CSŰRÖS MIKLÓS 

Versek és emlékek 

Halálának 10. évfordulóján emlékezünk Fodor Andrásra; ha élne, még 80 éves sem lenne. Utóéletéről, posztumusz sorsáról beszélni ma még korai; az „irodalom halottai” között, hogy Babits híres esszéjének címét idézzem, Fodor nemzedékében is alig akad kivétel az alól a magyarhoni végzet, sors, törvényszerűség alól, hogy haláluk után a legkiválóbbak is az átmeneti amnézia tisztítótüzébe(?) kerülnek, s csak később derül ki, kiállták-e a Purgatórium próbáját s netán főnixként támadnak belőle új életre. 
      Egy évvel halála előtt írta a Valljuk be… című keserű látleletet a szellemi életnek az „atyatagadók” közreműködésével kialakulóban lévő esélyeiről. „Kenyerestársaim, / kiürített kastélylakók, / valljuk be, ez már / nem az a tükörsor, / nem a kárpótló végtelen, / melyben az el-nem- veszthető / értékek arca egyszer-egyszer / valahol mégis összependül.” De mindig akadnak az ínséges időkben, akik úgy őriznek egy nevet – Babitsot folytatva –, „mint a kopt a vallását”, és életben tartják az érdemes elődök szellemét. Ilyen közösségben vagyunk ma is, kortársak, földiek és máshonnan való tisztelők, barátok. Az eleven értéknek kijáró odafigyeléssel és szeretettel bánunk Fodor András életművével, egybegondolva is, de külön is választva az összetett szó elemeit. 
      Nem tartozott az alkotóknak ahhoz a makacsul eltökélt típusához, amelyik dönteni tud az élet vagy a mű prioritásáról. Ha kételkedett és szorongott is attól a mérlegtől, hogy talán több lesz az élet, mint a mű, nem ingott meg kettős stratégiájában, nem mondott le a két legfontosabb érték és mérték egyikéről sem. Értékelésének is eldöntendő kérdése lett, hogy a naplóírót vagy a költőt illeti-e meg az elsőség. Ő nem fogadta el magára nézve kötelező érvényűnek ezt a választást. Fiatalon keserves küzdelmet vállalt művei megjelentetésének késleltetése miatt, de talán még drámaibb és konokabb az a kitartás, ahogyan a naplóért (s általa a napi hitelességgel rögzített élet teljességéért és megőrzéséért) javát akaró hűséges barátaival is megharcolt. Talán most jött el az ideje, hogy ennek a sokfelé sugárzó jelenségnek az egészét fogjuk látókörünkbe, a leírt szavak és a tudatos, megkomponált élet egységét szem előtt tartva emlékezzünk Fodorra. 
      Ehhez képest arra teszek kísérletet, hogy az emberről és a művéről szóló beszédet közelítsem egymáshoz. Az emlékek verseket idéznek, a versek emlékeket. Töredékes és mozaikos megjegyzéseimet verscímekkel tagolom, de nem szeretnék a poétikai szempontokat kizárólagossá tevő műelemzés körében lehorgonyozni. Olyan verseket választottam, amelyek közel állnak hozzám, néha épp azért, mert becsülöm a fölfedezőiket, egyetértek méltató szavaikkal. Mondanom sem kell, az ízlésemhez közel álló versek töredékét sem meríti ki ez a félig-meddig véletlenszerű, alkalmi válogatás; csak annyit ígérhetek, egy emlékezetes Fodor-esszé címét kölcsön véve, hogy kizárólag „élménnyé nőtt művek” kerülnek szóba. 


