Történelmi ürügyekből (lehetőségekből) számos sikeres, eredményes munka született már. A legkézenfekvőbb lehetőség mindig az évforduló. Nem mintha e nélkül nem lenne kutatható, dokumentálható a megcélzott téma. De forrás a kitartó munkához, igény a publikációra már bevett szokásként az évfordulók közeledtével támad. Ilyenkor viszont mintha nagyobb lenne az igyekezet a kuriózumok keresésére, a meghökkentésre, netán a tények feletti (alatti) világok átvilágítására. El is tévedhetünk a kínálat piacán, ha a csapdákhoz gyanútlanul közeledünk. Mert a felhozatal elképesztően gazdag.
     Ezért a publikációs kínálatból olyan munka felé fordult a figyelmünk, amely a szűkebb haza határai között tart bennünket – az egyetemesség szándékáról sem lemondva.
     Csics Gyula (most tatabányai könyvtárigazgató, amúgy) több évtizeden át titkolt "történetíró" valószínűleg a legkülönösebb kuriózuma az 1956-os dokumentum-dömpingnek. Igaza van a gyerekkori napló előszavát író Rainer M. Jánosnak, amikor úgy érzi: ajándékot kapott az ötven éven át lappangó naplóval. Azt azonban kedvetlenül olvasom manapság, hogy "saját ötvenhatját" adja közre a szöveg tulajdonosa, mert atomjaira eshet ettől a mindenáron sajátosságtól a legnagyobb tömegeket összemarkoló eseménysor. Hajlok inkább arra, hogy új dimenziót elénk forgató vetületi ábrázolást kapunk egy természetesen gyermeki látásmód által, amilyent a legtöbb gyerekkortárs hasonlóan hordozhatott magában, hogy aztán évtizedek koptató agymosásaiban foszlásnak induljon belőlünk az átélt történelmi múlt csak azért, mert többségük sosem vetette papírra akkor és ott megélt élményeit. Óvatosan kerülném a nagyot puffanó szavakat, ha ez a napló saját eltakart tablóimról pattintani nem kezdte volna a takarásra odakent meszet.
     Mert bizonyára sokan éltek közülünk abban a tévhitben, amit a ránk zúdult évtizedek sikerrel belénk plántáltak: fölerősítve bennünk a hallgatást, a bizonytalanságot, a magunk félelmét és a mások féltését. Egyvelege volt ez annak, amitől ma saját ötvenhattá lehet szelídíteni mindent, amit együtt láttunk, éltünk át, hallottunk és éreztünk. Az egymástól elúszó szigetek pedig – táguló világegyetemként – hatalmas űröket hagyhatnak térben és időben.
     Csics Gyula könyve-naplója ettől lesz több és más minden ötvenhatos jubileumi és nem évfordulós kiadványnál. Senkit és semmit sem cáfol, mert nem magyaráz, nem értelmez, nem vitat el. Nem gondolkozik azon, hogy egyensúlyozhat-e az egymást követő benyomások, információk között. Ha kihagy, bizonyára az emlékezete és nem az értékrendje, netán politikai álláspontja szerint teszi. Ha hosszabban babrálja az elvarratlan szálakat, az személyes érdekein túl abban is kereshető, hogy környezete nem áll mindig készen az események követésére, ezért maga próbál eligazodni vagy visszahúzódni. Nem törekszik senki felmagasztalására vagy elejtésére, mivel gyermeki szemében minden és mindenki szereplője a mindennapoknak, és őket akár orosz tanknak, akár Felber bácsinak, akár nagynéninek hívnak, meg kell jelenniük a térben és időben akkor is, ha semmi történelmi nem tapad hozzájuk-rájuk. A legtökéletesebb naplót alighanem gyerekek írták még akkor is, ha ezeket soha nem olvasták és nem nyomtatták ki. Érdektelenségük nem hibájuk, hanem erényük, éppen abban a térben és időben, amelyen áthaladnak, és sosem lépnek ki belőle, inkább erre a térre és időre bízzák a sorsukat.
     Csics Gyulának, a kamasznak a nagytörténelembe avatkozása a kistörténelem szálain át észrevétlenül és pátosztól mentesen zajlik. Ez az élet (napló) telve van az ismétlődés szertartásaival: könyvolvasással, egy állandó jóbarát fölkeresésével, vele közös naplófogalmazványok és dokumentatív rajzok készítésével, rokonlátogatásokkal, kötelességszerűen is természetes németórákkal, áhított ünnepek csöndes és megértő lezárásával, felejtésre ítélésével. De ez a gyermeki közelítés nem álnaív és nem megmosolyogtató. Erőteljes kíváncsisága azonban nem a felnőttek értékrendje felől közeledik a tényekhez. Ő kimásolja a sajtóhírek "történelmi szereposztását", de nem tesz különbséget, amikor tömör tényként csak ennyit ad a tudtunkra: ma Kádár János beszél… aztán Mindszenty hercegprímás beszél. Ha a legcsekélyebb minősítésre bukkanunk, azonnal láttatja velünk, hogy a házmester, a szülő, a nagybácsi, a szomszéd véleményét tolmácsolja. Olyan tudatosan tudósító szándékú ez a beállítódás, amilyen a gyerekkor után csak kevesek attitűdje maradhat. Ugyanakkor semmi és senki nem kerüli el a figyelmét, ami egyszer majd történelem lesz (lett). Sok irigye lehet Csics Gyulának (nyilván hallgatnak is róla jobb híján).
