1. Annak, aki nem rendszeres olvasója a Kortársnak, és ezért nem ismeri a folyóirat tanulmány és kritika rovatát (amelynek Ács Margit a szerkesztője, és ahol a jelen kötet több írása is először megjelent), továbbá nem olvasta a szerző korábbi években publikált regényeit és novellásköteteit, azt tanácsoljuk, hogy a három fejezetre tagolt, triptichon szerkezetű könyvvel a barátkozást a végén, a harmadik ciklus írásainak az olvasásával kezdje. Itt, Honlap fejezetcím alatt interjúkat és laudációkat talál, amelyek a legközvetlenebb módon vallanak arról, hogy az olvasónak kivel van dolga. Ezekben az írásokban a szerző személyes jelenléte a leghangsúlyosabb, ezek a vallomások mondanak el a legtöbbet a szerző személyes kötődéseiről. Itt olvashatunk – többek között – arról, hogy Ács Margit "puritán újpesti munkáscsaládból" jött, itt hallunk 56-os élményéről és meghurcolt tanáráról, itt ismerjük meg korábbi munkahelyeihez, a Szépirodalmi és a Magvető Könyvkiadókhoz fűződő kapcsolatait. Az interjúk élményanyaga és a tények elbeszélése azt sejteti, hogy az életet, a valóságot szépíróként szemléli, és ha az irodalom jelenségeiről beszél, az alkotás folyamatát és az elkészült művet belülről látja. A beszélgetések egy-egy vallomásos mondata kulcsot ad az olvasó kezébe Ács Margit esszéírói és kritikusi munkásságának a megértéséhez. Ilyeneket mond: "Furcsa, hogy az emberbe mennyi ellentmondás belefér." Vagy: "azért olvasunk, hogy mások szavai által önmagunkhoz jussunk el." Önjellemzés ez is: "a »hivatalos« irodalom minden új nemzedéknek a legfőbb ellensége". Vagy: "nagy óvatosságra van szükség a művészetekkel foglalkozó tudományokban".
     A köszöntőkben látszólag alkalmi feladatokat old meg kitűnően és nemes eleganciával, ám ezek a szövegek is túlmutatnak önmagukon, az alkalomszerűségen: ízléséről, vonzódásairól, értékszemléletéről vallanak. Amikor Görömbei Andrást, Tornai Józsefet, Monostori Imrét, Hubay Miklóst, Borbándi Gyulát köszönti, és egy-egy díjukhoz gratulál, valójában részben általános esztétikai kérdéseket feszeget, részben tájékozódásának irányáról, meghatározó személyes kapcsolatairól vall. Már e fejezet írásai alapján elmondhatjuk: Ács Margit számára az az irodalom különlegesen fontos, amelyben a nemzeti kérdések, a közösségben gondolkodás és a morális értékek meghatározó szerephez jutnak, amelyet az erkölcsi és a nemzeti felelősségvállalás jellemez. Eszménye a nemzeti elkötelezettségű, erkölcsi imperativuszokat vállaló, korszerű (modern) magyar irodalom. Önmaga is a nemzeti identitás fontosságát képviselő író, irodalomtörténészként és kritikusként pedig feladatának a közvetítő, az esztétikai és morális értékeket átadó szerep vállalását tekinti. Mi bántja legjobban? "Azt kell mondanom: a történelmi igazságtalanság, az erkölcsi világrend sérülése csak dühít és dühített. Szenvedni a nép, népem rokkant lelkiségétől szenvedtem, és szenvedek ma is." Minek tekinti önmagát?: "népünk megmaradásáért, a nemzeti önérzet feltáplálásáért szavakat szövő értelmiséginek".
