Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 

KOVÁCS LAJOS 

„Európában senki sem tudja,
hogy létezünk…” 

A Limes 1956-os számának visszhangjai 

 

Komárom-Esztergom megye szellemi műhelyeinek termékei között a Limes folyóirat a negyedévente megjelenő periodikák közül való. Jellemzője továbbá, hogy szívesen tematizálja számait, ami gyakran tanulmánykötetté emeli összeállításait, s mert tudományos szemlének aposztrofálja magát, egy bizonyos állandó olvasói kört is remél, jó esetben meghatároz. Leginkább pedig mindez akkor igaz, ha a provincializmus veszélyeit messze elkerülik a témaválasztások és témaválaszok. Erre pedig adekvát példa a 2006. év 3. és 4. száma, mely – mi mással is foglalkozna? – 1956-ról faggatja körülöttünk Európát. 

Már csak az a kérdés, vetett-e fel új kérdéseket, s ad-e új válaszokat Virág Jenő főszerkesztésében, munkatársainak összefogásával a két részes összeállítás. 

A tudatosság, a „körüljárás” igénye már a tartalomjegyzékből is világosan körvonalazódik: az első kötet a szomszédok – jelentőségét sorrendiségében meghatározó – szerepét, hozzáállását, gúzsbakötöttségét vagy éppen kitörési kísérleteit veszi számba. A második „könyv” Nyugat-Európa felé fordul, néhány – a menekültek útvonalába eső és ott figyelemre méltó cselekvési programokat felmutató – országra koncentrálva. Mellette jut hely néhány személyesen megélt emlék megidézésére. Itt kap helyet a társadalom-, valamint az irodalomtörténész néhány észrevétele, magányos példaként pedig egy hazai 56-os könyv recenziója.  A tartalomjegyzék szemléje bíztató (tegyük hozzá: jeles hazai és külföldi szerzőgárdája miatt is), lássuk hát a remélt kérdéseket és válaszokat! 

Eörsi László bevezetésként publikált írása (A szovjet birodalom megingása) az elmúlt évtizedek megállapításait nem változtatja meg, legfeljebb árnyalja. Közismert tény ma már, hogy – bár megnyílnak lassan a levéltárak, de – „A Moszkvából kapott dokumentumok […] meglehetősen hézagosak, tehát nem kizárt, hogy a jövőben a még meglévő ’fehér foltok’ is eltűnnek”. Sem a magyar, sem a tizenkét évvel később csehszlovákiai beavatkozással kapcsolatban nincs új a nap alatt: a totalitárius szovjet rendszer megmutatta kíméletlenségét, antidemokratikus jellegét, a Nyugat pedig erőtlen kelletlenséggel asszisztált. Így is rés keletkezett a keleti tömb egységében, így is teljes az egyetértés, hogy a seb végül egyenes – bár hosszú – úton a rendszer kivérzéséhez, összeomlásához vezetett. A ’fehér foltok’ azonban egyelőre nem színeződnek. A Nyugat a status quót jobban félti a kis nemzetek sorsánál, a szovjet erődemonstráció sikeresen restaurálja a hatalmi helyzetet, Kádár tabutémává teszi évtizedekre 56-ot – ennyiben összegződik (közel húsz éve immár kimondhatóan is) mindaz, amit a bevezető tanulmány szerzője kérdéseinkre meg tud válaszolni. S felvázolja hozzá még egy Forradalmárok alcímű fejezetben két embercsoport: a (fegyveres harcot vívó) forradalmárok és a (civil erőként is megjelenő) forradalmi szervezetek, munkástanácsok közösségeit. Valamennyien a „rendcsinálás” (gyakran életét vesztett) áldozataivá váltak. Ebben az értelemben tények, adatok igazolják a hatalom legitimációjának évtizedeken át hangoztatott jogszerűségét – de ezt eddig is tudtuk (s elfogadtuk vagy elhallgatva egyetértettünk vele). Eörsi Lászlónak akkor sikerül olvasóját önvizsgálatra (netán ellenvéleményre) késztetnie, amikor kijelenti, hogy „1991-től kezdődően a magyar társadalom nagyobb része már inkább elfordult a forradalom emlékétől”. Provokatív mondat a „kié 56?” kérdésével megfejelve. De választ adni egy tíz évvel korábbi Fejtő idézettel már nem elég… 

