ÁGH ISTVÁN 

Fodor Bandi 

Tétován kezdek az emlékezésbe, hiszen nagyon nehéz kiválasztanom az élőtől egyre távolabb sodró időben az épp ideillőt, abból a harmincöt évből, ameddig Bandinak szólítottam, s mint Fodor Bandi beszéltem róla. Képtelen vagyok méricskélni, kettőnk kapcsolatában mi volt a fontosabb, mi hozott össze, s tartott meg bennünket szeretetben. Az biztos azonban, hogy a közös könyvtárosi pályán találkoztunk először, s az általa szerkesztett könyvajánló folyóiratba kért s megjelenő recenzióim kötöttek hozzá sokáig. De mégis a költőnek örültem megismerkedésünk pillanatában, valami könyvtáros konferencián, az építők szakszervezetének a székházában, s boldogan mutattam meg neki a zsebből előhúzott új versemet. Ő pedig nemzedéktársa, Nagy László öccsének az írását olvasta el. Most is tudom, melyik volt az a vers, mert köze lett, belépője a meghívásnak, hogy egy másik írói és művészi társaságot megismerjek. S én ott azzal az Eötvös-kollégiumi szellemmel találkozhattam, melynek akkorra már a Ménesi úton híre maradt csak, bár én is Eötvös-kollégistának mondhattam magamat. A Bajcsy-Zsilinszky úti lakásban intellektuálisabb világ fogadott, mint amit akkor mi fiatal költők, írók ösztönösen folytattunk egymás közt, túl a kávéházi véletlenszerűségen, ahol nagy írók asztaltársa is lehettem. Itt nem a tekintély, hanem a közös megbecsülés számított, dacosan más volt a mérték ezen a politikai rendszertől elkülönülő szigeten. Itt a magyar kultúrából kitagadott művekkel ismerkedtek azok, akik maguk sem érezték otthon magukat az akkori Magyarországon. Úgy is mondhatnám, a legtisztább összeesküvésben vettem részt, amikor Schönberg zenéjét, Dylan Thomas versét hallgattam olyan baráti körben, ahol Kormos István, Lator László, Domokos Mátyás, Hernádi Gyula, Bozay Attila, Sárosi Bálint, a korombeliek s a még fiatalabbak megjelentek. 
      Attól kezdve sorolhatnám emlékeimet, de ő az idő hűséges rögzítője, már inkább az én időm egy részének históriása, sokszor az ő kiadott naplójából olvashatom ki, egy bizonyos esemény hogyan történt, s jobban megbízhatok benne, mint a memóriámban. Ha most éppen Fonyódon vagyok, olvasható valahai ideutazásunk Somlyó György csöpp Fiatján, s ha most együtt lehetek Lator Lászlóval, egyszerre az 1976-os Berzsenyi évforduló jut az eszembe, melynek tényei tüzetes leírásáért a naplót vehetném elő, hogy megújuljon bennem az a ritka vidámság, baráti hangulat, melyet alig éltem meg máskor. Annyira kellemes együttléte annyiféle költőnek ma már elképzelhetetlen. S Bandi vitt Bertók Lacit ötvenedik születésnapján köszönteni Vésére Csűrös Miklóssal is, s hozzásegített a somogyi falu és a Bertók-család szeretet-ajándékához. És ahogy most itt ülök Pomogáts Bélával, mint a Berzsenyi Társaság tagjai elmondhatnánk, mit jelentett Fodor András az egyesület életében. Jogot szereztünk általa arra a különös kettős állampolgárságra, mellyel somogyiak lehettünk, mint az idevalósiak. 
      E hirtelen adódó példákban a szolidáris, segítő embert próbáltam megidézni, s csak megemlítettem a költőt. S valóban, verseihez baráti szeretetén, a minden ügyet és gondot átmelegítő szívén keresztül jutok még most is el. Azt hiszem, tíz évvel halála után sem tudnék másképp a költészetéhez közelíteni, mert ha a művészet mélyén a megőrzés rejlik, ahogy ő is vallotta, akkor Fodor András személyének a megőrzésében rejlik műveinek befogadása, hatása rám. Ahogy a Bátyám citerál sírból jövő pengését máig hallom, s a Lengyeltótiban megidézett, szózenekarra komponált Bartók-vers újra zendül, s itt Fonyódon a Bach-fúgával imádott Teremtő megjelenik, „s bitangolt univerzumától / bennünket visszakér / az Örökkévalóval is csak / ez a halandó zene beszél.” A falusi udvarból, a pesti házból vagy a balatoni nádas mögül.