A szobrászat lexikon-definíciója – amely szerint ez a képzőművészeti ágazat "a közvetlen testiséget, a térbeli anyagiságot jeleníti meg, tehát a síkra transzponált kétdimenziós, a távlatot illuzionisztikus eszközökkel megjelenítő festészettel szemben a természeti tárgyakat vagy a művész képzelete teremtette plasztikai formákat valóságos háromdimenziós testiségben ábrázolja" – napjainkban már csak nagy fenntartásokkal érvényesíthető. Az anyag, a tömeg, a forma, a tér – a klasszikus szobrászati tárgyformálás alapelemei – új és új jelenségekként és minőségekként tűntek fel a magunk mögött hagyott évszázad szobrászatnak már alig nevezhető művészeti kifejezésében: talán elég, ha csak Marcel Duchamp palackszárítójára és piszoárjára, az idő-dimenziót megnyitó mobil- és fényszobrászok tevékenységére, a konceptualisták szellemi síkokon realizálódó munkáira, a térberendezők, az installátorok, a természetszobrászok tiszavirág-életű alkotásaira, vagy a médiaművészek megfoghatatlan szférákban létező virtuális kompozícióira gondolunk. "A klasszikus szobrászat 20. századi fejlődésével fokozatosan megjelentek azok a műtípusok, amelyek bár megmaradtak a testek tárgyszerű bemutatásánál, mégis új konstellációba helyezték tárgy és tárgy, tárgy és környezete viszonyát: land art, concept art, akció, installáció. A művészet totális felfogása (total art), az anything goes elvének követése szolgált a plasztikai formálás fejlődésének katalizátorául, sok újításra, az irányzatok kifejezésformáira építve. A hagyományos szobrászatban a plasztikai kifejezést elsődlegesen a szobor tömege mint test, térfogata, mint volumen és kiterjedése mint geometria hordozza. A körbejárható szobor egy helyen áll, jelenléte centrált: tömege képviseli a térben. Az installáció kialakulásában megfigyelhető a jelentés tranzituma a szabad plasztika tömegétől annak láthatóságába. Hangsúlyeltolódás következik be, amelyben a testvolumen és a tér egy kitüntetett pontja elhatárolásánál fontosabbá válik mindezek látványa, a szobor alapvetően tömegi felfogásánál a tárgy vizuális érzékelése" – fogalmazta meg egy 2003-as, a fiatal "szobrász"-generáció munkáit "a tárgyparafrázistól a tárgyprotézisig" felvonultató kiállítás kapcsán Készman József és Százados László.

Ezek az átalakulások, új és új áramlatok és törekvések a magyar művészetben meglehetősen megkésetten, esetenként alig-alig észrevehetőn a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulójától jelentek meg és éreztették hatásukat: a magyar szobrászat masszívan őrizte természetelvű, valóságigényű, az emberi alakot központi médiumként interpretáló, a művészi tárgyformálást még az elvont kifejezéstől is távol tartó arculatát. Ebbe a művészeti közegbe érkezett a hetvenes évek második felében a fiatal Szunyogh László, aki első mestere, Csíkszentmihályi Róbert szellemi-esztétikai vonzáskörében a klasszikus szobrászat eszményeivel áthatottan alkotta meg első munkáit: a mintázott, bronzba öntött érmeket, plaketteket és kisplasztikákat. A csaknem három évtizedes alkotóút során a Tatabányán dolgozó – és alkotómunkája mellett aktív művészetpedagógusi tevékenységet is kifejtő – szobrász nem távolodott el a magyar plasztika Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni életművével fémjelezhető klasszikus, de ugyanakkor a modernizmussal is átitatott ideájától: a művek a tradicionális leképezés metódusától elszakadtak, de az alakok és a tárgyi világ elemei központi médiumokként megmaradtak. A szimbolikus összegzés, a metaforikus szintű kifejezés, máskor meg az expresszív vagy szigorúan tárgyszerű plasztikai láttatás eszközei, technikai fogásai ugyancsak a klasszikusokhoz kötődőn hagyományosak e szobrász munkásságában: Szunyogh László anyag-hozzáadással mintáz és elvétellel farag, s így alkotja meg a homokformázásos vagy viaszveszejtéses bronzplasztikáit és plakettjeit, valamint kőszobrait. És bár néhány nagyméretű kompozíciója és köztéren felállított monumentális műve is született, Szunyogh László munkáinak mérete, léptéke a több évezredes múltra visszatekintő kisplasztika-formátumot követi: kézbe vehető, közelről szemlélhető, érzékenységekre és személyességekre hangolt, bensőséges alkotói-befogadói kapcsolatot létrehozó alkotások készülnek műhelyében.

