Lehet-e másik világot állítani, másféle létezést, másfelé – vagy éppen ugyanitt? Milyen erdő az, ahová "gregoriánokkal" hívnak (el)? És honnan történik az elhívás, elhivatás? Vörös István A darázs tanításai és a Heidegger a postahivatalnok című kötetében szintén meghatározó a profanizálódott világgal szembeállított metafizikai kérdésfeltevés, itt sem másról, de többről van szó.
     A Gregorián az erdőn című kötet verseiben egyfajta új mítoszteremtés körvonalazódik, ahogy a ciklusok körbeölelik azt a teret, amelyet létnek nevezünk, de valójában mégsem tudjuk, mi, azt se nagyon, hogy milyen. A meghívott lírai én(ek) olykor ismerős helyekre tévednek, máskor azonban a belakottnak hitt locus idegenné válik, s csak töredékekből rekonstruálható, mi is volt, vagy éppen van. A fragmentálódott valóság-egészben, "halandóság-áruházban" kóválygó létező keresi-kutatja azt a térbeli és időbeli utat, amelyen kijuthat, feltéve, hogy létezik kiút.
     Vörös István a mitizálás és a profanizálás eszközeit egyaránt alkalmazza, át- és vissza-, ahogy a kötet első ciklusának címe is jelzi, szerepeket váltogatva helyezkedik bele ugyanannak különböző nézőpontjaiba, próbálja meglátni a – mindig más és másik –fától az erdőt. Ez az erdő egyszerre kínál terepet a panteisztikus látásmódnak, az objektivitásra törekvő realizmusnak, de az ironikus-kritikus szemlélődésnek is. Az erdő metaforaként történő értelmezése során ezek a nézőpontok hol szétbomlanak, hol egymásba vetülnek, polarizálódnak, vagy éppen végletekig szűkülve feloldódnak a semmiben. "Nem hinni könnyű, de hinni nehéz" – ahogy a címnélküli nyitóversben mondja, mintegy előre utalva arra a kettősségre, amely végigfut az egész könyvön. A hit, a létben, létezésben jelenlevő (?) szakralitás időben eltérő megtapasztalhatósága mint kérdés indítja útjára a kötet hat ciklusának verseit, hogy mind profánabb megközelítésekben jusson el a halál, a semmi, vagy legalábbis a más szemléletéig.
     Az át- és vissza- című ciklus versei, "fordítások magyarból és más egzotikus nyelvekből", imitációk, parafrázisok, paródiák, és valószínűleg hamisítások, nem létező külföldi szerzők nevén közölt fordítások. A cikluscímből hiányzó megfelelő utótag megtalálása is éppen elég rejtély az olvasó és a kritikus számára, ezért a kortárs cseh irodalom böngészését most elhagyhatjuk, jóllehet Vörös István ennek talán a legjobb hazai ismerője.
     Az utótag-keresésre visszatérve, több változat adódik: át- és visszatérés, -alakítás, vagy – akár – -írás. Mindegyikre akad példa, amelyek segítségével igazolhatóvá válik a feltételezett kiegészítés. A versekben a szerepjáték dominál, át- és visszatérve elődök illetve más, kitalált személyek életéhez, alkotásaihoz, módszereikhez, mint az Alexandreida és Szibériáda avagy Mi lett volna, ha Petőfi sose hal meg és száműzetésben ő is írja a magyar irodalmat című versbokorban teszi, vagy a Költ a házunkban egy lakóban, ahol Orbán Ottó versét (Lakik a házunkban egy költő) alakítja át – visszájára, ironikusan. "Költ a házunkban egy lakó, / de milyen ügyesen, a pénz eltűnik / a kezéből – bűvész talán? –, / csak végigmegy a körfolyosón / és 200 forintja oda". Amúgy Petőfitől Babitson át Nagy Lászlóig sokakra ismerhetünk, az átalakítás ellenére is, s az "eredeti" művek felidéződésével éri el igazán célját.   Más szerzők alkotásainak átírása a jelen élethelyzeteinek ismeretében – ez adja a kesernyés humorral fűszerezett versek lényegét, mintha visszaírna nekik, tudósítóként (Nem hallom Amerika dalát), vagy mint a tanévkezdés apropóján Egy vers átalakítása címmel variációkat kínál különböző műformákban, esetleg haikukba próbálja begyömöszölni a magyar irodalomtörténet legemblematikusabb műveit (Hét évszázad haikui). A "fiktív" szerzőségű alkotások tekintetében annyiban más a helyzet, hogy ezekben klasszikusabb, "líraibb" versbeszédet alkalmaz, mintegy ellenpontozásként.