   * 

Nem lehet célunk valamennyi tanulmány részletes boncolgatása. De tendenciákat felfedezni vagy ajánlani nem lehetetlen vállalkozás a sokfelől érkező „nemzetelemzések” alapján. S ha ehhez hozzátesszük: a szerkesztés jól elhatárolható (korabeli aktuálpolitikai okokkal is igazolható) „bokrokban” szembesíti az olvasót ’56 tanulságaival  – nem nehéz felfedezni ezeket a tendenciákat. S mert évtizedek hallgatása és halogatása után vagyunk, s mert a tudományos emlékezet és emlékeztetés sem úszta meg torzítások és torzulások nélkül ezeket az időket, a Limes összeállítása sokkal inkább lehet az emlékek és élmények nélkül maradt nemzedékek szöveggyűjteménye, az ellentmondások és tisztázandó kérdések megválaszolásához vezető bonyolult folyamatok megértést segítő, tényközlő eszköze. Ez sem kevés (ha még van érdeklődés a szándék iránt). 

Meghatározó írás ebből a szempontból Murber Ibolya Ausztriát mint szomszédos, befogadó államot bemutató, érzékeny elemzése. Nem az persze a kérdés, hogy főszereplője volt-e a szomszédok között az eseményeknek, hanem ahogyan ezt éretten és egységesen megélte és vállalta ez a társadalom. Murber világosan értelmezi az osztrákok helyzetét: egy éve vonultak ki a szövetségesek (a Szovjetunió is!) területéről, semlegességet vállaltak a függetlenségért (mi helyzetünknél fogva ezt szabadságnak fordítanánk) cserébe. Ebben a helyzetben – s a fentebb már vázolt általános nyugati kelletlenség és idegesség figyelembevételével is – különösen felértékelődik a ausztriai magatartás. A tanulmányok tükrében bátran kimondhatjuk: Ausztria máig ható példája maradt a nemzet és a politika mozgásterének csaknem pontos átfedhetőségének. Az államiság útján haladva képes volt a két hatalmi harcot vívó (bár éppen nagykoalícióba kényszerült) párt is egységesen fellépni a „magyar kérdés”- ben.  Képes volt a nagyhatalmak előtt és helyett megszólalni és cselekedni. S ha külső és belső rágalmakkal illették is semlegességének állítólagos felrúgásáért, olyan morális egység jellemezte ezt a fellépést, hogy el tudták fogadtatni és le tudták „vezényelni” kényes politikai-emberiességi feladatukat. Ha megközelítő adataink vannak a forradalom utáni veszteségekről, a menekültek (nemek, osztályok, rétegek stb. szerinti) arányairól, azt ugyancsak az osztrákok szervezett és tisztességes ügyintézésének, humanitásának köszönhetjük. (A legfagyosabb időkben sem szűnt meg a két nemzet közti kapcsolat, sőt rivalizálás – lásd: sportkapcsolatok! –,  s ez aligha választható el a forradalom iránti érzékenység itthoni tiszteletétől.) Murder Ibolya érdeme, hogy a megközelítő statisztikai tények mellett feltárja a politikában és a családok mindennapjaiban azokat a mozgatórugókat, amelyek ezt az egységes, problémáktól terhes, mégis fenntartott egyensúlyt jellemzi. Ausztria kancellárja már október 26-án ki meri jelenteni a parlamentben: „a semlegesség csak az államot kötelezi, nem az egyes állampolgárt”. Ez a bátorság vezet Murder végső következtetéséhez, amikor a Szovjetuniót a harci vérontás befejezésére meri felszólítani Ausztria: „E merész politikai tettel az osztrák típusú semlegesség (jellemzői: külpolitikai aktivitás és humanitárius segítségnyújtás) egyértelműen eltávolodott a svájci típusútól (külpolitikai passzivitás és humanitárius segítségnyújtás).” Ez az osztrák magatartás ment meg mintegy 190 ezer menekültet, akik jórészt átutazó vendégei ugyan a határt nyitva tartó szomszédoknak, de türelmes (szükség volt rá) befogadók és humánus közvetítők voltak, bármilyen szerepet kért tőlük a történelem. És még egy érv a voralbergi történész alapos és mély emberismeretére: szembesít bennünket az osztrákok megélt 56-os emlékeivel, máig élő szereplőivel, az 56-os magyarokkal „személyesen megélt történelem” létezésével. „A magyar 56 Ausztriában a kollektív, kulturális emlékezet része” – és ez több, mint historikus gesztus egy történelmi közösségvállalásban. Ez tisztánlátásunkhoz megkerülhetetlen ismeret! 

