Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 
GYŐRFFY ÁKOS 

A kertben 

Danyi Zoltán: Gyümölcsversek 

 

Isten háta mögötti költészet. Ez a mondat jutott eszembe most, a verandán ülve, ahogy Danyi Zoltán könyvét harmadszorra is elolvastam. Letettem a könyvet az asztalra, egy tál őszibarack mellé épp. A darázs, aki addig egyik barackról szállt a másikra és a sérült példányok nyílt sebeiből lakmározott, azonnal átrepült a könyv borítójára, körbejárta rajta az illusztrációt (Bukta Imre Kora tavasz című litográfiája), aztán inkább visszatért a gyümölcsökre. Láthatóan jobban érdekelték a barackok, mint a Gyümölcsversek

Isten háta mögötti költészet, ezt motyogtam magamban. Először nem tudtam, miért. Nem is érdekelt igazán, csak maga a mondat, a mondat ízében volt valami, ami nem hagyott békén. Hogy ez most sértés vagy dicséret, vagy egyik sem. Aztán rájöttem, hogy egyik sem. Egy – részemről – tárgyilagos megállapítás inkább. Mivel Danyi Zoltán tényleg Isten háta mögötti költő. Nem is elsősorban földrajzi értelemben. Merthogy zentai illetőségű, és hát, valljuk be, ha körkérdést intéznénk az „utca emberéhez”, egy budapesti utcán mondjuk, hogy mondják már meg, hol van Zenta, az eredményt illetően nem lehetnének kétségeink. De Isten háta mögötti abban az értelemben is, hogy nem látszik. Nem látszik azon a horizonton, amelyen oly sokan szeretnének látszani, még ha csak pillanatokra is. Legalább tenni egy kört ezen a horizonton, istenem, legyen hosszú cigarettaszipka lazán az ujjak között, boa, cilinder, nagyzenekar, miegymás, ahogy kell. Ez az a horizont, amelyen nem nagyon látni Danyit, és milyen jó, hogy nem látni sehol. 

Danyi kedves szerzője Hamvas Béla, vagy tán több is neki Hamvas, mint kedves szerzője. Aki Hamvast komolyan veszi, nem is éri be ennyivel. Hamvas kifejezésével élve ez az „istenhátamögöttiség”, ha komoly szándékból és nem sértettségből fakad, ha elemi igénye ez valakinek és nem kényszerszülte állapot, akkor nevezetes névtelenség. Danyi Zoltán könyve a nevezetes névtelenség naplója. 

A könyv tere egy kert, vagy inkább a kert. Ebben a kertben történik minden, és történik az is, ami nem történik meg. Ez az utóbbi, tehát az, hogy mi nem történik meg, nagyobb hangsúlyt is kap a kötet verseiben. Danyi ebben a nem-történésben párbeszédet folytat egy hajdanvolt „kollégával”, a 18. századi japán szerzetes-költővel, Ryokannal. A könyv mottója is egy Ryokan-idézet: „Soha senki nem talál ide/ Legfeljebb csak ki eltéved”. Aztán még további hat, mindig a lap alján, jól láthatóan elkülönítve Danyi verseitől. Az amúgy sem terjedelmes könyv ezektől az idézetektől valamiféle személytelen jelleget is kap, ami érezhetően tudatos döntés eredménye. Mintha Danyi nem akarná, hogy róla szóljon, miközben persze csakis őt látni a versekben. Danyi Zoltán könyvének Ryokan a társszerzője. 

Csak zárójelben, de erről eszembe jutott a haiku (az európai és észak-amerikai haiku) mélységes problematikussága. (Lásd a Modern nyugati haiku című antológiát, Orpheusz Kiadó, 2005, Terebess Gábor fordításai.)  A Gyümölcsversek nagy részét ugyanis haikuszerű versek alkotják. Nagyon ritkán olvasni jó haikut, annak ellenére, hogy feltűnően divatos formává vált az utóbbi időkben, feltűnően sokan írnak vagy írtak haikukat. Ezeknek a verseknek a zöme (mármint a fent említett antológiában szereplőké) azonban inkább csak haiku-imitáció. A haiku, első ránézésre, a legegyszerűbb formának tűnik, miközben szerkezete egyszerre óriási teherbírású és rendkívül törékeny. A látszat csapdájába, mely szerint haikut írni könnyebb, mint mondjuk egy szonettet, jól láthatóan a legtöbben belezuhantak. Üdítő kivételként említeném meg Babics Imre A Kék Ütem Lovagrend című kötetét (Magvető, 1989, ma már szinte beszerezhetetlen), amelynek mintegy fele haikukból, mégpedig erős és gyönyörű haikukból áll. Zárójel bezárva. 

