Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 4. sz.
   
 
 

DARVASI LÁSZLÓ 

Virágzabálók 

(regényrészlet) 



Az öregember a konyha tűzhelye mellett állt, úgy görnyedt föléje, mintha még kevéske meleget nyerhetett volna a kihűlt vaslapoktól. De ahogy ráemelte a tekintetét, Péter azt érezte, rá várt az apja. Már szürkült, az udvarban rikoltoztak a madarak, ma valamivel tovább maradt el. A fiú gyakran tért haza éjszaka, ilyenkor nehéz, savanyú szagokat hozott a házba, de soha nem találta ébren az apját, legalábbis nem botlott bele a hűvös, huzatos konyhában. Péter rendszerint falt még valamit, megvárta a napfelkeltét, s csak aztán dőlt le egy-két órára, többnyire ruhában, gyakran a csizmáit is magán hagyva. 

Az apja cuppogott, őt nézte. Péter állva bújt ki a sáros csizmáiból, a küszöbre vitte őket, apám, apám, szólt az öregemberhez, aki a konyhaasztalhoz csoszogott, majd leült. 

Meghalt Pallagi, szólt halkan a tanár. 

Mikor?, Péter csak ennyit tudott mondani. 

Schütz doktor hozta a hírt, éjszaka szíven lőtte magát. 

Miért? 

Azt kérded, miért?, az öregember fintorgott. Majd bólintott, mintha válaszolt volna, s a megcsillanó ablak felé bámult, kelt a Nap. Péter zavartan állt, mire az apja intett, üljön csak le, oda, mutatta, szemben vele, s Péter engedelmeskedett, az asztalra rakta ökleit, de mivel túlságosan remegtek az éjszakai tivornya, nem kevésbé pedig a hír miatt, az ölébe rejtette őket. Az öreg az orrát törölgette, melynek hegye mindig fényes volt, s gyakran elcseppent. Aztán az apja töltött, s erős, keserű likőr illata árad szét a zöldfényű butéliából. Némán koccintottak, az öregember tekintete kifejezéstelen volt. Péternek még mindig remegett a keze, néhány csepp a terítő vásznán sötétlett. Nyilván beszélni akar az apja. El akarja neki mondani azt, amit ő, a fia, már régen tud. Az apja el akarja mondani az életét, mindazt, ami neki fontos volt és mindazt, ami felesleges volt, ami jó volt, és ami szükségszerű volt, és hogy mindez elmúlt. Nincs már sem ez, sem az, semmi sincsen. Apja nyelvének hegye feltévedt a száraz ajkakra, a száj összezáródott. De nem beszélt. Az öregember cuppogott, köhécselt, elővette a zsebkendőjét, beleköpött. Kint éledt a világ, a vár felől trombitaszó nyikorgását hozta az udvarukba a szél, érkeznek a vásárosok, szekerek vonulnak a malmok felé, s a parton már csak a halászladikok helye látszik, legtöbbje sötétben indult. 

Az apja arca egyre vékonyabb lett, ráncai elmélyültek, az ajka meg- megremegett, ahogy sípolva lélegzett. S nem szólt egy szót sem, Péter mégis hallani vélte szárazon pergő, magányos szavait. Nem az öregember szeme, mozdulatai, nem az arcát össze-visszaszabdaló ráncai beszéltek, nem ejtett vállai, s a petyhüdten alálógó tokája szóltak, a teste is néma volt, üres. De mintha a lelke vált volna szavakká, a magába forduló, keserű, boldogtalan lelke szólt volna hozzá, mely most, mintha megelégelte volna az egész életen át tartó rejtőzködés alázatát és a titkolózás gyötrő légszomját, egyszeriben betöltötte a hajnali szürkületben ázó komor konyhát. Madár fehér árnya suhant el az ablak előtt, éles, bántó vijjogás vágott vissza, s Péter gyorsan újra töltött. Az öregember alig észrevehetően bólintott, majd felhajtotta az italt. Bámulta az üres pohárkát, ujjai között forgatta. Köhécselt, most ő töltött magának. Ahogy ujjai a likőrös üveg felé emelkedtek, már nem remegtek. 