   * 

A Nyugat más országairól éppen ez a következtetés mutatja meg a kontrasztokat. Svájcra utaltunk már az osztrák semlegesség eltérő példájával. Franciaország erős kommunista pártja külön történet ezen az 56-os tablón. Mint befolyással bíró, erős politikai szervezet, nem kerülhette el, hogy a támadások célpontjává váljon, s mert érvrendszere (a magyar forradalom kirobbantói és vezető fasiszták) már elfogadhatatlanná vált a francia közvélemény számára, a szovjet beavatkozással hatalmas népszerűségvesztést élt meg a baloldali tömörülés. 

A hollandiai visszhang sem érdektelen magyar szempontból. A megosztott társadalom metaforikus, 4 oszlopos képe erősen átrendeződik a magyar események hatására. A távolság és a több évtizedes hazai csend a hollandiai tömegmegmozdulásokat ugyanúgy feledésre ítélték, mint a holland politika váratlan döntését arról, hogy az olimpiáról hazarendelték sportolóikat a szovjet beavatkozás hatására. (Ilyen lépésre csak Frankó Spanyolországa vállalkozott rajtuk kívül.) 

S bár általában a hivatalos politika a jelzett nyugati országokban óvatosan követte a nagy szövetségesek (elsősorban az USA és Anglia) visszafogottságát, a lakossági megmozdulások (a francia és holland városokban különösen) tömeges és dühödt reakciókat váltottak ki a jelenlévőkből. Tudjuk-e ma még érzékeltetni az akkor élt, de még inkább az azóta született nemzedékekkel ezeknek a demonstrációknak a jelentőségét? Őrzi-e az emlékezet a civil és egyházi szervezetek hatalmas értékű gyűjtéseit, szállítmányait, vagy a befogadás-átutazás idején tapasztalható összefogást, segítőkészséget? Gaál Enikő, Catherine Horel vagy Tréfás Dávid a szolidaritás ma már kevésbé emlegetett, a köztudatig talán el sem jutott tényeivel világít meg a távoli Nyugat civil együttérzéséből elfelejtett tényeket. Abban például minden nemzet dicséretesen kerülte a bürokrácia útvesztőit, hogy a menedékjog kiadását merev szabályokhoz kösse. Tízezrek érdeke és átmeneti nyugalma múlott azon, hogy a menekültek helyet találjanak, vagy – immár a választás demokratikus jogával élve – tovább indulhassanak új hazát remélve. A kor sajtója pedig ma is kiváló kutatási terepe ennek a hangulatnak, s ez lélekben erősíthette (ha már itthon nem tudhattunk is róla) földönfutó honfitársainkat. 

Ezek a Limesben megfogalmazott nyugati válaszok 1956 kérdéseire. Tudott vagy sejtett, ám a köztudatban kevésbé meggyökeresedett tények, amelyekről – az 50. évfordulón – már nemcsak kötelesség beszélni. Történeti tényként történettudományi, tankönyvi evidenciává kellene válniuk. 