És ilyen üdítő kivétel, érzésem szerint, Danyi kötete is. Főleg azért, mert érezni a verseken, hogy valódi tétjük van, hogy van mögöttük súly, a szerző teljes súlya, hogy nem csak „eljátssza a haikut”, nem csak „úgy csinál, mintha”, és majd szépen beveszik az erre fogékonyak, hanem hogy számára tényleg a haiku és a haiku-szerű, kicsit hosszabb versek az autentikus forma, amelyen keresztül beszélni tud: „maholnap szép nap lesz majd/ vadul rohannak felettünk az ég lovai/ és a földet ütjük homlokunkkal” (Cím nélkül 5.) –  például így. 

Tehát a kert. Mintha egy évszázados vidéki ház megfelelően elhanyagolt kertjében történne minden. Aki töltött már el kertben egész napokat, tudni fogja, miről beszél Danyi. „Alig érthető konokság/ Ahogy az ágak virágoznak./ Évről évre. Minden tavasszal.” (Évről évre). Vagy: „Csak az látja, kinek elsőre feldereng./ Vastag ágak közt királyi trón./ Nem teszek semmit, szótlanul ülök./ Levelek rostálják a napot.” (Cseresznyekorona). A kert átmenet a természet és az emberi világ között. Még nem az, már nem az. Az ember, ha sokáig időzik egy kertben, ha elücsörög a gyümölcsfák alatt vagy a málnabokrok között, ebbe az átmeneti térbe kerül. „Türelem kert./ Kiürült szekrény./ Várakozás táj./ Egy út végén.” (Birshez ér). A kertben töltött idő másképp telik, mint a kerten kívüli idő. Pontosabban a kertben nem az az idő telik, mint máshol. A kert ideje mélyebb, tapinthatóbb. Az érett gyümölcsök teste jelképezi a kerti időt, ahogy lassan, a szemnek szinte láthatatlanul elnyerik végső formájukat, kiteljesednek, kitöltik a számukra rendelt teret. „Egy tűszálaktól szőrös gally/ gyümölcsbe nyíló sóvárgása-/ Minden megismételhetetlen.” (Málna). A gyümölcs minden, a gyümölcs a legtöbb, ami elérhető. A teljesség érzete az érett gyümölcs látványában, és benne az út szimbolikája, amely mind a keleti (elsősorban japán és kínai), mind a nyugati kultúrában oly fontos szerepet tölt be. Ripeness is all – mondja Shakespeare. Az érettség a legtöbb, a legfontosabb, az érettség minden. A gyümölcs útja a helyes út, tanulni kell a gyümölcstől. Danyi Zoltán könyvének egyik erénye, hogy rendkívül szemléletesen tudja érzékeltetni azt a párhuzamot, amely a gyümölcs útja és az ember útja közt vonható. „Kiválasztani egy fát,/ egyet a sok közül, és leülni alá,/ szemben a hajnali éggel;/ kiválasztani a fán egy gyümölcsöt,/egyetlen szemet, és figyelni,/ mögötte az éggel,/ várni, hogy mikor hull le,/ mikor válik el örökre az ágtól,/ amely gyümölccsé érlelte;/ azután hazamenni/ és megszabadulni egy időre.” (Terv). Megszabadulni. A megszabadulás vágya, az üresség elérése a cél. Megérni. A feladatot, amit kiszabtunk magunkra, vagy ami kiszabatott számunkra, elvégezni, aztán megszabadulni, feloldódni és eltűnni. Ez a „program”, a gyümölcs programja, a gyümölcsé és az emberé, ez a buddhizmus és a tao programja, és végső soron a kereszténységé. És persze Danyié is, azzal a különbséggel, hogy számára a megszabadulás még csak ideiglenes állapot lehet: megszabadulni egy időre. Azonban ez sem kevés. Aki tapasztalta már, hogy milyen az, amikor negyedórákra, félórákra kívül kerül az „ügymeneten”, elsüllyed benne minden, ami szorongással vagy akár boldogsággal tölti el, ismeri ezt az állapotot. Valami egészen egyszerű, elemi vágy van kimondva, kifejezésre juttatva ebben a könyvben. Egészen egyszerű, puritán, szikár eszközökkel, szinte eszköztelenül. Semmi költői bravúr, semmi álca, semmi szemfényvesztés. „Vadszilva a kiskanálon,/ őrzi az egyensúlyt./ Lepattognak az álarcok,/ a hajnal majd lesújt.” (Vadszilva) Szinte mondóka már,  rigmus. 

