Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 
VADERNA GÁBOR 

A Thurzó-ügy 

Egy katolikus botrány a hatvanas évek szocializmusából* 

 


Nagy botrány lesz belőle. Ezt üzente a gépírónő Thurzó Gábornak, amikor az 1965-ben Svédországból részletekben hazaküldte A szent című regényének kéziratát.1 

És botrány lett belőle. Vagy legalábbis „ügy”.2 

A regényből és a regény nyomán született színdarabból (Az ördög ügyvédje) együtt.3 

Persze vannak kis botrányok és nagy botrányok, van, amivel még a világsajtó is foglalkozik, van olyan botrány, amelyről a vita résztvevői szeretnék elhitetni, hogy botrányos álláspontok küzdenek egymással, s olyan is, ahol éppen ők tagadják ezt, van olyan botrány, melyet máig emlegetünk, s van olyan, ami nem is dereng, van olyan, amelyikre emlékezni akarunk, s van olyan, amit szeretnénk elfelejteni. Egy biztos: a botrány mindig tanulságos. 

A Thurzó-ügy voltaképpen katolikus belügy maradt a szocializmust építő kádári Magyarországon. Nem vert fel nagy port, nem cikkezett róla a Népszabadság, még az irodalmi közéletben is csak hellyel-közzel volt érzékelhető a katolikus széljárás, nem beszélt róla Kádár János, pedig ekkoriban nem egyszer beszélt a vallásról, a hitről és a szocialista út folytatásáról. S ma már az akkori katolikus nyilvánosság érdeklődése is felmérhetetlen: az Új Ember hetilapban 1966-67-ben volt egy kisebb disputa, amit hamarosan alaposan megvizsgálunk, Thurzó maga többször beszámolt arról, hogy névtelen, gyalázkodó levelekkel árasztották el,4 s arról is érkeztek beszámolók, hogy a regény hatására ismét egyre többen jártak ki „a szent”, Isten szolgája, Kaszap István sírjához Székesfehérvárott.5 Ma már felmérhetetlen e botrány mértéke, nem tudjuk megszámolni a virágokat Kaszap István sírján, nem tudjuk megnézni, hogy tényleg többen kijártak-e, nem tudjuk, hogy hány katolikus vette elő a szekrényből a negyvenes évek eleje óta titkon őrizgetett, nejlonba csomagolt fonáldarabot, ami alá ékes kézírással ezt rótták: „Egy darab Isten Szolgája Kaszap István reverendájából.” S végül, ha a regényt olvassuk újra – ezt is meg fogjuk tenni –, akkor sem leszünk sokkal bölcsebbek, hiszen a szöveg értékeivel és hibáival együtt a mai olvasó számára nemhogy nem tűnik botrányosnak, de még csak sikamlósnak vagy pikánsnak sem neveznénk. 

Maradnak tehát a kérdéseink: Miről is szól voltaképpen a Thurzó- ügy? Megtudhatunk-e valamit a hatvanas évek katolikusairól? S választ kaphatunk-e arra a kérdésre, hogy miért oly nehézkes manapság A szent olvasása? Hogy ezekre a kérdésekre válaszolhassunk, több úton is elindulhatunk. Megnézhetjük a regény fogadtatásának történetét, megvizsgálhatjuk a katolikus egyház korabeli helyzetét, a zsinati szellem és az egyházakkal való kádári kiegyezés hatásait, nyomon követhetjük Thurzó hirtelen népszerűségét és gyors alászállását is, s végül – de nem utolsó sorban – nem árt, ha a regényt is elolvassuk. De talán kezdjük azzal, hogy ki is volt valójában Thurzó Gábor. 

Thurzó Gábor, akit a Nyugat harmadik nemzedékének alkotójaként szokás számon tartani, holott mindösszesen négy rövid értekező írása jelent meg a legendás folyóiratban,6 a háború alatt a katolikus Élet szerkesztője, majd a Vigilia munkatársa, a kérészéletű Ezüstkor egyik alapító szerkesztője, később főként dramaturgként, forgatókönyvíróként dolgozik színházakban, a televízióban. A szent című regénye előtt már számos könyve megjelent, első regényeit – még a háború előtt és alatt – széles körben recenzeálták a Napkelettől a Nyugatig, a Vigiliától a Protestáns Szemléig, a Nemzeti Újságtól a Népszaváig, a háború után azonban mintha ez az ígéretes pályakezdés nem teljesedhetett volna be – bár némi malíciával azt is feljegyezhetjük, hogy a nemzedéktárs és barát Rónay György minden egyes könyvét recenzeálja a Vigiliában. Végül A szent hoz áttörést írói pályáján, mely nemcsak megbíráltatik voltaképp majdnem az összes irodalmi fórumon, de elemző tanulmányoknak is tárgyává válik, Thurzó József Attila-díjat érdemel ki, úgy tűnik a pályája csúcsára érkezett. Az érdeklődés azonban nem tart sokáig, s bár egymás után megjelenő műveinek olvasottságáról nem állnak a rendelkezésünkre adatok, a kritikai visszhangjuk mindenesetre látványosan esik vissza, s ezentúl – Rónay György egy 1968-as kritikáját leszámítva7 – Thurzó műveit már a katolikus sajtó sem szemlézi. Igaz, hogy Rónay György fia, László, aki „mellesleg” Thurzó keresztfia is,8 egyre-másra jelenteti meg tanulmányait és visszaemlékezéseit, sőt egy egész monográfiát is szentel a Thurzó-életmű bemutatásának,9 igaz, hogy A szentről még 1991-ben is tartalmi ismertető jelenik meg a 66 híres magyar regényben,10 Thurzó pályája mégsem mondható diadalmenetnek. Továbbra is arra keressük tehát a választ, hogy mi volt az oka annak, hogy – némi blaszfémiával szólva – éppen A szent lett a kiválasztott, miért éppen ennek a regénynek a kapcsán jött el Thurzó pályájának kegyelmi pillanata. 

A regény története a következő: a művelt, világot látott Vizniczei prelátus valamikor a második világháború derekán azt a megbízatást kapja, hogy vizsgálja át Gregor István szentté avatási iratait. A prelátus lelkiismeretes munkát akar végezni, alapállása az, hogy kételkedik Gregor István életszentségében, s azt várja, hogy a bizonyítási eljárás során derüljön fény arra a kérdésre – melyet mellesleg a regényben unos- untalan ismételgetnek különböző szereplők –, hogy vajon a szenvedés hőse vagy áldozata volt-e Isten Szolgája. A prelátus Gregor István egykori rendtársával, a fiatal vidéki pappal, Schulhoffer Ottóval együtt olvassa végig a jegyzőkönyveket, kihallgatja Gregor István vagy – ahogy sokan nevezik – Gregor Pista családját, a csodák tanúit, a szent életű ember barátait és ismerőseit, s végül találkozik Erdélyi atyával, a „József-rendi” szerzetessel, aki a rendben Gregor István lelkiatyja volt, s a szentté avatási eljárás legfőbb előremozdítója. A prelátus arra a következtetésre jut, hogy Gregor István szentté avatási mozgalma mögött – függetlenül attól, hogy a fiatalon elhunyt szerzetesjelölt valóban szent volt-e vagy sem – önös érdekek húzódnak: a József-rendiek egy saját szentet akarnak, a politikusok valamit, amivel az ország szenvedéseit legitimálhatják, a rokonok az ereklyék árusításából befolyt összeget, az eljárást leginkább szorgalmazóknak egyszerűen lelkiismeret-furdalásuk van, mivel részesnek érzik magukat a fiatalember halálában. A prelátus megírja a jelentését, mely értelemszerűen senkinek sem tetszik, s az eddig külön-külön látott szánalmas figurák együttesen kezdik zsarolni őt, aki végül megadja magát, s beleír még egy utolsó csodát jelentésébe, elfogadja Gregor István életszentségét, s csöndben megvárja, amíg az orosz front elsöpör mindent, ami előtte volt. 