     2. Az interjúk és a laudációk ismerete után könnyen tájékozódik az olvasó a kötet első részében található esszék anyagában. Ezekben az írásokban Ács Margit "közíróként" mutatkozik be, és a mai "közélet" és értelmiségi lét néhány fontos kérdését boncolgatja, mindenekelőtt a mai magyarság tudati állapotát elemzi. Ahhoz a generációhoz tartozik, amely megismerte a pártállami hatalom regnálását, de volt ereje azzal szembefordulni is. Jogosan mondja: "kiszabadultam az alattvalói lét szuggesztiójából". Hiteles, amikor a mai értelmiség egy részének "árulásáról" beszél; hitele van, amikor a "nagy elődökre" hivatkozva önkritikusan állapítja meg: "Mi – velük ellentétben – nem gyártottunk utópiákat". Elhatárolódik mind a gazdasági liberalizmustól, mind a marxista ideológiától. Kérdéseire a választ mindenekelőtt a nemzeti elkötelezettségű irodalomban találja meg. A fejezet "elmélkedő", meditatív írásai általános kérdéseket és elvi válaszokat fogalmaznak meg, alapfogalmakat tisztáznak. Melyek ezek a "fontos kérdések"? Melyek ezek a fogalmak? Milyen ma a magyar nemzeti tudat állapota? Mi a mai magyar értelmiség helye, szerepe, feladata a társadalomban? Mi a megalkuvás? Van-e elfogadható kompromisszum? Figyelme kiterjed a nemzet és az irodalom, az értelmiség és a politika kapcsolatának, a "népi író", az "irodalmi népiség" fogalmának a vizsgálatára. A fejezet utolsó tanulmánya a mai közélet kérdéseit veti föl. Válasza nagyjában ez: nem igazság van, hanem igazságok vannak, nem múltunk, hanem múltjaink, nem jelenünk, hanem jeleneink vannak. Az esszék ismertetését is egy beszédes idézettel zárjuk. "Ismétlem, én a gyógyulásra, a tudatos túlélésre szavazok, de azzal a kikötéssel, hogy az eltelt idő által kizsarolt engedmény, a túlélés diktálta kompromisszum ne töltse be a szemhatárt, ne akarja elhitetni magáról, hogy nincs és nem is volt nála jobb, különb cél. A cél ugyanis mindig különb, mint ahova eljutottunk, és semmi sem kényszerít arra, hogy e tekintetben tisztánlátásunkat feladjuk – kivéve saját kényelemszeretetünket."
     3. A kötet legintenzívebb, a legtöbb eredeti megállapítást tartalmazó, a mai irodalombírálatot gazdagító fejezete a Kritikák címet viseli. Ezekben az írásokban – bár nem nélkülözik az egyéni ízlést – nem a személyes jelenlét a figyelemre méltó, a tárgy, a téma objektív fölmutatása a fontos. Abban, akiről és amiről ír, mindig van valamiféle – a divat, a "kánon" ellen ható – kiemelő, "fölfedező" gesztus, és többnyire az irodalmi köztudatban nem szereplő, kellő megbecsülést nem élvező alkotókra és művekre figyel, ám ez a szubjektív megközelítés sosem torzítja vagy homályosítja el látását és értékítéletét. A tizenhárom könyvkritika tárgya a tág értelemben vett kortárs magyar irodalom, de nem kizárólagosan szépirodalmi mű. Verseskötet, regény vagy novelláskötet szerzője csupán Szilágyi István, Tőzsér Árpád, Jókai Anna, Göncz László, Sigmond István és Mohás Lívia (és egy orosz író: Viktor Pelevin). A többi hat kritika esszégyűjteményről (Albert Gábor), antológiáról, kritikai kötetről (Cs. Nagy Ibolya), irodalomtörténeti pályaképről (Görömbei András), levélgyűjteményről (Sárközi Mátyás) és történelmi tárgyú munkáról (Török Bálint) szól. Hogy a kritikus az egyetemes magyar irodalomban gondolkodik, jól mutatja az a szembetűnő arány, hogy a szerzők közül öten (Szilágyi István, Tőzsér Árpád, Sárközi Mátyás, Göncz László, Sigmond István) az országhatárokon túl élnek.
     Megpróbáljuk egy-egy mondattal jellemezni ezeket az írásokat. Szilágyi István Hollóidő című regényének vizsgálata a komplex műelemzésre példa: a kritikust a téma, a műfaj, a szerkezet, a stílus, a regénybe kódolt élet- és ismeretanyag, a jellemek egyaránt érdeklik. Eredeti megállapítása: "férfi-regény" a Hollóidő. Talán ebben a kritikában látszik meg legjobban, hogy Ács Margit szépíró is: jól tudja, hogyan születik, hogyan "csinálódik" a mű. Albert Gábor válogatott esszéit (Az öreg kutya vedleni készül) már a kritika címével találóan jellemzi: Egy író utazása a politikusok országában, azaz egy nemzeti elhivatottságú kortárs értelmiségi reagálása napjaink közéleti kérdéseire. Tőzsér Árpád verseskötete (Finnegan halála) arra ad alkalmat, hogy nemcsak egyetlen könyvet vizsgáljon, hanem arra is, hogy Tőzsér egész eddigi lírájának belső ellentmondásait föltárja. Az agitatív antológiaköltészetről írt bírálat és elemzés (Munkás, paraszt, értelmiségi munkaverseny lázában ég!) a kritikus morális érzékenységét mutatja. Jókai Anna először 1972-ben megjelent regényének (Napok) újra kiadása arra ad alkalmat, hogy