*

Azt hihetnénk, hogy a „keleti tömb” egységét nem bomlasztotta a hivatalos politika és a civil lakosság közötti megfontolásbeli különbség. Ehhez képest az összeállítás éppen ebben a régióban mutatja ki a magyar 56 hatásának bonyolultságát, helyenként irracionális, másutt groteszk belső feszültségeit. A magyar események látszólag felkészületlenül érik a szocialista országok pártvezetéseit – s ez már önmagában képtelenség. Hiszen volt már az elmúlt években több megmozdulás (lengyelországi, kelet-németországi zavargások, az SZKP XX. kongresszusa Sztálin megbélyegzésével, rehabilitációs kényszer a kivégzett párttársakkal szemben stb.). A bonyolult viszonyok azonban éppen az egység hiányában keresendők – s erre különösen Hamberger Judit csehországi helyzetképe mutat rá élesen. A magyar történések minden kelet-európai (szomszédos) nemzetből gyanakvást váltanak ki, de nemcsak a magyar változások félelme vezeti tekintetüket. Csehországban a legmeghökkentőbb ez a helyzet: a kitelepített szudéta-németek miatt félelemmel tekintenek a két Németország esetleges közeledésére, délen szlovák „testvér-nemzetük” esetleges autonómiatörekvésére, még távolabb a jugoszláviai Titó tekintélyére – miközben élvezik a szovjet rendszer teljes bizalmát, életszínvonaluk viszonylagos emelkedését, társadalmukban semmiféle ellenállási hangulat… Erre majd 12 év múlva érik meg az idő. 

A szlovákságot ugyanekkor még kísérti a szovjet deportálások emléke, a magyar irredentizmus ébren tartott veszélye, s ehhez némi féltékenység is hozzájárul a nemzettárs cseh lakosság magasabb életszínvonala, megszállást nem ismerő háborús győztes szerepe miatt… A csehszlovák kommunista hatalom semmiféle engedményeket nem tesz, mert ilyet a közvélemény nem követel tőle, az NDK-s erőtlen próbálkozásoknak pedig legfeljebb a szóban megfogalmazott ellenállását kell „rendezni”, amit a börtönök, internálótáborok és a csekély számú sikeres nyugatra szökések fejeznek be. Szlovákia Trianon békéjét félthette a magyar határ mentén, s viszonylagos (államon belüli) önállósággal reagálhatott a magyarországi eseményekre: a magyar sajtó betiltásával, határainak fokozott őrizetével. Ugyanakkor a szlovákiai magyarság a bizalmatlanság itteni célpontjává vált. 

De látnunk kell, hogy számos közös elemét mutatják ki a tanulmányok a magyar forradalom lejáratásának. Főszereplője a sajtó, amely az ellenforradalmár fasiszták rémtetteiről folyamatosan tájékoztat, s – természetesen – ellenőrzött, pártvéleményt tartalmazó tudósításokat ad közre. Tömeges nyilatkozatok látnak napvilágot, elítélve a magyarországi eseményeket, de nem ritka a megfélemlítés. Mindezekkel szemben olyan közös elemét is látjuk a forradalom hatásának, hogy a környező országokban is vitafórumok alakulnak, kritikus hangon bírálják a kialakult helyzetet, követelések fogalmazódnak meg, s mindezek főszereplői itt is elsősorban az egyetemisták, illetve az értelmiség. (Az is közös, hogy későbbi sorsuk ismét a börtön, internálótábor, vagy a menekülés.) Hiányoznak azonban a fegyveres felkelések (vagy csírájában elfojtják őket), a véres események, a nyílt összecsapások, a szovjet tankok . Simon Attila Dél-Szlovákiában összegzett kutatásai nem mondanak ellent a cseh tapasztalatoknak, s ez is érzékelteti a látszólagosságát a két nemzet egymástól független létének. Mindebben a helyi magyarságnak nem jutott más szerep, mint a szimbolikus cselekvés (himnuszéneklés, gyászszalag viselése, emlékmű-koszorúzások), amiért aránytalanul súlyos büntetésekkel sújtják őket – de így is „volt miért büszkének lenni a magyarságukra”. 

