CSEHY ZOLTÁN 

Heliogabalus 
(Egy verses regény romjai) 

Bonosus 

„Készülj, készülj, Bonosus, a szolgáid dolgoztasd meg,
a császár dorbézolni, mint legbelsőbb barátja hív,
csak páran lesztek ott, a legméltóbb méltóságok,
s lesz lány csapatnyi, rózsaillatú szüzek, s tiéd lehet
mindahány. Kend be tested és olaj locsolja dús hajad ” – ez
csengett még a fülében, s hullámzott, mint Pelusia
ünnepén a Nílus. Most itt feküsznek mindahányan
az asztal körül, mely rózsaszirommal, hússal,
vágyfokozó osztrigával bőven rakott, s a képzelet,
melyre sosem volt nagyobb szükség, mint most,
távolabb jár a nadrágos Galliánál is. A nomenclator (ő írta össze, ki
jöjjön el, s az étkeket ő nevezi néven) alig tudja rejteni
galád vigyorát. S ő, Bonosus most úgy tesz, mintha
mulatna, s vágyát hergelné a pikáns márnamáj s az ikra, holott
a beígért szüzek etióp vénasszonyok,
akiket rettegve mind szüzeknek hívnak, dicsérgetik
versengve a kilenchúrú lant szavával bájaik,
s vedelnek, isznak bőven, bár a bor kevés, a víz a több,
és szégyellik korábbi, rangjukhoz méltatlan gerjedelmüket. 

Paris 

Íme, Paris előtt most Venus térdepel, lecsúsztak
már a szépelgő ruhák, jobbja mellbimbóin, balja
lába közt,  s kidülledt alfelét Paris  derék rúdjához dörgöli.
Arca, mint ha Praxiteles szoborta volna meg,
vagy Apelles festményein, ha Venus felmerül,
tajtékhab szülte vágyban izzad, mely túlcsordul szobron, képeken. 

Körül bosszúsan Juno, szűzen Pallas állt,
nekik nem eszelt ki mára semmi obszcén tréfát,
elég volt a megszégyenülés, hogy látni kell a pucérra
vetkőztetett rítust, mely nem tudta játékká vergődni önmagát,
bár a császáré, Heliogabalusé volt most a főszerep,
s tapsot kap, ha ront a jambus ritmusán.

Paris, az imádott Paris, egy onobelus volt, vagyis: szamártagú,
kikötőkben szedték fel  szépreményű bérencek,
a császár érzéki vágyainak mágusai,
(akkor leshették ki, mikor a vízbe húgyozott
vagy mosdáskor, a bordélyban talán?)
líbiai hangsúlyokkal recitált, szír Venusához,
az ifjú császár kéjéhez éppen illendőn.
Nem volt aggályos, kemény, férfias csupán,
a matrózok közt aligha vitte volna bármire,
Líbiában sem volt több remény, Karthago sem volt túl kecsegtető,
de mindig tudta, egyszer gazdag lesz,
a sorsistennők hogy is hagyhatnák cserben:
Rómában majd karriert csinál. 

Alexander 

„Mindegy, hogy hogyan, csak öljétek meg Alexandert,
a majdani Severust még most van idő, mód, alkalom eltenni láb
                                                                                                     alól,
mindegy, hogyan: a fürdőben fojthatjátok meg,
veszhet kard vagy méreg által is. A Caesar címet
elvették már tőle úgyis, s agyaggal tapasztották
le már a szobrain, miképp a zsarnokok nevét szokás.
Mindegy, hogy hogyan, csak öljétek meg Alexandert,
a császár kéri ezt, megtenni hát ne késlekedjetek” –
így szólt a küldönc, halkan, szánakozva, komoran.

Tudta, ha túl hangosan beszél, s tettre vált a szó,
Heliogabalus élete rövidül, s minden mondattal 

egyre kurtább lesz, sőt, tudta, hogyha férfihoz
méltó beszédet tartana, mint Cato vagy néha Cicero szokott,
szózata olyan lenne, mintha az ifjú császár nyakára
fonna durva kötelet, s mire a végére érne,
dermesztő clausulákon lógna a szánalmas, parázna test. 

Eboracus III. 

Most nem hozom fel újra Hegesias tanait,
fenséges uram, Róma feje,
melyek bizonyítják, hogy a hála, barátság belőlünk sarjad,
akár a zsenge virágú görögszéna a földből,
és önmagában véve nincs is,
általunk lesz és velünk vész, ettől eddig léte van,
az üres vélekedés űrét tölti ki,
vagy ügyesebb hasonlatsorral kifejezve: olyan,
mint a fluoritból készült
edények, nem, nem az opálos szín miatt,
nem is Dél-Parthia pompás
külszíni bányái miatt hoztam elő, egyszerűen olyan,
mint az edényekbe töltött bor, mely a gyantától,
mellyel az opálos folypátot csiszolták,
véletlenül, mégis önmagának nyerve karaktert,
enyhe illatot kapott.