a megírás ideje és a téma kapcsolatát, valamint a regény erkölcsi tartalmát, a regényalakok jellemében hordozott morális "üzenetet" vizsgálja. Cs. Nagy Ibolya tanulmánykötetének (Kérdez az idő), Görömbei András Csoóri Sándor-portréjának bemutatása, valamint Török Bálint Szent-Iványi Domokosról szóló biográfiájának elemzése azt jelzi, hogy Ács Margit a kritikusi, irodalomtörténész és történészi szakmára is figyel: a kritikusban a feladatvállalás nagyságát értékeli, és a történész legfőbb erényének a tárgyilagosságot mondja. Sárközi Mátyás könyve (Levelek Zugligetből) az anya, Sárközi Márta Magyarországról küldött leveleit és az Angliában élő fiú kommentárjait tartalmazza. Ács Margit kiemeli az anyagban rejlő szemérmességet, humort és "abszurd drámát". A kötet fő értékét az adja: az emigráns léthelyzet tükre. Göncz László regénye viszont (Olvadó jégcsapok) a muravidéki magyar kisebbség Trianon utáni sorsának alakulásáról nyújt képet, de a mű tartalmi hozadéka mellett a kritikus jelzi a főhős, Kiss László alakjának idealizált megformáltságát is. Sigmond István újabb novelláinak (És markukba röhögnek az égiek) elemzése nemcsak azt mutatja, hogy a szerző egy abszurd prózavilág képviselője, hanem bizonyítja a kritikus érdeklődésének a tágasságát is: Ács Margit az új kifejezőeszközök, a fantasztikum, az abszurd világkép és ábrázolásmód megértésére és befogadására is érzékeny. Mohás Lívia önéletrajzi fogantatású regénye (Jessze fája) "ingerkedő kihívás": a szokványos családregényektől eltérő mivoltában van fő értéke.
     4. A ciklusban olvasott kritikákból miféle következtetés, "tanulság" szűrhető le? Mi jellemzi Ács Margit kritikusi látásmódját, értékrendjét és módszerét? Magát többféleképpen nevezi: író, esszéista, közíró, közember, íróféle. De semmiképpen: irodalomtudós. A legtalálóbb talán: hasznos közvetítő. Az irodalmi művekről írott bírálatai terjedelmes elemzések, nem hírlapi, alkalmi recenziók.
     Nem sablonokban gondolkodik, és nem elégszik meg a szövegelemzés eredményeivel. A művek gondolati tartalma érdekli, a művek eszmei hozadékát vizsgálja, a művek tágabb összefüggéseit kutatja. Elfogadja: az irodalom "felépítmény", nem lehet róla beszélni az "alap" nélkül. Azok a művek érdeklik, amelyekben fölfedezi a közösségi felelősség gondolatát, azok az alkotók vonzzák, akik természetes adottságként vállalják az irodalom közösségi szerepét, önmagát pedig azok közé a kritikusok közé sorolja, "akik mélyen kötődnek nemzeti sorsvállaló íróink szellemiségéhez". "Mi lehetne fontosabb a mi szakmánkban – kérdezi –, mint kiemelni az inflálódó könyvtermésből azt az egy-két igazságérvényűt, amelyet az irodalmi élet kánonok körüli handabandázása közepette senki nem venne észre? Ugyan miféle »magasból« nézik le, minősítik meghaladottnak az effajta missziót akár azok, akik egyetemi katedráik belügyének tekintik az irodalmat, akár azok, akik alkalmi performansznál nem várnak tőle többet?" Az alkotás mögött mindig alkotót is lát, akinek egyénisége, személyisége van. Célja ennek a műben jelenlévő személyiségnek a föltárása, megmutatása. Az alkotó személyisége lírai művekben közvetlenebbül, az epikai alkotásokban áttételesen – cselekményben, jellemekben – van jelen. Költőkről és versekről ritkábban szól, de akkor is átéléssel, ihletetten nyilatkozik meg. Az epikai művek elemzése közelebb áll hozzá: novellák és regények cselekményét úgy tudja elmondani, hogy abban az elemzés és az értelmezés is tetten érhető, és eljut – például Mohás Lívia regényének vizsgálata során – a mai társadalmi rétegezettség (a népi származékok és a középosztálybeliek) érzékeny elemzéséig. Némi hiányérzetet csupán az kelt az olvasóban, hogy az alkotó elvi hovatartozását és a mű közösségi tartalmát fontosabbnak tartja, részletesebben vizsgálja, mint a mű abszolút esztétikai értékét, inkább nézi az alkotás "hasznosságát", mint annak esztétikai minőségét és megvalósulását. Ács Margit legvonzóbb kritikusi erénye az elfogulatlanság. A társadalmi kérdések iránti érzékenysége, a sorsvállaló irodalom iránti vonzalma nem akadályozza meg abban, hogy más "típusú" irodalmi értékeket is elfogadjon. Bár gyanús számára a minden irányban megmutatkozó tájékozódás és figyelem, és nem tartja bajnak az irodalmi élet polarizálódását, maga ad példát a kritikusi nyitottságra. A Prágai Tamás készítette interjúból fény derül arra, hogy már 1975-ben (!) fölismerte Kertész Imre Sorstalanság című regényének értékeit, és a regény első kritikusai között – a később Nobel-díjjal koszorúzott regényről – a legelismerőbb méltatást írta.
