"Mert »a legnagyobbaknak a kettő egy; azokban élt a Nyugat legragyogóbb képe, akik az Európa alatti talajba a legmélyebbre nyúltak, azok érezték a legjobban az elixir hiányát, akik népük magyarságából is a legtöbbet hordozták magukban.« Ez a felfogás – amely Babits Mihály szellemiségét tükrözi, még a hatvanas években is a legjellegzetesebb Németh László-i ideák egyike: magyarság és európaiság, magyar irodalom és világirodalom – éppen a minőségelv meghatározó jelenléte miatt –: egymástól elválaszthatatlanok. Naplófeljegyzéseinek egyikében önnön munkásságának kudarcát is, fájdalmasan érezve fogalmaz. »Az én pályámnak volt egy közvetlen és távolabbi célja: a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni. Ebben távolabb állok a kitűzött céltól, mint húsz éve. Akkor derengett legalább a sötét test fölött az öntudatnak új, halvány fénye, még tíz éve is voltak sejtek a társadalomban, melyekre mint ennek az öntudatnak a hordozóira néztem. Ma azonban a tízmilliónyi magyarul beszélő, a réginél műveltebb népben ilyen igény nincs többé, vagy teljesen elenyészőben van. Az, hogy olvasnak, megnéznek, nem jelent semmit sem: amit olvasnak, műveim melléktermékei.« Németh László irodalmi »magyar műhely«-eszménye valójában mindvégig eszmény maradt, azaz olyan idea, olyan utópia, amely a legnagyobb és legértékesebb teljesítményre sarkall mint feladat, s amely valójában a világirodalom remekeit jelenti mint műalkotás vagy mint életmű. "(Monostori Imre. Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei. Kortárs Kiadó 2005, 47-48; 49-50. o.)

Ez a hosszú mottó akár a Napló tömör recenziójának is tekinthető; kiegészítve Németh Ágnes Naplóhoz írt utószavával – amely úgyszintén hivatkozik, éspedig Németh László "életenek drámája"-ként, a fenti "tudatot újraszőni"-re és az "Ebben távolabb állok a kitűzött céltól, mint húsz éve" helyzetmegítélésére: "Feltette magának a kérdést: volt-e megalománia a vállalkozásban – mert a legszebb morál is hibás, ha túlmegy az emberi természeten – vagy a kor volt hibás, amelyik cserbenhagyta. Naplóiban a meggyőzött lélek derűjét keresi, amellyel veszteségeit elviselheti.
     Hogy nem mindig meggyőzött, hanem inkább legyőzött, arról jól árulkodik a Kodály halálára írt naplóbejegyzés: »Meghalt Kodály; [...] Mit akart Kodály? A feltárt népzenét mint ragasztóanyagot folyatni a nemzeti szétesésbe, magyar érzéssel járni át a magyarul beszélő embereket. A szép vállalkozásba nem volt beszámítva, hogy nehéz más kultúrában élni s másban énekelni. A parasztlányok sarlójáról dalolni, ahol a szívek legalábbis egy Trabantról álmodnak… 
     Életének a másik nagy bánata, hogy a jólét elleni harcot elvesztette. Mindig úgy gondolta, egy ilyen szegény népnek csak szegény írója lehet, s a helyzet annyira reménytelen, hogy nem elég az írás, példa is kell mögé. Ezt a példát természetesen elsősorban a családban szerette volna megvalósítani. Én mai szemmel úgy látom, hat gyermeket szült édesanyám, s a nagy dolgokban: a Tanú elindításában, a Törökvész úti ház népi kollégiummá történő felajánlásában, a Bocskai-kerti farm létrehozásában, a mezőszilasi ház múzeummá, könyvtárrá alakításában támogatta édesapámat. Kétségtelen azonban, hogy szerzetesi reguláihoz nem vonzódott, de a két különböző természetű, világnézetű embert – a számos harc ellenére – együtt tartotta az őszinte szeretet. Ahogy édesapám a Mérleg című naplójában írja: »egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem, hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.«" (Napló, 445-446. old.) N. Á. aztán, perfekt domidoctus filológusként, kiváló szakértelemről tanúskodóan közli a forrásokat, felsorolja már megjelent részletek bibliográfiai adatait, s végül tömören összegez: "Szomorú és tanulságos olvasmány ez a könyv. Lapjain egy kiváló elme boncolja életét és korát. Úgy érzi, életének a célját, hogy segítsen a magyarságon, orvossága tudjon lenni nemzetének, elvesztette. Keresi kudarca okát: nem volt alkalmas a szerepre?, nem tudta jól szeretni az embereket, olyannak elfogadni, amilyenek voltak?, vagy túl fellengző, érzékeny volt? Tele van kérdéssel: ő volt a hibás, a nemzet, vagy a korszellem – s én úgy gondolom, mindhárom..." (447-448. old.)