     A naplónak azonban vannak kormeghatározó és valóban egyéniséghez köthető "tendenciái" is. A lapokra ragasztott dokumentumok (plakátok, röplapok stb.) fokozatosan elkopnak az idő múlásával párhuzamosan. Mintha értelmét veszíteni a gyűjtés. Ezt tapasztaljuk az illusztrációk esetében is: sűrű és érzékletes utcaképei eleinte valóban feleslegessé teszik a magyarázatokat, hosszas leírásokat. Pedig Csics Gyuszi érzékletes leíró, aki nemcsak várostérképet tervez a barátjával, de tökéletes útikalauzt is a kezünkbe ad a szétlőtt utcákon megtehető sétához. De ezek a grafikák is fogyni kezdenek, hol üresen hagyott sorok, hol félbemaradt vázlatok jelzik a kedv fogyását – különösen igaz ez a napló második fejezetében. Itt már az élet élvezhető oldala kap nagyobb hangsúlyokat a nyugati csokoládécsomag, a korcsolyázás, a kerékpározás örömei által. Még az a figyelmetlenség is bekövetkezik január 25-26-án tett bejegyzéseiben, hogy a címben jelzett téma ("Letartóztattak 3 oxfordi diákot") teljesen kimarad a napi tudósításból. Március felé pedig már napokon át csak ez a hír ismétlődik: "Semmi különös nem történt". Nyolcadikától 13-ig ugyancsak foghíjas, egymondatos bejegyzések nagyolják el a történéseket, alighanem egyetlen napos összedobott summázattal…
     Az viszont egyenesen torokszorító, ahogy november 23. után elkezd egy második részt a naplóban, s ezt nemes egyszerűséggel így nyitja meg: "Magyarország a forradalom után. II. rész." Ha számos hiteles mozzanat nem igazolná ezt a tisztánlátást és természetességet, még kételyt is támaszthatna bennünk a "történészi" időfelosztás a naplóírással kapcsolatos eredetiségről.
     Ami azonban veszni látszik a színesség mozzanatában, kárpótlásként megjelenik a humor korfestő erejében. Csics itt sem válogat. Az utca humorát (vicceit) ugyanúgy rögzíti, mint a hatalom sajtó útján terjesztett gúnyiratait és -rajzait. Viszont nem idézi, csak említi, amikor a Nevet az üzem című könyvet nézegeti. E mondatban, a használt szavak stílusértékében minden fontos benne van…
     Aki gyerek, az érthetően nem sokat beszél az iskoláról, hacsak nincs szénszünet vagy kötelező orosztanulás. Aki gyerek, ellesi a felnőttektől, mit kell a rádióból (itthonról és külföldről) meghallani. Kedveli a nyugati ajándékcsomagok körüli izgalmakat, de sosem ízléstelen és mohó ez a vágyakozás. Amellett szereti a Kossuth-címert (kereseti forrás is lesz az életében a sokszorosítása), nemzeti büszkeséget érez az olimpiai sikerek hallatán, s azt öntudatosan pontos statisztikával támasztja alá (miközben a megnyitó és a zárás napján kívül csak Papp Laci érdemel nála figyelmet egy alkalommal Ausztráliából).
     S mert gyerek, még esküjét is képes elfelejteni és megbocsátani önmagának. Egy korábbi, legerőteljesebb politikai kijelentését cáfolja meg elkedvetlenedésével, hiszen megfogadta, hogy addig nem hagyja abba a naplóírást, amíg az oroszok ki nem mennek az országból. (Ismerős fogadalom ismertebb történelmi főszereplők szájából.) Ezt az elkedvetlenedést most egy különösen tömör, néhány soros bejegyzés illusztrálja. Az iskola ünnepet rendez március 13-án, ahol "kitették a vörös zászlót kizárólag, de délre kicserélték." Viszont végleg eltűnt a Kossuth-címer, gyászszalagot "nem engedtek föltenni", csak kokárdája volt mindenkinek.
     Március 15-e pedig úgy nemzeti ünnep, hogy (akaratlanul) szarkasztikus humorként olvassuk az utolsó történelmi bejegyzéseket: "Ma az emberek dolgozni mentek a »nemzeti ünnepen«, de mi nem mentünk iskolába. Délelőtt az Úttörő áruházba (sic!) mentünk. Láttuk ezt a plakátot: [ám a látvány – a plakát közlése, talán az ötven év pusztító kallódása következtében, talán már a végső figyelmetlenségből következően – elmarad]. Hazafelé jövet megvettem a »Nagy játszma« és »Hannibál föltámasztása« c. könyveket."