Dicséret – Először 

Ehhez a két vershez Fülep Lajos írt megjegyzéseket, melyeket Domokos Mátyás közölt Collage – barátomról című köszöntőjében (megjelent a Somogyban, majd az Ugyanarról – másképpen című Domokos-kötetben). Sokat lehetne és kellene beszélni Domokos Mátyás és Fodor András barátságáról; 1947-ben az Eötvös-kollégiumban kezdődött, s kettejük halálával sem ért véget, példaként mindmáig eleven. A két kiemelt vers a Fordul az ég című kötetben egymás után következik, közvetlen közelükben a Takáts Gyulának ajánlott Szomjúság és Fülepnek dedikálva a Pannónia című triptichon. A Fülep-hagyatékban található jegyzetlapon ez olvasható: 
      Fodor: szülés (Dícséret) banalitás újszülött felállása (Mosolyog és remeg) 
      de mikor a szülés mögött – az asszony szétveti a lábát és nekiveti – folyamok vannak, a világ jelenik meg – a termő-teremtő-megfeszülő, végtelen élet (az egész költészet egyik legszebb metaforája), akkor nem banális, örökké új, mint az élet. 
      És amikor az először fölálló gyermek mögött végtelen messzeségből megképzik az először fölálló – diadalmasan mosolygó és az új jövő előtt megremegő ember – a fölállás phylogenezise – akkor ez se banális, hanem mindig új. 
      Mindkettő legmélyebben exisztenciális. 
      Belemagyarázás? nem lehet akármibe akármit belemagyarázni; kritérium: jogos alkalmat és módot ad-e rá” 

Várkony 

Fülepről többezer oldalt írt Fodor András, gondoljunk az Ezer este életrajzi és szellemi történetét földolgozó naplófolyamra, számos esszére, a Kettős rekviem ciklusára és sok-sok más versre. De a szellem megragadásának mértéke nem a mennyiség. Egy nem szonett formájú, de szonettnyi terjedelmű (tizennégy soros) kis költemény a bizonyság, hogy a legkisebb rész is képes megsejtetni, helyettesíteni az egészet, mint ahogy egész világot sűríthet magába a néhány ecsetvonással papírra tett japán tusrajz. 

Órákig bontogathatnánk a kis vers titkait. A táj és az alak ellentéte és párhuzama, Zengővárkony és a Cervantes-hős távolisága és közelisége, a korszerűtlenség és az időtlen egyetemesség, a groteszk és a fenséges egybevillantása hozzájárul a hatáshoz, de nem magyarázza meg közelítő teljességgel sem. 

Egry arcáról Takáts Gyula mondja 

Kettős portrét ígér a cím: Egry József „arcáról” szól a vers, de a festőt és világát Takáts Gyula szemléli és mutatja be. Fodor pedig a „kettős objektiváció” révén (Arany János már használta ezt a fogalmat) arról ad számot, mennyire tetszik neki, ahogy Takáts Gyula „mondja”. Amit Egryről gondolnak, az nagyrészt közös lehet, de Takáts Gyula előadásában még meggyőzőbb az igazság, mintha „csak” az a költő fogalmazná meg, aki Egrynek is, Takátsnak is tanítványa (az utóbbi osztályfőnöke volt a középiskolában). A mások szövegét idéző vers Fodornak arról a ritka, rokonszenves tulajdonságáról tanúskodik, hogy képes megkülönböztetni és megcsodálni mások „hangját”, akár olyan témában és olyan igazságról, amelyről maga is többször „látványosan” megnyilatkozott (Egryről például A vízrenézőtől a Két sírdombig és tovább). 
      A „hangnak” a tárgytól szinte függetlenülő igézetét érzékelteti a Nem hervad el zárlatában: „olyan vagy mint a kikezdhetetlen / kedélyű mesemondók, / kik a tragédiát is úgy idézik, / hogy szemük, arcuk hangjuk derűje / nem hervad el”. A verstípus legtöbbet idézett, általános elismeréssel övezett példánya A feleség levele. Kivételes hitelességét dícséri, hogy semmiféle kommentárra nem szorul a vers szövegén kívül: autentikus emberi hangot szólaltat meg, az olvasó fölfejtő elemzés nélkül is tudja, mi a költő hozzájárulása ahhoz, hogy a magánlevélből közérdekű vers lett. 