     5. Jeleneink és múltjaink vizsgálata csak jövőnk – az Ács Margit által támogatott és pártolt irodalom jövőjének – mérlegelésével lehet teljes. Milyen holnapot lát a kritikus a közösségi szerepet vállaló irodalomnak, a nemzeti sorskérdéseket fölmutató íróknak? Ács Margit könyvében többször hivatkozik a Németh Lászlótól kölcsönzött kifejezésre: Jó Ügy. Németh László az 1964-ben papírra vetett, Az én utam című töredékben írja: "az emberek legszebb és legjogosabb törekvései mélyén ott ül a Jó Ügy – ez az én pártom, amely számára a Jó Ország, Jó Világ ideáját el kell készítenünk." Nos, Ács Margittal együtt kérdezzük: hol van, milyen messze került a Jó Ügy, a Jó Ország, a Jó Világ megvalósulásának a lehetősége? Hol van a Jó Világ? A világ a globalizáció, a tőke, a reklámipar, a manipulált média, az agymosás "áldását" nyögi. Megvalósult, amit Bartók Béla már 1943-ban sejtett: a lelkekben lévő ürességet az "álkultúra hulladékai" töltik meg. Miféle jövő vár a Jó Ügyet szolgáló irodalomra? Ács Margit kérdése: "Eljön az idő, amikor a magyar kultúra fossziliáit múzeumokban fogják mutogatni a túristáknak?" Amihez hozzáteszem a magam még keserűbb kérdését: Eljön az idő, néhány száz év múlva, amikor a Duna-Tisza táján már nem beszélik nyelvünket, de a Hargita valamelyik barlangjában úgy fogják majd megtalálni a Sütő-szövegeket, mint ahogy előkerültek Kirbet-Qumramban a Holt-tengeri tekercsek? És hol van a Jó Ország? A rendszerváltozás: kísérlet maradt. Sokan úgy érzik, hogy a demokrácia mezében a diktatúra, a neokommunizmus lopakodott vissza. Azok oktatnak ki a demokrácia gyakorlatából, akik tegnap még a proletárdiktatúra jogosságát hirdették. A nép a hatalom számára puszta adóalany, lakosság, adófizető állampolgár, populáció. A közösség szolgálata: idejétmúlt. Igazmondás, őszinteség helyett a hazugság számít erkölcsösnek, hasznosnak, a hatalmat megtartó erőnek. Ács Margit a 2004. december 5.-i népszavazással kapcsolatban írja: "Magyarországon a nemzet ügye keveseké, a többség kelletlenül vagy egyenesen viszolyogva gondol saját magyarságára." Nem folytatom. Ha hűek vagyunk Németh László igényéhez, akkor látni kell, hogy a Jó Ügy, a Jó Ország, a Jó Világ ideájának megvalósulásától messzire kerültünk. De hiszek a termékeny pesszimizmus erejében. Mert van destruktív, leverő, lefegyverző pesszimizmus, és van termékeny, cselekvésre ösztönző, aktív pesszimizmus. Amilyen – többek között – Kölcseyé, Vörösmartyé, Adyé, Illyésé. Hogyan mondja Ady A hőkölés népében? A Csodák-Ura talán megadja "Hogy néhány maradt sereghajtó / Törötten, fogyva azt ne vallja: / Ezért a népért úgyis mindegy, / Ebsorsot akar, hát – akarja." És reményt táplál Bibó István gondolata is: sorsot, jövőt tartósan hazugságra építeni nem lehet. És ott van a jövő reménye Ács Margit könyvében is. Van életképes és értékes, nemzeti elkötelezettségű, közösséget szolgáló mai magyar irodalom és ezt az irodalmat közvetítő kritika. Ha csak az előttünk fekvő kötet élő "szereplőit" nézem: a szépíró Szilágyi István, Jókai Anna, Mohás Lívia, Tornai József, Hubay Miklós életműve ezt igazolja, Albert Gábor, Cs. Nagy Ibolya, Görömbei András, Monostori Imre, Borbándi Gyula, Török Bálint esszéírói, kritikusi, irodalomtörténészi és történészi munkássága ezt szolgálja. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Németh László-i értelemben vett Jó Ügy ideája ott ül Ács Margit törekvései mélyén is – hitelesen. (Felsőmagyarország Kiadó, 2006)