Merőben új arculatot teremtve, külső-belső változtatásokkal kezdte meg munkáját a Jak-füzetek két új szerkesztője, k. kabai lóránt és Mizser Attila. Az első, sorrendben 142. Jak-füzet Turányi Tamás Kerek Szeptember című verseskötete. Turányi majd’ negyvenévesen, melyre Kemény István fülszövegében nagy hangsúlyt fektet, "váratlanul felbukkan – és készen van, mindent tud". Holott a valóban alig-alig publikáló, 1966-ban született költő már egy kötetet magáénak tudhat – a 2001-ben megjelent Édesgyökér alapjaiban hordozza az új kötet magvait, mind tematikáját, beszédmódját tekintve.
     Ugyanez az ív megfigyelhető a kötetborítók esetében is, habár nem akaratlagos, az Édesgyökér minimalista, színeiben szürke, fekete, fehér és piros borítója rímelni látszik a Kerek Szeptemberére. Éppen olyan keresetlen a külső borítás, mint aztán később látni fogjuk, a kötet maga. A határozott metszésű vonalak, melyek megtörik a borítót, metszik a fotót, és irányukat tekintve arra késztetnek, hogy az olvasó továbblapozzon, felüsse a könyvet, épp arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a kötet nem akar több lenni, mint ami, verseskönyvet tart kezében az olvasó, a jobbik fajtából valót, mely hozott anyagból dolgozva teremti meg a maga egyszerű, de hiteles és igaz világát. A fotón ráadásul maga a szerző látható, illetőleg erre enged következtetni a belső jegyzet. Az óriásfák között egy gyerekember áll, kezében puska, netán revolver, de mindenképpen fegyver, amellyel feszülten céloz. Az ellenség láthatatlan, ettől még ijesztőbb, a fiú lábai erős támasztékként szétvetve nőnek ki a földből, míg a fegyver mintha összenőtt volna a fák ágaival, mintha a mellkast szúrná át és simulna aztán a gyerektenyérbe; összemosódik a fegyver a természettel, és nem lehet tudni, amitől félni kell, azt a világ maga hordozza, vagy a gyermeki képzelet teremti-e meg.
     A kép azt gondolom, meghatározó a kötet értelmezését illetően, hiszen a Kerek Szeptember lírai énjéről levethetetlen a gyermeki köntös, egyszerre lesz kezdőpontja és végcélja a beszédnek, attól függően, hogy a mátrix mely síkjából szól a költő az adott pillanatban. Nincs mese, és csak a mese van, ami ebben a kötetben megszólal, az egyszerre megy vérre, és egyszerre meseszerű. A kötet fő motívumai, mint a gyerek, az apa, az apává lett gyerek és mindehhez csatlakozva az alkoholizmus, illetve a nők szülte téboly teremtik meg azt a hálót, mely Turányi második verseskötetét kiemeli társaié közül. Ezek azonban még csak az irányvonalak, hogy a kötetet miért dicsérem, az további igazolásra szorul.
     A cím is azt hivatott alátámasztani – azontúl, hogy a kötet egyik versének a címe –, hogy a szeptember, mint az elmúlás közhelyévé titulált évszak hogyan telítődik mégis, és mivel "telik az urna", hogyan lesz gömbölyded a kilencedik hónap. Az egyik legfontosabb jegy épp a kilencedik hónap gömbölydedségében van, hiszen a kötet maga apás szülés, ahol "életemben először akarom, hogy valami most nekem fájjon"; nehezen kihordott magzat, Tőkesúly, Lazac-emlékmű és Víz. Ezek persze az első ciklus kiemelt verscímei, melyeket mind alkalmasnak találok arra, hogy jelezzem velük a Turányi életművében kiemelkedő szerepet betöltő gyermeket, és a hozzá kapcsolódó keserédes apaszerepet. Amely szerep, emberére akad a deliráló költő személyében, akivel együtt megteremtik a Turányi-mátrixot, s melyből most, a Kerek Szeptember utolsó ciklusában egy lehetséges választ ad A Gyűrűk Ura ciklus. Ezzel azonban óvatosan kell bánni, hiszen a mátrixban két világ húz sorsot egymással, a természeti rend (A természet rendje Budakeszinél) és a világ rendje (Aragorn).