A szöveg e történet elbeszélése során különböző műfaji kódokat villant össze. Az elején egy utazás története jelenik meg előttünk, a külső táj és a prelátus lelkiállapota illetve a regényvilág hangulati jellemzői egymásra rímelnek, a kint és a bent folyamatosan egymásra vetülnek, a szereplők lelki állapota az általuk követett látvány segítségével jellemeztetik. Ez a narratív módszer azonban korántsem aknázza ki a tér- és időbeliség összejátszatásának azon lehetőségeit, melyek például két évvel később Mészöly Miklós Saulus című regényében oly izgalmasan írják felül az emberi szubjektum egészként elgondolt képzeteit. A Saulussal való összehasonlítás szinte adja magát, hiszen Mészöly egyik főműve nemcsak időben esik közel Thurzó főművéhez, de abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindkettőben egy olyan nyomozás zajlik, melynek tétje az igaz hit elválasztása a vakhittől, Isten dicsőségének keresése. Ugyanakkor e nyomozásban is szembetűnő különbségek adódnak elő: míg Thurzó sokkal szorosabban utalja a detektívregények sémájára regényét – egyrészt a prelátus Schulhoffer tisztelendőnek Agatha Christie, Conan Doyle, Mignon Eberhardt és Georges Simenon regényeit ajánlja, másrészt A szentben a nyomozó valóban elérhet és elér bizonyos nyomozati eredményeket –, addig Mészölynél a nyomozás több szinten folyik, hiszen Saulus egyfelől az áruló rabbi (Jézus) híveit keresi, másfelől a Törvény értelmét kutatja, s végül saját önazonosságát sem találja, s a regény végén, Saulus megvakulásával vagy megvilágosodásával sem jut nyugvópontra. Tulajdonképpen az alteritás modernista problémájához viszonyulnak ők ketten másképp: hiszen Saulusnál a tér és a táj a megfejtendő rejtvény része, míg Vizniczei prelátus esetében kifejez valamit, hiszen Saulus nyomozása a sajátra, az énre irányul, míg Vizniczei esetében az evilági igazság majdhogynem tisztán mutatkozik meg előttünk. Thurzónál nem az a kérdés tehát, hogy a saját és másik viszonya hogyan ragadható meg, hanem az, hogy az egyes individuumokhoz milyen értelmezési lehetőségeket, funkciókat rendelünk hozzá. Másként fogalmazva: nála elsősorban nem episztemológiai problémaként merülnek fel az emberi individuum életének nagy kérdései, hanem – amennyiben életükről, vagy mások életének az értelmezéséről szabadon ítélnek – morális döntéshelyzetek és szituációk határozzák meg azt, hogy felemelkednek-e vagy elbuknak. 

Természetesen Thurzónál is árnyaltabb a kép, az adott szituációban ugyanis nem mindig látszik rögtön, hogy a szereplő morálisan jól vagy rosszul cselekedett-e, egy olyan világot ábrázol, ahol a morál ügyében nem mindig dönthetünk jól vagy rosszul. Gregorné vagy Major doktor kétszínűségét, hogy ti. mást vallottak Erdélyi atyának, és megint mást a prelátusnak, először nem vesszük észre, s inkább szánjuk őket, az viszont már zavarba ejtő, hogy a prelátus meghátrálását – annak ellenére, hogy nyomon követhetjük a teljes zsarolási procedúrát – egyszerűen a regény szövegéből nem tudjuk megmagyarázni. Az ember esendő, s az ember hibázik, így a prelátus is elbukik, mint Gregorné, aki a zarándokok miatt már nem vihet virágot fia sírjára, vagy Major doktor, akit mégiscsak kivisznek a frontra. Áldozatok és hősök ők egyszerre, hiszen szánalommal tekintünk a nővérre, aki hagyta egyedül meghalni Gregor Istvánt, az amatőr orvosra, aki nem ismerte fel, hogy mi baja van páciensének, a fanatikus katolikussá lett zsidó íróra, akit a regény végén a nyilasok a Dunába lőnek, a megtévesztett hívőkre, éneklő zarándokokra. Ezzel szemben állnak az igazi bűnösök, a rendszer irányítói, akikről biztos ítéletet lehet mondani, akiket csak megvetni lehet: a vakbuzgóságában Gregor Istvánt halálba küldő Erdélyi atya, a cinikus Soóky püspök, a számító államtitkár, Szántay-Szinner. A (spirituális) utazás helyett a (morális) nyomozás kerül az előtérbe, Vizniczei prelátus és Schulhoffer főtisztelendő nyomozásának végeredménye végső soron nem Gregor István életszentségéről szól, hanem az egész szentté avatási processzus politikai és morális tényezőiről. 

Ez a magyarázata annak, hogy a nyomozás elsőrendű célja, mely kezdetben teológiai kérdésekre keresett választ, s a szentté avatási eljárás menetének megfelelően – mint azt a regény elbeszélője és szereplői számtalanszor a tudomásunkra hozták – a prelátus szerepét az ördög ügyvédjének, Erdélyi atyáét pedig az angyalok ügyvédjének szerepében jelölte ki, két világnézet összeütközésének leírásába torkollik: „Egy háború közepén élünk – fejtegeti a prelátus Erdélyi atyának –, két hadsereg, de ugyanakkor két szemlélet ütközik most össze. Az egyik homogén, ez a fasizmus. Ehhez tartozunk, vagy legalábbis kapcsolódunk mi, a rendelkezésünkre bocsátott társadalom. Nem tudom, ismeri-e lényegét, de azzal tisztában kell lennie, hogy a fasizmus lényege és gyakorlata az embertelenség. Ennek az embertelenségnek magva pedig, egyszerűen fogalmazva, a feltétlen engedelmesség, egyéniségünk feloldása és megsemmisítése, egy közös csontváz kialakítása… […] A másik erő nem homogén, egy szövetség. Ne törődjünk most ennek katonai, gazdasági, földrajzi érdekeivel, ne azt nézzük, ami elválasztja, hanem ami összeköti őket. Ezt pedig az, hogy alkalmi összefogásukban és tán remélhető későbbi kapcsolatukban az emberért harcolnak, annak egyéniségéhez, szabadságához való jogáért.” A humanista prelátus e fasizmusdefiníciója, azt hiszem, a hatvanas évek embere számára is ismerősen csengett, a totális emberi önfeladás, amelyet a nagypolitika Gregor István alakján, „az üdvösség tengeri malacán” keresztül kívánt propagálni, a fasizmus ideológiájának a szócsövévé tenne egy szentet. A teológiai kérdések a regény más szintjén is egyre jobban a háttérbe szorulnak: a test és lélek szenvedéseinek összefüggése szinte teljesen kívül kerül a nyomozás látkörén, a regény első felének gyakorta visszatérő madárszimbolikája, mely a prelátust és segítőjét fekete varjakként jeleníti meg, a szentté avatás egyházi híveit pedig madarakként (Erdélyi atya úgy tárja szét a karjait, mintha madarat engedne szabadon, a Teréz- nővérek ruhái suhogó madárszárnyak, a püspök csipog), a regény végére teljesen funkciótlanná válik, oly mértékben írja felül az események politikai motivációja a képalkotás, a képi megjelenítés magyarázó, reflexív erejét. Az említett tájábrázolási módszer is gyakorlatilag eltűnik, hiszen a nyomozás, mely a prelátus számára egy lelki, spirituális tevékenységként indult, az individuumon kívülre került, s a különböző víziókkal megjelenített morális dilemmák immár nem igényelnek olyan összetett megformálást. Az Erdélyi atya és a prelátus közötti, a politikai indítékokat leleplező eszmecsere azáltal is a nyomozás középpontjába kerül, hogy a beszélgetésnek a jegyzőkönyvét olvashatjuk, s így az elbeszélő teljesen a háttérben maradhat. S végül ide tartozik a regénynek az a sajátossága, hogy az egyes szereplők nagyon gyakran különböző szerep- és életlehetőségek választási pontjain tűnnek fel: a prelátus eleinte még az ördög és az angyalok ügyvédje is akar lenni egy személyben, ám hamarosan választ a kettő közül, döntenie kell, hogy testvérként vagy papként viselkedik, szenvtelenül mosolygó abbé-e vagy érző szívű humanista, Gregor István áldozat vagy hős, Schulhoffer a prelátus cselédje vagy segítője. Az adott szituációban mindig konkrét döntést igényelnek e dilemmák, s Erdélyi atya – és a fasizmus – nagy bűne, hogy a szabad akarat kiiktatásával e morális döntéseket az individuumon kívülre helyezi, Erdélyi atya kész válaszokat ad Gregor István számára, de ugyanígy irányítja a tanúkat, s készteti Gregornét vagy Major doktort arra, hogy mást mondjanak, mint ami a meggyőződésük, s így kényszeríti a püspök a prelátust, hogy írja át a jelentését. Az életszentség kérdésének középpontjába állított látás szimbolikája is – megint csak mily másként, mint a Saulusban! – egy spirituális problémából alakul át (a vakság a túlvilági igazság megpillantása) morális kérdéssé (a vakság önmagunk teljes feladása). Hasonlóképpen, csak kevésbé kidolgozottan, jelenik meg a kéz szimbóluma a regényben: előbb Schulhoffer főtisztelendő egy víziójában látja mindazt, amit Gregor Istvánból „meghagyott az Isten: arcát és kezét”, később a fanatikus zarándokok szintén Gregor István kezét látják az égen, holott azok csak az ún. Titobuszok, azaz nehézbombázók a valóságban. 