Az ezredfordulót megelőző és követő évek munkái figurák, illetve idollá avatott alakok, kettős alak-kompozíciók, a figurát és a tárgyat egyesítő különös plasztikai kollázsok és tárgyszerű plasztikai konstrukciók. A tatabányai művész szobrászatának egyik legfontosabb jegye a stilizálás: a sűrítés, a lényegre összpontosítás, a tőmondatszerű szobrászi kifejezés. Művei emóciókkal gyengéden átszőtt plasztikai példázatok. Alakjainak nincsenek karakteres egyénítő jegyei, csak néhol tünedeznek elő a nemiségre utaló jelzések, a formarend kerüli a részletezést. Nagy, egységes, sima felületek és a teret pengeként hasító élek közé fogott filigrán, törékeny testek jelennek meg, ütköznek egymással: a jelzésszerűségekbe burkolózó testek helyzetéből, fájdalmas meghajlásából, összeolvadásából-áthatásából, akciójából, egymáshoz való viszonyából bomlanak ki a művekbe sűrített mély, az emberi viszonyokat, a férfi-nő ellentétet-dilemmát boncolgató gondolati körök, gazdag emocionális tartalmak. Műveit szemlélve figyelhetünk a formák konfrontációjára is: lágyságok és keménységek ütköznek, kemény élek enyésznek el lágy hullámokban, pattanásig feszült ívek oldódnak fel plasztikai ellenpontokban, pengeszerű síkelemek váltanak át váratlanul dús domborodásokba. Mintha valamifajta kimerevítettség, idollá-válás viaskodna itt a nyughatatlan, a felszín alól kitörni vágyó, fékezhetetlen életerővel.

Tíz évvel ezelőtt, a művész komáromi kiállítása kapcsán azt állapíthattuk meg, hogy "a legújabb Szunyogh-plasztikák már csak az emlékeit hordozzák – de azt erőteljesen hordozzák – a valóságnak, elemeinek és motívumainak, kiemelten az emberi alaknak, és így, ezzel a rejtett idézéssel fedeztetnek fel egy csodálatos szabadsággal vezérelt birodalmat, ahol a plasztikai elemek, a formák, a tömegek, a terek, a térszervező erők és ezek viszonyai, bonyolult rétegzettségű együttesei teremtenek plasztikai izgalmakat.[ …] Ha vissza-visszatér is az alakhoz, a tárgyak és a kézzelfogható jelenségek világához a művész, ez már magán viseli a kötöttségektől mentes szobrászati közegekben való kalandozás részegítő emlékeit: az egzakt, ismert formák, formációk módosulnak, átalakulnak, eltorzulnak, új életre kelnek, ismeretlen erőkkel telítődnek, furcsa szerkezetek törvényei szerint épülnek, rejtélyes tartalmakkal itatódnak át." Az ezredforduló alkotásaival változatlanul az ún. valóság igézetében és a szabad plasztikai formateremtés által determinált tartományban folytatja izgalmas szobrászati kalandozását Szunyogh László: meditatív hangvételű alkotásai fájdalmas, lírai vallomások a kor emberének kilátástalanságokba vesző, olthatatlan megnyugvás- és harmónia-vágyáról.