     Az egyenként 12 verset tartalmazó ciklusok tehát sorrendben A természet rendje Budakeszinél, Mr. A, Mátrix és A Gyűrűk Ura. Nyilas Atilla munkáját dicséri a kötetszerkezet, mely éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Nyilas a fentebb említett "urnatelést" ragadja meg a szerkezetben, Turányi verseinek egy olyan feszes ívet teremt, melybe pontosan illeszkedik minden egyes sor, végigköveti a fő sodrást és katonás léptekkel halad a kötetzáró pontig. Hiszen míg az első vers a még meg sem született költő ringatózó hosszú pillantása nagyapa Zeiss-távcsövében (Egyszeri kiegészítés), addig a negyedik ciklus végére ez a ringatózás forró leves fújásává változik, beszédes tekintetből szótlan szájmozgás, melyek mindegyikének sajátja a többet mondás.
     Mégis hogyan fűzik a versek tovább a kötetet? És mi az, ami miatt Turányiról beszélni kell?
     A természet rendje Budakeszinél ciklus idilli képeit a leendő unoka vetíti, aki a ciklus végére maga is unokát ajándékoz apjának "Azóta én is apa vagyok, és úgy vélem, lehet még esélyünk: unoka nem veszít". Mitől ez a vészjósló mondat, honnan az elemi esélytelenség? A gyermek-elbeszélő, Lili néni, a nagymama, az apa mint fogalom s mint konkrét személy, illetve a két gyermek a szereplők. Az a könnyedség, amivel a kötet indul, Turányi egy igen nagy erőssége. Turányi leírhatja, hogy "szexi mosoly", mert ettől nem kevesebb és hiteltelen lesz a szöveg, épp ellenkezőleg, behoz egy olyan hétköznapi regisztert, könnyedséget, mely a verseket közelebb hozza az olvasóhoz. Hiszen cinkos ez a beszédmód, nincs rajta allűr, keresetlen, ahogy ezen már fentebb is lovagoltam. Szemléletes képeket erősít ez a beszédmód, ahogy érezzük a dinnyelébe beletapadó port (Balatonszéplak 1977), látjuk Lili néni krokodilbőr táskáját csattogni a fejen (Mater familiaris), "az őzbarna hegeket" (Cukornád). A gondtalan gyermekkort immár tükörből nézve, tükörcserépként, nyomban a ciklus címadó verse torzítja, ez az a pont, ahol a gondtalan, cinkos mesélés elkomorul, és nagyobb súlyt kap a metaforikus megjelenítés. Innentől már valahonnan nézi a múltat, a visszatekintésben a viszonyítási pont kerül előbbre. Hogy a metaforára példát hozzak, illetve az elkomorulásra: "Ha felbukunk erősen, rézízű szájjal az álom, a zárókő alól, a csendes nulláról, ha kint van mindenünk, csalánnal teli az ágy." A komorság azonban pontosan ennyire komor: "Apa vagyok, valakik életében egyszer medvetömegű árnyék". Vagyis "belenő saját testébe a gyermek" és megteremti az új formát, új alakot: "Lazac vagyok, az életem sós vízből édesvíz, parányi fordulat: apa" (Tőkesúly). Ez a hal-metafora végigúszik a köteten, a figyelmet a költő maga is fókuszálja, de a metafora is vonzza a tekintetet.
     A hal krisztusi jelentése Turányinál komoly problémákat vet fel. Hiszen az isten- és hitkereső jegyek a kötetben majd később sűrűsödnek, de nem annyira egy konkrét vallási irányzat, konkrét istenére kérdez rá, hanem Turányi magánmitológiájában keresi az istent, az apát, ha túl akarjuk ragozni a dolgot. Mintha azzal a meghasonulással kellene valamit kezdenie, hogy eztán ő lesz valakiknek az őrző, megváltó apa, és mintha attól félne, azt tapasztalná, hogy az ő őrangyala, védő, tartó istene szökni látszik. Innentől saját maga számára lesz valótlan a bástya szerep. "Nincs az az isten, aki elszöszöl egy ilyen kártyavárral" – írja Bartis Attila A nyugalom című regényben, de gondolhatná ezt Turányi Tamás is. De isten messze vitt minket a halaktól, ami Turányinál most fontosabb még. Azt a mozgást, mozdulatlanságot hordozza, mely a megállapodást és a természet rendjére való figyelést, nagymama szobájában maradást helyezi szembe a tisztáznivaló folyóval, ahol a combos tücsök ugrásra kész, ahol a menetelő hangyahadak és a rigólovag magas céje mind változásért kiált (Víz). Nem mindegy, az ember egészséges akar-e lenni, vagy boldog; folyótorkolatot keres vagy nem úszik tovább (Lazac-emlékmű). Az a víz aztán benéz a gyerek nem járta helyre, beles a ne a gyerek előtt helyre (Kemény István),  és megjelenik a revolver, egy borosüveg kiegészítőjeként, amely így, másodszori felhívásra biztos, hogy idővel el kell, hogy süljön.