A valóság érzékelésének és a spirituális megtapasztalásának ez a folytonos dilemmája azonban mégsem dől el végérvényesen az előbbi javára. Egészen a regény végéig a nyomozás leírása során működtetett klasszikus krimiszüzsé, mely a korábban olvasottakat új kontextusba rendezi el, azt a célt szolgálta, hogy a szereplők által szentként tisztelt Gregor István élete mögött a prelátus – és vele az olvasó – a hús-vér embert vegye észre. Ennek jegyében a püspök utasítására utólag a jegyzőkönyvhöz toldott csoda, Garics Gáspár csodálatos megmenekülésének története először „svindlinek” tűnik, a halálraítélt, majd a frontról eltűnt, s végül csodás módon hazatért katonát ugyanis odahaza már nem láthatjuk, s a csoda megtörténte így nem tűnik bizonyosnak. Olyannyira nem, hogy a prelátus biztos benne, hogy nem történt csoda, a cinikus püspököt idézi („adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s csak aztán Istennek, ami az Istené”), ezzel mintegy elismerve, hogy alantas hatalmi játszmák kiszolgálója lett, s így látja ezt Schulhoffer tisztelendő is, aki nem akar jelen lenni a „hamisított” jegyzőkönyv aláírásánál. Ugyanakkor a regény zárójelenete Garics Gáspár csodáját Gregor István személyével kapcsolatban is megismétli: Gregorné fia csodás hazatértéről számol be a prelátusnak. S bár azt nem tudhatjuk meg, hogy a romok között valóban rátalált-e Gregorné meghalt fiára, a csoda megtörténtének lebegtetése ismét lehetőséget teremt a spirituális értelmezés számára, amely a regény nyitójelenetében, melynek keretszerű ismétlése a regény zárlata, még adva volt. 

Van tehát egy regény, amely viszonylag zárt szerkezetben bizonyos teológiai kérdéseket vet fel, amely jól bevált eszközökkel dolgozik (naturalista tájleírások, belső monológok, feszes drámai párbeszédek, kevéssé rejtett előre- és hátrautalások), amely még egy viszonylag izgalmas krimit is rejt magában (itt is klasszikus módszerrel él: a látszólag jelentéktelen információ válik váratlanul jelentésessé, miközben a Gregor Istvánról kialakított kép többször átalakul, kiegészül). Ilyen regényeket a hatvanas években tucatszám találhatni, s ha csak mondjuk éppen Thurzó hatvanas évekbeli munkásságát vesszük, akár még ott is akadhatunk megkomponáltabb, feszesebb szerkezetű, megkockáztatom, jobb regényre (az Egy ember vége címűre gondolok),11 s a kritika mégis A szentet ünnepelte, mégis A szent megírásáért nyerte el a szerző a József Attila-díjat. Ha például a Kiadói Főigazgatóság iratai közül szemezgetünk, jól láthatóvá válik Thurzó pályájának emelkedése a szocialista irodalom körében. Egy 1962-es feljegyzés megőrizte Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának egy lektori értekezleten tartott előadását, ahol Illés a kortárs írókat csoportosítva Thurzót Passuth Lászlóval és Balázs Annával együtt még legjobb „lektűríróink” közé sorolta,12 ugyanebben az évben Tóth Gyula, a hivatal főelőadója még azt kifogásolta, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon Thurzóról „[k]iemelő jellegűen sokat ír”.13 Később ugyanez a Tóth Gyula Az élő irodalom helyzete és fejlődésének néhány vonása az utóbbi években című helyzetértékelésében már arról beszél, hogy a „volt urbánus írók humanizmusa egyre konkrétebben ölti fel a szocialista humanizmus jegyeit”,14 s egy 1966-os sajtótájékoztatóra felkészítő segédanyag is a hazai könyvtermés kiemelkedő darabjaként emeli ki A szentet.15 

Thurzó regénye jókor volt jó helyen, így pályájának felfelé ívelése leginkább a hatvanas évek politikai közéletének figyelembe vételével érthető meg. Ha elolvassuk a regényről szóló korabeli kritikákat kétségünk sem marad afelől, hogy kádári kultúrpolitikának egyenesen kapóra jött egy nagyregény, amely a katolikus eszmék és a szocialista út összeegyeztethetőségét vallják. Nemcsak a fasizmus és a fasizálódás elítélése, nemcsak a kemény morális döntések vállalásának súlya az, ami feltűnt, hanem az is, hogy egy magas rangú egyházi tisztviselő a fasizmussal szemben még az „istentelen bolsevizmus” útját is elképzelhetőnek tartja, s nemcsak az Egyház háború előtti és alatti viselkedéséről mond ítéletet (ti. hogy a fasizmus kiszolgálójává vált), hanem elképzelhetőnek tartja, hogy egyfajta humanista katolicizmus spirituális tudata összeférhető a „bolsevikok” emberi szabadságot kifejezésre juttató programjával. S ez a magas rangú egyházi tisztviselő egy magát katolikusnak valló író, az Élet egykori szerkesztőjének, a Vigilia egykori munkatársának regényében főszereplő. 

S még ez is kevés lett volna, ha a regény nem éppen 1966-ban születik meg. 1966-ban már a kádári konszolidáció közepén vagyunk, még él a hatvanas évek reformhangulata, s még nem fulladt ki az új gazdasági mechanizmus, a kulturális életben is új szelek fújnak, még a prágai tavasz előtt vagyunk, még nem indult meg a hetvenes évek elejének visszarendeződési folyamata.16 S 1966-ban még napirenden van az egy évvel korábban berekesztett II. Vatikáni Zsinat új egyházpolitikát hozó szelleme. A katolikus megújulás nagy korszakát éljük, s ennek részeként két évvel korábban 1964. szeptember 15-én aláírták azt a részleges megállapodást a Magyar Népköztársaság Kormánya és az Apostoli Szentszék között, melynek a szövegét ugyan nem ismerhette meg a nagyvilág (sőt, még ma sem ismerjük),17 de annyit biztosan jelzett, hogy az a hagyományos kommunista egyházpolitika, amely még – egy 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat szerint is – „a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg”,18 új útra lépett, s a kultúrpolitika agyonhivatkozott „T” betűivel úgy is leírhatnánk a dolgot, hogy a vallásosság a tiltott kategóriájából a tűrt kategóriájába került át. A II. Vatikáni Zsinat egyik legjelentősebb eredménye, hogy a katolikus egyház elfordult korábbi merev ateizmusellenességétől, a zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója – elsősorban Karol Wojtyla krakkói érsek (a későbbi II. János Pál pápa) által szorgalmazott – 19. pontjának sokat vitatott szövegében az Egyház elismeri, hogy maga is részes abban – a maga kicsinyes és hibás magatartása révén –, hogy az ateizmus tömegméretű jelenséggé vált a világban.19 S bár azt nem állíthatjuk, hogy ez azt jelentené, hogy a katolikus egyház elfogadta volna az ateizmust szóba jöhető lelki beállítódásként, mindenesetre az elvi lehetőségét megteremtette annak, hogy a szocialista országok és a Szentszék közeledjenek egymáshoz. Az „idők jeleire” figyelő,20 az integrizmustól elforduló katolikus egyház21 fő tevékenységét a lelkek gondozásában jelölte meg, a zsinat több határozata arra utal, hogy nem a közös teológiai alap kidolgozása a cél, hanem a közös célok keresése – mint például a szegénység elleni küzdelem, a rasszizmus elleni fellépés stb., s e közös célokban egymásra találhatott az Egyház és a párt. A szocialista Magyarország hagyta, hogy az Egyház gondozza híveinek lelkét, cserébe viszont azt kérte, hogy ne mondjon véleményt politikai kérdésekről. Nem véletlen, hogy A szent prelátusa is azt kéri Erdélyi atyától, hogy csak a háború után terjesszék fel a szentté avatási kérelmet, akkor, amikor már nem politikai, hanem ismét tisztán teológiai kérdéssé válhatott. 

