikában az erény kevesebbet számít, mint a mindent legyőző hazugság és ravaszság. 

*

Mióta emlegetni hallom Che Guevarát, mint afféle gyilkoló gépet, folyton azt keresem a történelemben, hogy a vérbeli gyilkosok közül ki szokta magát így nevezni? Nem mondta ezt magáról Napóleon, se Hitler, se Sztálin, se Pol Pot. Kellett valami szörnyű meghasonlásnak történnie ahhoz, hogy Guevara így mutatkozzék be a világnak, az emberiségnek. 
      Mire gondolhatunk? Arra, hogy Kuba csak látszatra vált szabaddá a forradalom győzelme után? Másképp fogalmazva: szabad prédájává vált a nagyoknak? Szemet vetett rá mindkét hatalom: Amerika és a Szovjetunió is, elsősorban érdekből, másodsorban pedig perverzióból, hiszen egy frissen fölszabadult országot olyan kéjjel lehet megszerezni és megrontani, mint egy kívánatos szűzlányt. 
      Sajnos, a kubai forradalmár erre a romlottságra – harc közben – nem is gondolt. Meggyőződésem, hogy Che Guevara szívesebben maradt volna továbbra is forradalmár, egy független ország nagy hírű képviselője, de a körülmények másra kényszerítették. Forradalmárból diplomatának kellett lennie, azaz politikusnak. A győzelem évében – 1959-ben – őt bízza meg Fidel Castro, hogy tárgyaljon az amerikai elnökkel Washingtonban. Ezzel fölhúzták előtte a zsilipet és jöttek az újabb és újabb meghívások: háromhónapos körútra indul Egyiptomba, Indiába, Indonéziába, Japánba, Srí Lankára. Nehru, Titó, Mao Ce-tung után Moszkvában tárgyal Hruscsovval. Valószínű, hogy már itt szóba kerülhetett a rakétatelepítés haditerve, amelynek az alkonyati óráit saját szememmel nézhettem végig. 
      A tengerparti nagy szállodában, a Hotel Riviérában laktunk. Esténként le-lementünk a bárba, ahol olyasféle műsorok peregtek előttünk, mint a párizsi Moulin Rouge-ban. Természetesen válogatott, gyönyörű táncosnőkkel és válogatott zenészekkel. Egyik este orosz mondatokra figyeltem föl. Meg is kérdeztem tőlük: netán a követségen dolgoznak? Nu, nu – mondta mosolyogva az egyik civil. – Mi kukoricanemesítéssel foglalkozunk, mivelhogy nagyon kedvezőek Kuba éghajlati viszonyai. Jóhiszemű világjáró lévén, minden szavát elhittem volna az orosz mezőgazdásznak, ha a mondat végén nem kacsint, és nem neveti el magát: – Mi olyan nagy kukoricafajtát tudnánk itt kitenyészetni, amelyik akkorára nőne, mint egy rakéta. Puk, puk! 
      Igen, ők azok: a rakéták kezelői, akiknek rövidesen el kell hagyniuk Kubát. Másnap, már ismerősként üdvözöltük egymást. A kubai rum hatására igazi európaiaknak tartottuk magunkat. Harmadnap már az 1956- s magyar forradalomról is ejtettünk néhány szót. 

*

Egy mozgásba lendült társadalom, sőt történelmi korszakban az egyén is akkor tud csak előidézni komoly eseménysorozatot, ha gyorsabban működik, mint a rendszer maga. Che Guevara – minden jel szerint – a forradalom zajlásában – lekörözte ellenfeleinek a rendszerét és ezért is tudott győzni. Az én erkölcsi logikám szerint neki a forradalom után is forradalmárnak kellett volna maradnia, hogy arra a fiatalemberre emlékeztessen, aki barátjával végigjárta Latin-Amerika szegény, behorpadt, sivár vidékeit. 
      A benne lezajlódó drámákból és katarzisokból fél évszázad elmúlta után is csak arra gondolhatok, hogyha Guevarának tetszett volna a hatalommal együtt járó nagyságos élet, bizonyos, hogy ott marad a Castro- testvérekkel együtt Kubában, és soha nem megy el néhányadmagával Bolívia ismeretlen erdeiben füvön vagy avaron hálni, enni a hadi ravaszsággal megszerzett kenyeret. Ugyan ki tudná elképzelni, hogy George Bush egyik percről a másikra beöltözik az ejtőernyősök ruhájába és elmegy Bagdadba, harcolni a békéért? Igen, Bagdadba, ahol naponta legalább száz ártatlan felnőtt és kisgyerek hal meg!

*

A hatvanas években két verset is írtam Che Guevaráról. Az egyiket a poklokon átkelő, sikeres forradalmárról, a másikat az asztalra fölfektetett halottról, akinek levágták egyik alsó karját, hogy bizonyságul mutogathassák a világnak. 
      Mindkét vers róla szól, és természetesen rólam is. Ha voltak bűnei, amelyekről én kintlétemkor semmit se tudtam, azt motyogom ma magam elé, hogy ezek a bűnök részben az emberiség bűnei is voltak. 
      Csak azt nem értem, hogy került bele a képbe Gyurcsány Ferenc és hogyan kerültek bele az újbaloldal fiataljai? 

*

A két vers közül – minden rám zuhanó vádat is elviselve – ideírom az elsőt.