     A tanácstalanság, amit Istennel kapcsolatban érzünk a sorok mögött, egy pillanatra még eltűnik, az Apás szülés című igen remek vers által, mellyel Turányi, joggal mondhatjuk, remekművet ír. Ebben a versben kiemelkedik a Turányi-líra azon ereje, mely képes a dolgokról beszélve úgy szólni, hogy közben mozdulatlan a szája, vagy épp csacsog, de pontosan érti az ember, hogy miről beszél valójában. Mert például a szöveg tényközlő jellege, az ima jelleget öltő felsorolás a rettegés fokát erősítendő van jelen. Turányi nem azt mondja el, amit érez, hanem amit tőle, az érzésből adódóan éreznek, tesznek a tárgyak, személyek. Vagyis az érzés alkotóvá, teremtővé lesz. Ahogyan örökre bevésődnek fontos pillanatokkor jelentéktelen részletek, szagok, történetek, úgy sorakozik fel a versben a parkolóőr, Erzsi néni, a miómás hölgy és Klára története. Mert éppen annyira a legfontosabb adalék Barnabás születéséhez a közös jattból lenyúlt ezres, mint a standoláshoz a hátsó koponyaforgás. A világ rendjét teremtik meg. Azt a világrendet, melyben farkasszemet istennel egy újszülött tekintetén keresztül lehet nézni.
     És a ciklus utolsó verse, a Tőszó: apa mintegy leüti a labdát, "boldoguljon mindenki, ahogy tud", isten itt, mondom, tanácstalanságot szül, mert az apa egy pillanatra gyermekké válik maga is, "nálad vagyok vendégségben". Megint a tükörcserepeket nézegeti, de a torz arcokat látja. Kérdéseket sorjáz, számon kér a múlton, hogy az előrevetített revolveres poklot legyen mivel magyarázni.
     A Mr. A című második ciklus "szájában sötét van" (Denevér-huzat). A Bikavér című nyitóvers erős, keményszavú felütése a ciklus végére elmaszatolódik, puszta Sors-piszkozattá lesz. A szikár, kimért mondatok és szavak ("Döntöttem. Márpedig nyár legyen, ezen az asztalon. Uram, ha vagy, te ide állj. Napszemüveg, síszemüveg: éljetek meg arcomon.") toporgó, bizonytalan találgatássá lesznek ("Hányszor hazudtam neked, hogy szabad vagyok, és mégis igaz volt, ámbátor inkább szeszek megszeppent cselédje voltam…"). Nyomon követhető, hogyan szaporodnak a démonok, vagy a legrosszabb, hogyan lesz az elbeszélő ketten. Az új ismerőst Mr. A-nak hívja. Az alkoholizmus rányomja bélyegét mindenre, ami volt, van és lehetséges, ő lesz az a torz tükörcserép, amelyben a költő önnön arcát kell, hogy felfedezni vélje. A ciklus íve rajzolja meg, hogyan lesz szolgaegészségből szeszek megszeppent cselédje. Amelyek között elviekben nem sok, gyakorlatilag egy óriási különbség van. A félelem, illetve a hontalanság. Mert a sörhabos száj még az igazságról dönt, holmi pökhendiség, fennhéjázás szólal meg benne. Aztán a társak és a nő után az őrangyal helyét keresi magában, amely beszédből süt a zavar: "Másfelől[…] mintha repülőmből mintha kicsit szökne a levegő, mintha kicsit megnyúlt volna tétlenséggel meglopott időm, mintha meg akarnád várni, hogy ostobaságtól újra a bűnig jussak el…" (Az Őrangyalhoz) Újra a kezdeti léthelyzet körvonalazódik: annyit értek a világhoz, mint egy gyerek. Az Apás szüléshez