Az már más kérdés, s látszólag kevéssé tartozik tárgyunkhoz, hogy a zsinat reformterveiből végül mi épült be szervesen a hitéletbe,22 s hogy mint mindennek, a szocialista országokkal való kompromisszumsorozatnak is komoly ára volt a továbbiakban. Egyfelől a katolikus hívek egy részének komoly lelkiismereti problémát jelentett az Egyház elfogadó magatartása – a kiátkozott békepapok visszahívása, Mindszenty József leváltása stb. –, másfelől olyan összefonódásokat teremtett Egyház képviselői és a rendszer között, melynek feltárása még ma is komoly kihívás elé állítja az Egyházat.23 Utóbbi kapcsán elég, ha az elmúlt évek ügynökbotrányaira gondolunk,24 előbbi esetben pedig nem is a katolikus hívek megnyilvánulásaiból, hanem a kiegyezés fölött hozsannázó korabeli sajtóból láthatjuk, hogy a hivatalos ideológia csak átmeneti állapotnak tekinti, hogy létezik a vallás. Csak két találomra kiragadott példa: Horváth József például 1969-ben Állam, egyház, ideológia című cikkében arról értekezik a Népszabadságban, hogy az állam és egyház viszonya abban az ütemben rendeződött, ahogyan az Egyház képviselői tudomásul vették a szocialista társadalmi rend létét.25 Maga Kádár János is arról beszél, hogy a konszolidáció lényege az, hogy katolikus híveknek el kell fogadniuk a békejobbot, s akkor békén is hagyják őket. Kádár 1971. október 2-dikán Tolna megyei látogatásán jelenti be, hogy Mindszenty bíboros elhagyta az országot, s amnesztiában részesülhet (cserében ugyebár a pápa hamarosan megfosztja esztergomi érseki rangjától), majd hozzáteszi: „ha mi az egyházak egyik-másik vezető személyiségével szembekerültünk, az mindig politikai összeütközés volt. Az embereket mint állampolgárokat sohasem osztályoztuk aszerint, hogy ki hivő és ki nem, hanem mindig aszerint, hogy reakciós-e vagy haladó, segítője-e a nép haladásának, kész-e a néppel való együttműködésre vagy sem.”26 Azaz lehetsz katolikus és szocialista. De nem lehetsz reakciós, nem lehetsz katolikus és nem szocialista. 

Thurzó regénye ebben a szellemi környezetben látott napvilágot, erre a szellemi környezetre reagált, ezekre a politikai és – talán mondhatni – eszmetörténeti változásokra kínált bizonyos válaszlehetőségeket. Thurzó ugyanis azon katolikusok körébe tartozott, akik lelkes hívei voltak a zsinati szellemnek, lelkesen üdvözölték Budapest és Vatikán békülését, s egyúttal szocialistának vallották magukat. Önvallomásaiban maga erről többször nyilatkozik: szellemesnek nevezi az Élet és Irodalom karikatúristáját, aki egyik kezében a Bibliával, másikban A tőkével ábrázolta,27 másutt egy meglepő fordulattal XXIII. Jánost és Sztálint nevezi meg műve inspirálóiként, előbbit azért, mert meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot, utóbbit azért, mert halála után a XX. Kongresszussal elérkezett a kommunista megtisztulás ideje, s ami összeköti őket: XXIII. Jánost 1953-ban, Sztálin halálának évében koronázzák pápává.28 „Azok közé kívántam állni – mondja A szent megírásáról –, akik vállalkoznak a párbeszédre az Egyház és szocialista rendünk között. S ennek a párbeszédnek most érkezett el az ideje.”29 

A marxista kritika pontosan érzékelte ezt a pillanatot, s azt is, hogy a kádári kultúrpolitikának szüksége van Thurzóra. Jovánovics Miklós a József Attila-díj alkalmából írott laudációjában ezt igen pontosan fogalmazza meg: „A marxisták és katolikusok európai méretű párbeszédének kezdetén igen fontos és becsületes tett ez a könyv. […] Örülünk neki, hogy a haladó katolikusok is ki akarják venni részüket az önismeret és önbecsülés reális alapokra helyezésének munkáltaiból. Erre nagy szüksége van a népnek, a nemzetnek, éppúgy, mint a szocializmusba fejlődő osztályoknak; a pártnak éppúgy, mint az egyháznak.”30 Az Élet és Irodalom kritikusa, Faragó Vilmos – összhangban azzal az értékeléssel, amit korábban Tóth Gyulától, a Kiadói Főigazgatóság főelőadójától idéztünk – cikkének felvezetőjében közli, hogy Thurzóban és Illés Endrében eddig a „polgárt” nem szerette, „akit akarva-akaratlan képviselnek”,31 majd ehhez képest értékeli nagyra A szent polgárellenes törekvéseit, s elsősorban is azt, hogy ez a kritika belülről történik, „egy vallásos polgári író aspektusából”.32 Pomogáts Béla pár évvel később írott összegző tanulmányában szintén az összeegyeztetés gesztusát emeli ki: „Thurzó a dialógusnak e kölcsönös jóhiszeműségét feltételező formájában lát lehetőséget arra, hogy fenntartsa ifjúságának vallásos elkötelezettségét, ugyanakkor továbbra is közeledjék a szocializmus célkitűzéseihez.”33 A kevés kritikus hangvételű bírálat egyikében pedig Kis Tamás a prelátus színeváltozását a „morálisan és politikailag egyaránt” összebékíthetetlen ellentétek öszszemosásának tartja, vagyis szerinte – egy kissé átfogalmazva – a fasizmusnak való behódolás minden formája elfogadhatatlan, s a prelátus személyében testet öltő eszmények visszavonását is jelenti.34 

