LATOR LÁSZLÓ 

A mindenre szomjazó 

Fodor András már akkor is érett költő volt, amikor, hat évtizeddel ezelőtt, az Eötvös kollégiumi felvételin megismertem. Tizennyolc éves vékony dunántúli fiú, első pillantásra lelkes, szelíd arcán fel-feltetsző keménység. A szelídséget és keménységet elegyítő, gyerekesen-ártatlanul dacos konokság volt (és maradt) megtartó ereje. Ez segítette divatok és politikák kényszerei és csábításai közt sértetlenül áthaladni. Jelleme és lírája épségét hibátlanul működő ösztönei óvták. Ha összevetem emlékezetemben olyan elevenen élő öregkori arcát a hajdanival, a lényeges vonásokban nem látok semmi változást. A szellemében sem: középiskolás diákkorában is írt naplót. Micsoda koraérett, biztos ítéletek emberekről, művekről, helyzetekről, politikáról! Már akkor is mindenre nyitott volt, azért békülhetett benne össze annyiféle ellentétes vagy ellentétesnek tetsző világ. Mindent elolvasott, mohón és módszeresen, amit kaposvári pallérozói kezébe adtak. De azt is, amibe csak úgy, véletlenül, belebotlott, s ezért-azért megkívánta. Minden ízével élvezte a vállalt feladatot. Éjszakákat olvasott át, érzékeny figyelemmel. A céltudatosan építkezők természetes mozdulatával illesztett helyére mindent egyre táguló szellemi hajlékában. Kitűzte, mit s mikor kell elolvasnia, filmeket nézett meg és vetett latra, elemezett szóban és szakszerű, remek esszékben, magánhasználatra, élőszóban, naplóban, nyomtatásban. Kiállításokra, hangversenyekre járt, Bartókról, Sztravinszkijről közzé tett munkáival a zenetudósok elismerését is kivívta. Szó, zene, kép, hogy őt idézzem, neki egyformán fontos, nélkülözhetetlen volt. Összehúzott szeme egy kivételesen fényérzékeny fényképezőgép pontosságával rögzítette a neki valamiért fontos részleteket. Ártatlanul járt-kelt a cseppet sem ártatlan világban, érzékelte „a szem, az ész mohó átlóiban” felvillanó tárgyait, magáévá hasonította, a maga és mások hasznára, tartalmas elemeit. Minden ízével, érzékével a foghatóhoz, tájakhoz, tárgyakhoz kötődött, azokból lombosodott ki olyannyira természetelvű költészete. Egy-egy kemény vonással, élénk színnel keltette életre a valaha látottakat. És a világ szívesen, kezesen költözött bele a verseibe, szinte önként költészetté rendeződött. Hol az az érzésünk, hogy Fodor András valami ellenőrizetlenül is megbízhatóan működő késztetésnek engedve választja ki a verset éltető valóságdarabot, hol meg az, hogy már-már túl éber szándék vezeti költő-mozdulatait. Ösztön és tudatosság szerencsésen összehangzó kettőse formálta szokatlanul változatos dallamait is. Szerette a nyers, szögletes prózai anyagot (verset tudott írni a 61-es villamosról), de a legköznapibb próza is alakot váltott, átlényegült egy eredendően lírai kedély párás légkörében. Mindig azt szerettem benne a legjobban, hogy megérezte és közvetítette „a sok nehéz anyagban” feszengő „lelkes lendületet”.  Hogy keze alatt újra testet öltött a valahai látvány, s túlcsapva látható dimenzióin, valami belső fénnyel kezdett világítani. Versei héján sok minden átsugárzik. A halálon is átnyúló ronthatatlan kötelmek melege. A maga körül, magában összefont sorsok késztető feszültsége. A közös eszményekre, alapélményekre épülő közösség hite. A példaképek, a mesterek életszabályul vállalt öröksége. És leginkább a mindig sóváran áhított, a zaklatott órák-napok zűrzavarán is átsejlő harmónia.