Szülöttem föld – Vendégségben otthon 

1974. július 26. és 28. között (péntektől vasárnapig) „somogyi atmoszférát szívni” háromnapos kirándulásra indultunk, a költő és leendő monográfusa. A Napló részletes krónikája segít fölidézni a harminc év előtti időt, eseményeket és atmoszférát. Dédelgetett szívbéli emlékem ez a három nap, Fonyódon a Fodor-rokonság „háztáji történetei”, Kaposváron a már nagyon esendő állapotú Wilhelm Rudi meglátogatása, Kaposmérőn a „högy” és a pincék hangulata, Fodor és Pap Jóska (az egykori „két stiglic-torkú kerub”) zsoltáréneklése, ami akkor már ellenállhatatlan rájátszás volt a Zsoltár című vers szakrális idézetbe torkolló soraira. A Szülöttem földet, bár nincs dedikálva, úgy olvasom, hogy személy szerint hozzám szól, nyelvtani értelemben is megszólítottja vagyok: „megértheted, hogy / nem legenda / a föld, amelyből vétetünk, / törvény, hogy itt születtem.” 
      Még azon a nyáron Szentgyörgyhegyre hívtuk meg a Fodor-családot. Megkeserítette a kirándulást, hogy hajnaltól koradélelőttig hatalmas vihar volt; de délre kisütött a nap és a természeti változás dramaturgiája megelőlegezte a későbbi vers, a Vendégségben otthon ellentétező szerkezetét és az egymásra találás „tárgyi korrelációját”, a balatonfelvidéki kozmosz megpillantását: „lent a köd alól / elkezdte bontogatni / hatalmas tengerét a zöld. / Kerengtek benne univerzumunk / bolygói: Bece, Badacsony, Gulács, / Tóti, Haláp, Csobánc, Fonyód / kettős prizmája, Boglár, Szigliget”. Prózában írott megfigyelései és kiemelései az átéltek ironikus és groteszk reflexeit örökítik meg: „A hegyi utak szinte járhatatlanok, hogy, hogy se, mégis épen és gyorsan följutunk. Jánosnak egyenest kedvére van a vízmosta köveken ugrálás. A hegy maga egy civilizálatlanabb Badacsony, dúsabb, vadabb a növényzet, a fordulók tele fűvel, fával, földúttal, forrással, gyümölcsökkel. A laza talajú szőlők közt nagy nehezen érjük el Anikó apjáék (Barkáék) teraszosra kiképzett, egyszerű falusi házát, ahol Miklós még egyetemista korában járt először. Segédkezett a pincékben, s a Kodolányi-alak nagymama odamordult rá: „»De szarul csinálja…«” 

Macska a kertben 

Különös kivétel a helyi konkrétumokba fogódzó, vagy inkább belőlük kiinduló versek között. Hogy a fekete macska látogatása fonyódi élmény lehet, arra a „kertem” szóból és a macska szemével nézett gazda szabálytalan életformájából következtethetünk: kertbeli jelenléte haszontalan, „csak tesz-vesz járkál hallgatag, / vendégeket se fogad; // és mégis, minden éjszaka / világos a veranda ablaka.” Paradox módon a súlytalanság, a problémátlanság, a költő magával hurcolt gondjaihoz képest alig észrevehető kapcsolat válik az egzisztenciális kétség és töprengés okává és tárgyává: „De ha már gondja lettem egy cicának, / én sem adom föl béketaktikámat.” És a barátságnak olyan perspektívája bontakozik ki ebből a „béketaktikából”, amelyet az egész életében mások dolgában elfoglalt, baráti, emberi ügyekben közvetítő költőnek egyedül a talányos természeti lénnyel való kapcsolatában adatik megélnie. „Ahogy nem hívtam, el se kergetem, / míg neki tetszik, lakjon itt velem, // hisz el-elkéne társnak olykor, / ki nem karmol, nem is dorombol, // egy magabízó, szuverén barát, / ki lám, nem hagyja megfogni magát.” 
      Talán a köznapiasan bizalmas hanghordozás, a látszólag igénytelen verselés, a lazán rímelő kétsoros versforma teszi, hogy a vers elődeit és rokonait a gyermekhangra zsoltárt író Babits és a „Fák, csillagok, állatok és kövek” bizalmát, szövetségét kérő Szabó Lőrinc poézisében vélem fölfedezni. (Ima a gyermekekért) 