A katolikus sajtóorgánumokban már jóval kritikusabban szemlélték a dolgot. Jellemző módon nagy teret engednek annak a kérdésnek, hogy „kulcsregény”-e Thurzó műve, azaz mely szereplőt lehet pontosan azonosítani. Hogy Gregor István alakjában tulajdonképpen Kaszap Istvánnal találkozhatunk, hogy a regény Erdélyi atyája Kaszap István életrajzírójának, Endrődy Sándor jezsuita páternek felel meg, s hogy a szigorú, katonás elveket valló József-rend valójában a jezsuitákat idézi, már Thurzó maga is jelezte: a regény végéhez fűzött rövid jegyzetben tudósít, hogy a csodás imameghallgatásokat, illetve Gregor István életútjának jelentős részét Endrődy páter könyvéből35 kölcsönözte. A katolikus hívek azonban több azonosságra felfigyeltek: Rónay György a prelátusban a Szent István Társulat egykori elnökét, a művelt humanista Erdősi Károly prelátust, a Napsütéses India című útikönyv szerzőjét ismeri fel,36 maga Thurzó pedig nyílt levélben kénytelen tisztázni, hogy Soóky Adalbert megyéspüspök alakja nem azonos az 1927 óta székesfehérvári püspök Shvoy Lajos pápai trónállóval.37 Az azonosítások, felfedések sora feltehetően itt még nem zárult le, s írott dokumentum ez ügyben ugyan csak néhány maradt ránk, de nyilván akadtak, akik megpróbálták azonosítani a vallási fanatikus Halmos G. Györgyöt, a katolizált, majd Dunába lőtt piperkőc írót, biztosan akadt, aki Szántay- Szinner államtitkár alakját – a név hasonlósága alapján – összeolvasta Szántay-Szémán István 1946-ban miskolci apostoli kormányzói joggal felruházott konzultori helynökkel, s folytathatnánk a sort. Az Új Ember katolikus folyóirat olvasói leveleiben sokan javították ki Thurzó téves információit, a Kaszap-család élő tagjainak nevében kérték számon a csúsztatásokat (nem is egy testvére van, hanem három stb.), s Thurzó viselkedését mélységesen elítélték. S talán nem is volt olyan rég ekkoriban, amikor – korabeli kifejezéssel – a politikai katolicizmus38 alakjai még oly nagy és konkrét befolyást gyakoroltak a közgondolkozásra. A szentben a Kaszap-kultusz mellett szóba kerül Tóth Tihamér nevelői tevékenysége, Erdélyi atya a látásról szóló példázatát („elvakult bűneinktől hogyan is látnánk a fényt” – 257.) Prohászka Ottokártól kölcsönzi, a fanatikus Halmos G. is Prohászkát idéz, s nem lennénk meglepve, ha valaki a hatalom játszmáit átlátó, már több ízben megszenvedő, ám a hatalom céljait mégiscsak kiszolgáló, művelt és rendkívül szellemes Soóky püspökben Prohászka alakjára, a kíméletlen, katonás erkölcsöket hirdető, kemény és vonalas Erdélyi atyában pedig a jezsuita Bangha Bélára ismert volna (az persze nem véletlen, hogy ezt a kézenfekvő azonosítást – hiszen nem illett ekkoriban szóba hozni őket – senki sem tette meg). Katolikus körökben tehát rendkívül érzékeny területre tapintott a könyv. Számukra húsba vágó lehetett a Prohászkára kimondott ítélet, az egyháziak fasizálódásának tétele, s húsba vágó lehetett az is, hogy az irodalmi kritika nemcsak a regény politikai erényeit méltatta, hanem kiemelte a jogos „erkölcsi felháborodást”, mely a témaválasztást sugallta,39 s többen vetették össze Cseres Tibor tabukat döntögető, s épp 1966-ban – Kovács András rendezésében – megfilmesített, Hideg napokjával.40 Jovánovics Miklós már idézett laudációjában egyenesen így ír: „Az úgynevezett keresztény kurzus évtizedeiben és a második világháború idején súlyosan kompromittálódott magyarországi katolikus egyház »hideg napok«-ját írta meg Thurzó Gábor A szentben.”41 

Az Új Ember lapjain követhetjük végig, hogy katolikus oldalról milyen szellemi környezetben folyik a beszélgetés a regényről. Nemcsak arra érdemes itt figyelnünk, hogy A szent kapcsán milyen vélemények jelentek meg a hetilap hasábjain, hanem arra is, hogy amíg a lap A szent körüli vitának helyt adott, e bő negyedévben, milyen cikkek jelentek meg ugyanitt. Azért is érdemes az Új Embernek külön figyelmet szentelnünk, mert ebben az időben kimondottan magas színvonalon működött, olyan újságírókat foglalkoztatva rendszeresen, mint Pilinszky János vagy Rónay György, s ebben az időben e hetilap napra készen tudósít a katolicizmust érintő nemzetközi és hazai eseményekről, a Vatikáni Zsinat körüli vitákról, jelenteti meg kiváló költők és prózaírók műveit (akár pályakezdőkét is, például ekkoriban a fiatal Pályi András szövegeit is olvashatni itt). 

A szentről a lap felelős szerkesztője, szellemi vezéregyénisége Saád Béla írt recenziót az 1966. november 27-diki számba.42 A regény témáját rögtön azonosítja: „Kaszap István, aki megkapta »Isten szolgája« címet”, majd sajátos méltatásba kezd. Mintha bizonytalan volna dolgában, amint mond valamit, rögtön vissza is vonja (például: „Thurzó stílusa éles, sőt maró. Lesznek, akiket bánt. Ám azt is el kell ismerni, hogy írói tulajdonságai kimagaslóak.”), mintha az olvasóra akarná bízni a döntést. A kritika egésze mégis azt sugallja, hogy A szent „bántó”, mivel nyíltan tagadja meg a katolicizmust („Csodák vannak, csodák mindannyiunkkal történtek, szentek közbenjárására vagy közvetlenül Istenhez fohászkodva, de a lélek legintimebb mélyén illik őrizni őket, közülük a modern korban talán csak az a néhány […] bírja elviselni a profán világ közvilágítását.”). Saád jó érzékkel éppen a zsinati szellem nevében szól, szerinte a regény a csodák létjogosultságát támadja, s a lelki beállítódást kéri számon Thurzón. Ugyanakkor a kritika végén az eddigiek fényében meglepő módon azért méltatja, mert segít feléleszteni a Kaszap István iránt való érdeklődést. 

Két héttel később egy rövid cikk43 jelenik meg az MSZMP IX. Kongresszusáról, ahol állásfoglalás születik az állam és az egyház viszonyáról. A szenvtelen, tárgyilagos beszámoló Kádár beszédét idézi (ezt az álláspontot már fentebb ismertettem: „Amióta az egyházak vezetői a szocialista társadalmi rend megszületését és fennállását tudomásul vették, és a helyzetet e reális valóság alapján ítélik meg, nem egy társadalmi kérdésben is közelíteni tudtuk álláspontunkat. Az állam, az egyház számára elfogadható és a nép érdekeinek, szocialista építőmunkájának megfelelő helyzet kialakításában a párt, az állam helyes politikája mellett szerepe van a hivő tömegek demokratikus állásfoglalásainak.”), majd a minisztertanács elnökének, Kállai Gyulának a gondolatait foglalja össze (Kállai méltatja a Vatikánnal való megállapodást), s végül az elfogadott határozatok közül szemezgetnek: bemutatják a lelkiismereti szabadságra illetve az új gazdasági mechanizmus végrehajtására (sic!) vonatkozót. Újabb két hét múlva egy kis publicisztikában44 Saád Béla reagál a politikai eseményekre. Hadd idézzem egy pár sorát, mert ez olyannyira jellemző a lap szerkesztőjére: 


S idézzünk egy számunkra figyelemre méltó mondatot Kádár János záróbeszédéből: „…ez a társadalom az egész népnek épül, természetszerű tehát, hogy a kommunisták nem építhetik önmaguk.” 

     A közös érdek felismerése a párbeszéd első számú feltétele. 

     A második számú az igazságosság. 

     A zsinatnak is első tanács az igazságosság, miként álljanak helyt világi hivatásukban a hivők. 


A Kádár-idézet magyarázata tartalmaz egy kiazmust: Kádár első feltétele valójában a zsinat első feltételének a következménye, s második feltétele a zsinat első számú tanácsa. Jól megfigyelhető, ahogyan Saád keveri a lapokat: hiszen a Kádár-idézet se párbeszédről, se igazságosságról nem szólt, de ha szólt volna, akkor is a zsinati logikának a fordítottját mondta volna. A katolikus értekező egyet is ért, meg nem is, helyesli a párbeszédet, de hangsúlyozza az álláspontok eltérő gyökerét is. Akárcsak a Thurzó-regény esetében, itt sem mond ítéletet, itt is ugyanazt a duplafenekű érvelést alkalmazza.45 A katolikusok zavarodottsága, helykeresése olvasható ki e sorok mögül. 