Azért van itt valami más is. Az is van még, amitől Danyi kötete mégsem illeszkedik egészen a keleti tradícióktól áthatott irodalomba. Amit művel, az jellegzetesen európai haiku, ha van ilyen egyáltalán. Miért ne lehetne. A személyességet tudja úgy becsempészni a versbe, a keleti formába és a keleti vers-térbe, a személyességnek/személyiségnek azt a csak a nyugati emberre jellemző bizonytalanságát és kiábrándultságát, amit, jobb híján, európai haikunak nevezek. Hasonló pozíciót vesz fel, mint Krasznahorkai az Urgai fogolyban és az Északról hegy…-ben. Itt áll egy érzékeny, finom és magas, sérülékeny vagy már így vagy úgy sérült egzisztencia, vállán az európaiságnak, a nyugati kultúrának minden súlyával, vagy inkább a nyugati kultúra romjai között, és elkezd keletiül beszélni. De ebben a keletiül beszélésben sem tud nem-európai nyelven beszélni. Ugyanazt mondja, mint eddig, csak másképp, a hangsúlyok és a súlypontok kerültek máshová. „Nem tud kicsorbulni, bár színültig tele, / egy falevél billenésére is lüktet, ég, reped –/ mind sűrűbb és egyre nehezebb/ megkövült kín, nincs rá gyógyszered.” (Rossz napok). Érezhető, hogy japán vagy kínai költő nem írhat le ilyen sorokat. Ez jellegzetesen európai vers, és mégis van benne valami nem európai. Ennek a „kevercsnek” egyelőre nem látni a végét. A kérdés, hogy hová vezet az, ha valaki európai, tehát szükségképpen törött, mondhatni kafkai vagy becketti pozícióban áll, azaz megszakadt a transzcendenssel való kapcsolata, de eszeveszetten vágyik arra, hogy ismét helyreállítsa a kapcsolatot, másképp, mert ugyanúgy már lehetetlen. A végzetes törés után lehetséges-e az újrakezdés. Erről a számomra mindenképp rendkívül izgalmas és fontos fordulópontról tudósít Danyi Zoltán. „Madár, fakérgen lekúszó napfény –/, nem lehetetlen, az árnyék földet ér./ Sohase tudod meg, ki tette.” (Rejtély). Soha nem tudom meg, azt viszont tudom, hogy valaki tette. Ezek után talán felesleges is tovább küszködni azzal, hogy az ember megnevezze. Valószínűleg nincs is neve. Ez már nem a költészet dolga, és Danyi óvakodik is bármiféle kinyilatkoztatástól. 

Danyi Zoltán negyedik kötete és egyben második verseskötete szerves folytatása vagy inkább redukálása, tömörítése előző (Átcsúszik kékbe, Forum Kiadó, 2003) kötetének. Ezzel a kötettel eljutott egy olyan nyelvig, egy olyan kifejezésmódig, ahonnan nehéz továbblépni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy tovább kell lépni. Miért kéne elhagyni a kertet, miért kéne kilépni a kertből. Miért kéne elmozdulni onnan, amikor „A fa árnyéka a végtelenben kezdődik” (Cím nélkül 7). Egy kert végső soron bejárhatatlan. Újabb és újabb felismerésekre ad lehetőséget minden növénye, minden árnyéka. Minden megtörténhet még, a túlérett gyümölcsök a fűben rothadásnak indulnak, visszatérnek a talajba, a fák lombja megsárgul és lehull. Kezdődik minden elölről, ugyanúgy másképp. (zEtna, Zenta 2006