Kései rádöbbenés 

Ez a posztumusz verseskötetnek és a benne szereplő egyik legemlékezetesebb versnek a címe. A kötetet a megdöbbentő halálhír után szerkesztette Fodor János. A két utolsó nyár termését tartalmazza, kiegészítve egy-két, évtizedekkel korábban keletkezett vers valószínűleg javított változatával. 1997-ben a hirtelen ránk szakadt hiány sürgős feladatokat rótt a költő családjára és a kéznél lévő barátokra. A Berzsenyi Társaság és a Kortárs Kiadó szép emlékkönyvet adott ki „A működés több mint a lét” főcímmel, ez lett az egyik előzménye a Nap Kiadó reprezentatív sorozatában megjelent Konok idő. Fodor András emlékezete című kötetnek. Az emlékkönyv szerkesztői utószava híven érzékelteti a túlélők döbbent szolidaritását: „bárkihez fordultunk e könyv szerkesztésekor, biztos segítségre találtunk. […] az ajtók sorra nyíltak, s odabent mutatták: látjátok, ezt Ő írta, ez az Ő levele… az Ő könyve… ezt a könyvet Ő ajánlotta…” 
      Gondot okozott, hogy az utolsó év (1997. júniusában írott) termését nem mindig pontosan olvasható kéziratból kellett rekonstruálni, s Fodor (életében mindig gondos) javítása és a közlést jóváhagyó kézjegye nélkül publikálni. 
      A szerkesztőségek nemigen figyelmeztették az olvasót, hogy Fodor András halála megakadályozta a versek véglegesítését, szövegük nem tekinthető autorizáltnak s a filológiának még lesz velük feladata. 

Bartókkal Lisszabonban 

Még egy szót az utolsó versek értelmezéséhez. Akkor frissen olvasva őket, talán önvigasztalásul is az a szempont kívánkozott előre, hogy a költő nem szánta őket „őszikéknek”, a betegség és a lehetséges halállal számoló közérzet dokumentumainak. Azóta részben megváltozott – legalábbis bennem – ez a vélemény. Bizony a szívbetegség és a műtét hatásával nyomatékosan számolnia kell az 1997-es nyár termését elemzőnek. Szimbolikus jelentőséget kapott, hogy Lisszabonba utazva Bartók Európától búcsúzó gesztusát ismételte meg, hogy a „teli bőrönddel” távozás kényszerére emlékezett (ahogy erre Nagy Gáspár szép verse, az El kellett mennem Lisszabonba figyelt föl). A nevezetes utolsó remeklés (vagy egyik utolsó) arról a rádöbbenésről vall, hogy „az irgalmas idő” becézése látszat, a test addig „vidáman hazardírozó / biztonságérzete” megingott, és egyáltalán: „kockázat[…] őrült csoda, hogy élünk / egyik perctől a másikig”. Másképpen beszél itt a halálról, mint a Takáts Gyulának ajánlott Szomjúságban, amely Lator László elemzése szerint „el tudja velünk hitetni, hogy a megsemmisülés ilyen szép, ilyen egyszerű, hogy akár szomjazhatjuk is a visszatérést a földbe, amelyből vétettünk”. Bizakodjunk, hogy Fodor András halála megkönnyebbülés volt, visszatérés oda, „hol együtt lélegzik a kő, a fű, / az új, a régi. // Hol majd a csontok foszforában / örökké fogok élni.”