De menjünk is tovább, hiszen hamarosan kipattan a Thurzó-ügy: három héttel később megjelenik Bittei Lajos negatív kritikája Az ördög ügyvédjének előadásáról,46 s újabb két hét múlva Saád újabb cikke Thurzó-ügy – Kaszap-ügy címmel.47 Saád persze itt sem foglal állást („Thurzó-ügy és Kasza[p]-ügy. Persze ez és így – általánosítás és túlzás. Mert nem lehet azt mondani, hogy mindenki, aki olvasta a regényt, vagy látta a darabot, értelmileg vagy érzelmileg függetleníti magát a műfaji vagy irodalmi értékeléstől s harciassá válik azért, mert – megbántotta, megsértette az író. De – tapasztalatink szerint – azt sem lehet mondani, hogy nincsenek megbántottak, megsértettek, sőt felháborodottak azok között is, akik látták és olvasták a művet s még nagyobb számban azok között, akik nem látták, nem olvasták – csak értesültek róla.”), de közli, hogy szerinte „Kaszap István alighanem szent volt”, s arra kéri az olvasókat, írják meg véleményüket. A következő hetekben – gondolom, mintegy inspirálásképpen – a lap cikkeket közöl a szentté avatás menetéről,48 az imameghallgatások teológiájáról,49 majd az 1967. március 26-diki húsvéti ünnepi számban, mely nagyobb terjedelemben és példányszámban jelent meg, közli részletes összefoglalóját az olvasói levelekről, illetve Thurzó Gábor válaszát a bírálatokra.50 A 42 beérkezett levél között csak néhányan vannak Thurzó mellett, vannak, akik a történelemhamisítást kérik számon rajta, vannak, akik újabb csodás imameghallgatásokat közölnek, s végül akadnak olyanok is, akik mérlegelik a regény erényeit és hibáit, ám végső soron ők is kifogásolják Thurzó általánosításait, hogy ti. a negyvenes évek minden hívő katolikusa (vagy akár igaz ez akkor is, ha csak a Kaszap István életszentségében hívőkre szűkítjük a kört) olyan fanatikus megszállott lett volna, s politikailag mindenki belesodródott volna inkorrekt morális döntésekbe. Thurzó válaszát már korábban idéztük, emlékszünk XXIII. János megkoronázásához és Sztálin halálához kötötte regényének keletkezését, tehát úgy látta, hogy a katolikus és a kommunista megtisztulás útja egy közös pontba tartanak. 

Az Új Emberben egymás mellett olvashatjuk a zsinati intézkedések hatásainak elemzését, a politikai helyzet mérlegelését (az egyház és állam viszonyától kezdve az új gazdasági mechanizmusig). És itt olvasható a Thurzó-ügy körüli cikksorozat. De vajon mi szükség volt erre a vitára? Véleményem szerint, mivel a kádári nyilvánosság szerkezete nem tette lehetővé a Vatikán és Magyarország közötti megállapodás bírálatát, nem tette lehetővé a konzervatívabb „politikai” katolicizmus védelmét, nem tette lehetővé, hogy katolikus körökből nyíltan bírálják a magyarországi egyházpolitikát, a Thurzó-ügy voltaképpen csak annak a lehetőségét teremtette meg, hogy e kérdésekben a hívők „csöndesebbik” része is megszólalhasson, s eshetett egyáltalán szó Kaszap István szentté avatási eljárásáról. A marxista irodalomtudomány és a katolikus olvasók a lényeget tekintve ugyanúgy olvasták A szentet: egy politikai példázatot és üzenetet láttak benne a katolicizmus és a szocializmus közeledéséről, s egy rohadó, romlott egyházi elit és politika letűnéséről. S persze árnyalatnyi különbségek akadtak köztük, a katolikusok pontosabban értették vagy inkább vélték érteni a nekik címzett utalásokat, a marxisták örültek, hogy katolikus körökből érkezett ez az üzenet; s persze az is durva leegyszerűsítése a kérdésnek, hogy katolikusokról és marxistákról beszélek, hiszen éppen Thurzó személyében ismerhettünk meg egy szocialista katolikust. 

A „pálya csúcsaként”51 mutatkozik meg előttünk A szent (és Az ördög ügyvédje). A hatvanas években Thurzó Gábor olyan üzenetet fogalmazott meg, mely nagy érdeklődésre tarthatott számot. Ezt a vitát e nem kimagasló, de mégis viszonylag jól megírt regény kapcsán lehetett úgy-ahogy lefolytatni. Persze a botrány, az „ügy” további folytatása nem állt a kádári politika érdekében. Jellemző módon nem a katolikusok körében érzékelhető felháborodás késztette válaszra a hivatalos kritikát, hanem az egyetlen olyan kortárs bírálat, mely nem vesz tudomást a szöveg politikai mondanivalójáról, s A szentet szerkezetileg ugyan kidolgozottnak, de hatásvadásznak tartja, gondolati alapjait pedig sekélyesnek nevezi: az Alföld kevéssé ismert kritikusát Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban tette helyre.52 S hogy a Thurzót bíráló olvasói levelek nem esztétikai problémaként fogták fel a kérdést, azt a szerző maga is érzékelte: „Mélyen elszomorítottak, kétségbeejtettek – de igazoltak is [ti. a méltatlankodó levelek]. Nem a hívek írták, nem a kényes vallási illúziók szétrombolása fájt, a történelmi per fájt, amelyre hősöm vállalkozott. A hamis társadalmi illúziók leleplezése, a hajdani hivatalosan keresztény Magyarország ábrázolása.”53 No meg persze Kádár Magyarországának katolikus megalkuvása fájt. S az fájt, hogy bizonyos kérdéseket csak botrányosan lehetett feltenni. 

       

       

Jegyzetek 

1 Thurzó interjúját idézi: Rónay László: Thurzó Gábor, Budapest: Akadémiai (Kortársaink), 1974, 126. Az interjú eredetileg megjelent: Mosonyi Alíz: Látogatás Thurzó Gábornál, Könyves Krónika, [2].6 (1968): 4-5. Itt: 5. (A Könyves Krónika a hatvanas évek végének folyóirata, amit azért hoztak létre, hogy az új gazdasági mechanizmushoz kapcsolódó kulturális irányelveket népszerűsítse. Akárcsak a gazdasági mechanizmus, e folyóirat is tiszavirágéletűre sikerült.) 

2 A kádári Magyarországon mintha kerülték volna a botrányokat, szemérmesen inkább „ügy”-nek nevezték. A (politikai) botrányok lehetőségeiről ld. Péteri György: Pirruszi győzelem. A „MEGÉV-ügy” és a politikai stílus változása a hosszú hatvanas években, in: „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok (szerk. Rainer M. János), Budapest, 1956-os Intézet, 2004, 318-336. Itt: 318-319. 

3 A regény első megjelenése: Thurzó Gábor: A szent, Budapest, Magvető, 1966.  Az ördög ügyvédjét 1966. december 20-án mutatták be a Vígszínházban Horvai István rendezésében, Páger Antal, Dávid Kiss Ferenc, Tomanek Nándor és Darvas Iván főszereplésével. (Szövege olvasható: Thurzó Gábor: Hét színjáték, Budapest, Magvető, 1974, 321- 425.) Thurzó regényének egy rész letét továbbgondolva készült Kovács András filmje, a Bekötött szemmel 1974- ben. Thurzó a halálraítélt katonaszökevény történetét amerikai környezetbe helyezve 1976-ban hangjátéknak is megírta. Ld. Thurzó Gábor: Az egyetlen kivétel, in: uő: Napló helyett (szerk. Keszthelyi Rezső), Budapest, Magvető (Thurzó Gábor Művei), 1984, 28-69. Itt Thurzó a történet forrását is megnevezi (ld. uo. 28.): Hans Magnus Enzensberger: Der arglose Deserteur. Rekonstruktion einer Hinrichtung, in: uő: Politik und Verbrechen. Neun Beiträge, Frankfurt/M, Suhrkamp, 1964, 242-282. 

4 Például A szent megjelenése után az Élet és Irodalomban adott interjújában: Faragó Vilmos: Az Élet és Irodalom látogatóban Thurzó Gábornál, Élet és Irodalom, 11.23. (1967. június 10.): 12.; vagy Mosonyi: i. m. 5. 