mérten nagy kaliberű mű a Neonkörök és a Kerek Szeptember című vers annyiban mindenképp összetartoznak, hogy a mondhatni kettévált lírai én műszerpontossággal méri és elemzi saját helyzetét, alkoholizmusát. A démonok mintha aludnának épp, az őrző, mely nem szökött el, mint Mr. A véli, strázsál keserűn, teli az urna. A választ is megkapjuk a krisztusi kérdésre: "de járod az utat, a macskakövest, menetelsz fél éjt kézivodkáddal, ám haláltáncra nem vált a fekete bújócska, csak mész, utcát, háztömböt rontva". Mozdulatlanság helyett őrült menetelés. Van-e bőr a képen, ahogy kérdezni szokták, s kemény az ítélet: "nincs az a festék, ami megszáradna rajta", nincs. A Kerek Szeptember pedig lelassítja a menetelést, még nagyobb lesz a vészterhes csönd, "billeg csak az ember a saját árnyékán". Ez a billegés, egyensúlyozás később ölt konkrét formát: "Jön-megy a lélek köztem és közte, vándorlásnak ezt nem nevezném, inkább ez a "vagy ő, vagy én", mindenesetre egyikünk mindig a másik nemlétéről dönt." (Szméagol) Fontos, hogy a lelassulás ebben a ciklusban nem eredményezi a mozdulatlanságot, azt csak valahol a kötet után találjuk, amikor már rég túlleszünk A Holt-lápon, amikor a leves már kihűl, hogy a kötet utolsó versére utaljak.
     A Kerek Szeptember Úr-képe egybemossa a pofont és az ideát: "kapjon csak az ember egy ideát, az Úr adja a másikat", azonban a kapualjakban még eztán is angyal őrizte, mindegy milyen városban, kapukulcsot keres. Ez azért lesz fontos, mert a kötet másik két ciklusa a Mátrix és A Gyűrűk Ura ezt a mindegy milyen-világot keresi, teremti. Amely világok ugyanazok, mint voltak eddig, azonban a lírai én megváltozásával, megkettőződésével más perspektívából látjuk, látja őket. Ezt a világot minduntalan megkérdőjelezi, nem világosak annak határai, körvonalai és saját helye benne. Ez az a világ, "ahol épülés és romlás: egy" (Észak Dél ellen). Talán éppen jellegénél fogva ezt a ciklust tartom a legkevésbé sikerültnek. Magán hordozza a kérdőjeleket, a bizonytalanságot. Változik a forma is, a testes szövegek mellett a puszta négy soros verset is találunk. De mégis, mi változik meg itt igazából? Az, ami a Mr. A ciklus végére tarthatatlanná vált, a megkettőződő tudat. A Mátrix című ciklusban újra próbálja a világot megragadni, új formákat keres, illetve régieket definiál újra. A Halál és a lánykák című vers "kacska kezem" jelzős szintagmáját nagyon találónak tartom, mint a "hurutos kéményt" – Turányi megint megcsillantja teremtő képzeletét, nyelvi leleményességét. Azonban a vers zárósora "Halál, ha csatába indulnék Veled!" gyenge, mintha meghazudtolná magát egy sor erejéig, hiszen ennyire konkrétan megszólítva a halált, veszít hitelességéből a szöveg. Mert a könnyedséget, amivel Turányi olyan nagyszerűen dolgozik, nem jól egyezteti a pátosszal. Annak itt nem ebben a formában van helye. Épp ez a bajom a Vatta utolsó soraival: "Kedvesed villanyt gyújt, és kéri, öld meg azt a pókot ott. De nem lehet, már nem lehet. És nemcsak mert te vagy az a pók.".