     A kötet többi ciklusára már nem jellemző az "így írnátok ti"-jelleg, személyesebbé válik a hang, a versterek és -idők az itt és mostba helyeződnek. A Városi képek című ciklus a város, a civilizált lét tereinek feltérképezése, állandó nézőpont-változtatásokkal; a Rigótánc versei pedig a halál, az elmúlás megközelíthetőségének kísérletei, de akár kritikus, vagy éppen tárgyilagos attitűdöt is imitál, mindenhol a hen kai pan univerzalizmusát, panteizmusát is érezhetjük egyúttal. A város és a természet közötti kapcsolat felbomlásának diagnosztizálása, a szabadság valódi természetének néhol ironikus megközelítése ugyanannak a körbejárása, kibontása. A Táguló és beomló terek végén lényegi kérdés áll: "Miért komolyabb valóság / ami van, annál, ami volt?" Mert komorabb, nehezebb? Az útkeresés, az úton levés a szubjektum számára kvázi lehetetlenné válik a technika minden vívmánya ellenére, s Li Taj-póval a város fölött körözve egy motorbaleset tanújaként is megfogalmazható, hogy az elmúlás anélkül történik meg, hogy az én önmagához érkezett volna el, sőt mások által is elfelejtődik.
     A profán, hétköznapi léthelyzetek, szituációk mögött, a városi életmódhoz kapcsolódó tereket belakni próbálva, mindig ott rejlik az alternatíva, akár az esztétikumban, akár a naturában. Vörös István finomra hangolt csattanókban, vagy iróniával fejezi ki, hogy mennyivel több a veszteség, mint a jutalom, s az értékek relativizmusa, devalválódása elbizonytalanodást, kiúttalanságot szül. A kutyatej, a vonat, és az ember találkozása korántsem idillikus: "A kutyatej, ha káros is, de szép, / vonatok gördülnek fölötte sorban, / egy öngyilkos a szirmára lelép." (Úti készülődés a napfényben) A tulajdonképpeni létfelejtés, az eredettől való elszakadás, a lét természetének meg nem értése nem csupán hanyagság, hanem torzulás, etikai értelemben vett bűn. A jelek mint okok, vagy következmények nem jelentenek semmit, hiszen a valóság iránt érzéketlenné lett az ember, önmagában/ra maradva zacskót húz a fejére, de ebben az önmagában/ra maradásban önmagát is elveszíti, bár nem is tulajdonképpeni önmaga, éppen annak lehetőségétől fosztódik meg, hogy azzá legyen. (Kitérni a jelek elől)
     A magányos bora és A romlatlanság virágai egymást követő ciklusok a kötet közepén, mégis ellentétes nézőpontot, illetve versalkotási stratégiát rejtenek. Előbbi végletekig bontja a valóságot, a létezést, a személyiséget (A Vörös István gép rombolása), vagy a nyelvet, ám a destruálást (itt még) nem követi konstruálás; míg A romlatlanság virága a baudelaire-i spleen ellenében foglalja el a szemlélődő derű, vagy éppen szenvtelen nyugalom álláspontját, újra felépítve egy világot, amelyben az én valósága a szabadság, abban az értelemben, hogy akár az ironizálva is, de függetleníti magát, megpróbálja messzire hajítani magától az élet-pakli cinkelt lapjait.
     Ezzel együtt a hit, a valóság természetének megváltoztathatósága egyre inkább veszni látszik. Az én múltjától és istentől is elszakad, megtalált önmagára marad. A Zsoltár ördöghangra és a Rigótánc című ciklusokban egyre inkább a semmibe tartás keserű tudomásulvétele köré szerveződnek a versek.
     A fülszövegben írója egy pogány-teremtésmítosz körvonalazódására hívja fel a figyelmet, ám tartalmazza az Eltűnések könyvét is. A pogánysággal, helyesebben profanizálódással is inkább küzdelem folyik, s a versbeszédben mindvégig megmaradó egyszerűség, a dalforma és a derűt sugárzó rímek mintha ellentételezni, sőt zárójelezni kívánnák a mondanivalót. Vörös István könyve a gregorián énektechnikához hasonlóan átfogja, magába keríti a létezés egészét, annak ellentmondásos természetét, egyúttal figyelmezve rá, hogy minden polifónia ellenére az erdő – egy kórus. (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005)