5 Ld. Saád Béla: Thurzó-ügy – Kaszap-ügy, Új Ember, 25.5 (1967. január 29.): 3. 

6 Achtung, Európa! Thomas Mann új tanulmányairól, Nyugat, XXXII.I.3 (1939): 187-190.; Mammon. Mauriac új regénye, Nyugat, XXXII.I.3 (1939): 190-191.; A láthatatlan írás. Áprily Lajos versei, Nyugat, XXXII.9 (1939): 183-185.; Szini Gyula emléke, Nyugat, XXXIII.5 (1940): 238-243. 

7 Rónay György: Az olvasó naplója, Vigilia, 33.10 (1968): 700-701. 

8 E viszonyt nem én tartom megjegyzésre méltónak, hanem maguk hőseink. Ld. Thurzó Gábor: Négy számvetés [1974], in: uő: Napló helyett, i. m. 7–27. Itt: 24.; Rónay László: Vallomás Thurzó Gáborról, in: uő: Mítosz és emlékezet. Esszék, tanulmányok századunk magyar irodalmából, Budapest, Vigilia, 1997, 114-130. Itt: 114. 

9 A monográfiáját, egy tanulmányát és egy esszéjét már idéztük. Ezen kívül ld.: Rónay László: Thurzó Gábor útja, Jelenkor, 10. 7-8 (1967): 709-714.; Rónay László: A Váci utca epikusa. Thurzó Gábor szabálytalan portréja, Új Írás, 19.9 (1979): 87-94.; Rónay László: Thurzó Gábor, in: uő: Társunk az irodalom, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 182-191.; Rónay László: Thurzó Gábor (1912- 1979), in: A magyar irodalom története 1945–1975. III/1. (szerk. Béládi Miklós – Rónay László), Budapest, Akadémiai, 1990, 259-267. 

10 Bárdos Pál: Thurzó Gábor: A szent, in: 66 híres magyar regény. 2. kötet, Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1991, 459-463. 

11 Thurzó Gábor: Egy ember vége, Budapest, Magvető, 1968. Érdekességként jegyzem meg, hogy a kritika által e kevéssé értékelt kisregényt a kiadó huszonötezres – ma már elképzelhetetlen – példányszámban jelentette meg, ami a korban is tekintélyesnek mondható. Jól jelzi ez, hogy Thurzó A szent megírása után a kádári kultúrpolitika egyik favorizált írója lett. Ld. Faragó Vilmos: Humanizmus, in: uő: Perben – harag nélkül. Kritikai jegyzetek a magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1969, 123-128. Itt: 125. 

12 Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961-1970. Dokumentumválogatás (s. a. r., szerk., jegyz. Tóth Gyula, bev. Veres András), Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete (Irányított Irodalom), 1992, 128. 

13 Uo. 154. 

14 A feljegyzés 1962-ben készült, a teljes szövege: uo. 258-262. Thurzó regényét Illés Endre Kettős kör című novelláskötet, Szabó Magda Pilátus és A Danaida című regényei, illetve Vas István lírája mellett említi (uo. 259.). A datálás nyilvánvalóan nem stimmel, a példák később kerülhettek az idézett megjegyzés mellé, hiszen Szabó Magda regényei 1963-ban és 1964-ben jelentek meg, A szent pedig csak 1966-ban. Ugyanebben a dokumentumban amúgy van példa ilyen jellegű utólagos kiegészítésre: a kiemelkedő művek felsorolása mellé („Fejes Endre: Rozsdatemető, Sánta Ferenc: Húsz óra, K. Grandpierre Emil: Párbeszéd a sorssal, Darvas József: Részeg eső stb.”) valaki később – nyilván egy újabb helyzetértékelésre készülve – Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem, Cseres Tibor Hideg napok illetve Thurzónak A szent című regényeit írta oda (uo. 261.). 

15 Uo. 344. 

16 A hatvanas évek történeti kutatása az utóbbi években komoly eredményeket mutatott fel, melyekre hely szűkében itt csak utalhatok. Ld. a „Hatvanas évek” Magyarországon című, már idézett kötet tanulmányait, illetve a Múlt századi hétköznapok című, ugyancsak az 1956-os Intézet által kiadott tanulmánygyűjteményt: Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról (szerk. Rainer M. János), Budapest, 1956- os Intézet, 2003. A hatvanas évek kulturális életéről ld.: Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája, Budapest, Magvető (Lassuló Idő), 1991.; Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom, Budapest: 1956-os Intézet, 2005.; Művészet és hatalom. A Kádár-korszak művészete (szerk. Kisantal Tamás – Menyhért Anna), Budapest, József Attila Kör – L’Harmattan (JAK Füzetek 139.), 2006. 

17 A Balogh Margit és Gergely Jenő szerkesztette, tavaly megjelent kiváló egyházpolitikai dokumentumtár is kénytelen beérni az eseményről szóló rövid tudósítás közlésével: Közlemény a Magyar Népköztársaság Kormánya és az Apostoli Szentszék közötti megállapodásról, in: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon 1790-2005 (szerk. Balogh Margit – Gergely Jenő), II. Kötet, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete (História Könyvtár – Okmánytárak 2.), 2005, 1029. [220. sz. dokumentum] 

18 Balogh Margit: Egyház és egyházpolitika a Kádár-korszakban, Eszmélet, 34 (1997): 69-79. Itt: 72. 

19 Ld. Vitányi György: A II. Vatikáni Zsinat, Budapest: Ecclesia, 1967, 94-97. 

20 Dr. Goják János: „Gaudium et spes”. Magyarázat, in: A II. Vatikáni Zsinat tanítása (szerk. Dr. Cserháti József – Dr. Fábián Árpád), Budapest, Szent István Társulat – Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1986, 415-445.  Itt: 425-426. 

21 Vitányi: i. m. 33-35. 

22 Ld. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából. 1962–2002. A zsinati dokumentumok áttekintése és megvalósulása (szerk. Kránitz Mihály), Budapest, Szent István Társulat, 2002. A Gaudium et spes-re vonatkozólag: 443-474. 

23 Egyház és állam viszonyáról ld. Szabó Csaba összefoglalóit: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években, Budapest, Szent István Társulat – Magyar Országos Levéltár, 2005, 19-48.; Magyarország és a Vatikán. Egyházpolitika a hatvanas években, in: „Hatvanas évek” Magyarországon, i. m. 63-95.; illetve Adriányi Gábor könyvét: A Vatikán keleti politikája és Magyarország, Budapest: Kairosz, 2004. 

24 E korszak kutatója sajnos igen nehéz helyzetben van, ismerünk bizonyos dokumentumokat, tudunk azonosítani fedőneveket, de az ügynöki tevékenység jellege és volumene mindezek alapján nehezen mérhető fel. Így én is csak annyit jelzek, hogy tanulmányom néhány szereplője a már publikált dokumentumokban is szerepel. Az egyházi ügynökvitákhoz ld. Kahler Frigyes dokumentumgyűjteményét: III/III-as történeti olvasókönyv 3. A „CANALE” dosszié, A magyar titkosrendőrség és a II. Vatikáni Zsinat. Az „Ibolya” dosszié – Hiányzó lapok „A magyarországi görögkatolikusok történeté”-ből, Budapest, Kairosz, 2005, 11-64.; 85-183.; illetve a Szabó Csaba által publikált dokumentumokat: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években, i. m. Az egyházi vezetők ügynökmúltjáról ld. Kiszely Gábor: Állambiztonság (1956–1990), Budapest, Korona, 2001, 97–143.; vele és Adriányi Gábor már idézett monográfiájával sok kérdésben más véleményen: Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945- 1990 és az ügynök-kérdés, Budapest, Szent István Társulat, 2005, 287-373. 

25 Horváth József: Állam, egyház, ideológia, Népszabadság, 27.20 (1969. január 25.): 3. 

26 Idézi: Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon, Budapest, Kossuth (Négy Évtized), 1985, 194. Eredetileg: Erősítsük tovább társadalmunk demokratizmusát. Kádár János beszéde a pálfai falugyűlésen, Népszabadság, 29.233 (1971. október 3.): 3-4. Itt: 4. 