Külön fejezete 1956 következményeinek a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulása. Terhelte ezt egyrészt a világháborús újvidéki „hideg napok” és a bácskai „vérbosszú” közeli emléke, a sztálini idők Titó-ellenessége szocialistatábor-szerte, számos 56-os magyar menekült sorsának alakulása, s legfőképp Nagy Imre elrablásában a felelősség kérdése. Murber Ibolya ezúttal is lenyűgöző adatközléssel teszi követhetővé a menekültekre váró megpróbáltatásokat, tényszerűen ismertetve mintegy húszezer honfitársunk további életének jugoszláviai esélyeit. Tanulságos fejezete ez az összeállításnak, hiszen a különutas szocializmus ezúttal is megtalálja a maga sajátos megoldásait. Az ausztriai és jugoszláviai táborok nem azért hasonlítanak, mert azonos szerző ír róluk. Ám éppen ez segít megérteni a hasonlóságok ellenére a különbségeket is, amikor megfontoljuk a továbbmenekülők és repatriálók arányát, vagy a várakozási idők közti eltéréseket, a táborpszichózis azonos tüneteit stb. Murber Ibolya mutat rá a győztesek propagandájának hamisságaira, amikor a munkások, vagy a fiatalok arányával érzékelteti az országot ért veszteségeket, s a (legendásan makacs) tények számos rágalmat visszautasítanak. 

Peter Vodopivec szlovén szemmel ugyanehhez a jugoszláviai konfliktushoz új mozzanatot kapcsolt, amikor hosszú sajtófigyelőjét így zárja: „a jugoszláv vezetők támogatták azon törekvéseket, amelyek Magyarországot – amint ők gondolták – ’a jugoszláv út’ felé vezetik.” Amint többpártiságról esett szó, képesek voltak a korábban elutasított szovjet intervenció és Kádár János hatalomátvétele mellé állni. S ezt „nem csupán a szovjet nyomás miatt fogadta el (Tito), amint azt a jugoszláv történetírás sokáig állította…” Nem kis árat fizettek döntésükért: csalódniuk kellett ismét a szocialista táborban is, Kádár Magyarországában is, ami hosszú időre ismét fagyossá tette a viszonyt a térségben. 

Ugyanez a térség – ismét más nemzetiségi alapról – a horvát sajtótükörben Sokcsevics Dénes gyűjtésében szólal meg. Látnunk kell: a délszláv sajtó sem a teljes jugoszláv, sem a teljes szocialista régió hangütésétől nem tud(hat) különbözni. Várakozásunk elsősorban a nyugati horvát emigráció iránt táplál reményeket. Történelmi együttélésről, azonosságtudatról, egymás értéséről végre olyan megközelítésekre találunk, amilyenre eddigi „forgolódásunk” során nem számíthattunk környezetünkben. (Akár külön kötetet is érdemelne valamennyi szomszéd emigrációjának sajtója – de most elégedjünk meg ezzel az eggyel.) A müncheni és a Buenos Aires-i horvátok őszinteségében nincs okunk kételkedni, természetes módon „Horvátország függetlenné válásának szempontjait is figyelembe véve tekintenek a magyar szabadságharcra”. Pátoszuk valódi érzelmeket takar: „Magyar hősi eposz… heroikus és mártír nemzet… az USA történelmi szégyene… a kommunizmus gerince megroppant… Titóról is lehullott a lepel…” és hasonló, azóta már nem vitatott igazságaik után nemcsak szolidárisak a magyar forradalommal, de el is siratják azt. Nem kell vitába szállnunk a szerzővel, amikor ezt mondja: a horvát emigránsok „a magyar események történelmi jelentőségét helyesen ismerték fel” még akkor is, amikor „a politikai ésszerűség fogalmát” tárgyalták. 

Terjedelmi korlátaink csak szűkös észrevételekre kényszerítenek, amikor a személyiségek megélt élményeit ajánljuk az olvasó figyelmébe. Stefano Bottoni bolognai történész egy fantasztikus irodalomba illő témát dolgoz fel „Szoboszlai Aladár forradalma” címmel, Románia, Erdély elképesztő összeesküvésének szálait bogozva. Egyet kell értenünk vele, amikor ezt mondja: „Sz. A. konspirációja társadalmi cselekvésről vall, s e tényt – tekintettel a román kommunista diktatúra zárt légkörére – figyelemreméltónak tartom.” Alighanem a két kötet legképtelenebb, ezzel együtt legkonzekvensebb lázadásáról kapunk megdöbbentő krónikát. 

