MOHAI
V. LAJOS
Van,
kinek ez marad a végső évszak
1.
Kerülgetem a sárt a kertben.
(Inkább Halott Kutyánk sírhalmát.)
A koravén ősz zsírkrétával
rajzolt színei talán szelid
kezek munkái még: kerítéstövén
bújkál, megáll néhány borzas fény:
illegális lerakóhelye
megannyi ősz emlékeinek.
2.
Hamvad, veszik. Újra támad.
Ronggyá válik karimája.
Tőből kitépi a kerítést,
fergeteg ez, hiába.
Kettészakad Föld és Ég,
nincs ebbe semmi gyerekség.
Ha megsimogatnám egyikét,
a másikával mi történnék?
3.
Ez itt a hegytető, lábamnál
fészkelődik a város kurta
szalagja, a mélyben örvény.
Utasnak fáradtságos ösvény.
A távolság összemossa a
bukdácsoló bolyhos fényeket.
Valaki közeledik, a tarlott
sövények mögött lépeget.
A tompaságba beleszédülök.
Pedig
korábban ringtam én,
Ég és Föld között
4.
Az élet sovány talapzatán
nem épül mindenhol kitérő.
Csukódó ajtó a félmúlt,
pántjaitól reszket az élő.
5.
Hideg tócsákban
titokban kocsonyásodni kezdtek
megfeketült szilvaszemek.
Szabad szemmel nem látni,
hogy idetelepedett
a kapzsi, és bőrbeteg tél,
de megtörtént, érezni;
A kert fái között
virágágyások
összetöpörödőtt
egyvelege.
6.
A kertkaputól lépésnyire,
nézem a hegyet, leszakad-e?
A fenyegető fellegek
fejemben járnak, nem fejem
felett. Az agyagos Földbe
kis vízmosásokat mar be
a síkos csapadék:
kitalál a kertből.
Csendesen csobogó eső ez,
gally hull alá, és nem a hegy.
7.
A dió kopogása megszelidül
a penészes avarban. November
hidegvágója alatt a megtépázott kert:
nincs kedvem elhagyni ezt a novembert,
hol az Égen kiteregetett ruhák ,
nedves felhők csücskei lógnak, és
egész nap
ismert részletek mocorognak
köröskörül.
Saját
veszendő életemből
úgy fogy el a kedv,
ahogy a házeresz
néhány lépésnyire tőlem
az esőlét csurgatja.
Van kinek ez marad a végső évszak;
a téli időszámításban muszáj szeretni.