27 Faragó: Az Élet és Irodalom látogatóban Thurzó Gábornál, i. m. 

28 Thurzó Gábor: Levél a szerkesztőhöz, Új Ember, 23.13 (1967. március 26.): 5-6. 

29 Faragó: Az Élet és Irodalom látogatóban Thurzó Gábornál, i. m. 

30 Jovánovics Miklós: Thurzó Gábor, Élet és Irodalom, 11.14 (1967. szeptember 8.): 4-5. 

31 Faragó Vilmos: Száz történet, meg egy, in: uő: Perben – harag nélkül, i. m. 164-169. Itt: 165. 

32 Uo. 168. 

33 Pomogáts Béla: Egy mai polgár vallomásai. Thurzó Gábor írói útjáról, Látóhatár, 19.1-2 (1969): 151-155. Itt: 154-155. 

34 Kis Tamás: A szent – Az ördög ügyvédje. Thurzó Gábor regénye és színdarabja, Világosság, 8.2 (1967): 117-120. Itt: 119. 

35 Nemrégiben egy antikváriumban került a kezembe a könyv tizenegyedik kiadása, idézem hát azt: Endrődy László S. J.: Életet Krisztusért. Kaszap István élete (1916–1935), Budapest, „Kaszap István Lapja” kiadása, é. n.11 

36 Rónay György: Az olvasó naplója, Vigilia, 32.1 (1967): 52-56. Később ezt az adatot átveszik többen: Kulcsár Péter: Thurzó Gábor: A szent, Tiszatáj, 21.4 (1967): 408.; Rónay László: Thurzó Gábor, i. m. 130. Thurzó egy visszaemlékezésében ír Erdősi Károlyhoz – aki nem mellesleg a nagybátyja volt – fűződő viszonyáról: Thurzó Gábor: A saját árnyékom, in: uő: Az istennő hajóra száll, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 231-251. Itt: 242- 243. Később egy interjúban is beszél – Erdősi nevének említése nélkül – a prelátushoz fűződő viszonyáról, illetve idézi a prelátus egy mondását, melyet később A szent prelátusának szájába adott: Thurzó Gábor: Tíz kérdés…, in: uő: Napló helyett, i. m. 170- 183. Itt: 177-178. (Eredetileg: Nádor Tamás: „El sosem felejthettem: kortárs voltam, szemtanú”. 10 kérdés Thurzó Gáborhoz, Magyar Ifjúság, XXII.8 [1978. február 24.]: 26-27.) 

37 Thurzó Gábor levele Shvoy Lajos megyéspüspökhöz, Új Ember, 23.27 (1967. július 2.): 2. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Shvoy Lajos nemrégiben publikált visszaemlékezéseiben (Shvoy Lajos: Önéletrajz [szerk., bev., jegyz. Mózessy Gergely], Székesfehérvár, Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár [Források a Székesfehérvári Egyházmegye történetéből 1.], 2002.) egy szót sem ejt az egyházmegyéjében kibontakozó Kaszap- kultuszról. Hogy ennek mi az oka, ma már nem fejthető meg. 

38 Ld. Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890–1950), Budapest, Kossuth, 1977. Thurzó maga társadalmi katolicizmusnak nevezi az irányzatot: Thurzó: Négy számvetés, i. m. 20. 

39 Falus Róbert: Könyvszemle, Népszabadság, 24.266 (1966. november 11.), 7. 

40 Ld. pl. Kis: i. m. 120.; Pomogáts: i. m. 155. 

41 Jovánovics: i. m. 4. 

42 Saád Béla: Thurzó Gábor regénye: A szent, Új Ember, 22.48 (1966. november 27.): 2. 

43 Az „állam-egyház” viszonyra, a vallásra vonatkozó tételek a Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusán, Új Ember, 22.50 (1966. december 11.): 1. 

44 Saád Béla: A párbeszéd új szakaszában. A IX. pártkongresszus után, Új Ember, 22.52 (1966. december 25.): 3. 

45 Érdemes megjegyezni, hogy Saád írta a II. Vatikáni Zsinatról szóló legszellemesebb könyvet Magyarországon: SAÁD Béla: A zsinat budapesti szemmel, Budapest, Vigilia, 1967. Életéről és személyéről további érdekes adalékokkal szolgál lányának nemrégiben publikált memoárja: Saád Katalin: Naplómmal szemközt, Budapest, Noran, 2000. 

46 Érdekes érvelése miatt idézem: „A dráma »katolikus belügy«-nek tűnő témája okozza azt, hogy a közönség hivő része – főleg a hagyománytisztelő idősebbje – felbolygatottan, bizonyos elégedetlenséggel távozik, részben okkal, mert vallásos érzékenységében bántódott meg, részben ok nélkül, mert Thurzó »tabu«-inkat érinti, vallásosságunk rárakódott, szentnek tartott járulékait. De talán még elégedetlenebbül távoznak a nem hivő nézők, akik szinte a hitet dicsérő alkotást látnak a drámában, sőt egyesek már-már az egyháznak, illetve egyháziaknak egy történelmi helyzetben tanúsított magatartását mentegető műnek vélik. Egy bizonyos, bármilyen világnézettű legyen is a néző, közönyös nem maradhat.” (Bittei Lajos: Az ördög ügyvédje, Új Ember, 23.3 [1967. január 15.]: 2.) Persze nem véletlen, hogy a színdarab inkább csak fokozta a katolikus hívek elégedetlenségét, hiszen – több jelentéktelen változtatás mellett – a színrevitel során Erdélyi atya karaktere jelentős mértékben átalakult, s ezzel inkább jó és rossz küzdelmeként lett értelmezhető a történet. A páter nemcsak feltételezhetően, hanem konkrétan is zsarolja a szereplőket a katonai behívóval (s nemcsak Major doktort, hanem Schulhoffer tisztelendőt is), Gregor István egykori szerelmét is ő küldi a jobb sorsra érdemes állatorvoshoz, hogy elrejtse a vizsgálat elől, s akárcsak a rokonok, ő is árul – feltételezhetően hamis – Gregor-ereklyéket. A morális üzenet így jóval egyértelműbb, a történet spirituális értelmezhetősége megszűnik. 

47 Saád: Thurzó-ügy – Kaszap-ügy, i. m. 

48 Radó Polikárp: Amíg valakit szentté avatnak, Új Ember, 23.8 (1967. február 19.): 3. 

49 [ny. teológiai tanár:] Az imameghallgatás teológiája és lélektana, Új Ember, 23.11 (1967. március 12.): 3. 

50 Thurzó-ügy – Kaszap-ügy az olvasók véleményének tükrében, Új Ember, 23.13 (1967. március 26.): 5.; Thurzó: Levél a szerkesztőhöz, i. m. 

51 Ld. Rónay László: Thurzó Gábor, i. m. 122. 

52 „Kár, hogy ez a gondosan és művelten megszerkesztett regény – írja a kritikus – mégsem izgalmas igazán: hiányzik belőle a mélység, az árnyaltabb érzékenység, mint ahogy alakjaiban sincs semmi sem a szentségből, vagy az ördögből.” Sz. Kováts Lajos: Bestseller bő lében. Thurzó Gábor: A szent, Alföld, 18.7 (1967): 73. Faragó válasza: megvédje Thurzót a méltatlan támadástól: F. V. [Faragó Vilmos]: Arányos bőbeszédűség, Élet és Irodalom, 11.27 (1967. július 8.): 11. 

53 Faragó: Az Élet és Irodalom látogatóban Thurzó Gábornál, i. m. 


(Köszönettel tartozom Scheibner Tamásnak, Szilágyi Zsófiának és mindenekelőtt Szilágyi Mártonnak a tanulmány első változatát bíráló értékes megjegyzéseikért, valamint Stőhr Lórántnak nélkülözhetetlen segítségéért.


* 2006-os esszépályázatunkra érkezett dolgozat. (A Szerk.)