Péter elnézte az arcot, az idegenségét, és magát kereste a másikban. Mindig is különbözni akart ettől a szögletes és kimért, öltözékét kényszeresen óvó, a tárgyait rögeszmésen glédába állító, időrendjét pontosan betartó embertől, mindig is más akart lenni, és mindig is lenézte a lelke mélyén. Soha nem hitte, hogy valaha is megértheti, így elfogadni sem tudta. Voltaképpen, bár így soha nem fogalmazta meg, csalódott volt, hogy általa származik. Vékony arc, ritkás borosta, vizenyős szem, a szigor és a tétovaság keveréke, a képzelet fájdalmas hiánya, ugyan mi köze neki ehhez az emberhez?! Csontos alakját, hosszú ujjait és húzott fejformáját a bátyja örökölte. De persze Imre is lázas természet volt, sokat képzelődő, egészen másfajta, mint ez az ember. Õ meg kinőtt ebből a boldogtalan családból, mint a vadhús. De soha nem akarta titokban falni a gyümölcsöt. Õ nem akart pokróc alatt élni, nem akart olyan világot, amelyről nem lehetett beszélni, és nem akart olyan szavakat, melyek tiltott világra nyíltak. 

Az öregember újra ivott. Nem töltött a fiának, s már Péter se magának. Péter elfáradt, lassan maga alá gyűrte az apjából áradó szomorú, végtelen erő. Most már csak várt, tudta, ennyi a dolga. Az apja beszél, és el fog mondani mindent. Beszélni annyiféleképpen lehet. A félig töltött üveg lassan kiürült, már a háztetők között hunyorgott a sápadt Napkorong, de gyorsan kövér, szennyes felhőket hajtott a város fölé a szél. Kis eső is csepergett, aztán csak a szél fújt, indulatos lökéseitől meg-megremegett a ház, reccsent az ablaküveg. Péter kérés nélkül hozta a következő üveget, már nagyon fázott a talpa. Az öreg állára likőr folyt, szája sarkában megült a barna szirup. Cuppogott, továbbra sem szólt, s nem látszott, hogy megártott volna neki a szesz, holott a második üveg felénél járhatott. Kissé görnyedten ült, ahogy mindig, de határozottan. Néha megkaparta az üveg falát, rajta a színes papírost. Hosszú, sárga körmei voltak, régen nem nyírta őket senki. Kitette Pallagi feleségének rajzát az asztalra, a képet tenyérrel simogatta le. Az orrát törölgetve azt bámulta percekig, hunyorgott, egészen közel hajolt a rajzhoz, majd gyorsan köntöse zsebébe dugta. Már nem volt ereje tölteni. Csak a poharát tolta az üveghez, s Péter öntött neki. S aztán, mint aki hallgat, csak hallgatja a másikat, újra és újra töltött az apjának. Talán tíz óra lehetett, harangoztak, kiürült a második üveg. Az öregember arcán megromlott mosoly játszott. Tátott szájjal lélegzett. Orrából szőrszál göndörödött, és cuppogott is. Úgy fordult le a székről, hogy beverte a fejét, vére a kőre folyt, szaporán fújtatott. Péter csak nézte, mint egy látomást. 

Hangosan megverték az ajtót, kiabáltak is valamit. 

Péter a karjaiban tartotta az ájult testet, úgy ment ajtót nyitni. A küszöbön Schütz doktor toporgott. 

Mi történt?, kérdezte halkan. 

Eltemette magát, mondta Péter. 

Schütz doktor magasra húzta a szemöldökét, nem értem, fiam. 

Belém temette magát, mondta Péter, megfordult a testtel, és ment az üres, idegen lakásba, mintha égető jégen járna, csak ment befelé.