Ceruzával ír, mintha nem is írna, csak az
agya bozsogna, s ki-kiszaladnának a hangyák
néha a papirosra. Mintha könnyebb volna így
elkezdeni, sőt abbahagyni, s ha abbahagyná
mielőtt elkezdené, akkor se történne semmi.
Azazhogy alig valami, hullna az égi permet,
hallgatná, hogy az idő a fűtőcsőben perceg,
s miközben ceruzát hegyezne, vagy radírozna,
varjak szállingóznának a tavalyi hóra,
fekete tollak (?), billentyűk (?), betűnyomok (?),
s észre sem venné, hogy halott barátjával társalog.
Ladikok bukdosnak a víz remegő szarvacskáin,
mintha a pillanatot csak együtt hintáztathatná
Ábel és Káin, mintha a radírozás az írással
azonos jelentőségű volna, csak az igazság
kicsit előbb veszne a Balatonba.
Látod, a hamvas kavicsok, a föld, a parti szálfák,
a forgó néma dob az égen ugyanúgy kicifrázzák,
tavasz van, tavasz, mintha örökös, mint máskor,
a fölfoghatatlan, a sok-sok kis csavar
működik magától. Mintha a család, a barátság,
a versekbe emelt „privát” közösség,
megannyi gyönge kéz tartaná a világ gerincét.
Méreiek?, Tótiak?, Buzsákiak?, Fonyód?
Annyi csak, hogy az iránytű Londonban,
Indiában, mindenütt a szülőföld, Somogy? 

Hogy ceruzával, vérrel, a csupasz ujjaddal akár
a homokba írod: nem ismerek határt
a szeretetben… én… ugyanaz vagyok?
Tíz évvel a halálod után a nyitva hagyott Fonyódon
kapcsolgatom a villanyt a nélküled-veled folyosókon,
három évvel öregebben, mint te voltál a halálodkor,
de mint hét évvel fiatalabb öcséd, s örökké az adósod.
Kísérek egy fiút. Vagy engem ő?
Véletlen volt (?) El kell feledni (?)
Én fölkelek az elzuhant időből, örökké fogok égni.
Hallom a hangod, miközben zengeti millió dühödt
növénye fűnyelvét a rög, mintha a gyenge szálak
mondanák a jövőt. Mintha csak hallgatni,
olvasni kellene őket, vagy a te verseidet csupán,
hogy egymásra találjon, aki élni akar
húsz évvel(?), száz évvel(?) a halálod után.