     A kincses szigettel visszatér a metaforákkal terhes világba, mintha ez megoldást nyújtana, lehetőséget a könnyebb megértésre. A mozgások elvétik a ritmust, csak az ékszer villog tekintet híján, "mintha már itt se lennél, mintha az elemi rend volna csupa seb". A testet érő támadások már kívülről is jönnek, kapaszkodnak belé. A Lili nénivel párhuzamba állítható alak, Totenbaumné már korántsem az a csontos károgó öregasszony, akitől a gyermeki én fél és érez bűntudatot, az ő hómezője való félelmekkel van teli. Kicsit Andersen Jégkirálynőjére emlékeztet. Iszonyú vonzó, de rettegünk tőle.
A gyantából kilépő léggyel (Lékekvesztő) megindul valami, valaki; ami, illetve aki Schumacher pályáján forog rendületlenül. Nagy igazságot jegyez le Turányi: ám, mivel a lélek nem lehet egyszerre két helyen, így rendre "megfeledkezik magáról". Ez a Kerek Szeptember költőjének is a tragédiája, lehetetlennek tűnik számára összeegyeztetni a gyermeket, az apát és az alkoholistát magában.
     Az a mozgás, mely akadozva, de beindul, a Kulcskészítő című versben röppályára tér. A szeretkezés lejegyzése megint attól lesz erős, hogy nem nyavalyog, nem szenveleg, hanem előveszi a mérőműszereket, rágyújt és mesél. Úgy, hogy tudja, egy történetnek nem attól lesz súlya, mennél bonyolultabban vezeti be az ember. "Íme a test, kilenckapus, zúgjon csak a B-közép, Élet és Tudomány következett, óegyiptomi pózok, ficamveszélyes, nem-eukleidészi geometria a rettenetes üléseken." Vagyis az önirónia az, ami Turányi verseit könnyeddé teszi, amitől össze tudunk vele kacsintani, s ami miatt egy apás szülés és egy puszta dugás is szép lesz. Minden rossz és nehéz ellenére.
A ciklus végére a rendhez közelít megint: "Beszéltünk nőkről, történelemről, hogy köztünk a rend helyreálljon, mérhesse egyik a másikát, kopogjon pasziánszunk ütemesen". És újra megjelenik az angyal, asszony méhében bújik meg nehéz szülés után, és hozza a reményt, hogy a sorshúzás most jobban sül el.
     A Hajtók című záróversben egy apa beszél a fiához, melyet olvasva eszünkbe juthat a Tóth Krisztina-i Anyai lista. Az égő bozót végítéletében saját arcát látja meg a költő, mely város pusztulásra ítéltetett. A hajtók általi égetés mint holmi vége nincs vágta jelenik meg, de megnyugvást hoz a lélek új formája: a lehorgonyzás. És a National Geographic-fénykép vaksötétjével szemben "testünk nevel mégis eleven füvet".
     A más-világ, a horgony helye lesz A Gyűrűk Ura ciklus. A cím utalva a regényre, filmre beleilleszkedik a kötet szövetébe és ívébe, az előző ciklusokban vívott csaták, illetve a keresett-teremtett, valós és valótlan világokra adódó válasz születik meg az utolsó 12 versben. Ez megint konkrét döntés: a démonokat úgy szelídíti meg, hogy egy maga választotta fiktív világba tereli őket. Abban a világban átlényegülnek, egészen más jelentéssel bírnak. A maga is gyermeki lélek, az apa ebben a ciklusban találkozik önnön gyermekkorával az alkotás rítusában. És azt a hasadást, mely előbb riasztó volt és küzdelmet jelentett, hirtelen megszereti a költő, az oly sokat dicsért keresetlenség a Szméagol című versben igazán nagy erővel bír. A gúny Szméagol párjában, a Gollamban: "és »szeretném hinni és tudni, hogy mindig ilyen leszel«.  Hát nem lettem." Csupa nem következik, mentegetőzés nyakra-főre, takarózás, mert "a sorvezető nem volt elég vastag", mert "nem tudtam, csak véltem", mert "nem hallottam, és alig láttam". Egészen mindegy, a kifogás csak kifogás marad, gyengeség, elgyengülés, amit az ember dühvé forgácsol: "mint a hóeke toltam a szavakat, az eleven semmit, leginkább azt, hogy elegem van és elmegyek".