Alekszandr Sztikalin orosz levéltárak titkait fedi fel előttünk – sajátosan. Két szellemóriás, a később Nobel-díjas fizikus, Lev Davidovics Landau (szűkebb körben mondott) KGB-s (fel-) megjegyzéseit és Szergej Szergejevics Dimitriev történész professzor naplóját bocsátja rendelkezésünkre egy hétköznapi tétel igazolására: Moszkvában sem volt teljes az egyetértés a magyar forradalmárok megítélésében. Csak kiragadni tudjuk (kedvcsinálóként) a morális ítéleteket: „…fekete vasárnap … szégyen orosznak lenni… ennek a rendszernek a békés úton történő felszámolása általában véve az emberiség sorskérdése…” A tömeges agymosás kész ideológiai kliséivel szemben ilyen naplókban, ilyen gondolatok között megmártózni fél évszázad távlatában is felemelő érzés. 

Sergio Perucchi olasz fotós pedig mindenkinél személyesebben, a helyszínen éli át a mindennapok borzalmait úgy is, hogy szemtanúja lesz nem egyszer, amikor „a Pál utcai fiúk a halálba mennek”. Az ő lejegyzett beszélgetéseiből való recenziónk címadó, megrázó, mégsem igaz jelmondata is. 

Egy szemle nem tehet kivételt. Most mégis csak jelezzük: az összeállítás néhány darabja már több is, kevesebb is a választott szerkesztői szándéknál. Tóth Eszter Zsófia a nők 56-os szerepéről – visszafogott emancipációs lendülettel – talán annyit sem tár fel, amennyit már kezdünk tudni ebben a témakörben. Pedig ismeretlen adatokat is közöl. (Ezért Murber Ibolya ausztriai statisztikáihoz érdemes leginkább hozzáolvasni.) 

G. Kovács László Milan Kundera esszéiben kutatta fel a totalitárius diktatúra motívumait, eszmei síkra, s még inkább a csehszlovákiai forradalom felé terelve olvasói figyelmünket. 

Nem érdektelen olvasmány a Nagy Imre-per dokumentumközlése sem, s (ismét) „hozzáolvasható” az előbbi Kundera-tanulmányhoz, hiszen olyan dokumentumot ad közre, mely a csehszlovákiai események idején jelent meg, nagy megrökönyödést keltve a magyar politikai körökben, számunkra már egészen más üzenettel, mint a maga korában. 

Végül Szilágyi Imre Forradalom a Dunántúlon címmel A vidék forradalma, 1956 II. kötetét méltatja, kissé magányosan és idegenül ebben a közegben. 

Ne titkoljuk: nem minden várakozásunkat teljesíti a Limes két kötete. Talán terjedelmi, talán szerzőt nem találó szerkesztői korlátokkal magyarázható hiányérzeteink (hol a nyugatnémetek, az amerikaiak, angolok, ausztrálok? stb.) ellenére mégis azt érezzük: egymás mellett és egymáshoz viszonyulva egy csaknem teljes montázst ragasztott tablónkra a kutatás. Ötven év múltán – s leginkább az utóbbi másfél évtizedre hagyatkozva – ez mégsem elég, miközben nem is kevés. Fontos, de még távol áll a pontosságtól. Ugyanakkor rálátásunkat – nemzedékek tisztánlátását – erősítő szöveggyűjtemény, ajánlásunkkal nyomatékosítva. 

De komoly aggodalmunkkal kiegészítve: az évforduló után lesz-e folytatása és nagyobb teljességre törekvő munkakedve a kutató és szerkesztő gárdának? Pedig a szellem a palackból már kihajolt, és elárulta, mennyi mondanivalója maradt még…