TARBAY
EDE
Pannóniai
útmutató
Szép
ez a Pannon föld, mikor enyhül már a hideg tél,
Pikkelyezik, majd indul a jég a Dunán, torlódik
(Nílusi kép: krokodiltól hemzseg így a folyó).
Már a hegyekből, látom, csurran a hótakaró,
Ház-tetejekről gyűlnek a cseppek az utca kövére,
S futnak az árkok szomjas ölén patakokba,
Vad kanyarokban bontva-növelve a parti füvest.
Hajnali pára száll a mezőn. Csöpp cinke iramlik
Mag-maradékra, zsenge rügyekre, bő adományra,
S hó-szín hírnök búvik elő a hó-szigetekből.
Távol a római pompa, a gőg, itt csendes a castrum,
Nincs fecsegés és páva-parádé, földi hozsanna.
Jó ez az emberi lét, hol az őszi vadászat öröm:
Ugranak őzek, nyúlra kutyák, és szállnak a dárdák,
Pendül a húr és surran a nyíl a nehéz levegőben.
Nyáron a bárkán jó evezőzni, bukni a vízbe mezítlen,
Hagyni a kurtát, hadd cicerézze a hullám.
Végül a tél. Hol bíbor-rögben nyugszik a tőke,
Mézes a fürt-szem, mézes a must, meg az újbor,
Vár a hegyoldal, a présház, s jó ha a hó melegít.
Hidd el, anyám, én áldom imámban a császárt,
Tűz-szavu Nérót, láng-eszü költőt, versbe bitangot.
Jobb ez a számüzetés itt bármi babérnál.
Nyögve nyeléssel jöttem e barbár hírü vidékre,
Ámde hazug volt mind, aki így szólt, mert becsapott.
Csend, nyugalom várt, béke az emberi arcon,
Béke a tájon, mely kicsinyítve a Toszkán földet idézi,
Gyermeki létem sokszínű, édes, szent idejét,
S arra hajaznak a tiszta szavak, nyílt gondolatok,
Senki besúgó nincsen a thermák gőz-ligetében.
Itt
az aréna az izmok, küzdés színtere, bátyám,
Nem fut a vér az erekből, nem recseg itt csont,
Nem szakad ín, csak a bőr kopik olykor a vállon,
Ámde vivátok, s gyatra kis ódák zengik a győztest.
Míg a babérra tarka virágok illata hullik,
Lányka-derű és asszonyi, csalfa mosoly
(Kétes igéret van csak az ajkon, az arcon,
És aki kapja, se sürgeti majd az adósát).
S este a kocsmák gőzibe mézes sör szaga száll,
Véle a lant-szó, orgonasípok hars muzsikája.
Tiszta az ég itt, messzi a császár és makogása,
Messzi a tányért tisztogatók puha nyelve,
Senki se fürkész, senki se jegyzi eszmei titkod.
Nem keveredhet por s a verejték homlokomon,
S megtöretetlenül ép, egyenes a gerincem.
Semmi okom nincs félni a sajkát és Cocytost
Homlokom érzi még az alázat tiszta vizét,
S útra bocsátó jelként kézfejemen olajat.
Néha a csillagos égre tekintek, s így motyogok:
Régi aranykort ringat elém ez a föld, Atyaisten.