     Milyenek ezek a nők, akikből elege lesz. Pontosítok, a velük való létből. Akiknek tükörcserepeket mutat az ember, akiknek sarka kopog a matrac mellett. "Passzát-szeszély". Biztos pontok és antilopnyakú hullámverések, akik igazából tünemények, mintha ott sem lennének, csak ők is valami furcsa fintorai a sorsnak. Ahol az igazi maszkmester az alkohol. "Aminek nézel, pontosan az vagyok." (Fangorn) Ebben a versben nagy fordulatot találunk. Míg Lili néni összezavarja a sok édes részletet, addig Fangorn erdejében "az egészet szeretném, s a részletek zavarnak". S e mögött az őszinteséget kell sejtenünk, az egész akarása eltereli a figyelmet az apró fontos részletekről, éppen azokról, melyek Turányi Tamás költészetében meghatározóak. Azok a részletek, amelyek a delírium állapotától függően hordozzák magukon a költőt, illetve működnek úgy, ahogy a költő érzései hatnak rájuk. Ez az, ami igazából sekélyes terepre téved. Az őszinteség. Amelyet az alkohol iga alá hajt.
     Előtte azonban Turányi másik nagy verséről kell szólnom, A Holt-lápról, mely tesz egy görbecsavart, az ajánlás ugyanis így szól: függőségemnek szeretettel. Vagyis a hazugságra kényszerítő alkohollal lesz kíméletlenül őszinte. Kicsit a Bikavér hangján szól, azonban keresve sem találni azt a dölyföt, pökhendiséget, mint amit ott. Ima ez, amely nem vádolva kérdez, csak kérdez. A csúcspont pedig: "Miért hagyod, Uram, hogy így is lehessen élni?" És a beletörődés nagy csöndje az egyik legszebb, ami a kötetben elhangzik: "Ahogy Te löksz el magadtól, az legalább szép. Az maga a statika. Hívássá kódolom, már ébren, és elereszt egy Apa." Azt gondolom, a kötetnek pontos summája ez a néhány sor. Hogyan lehet mozgásba kódolni a tökéletes mozdulatlanságot, hívássá kódolni az elutasítást. Az Apa pedig egyszerre utal az ő apaságára, illetve az őt eleresztő apára, amely működik konkrét és átvitt értelemben is. Hogyan lehet az ember biztonságban, és teremti meg azt – igen, az alkoholizmus lesz mindennek a mozgatórugója, rajta áll vagy bukik minden. Éppúgy az apaság, mint az, hogy milyen gyereke ő idősödő apjának. Lehet ezt nem ennyire borúsan is látni, hiszen az Apa elengedő keze egyben a felnőtt létet hitelesíti. Azonban a kötet egészét tekintve nem ezt a derűs olvasatot tartom előbbre valónak.
     A kötet A Holt-láp után következő néhány verse felhívja a figyelmet egy hiányzó pontra. "Anyátlanság, gondolom erősen". Ami újat teremt Turányi, az a kapcsolat nélküli mód, a könnyed beszéd, a cinkosság, mely épp a meghitt anyai ölmeleg hiányát jelzi. És a Mordor című vers ezt fűzi tovább, a nő hiányát, aki utóbb, az Aragorn című szövegben már anya. Aki lehetőséget kínál arra, hogy teremtővé váljon az alkoholizmus ellenére, hogy a szeszek megszeppent cselédjéből mellkasban morgó medve szülessen meg. Mert itt nem az italhoz képest van a világ, hanem annak rendje és módja szerint. Egy kismackóhoz képest. A nő, az anya mellettük van, a szó szoros értelmében, víztől csöpögő hajjal, "Ősanya-tekintet".
     Ami derűről beszéltem, az a Gondor helytartójából rajzolódik ki végleg. Itt a mozdulatlanságba kódolja a mozgást: "doromboló artériád kényszerített mozdulatlanságra, szétgurultam volna rajtad". Rég olvastam ilyen szépet, mint itt következik: "ma sem tudom, hogy az utam mélyült vagy hosszabbodott veled, nehéz idők voltak, Isten is valami gyógyszert szedhetett".
     Itt zárul a Turányi-mítosz, azonban koránt sincs vége. Sőt, épp csak most kezdődik az, amiről aztán beszélni kell, "magamban fújhatom titkodat tovább –". (JAK. Bp. 2006)