     A dramaturgia a sodrását veszített történelem önironikus végszavát produkálja.
     Tudjuk azonban, hogy a sokat emlegetett jóbarát, Kovács János naplója is előkerült azóta az Ecseriről, s Kieselbach Tamás kiadásában ma minden középiskola könyvtárában miniszteri ajándék – ellentétben Csics Gyula naplójával. Különös óvatosságból a kolofon is kipontozza ebben a kiadványban a könyv írójának nevét. Elveszettnek hitt, talán a hitelességet még nem eléggé igazoló napló ez? (A szerző súlyos betegsége okán nem tehet nyilatkozatot, miközben a párhuzamos olvasatból, a közös illusztrációk, a közösen megélt élmények, egymás nevének gyakori emlegetése aligha teszik kétségessé az összetartozást.) Most csak azért említjük ezt a másik naplót, mert Csics Gyula könyvének közlése egyetlen szempontból alatta marad a jóbarát előkerült kötetének. Ez utóbbi ugyanis pontos hasonmás úgy méreteiben, mint színezésében. Dokumentumként egy korabeli, ronda, keménytáblás, függőleges vonalazású, alighanem könyvelők által használt kéziratos hagyatéka egyáltalán nem akarja a megtervezettség látszatát kelteni.
     Csics Gyula szép kiállítású, zsugorított méretű, a kézírás mellett nyomtatott formátumban is olvasható naplója viszont éppen küllemében idegen mindattól, amit belsejében hordoz¹. Kellemetlenül szebbre sikerült, mint amilyen lehet eredetiben. Két fiú együtt gondolkodásának és mégis létező távolságtartásának ügyetlen ellentmondásává változott a megformálás (nem valós: A/4-es és A/5-ös méretezésű) "arculata".
     Ez a két napló sokféle társművészetet ihletett meg máris mondandóik újragondolására (színpadon, bábelőadásként, animációs filmként stb.). De eredetüket tekintve füzetekbe írt naplók, könyvkiadásért is együtt kiáltottak, a polcainkon egymás mellett ezért anakronisztikus hatású a szép törpe és a kendőzetlen óriás.
     Ne így emlékezzünk 1956 különleges ízére. Ismerjük és értsük ezeket a túlélő fiatalokat, akik még sokat olvastak (egész könyvespolc telne meg a szerző értékes olvasmányaival), fantáziával tervezték-rajzolták-építették megálmodott városukat, ahol utcát neveztek el az élő történelem alakjairól is, de egymásról is, s a maguk örömére konstruáltak koruk összeszerelhető játékszerkezeteivel, miközben jutott idejük hegedűórára, némettanulásra, nagy gyaloglások keretében a nagymama megsegítésére, s legfőképp egymásra. Figyelemmel voltak közeli és távoli világok főszereplőire (Titótól Csou En Lajig, Hruscsovtól Yves Montandig és Nagy Imréig), de nem veszítették el az arányérzéküket, amikor a mindennapi túlélés folyamataiban odafigyeltek a Csokonai Rádió munkatársainak sorsa és Tóth Ilona gyakorló orvos bírósági tárgyalása mellett a szolnoki árvízre meg a leégett Corvinra. Ahogy az utolsó napokban már izgató hírként csempészi be a sajtó a nudista vacsorákat meg a kábítószer-kereskedelmet "a század lányának" vallomásában, a kevésbé szenzációs (pedig fontos) kávéháznyitások mellett. Jönnek haza már a Honvéd futballistái (persze nem mindenki), megünneplik a nemzetközi nőnapot, kibővítik a kormányt (pontos névsor a naplóban), "Ismét felrakják a vöröscsillagokat"… Ez mind egyszerre gyereksorsot (is) alakító, rafinált történelemcsinálás. Ez is a magyar valóság – hétköznapi távlatban, a politika és ideológia adagolta kínálatként. Fanyar meg kedvesen emlékezetes ízek egy bezárkózó (bezáródó) társadalomról, ahol még mindig akad egy kis rés – célzottan kilesni erre-arra.
     A berekesztett napló a berendezkedők egymás megmaradásának örömét ígérő időit sejteti. Vagy csak kortársi utánérzésünket látjuk beteljesedni? Jó lenne, ha Csics Gyulá(ék)nak sok fiatal olvasója lenne, és még fontosabb, hogy megértsük, mit jelent (mond) a nekik szánt (váratlanul érkezett) üzenet a (közel?)múltból. Egy nyelven beszélnek-e tegnapi és mai gyerekek közösnek gondolt történelmünkről?
     A kérdések a nyitott napló(k) lapjain nem kész válaszokat kínálnak. (1956-os Intézet, Budapest 2006)
 
 

Jegyzet

 1 Az igazság kedvéért jegyezzük meg azt is, hogy a szerző lábjegyzetei viszont szerencsésen segítik az olvasót az eligazodásban.