     De mit rejt a "korszellem" szó és mit jelent a "hibás"? Meglehet, egy Németh László naplóírásának gondolati alaprétegeit kellene írni a tisztázására. De lehetne akárcsak megközelítő megbízhatósággal megírni a Németh László-i naplóírásról azt, amit Monostori Imre tett az esszék esetében? Németh László naplóírása ugyanis nem kizárólag, olykor elsősorban nem gondolati, gondolkozói, gondolkozási foglalatosság, munka, teljesítmény. Ő maga utal erre olykor: "1941 november. Nem bírom ki napló nélkül. Ki-kiforr belőlem egy-egy szóban a szenvedés. Ha írásban történik ez, mint a Dráma és legendában, köznevetség. Ha itthon, mint ma reggel egy kérésben, családi vihar. Mindenhogy circulus vitiosus, még több szenvedés, még nehezebben elnyomható jajok..." (45. old.)
     Az előző, 1941. augusztusi naplóbejegyzésből érthető a "köznevetség": "A Magyar Életben szégyenkezve olvasom a Dráma és legenda című bevezetőmet. A kenesei notesz vívódásait így nem lett volna szabad a közönség elé hozni. A legigazabb hangzik a leghamisabbul – ha két oldalon akarjuk kimondani, amiről hat éven át mással beszélni sem tudunk." Majd közvetlenül utána, egy elválasztó csillag alatt: "»Az ember nehezen reméli, amitől fél«. Ez szülte, nem egy nagyobb történeti parancs, a minőségszocializmust? De szeretnék száz év távolából nézni magamra!, strucc voltam-e vagy gondolkodó?" Gyakran kétségkívül az utóbbi, ami például az egyik előző passzust illeti: "Nem lehet élvezet nélkül olvasni a német hadijelentéseket. Ezek a »megsemmisítő csaták«, melyek után egy nyomban maradnak: ezek a tisztogatások, melyek mindig hátrább tisztogatnak. A hadműveletek tervszerűen folynak, de a »terv« most az, hogy vérezzenek és ne jussanak tovább. A sereg elakadt, de a régi nagyszájúság még tartani próbálja gőgös frázisait. Hiába kell elpusztulnom, gyönyörködöm a hübris szégyenében. Így akadjon emberére, aki táncolni akar a többiek fején." (1941. augusztus.)
     Bárhol beleolvasunk a Naplóba, megsejthetjük, ha meg nem is mindig érthetjük a naplóírás jelentőségét Németh László életében és életművében. Nem is csak, vagy tán nem is annyira azért, mert élet és mű elválaszthatatlan egységében a Naplóban fel-felismerjük illetve felismerni véljük későbbi esszék, drámák, regények, életrajzi tanulmányok csíráját, témáját, építőköveit; vagy mivel egy-egy hosszabb bejegyzés maga is kész esszé, életrajzrészlet, műhelytanulmány; hanem inkább azért, mert Németh Ágnes a nyomtatásban eddig meg nem jelent részletek visszaillesztésével és a naplóbejegyzések összeállításával valahogyan rekonstruál egy Növéstervet, és a vele szemben álló-állított akadályok rendszerét.
     Ez a folyamat, ez a nagy "nemzetragasztó" feladatvállalás talán Németh László naplóírásának uralkodó, ontológiai alaprétege; ebből nőnek ki és fogalmazódnak meg nagy kollektív célkitűzései, melyekhez mérve azután kudarcként élhetők meg elért eredményei. Megőrzik azonban érvényüket és időszerűségüket. Lehetne például tömörebben és találóbban összegezni napjaink globalizációs krízisének státuszát, mint egy 1965. május-júniusi naplóbejegyzésében találjuk?: "A korunk veszélye, hogy a nagy, kétértelművé vált vívmányok az emberi őrültség hatalmába kerülnek. De addig is a vívmányok oldalán kell állnunk – azokat gyarapítva sugárzásuk lassú, őrültség-fékező hatásában bízni." (306. old.) Vagy milyen frappáns idézet ugyanazon 1965. május-júniusi naplóbejegyzésben a Herder-díj átadását követő banketten irodalomértő szomszédjával folytatott beszélgetéséből: "Néhány nem irodalmi tétel, amelyben egyetértünk. A magas életszínvonal, ha nem nemes igények tartanak egyensúlyt vele, aláássa a nemzetek erkölcsét. Indusztrializáltság s ennek hiánya nagyobb távolság társadalmak közt, mint az ideológiák eltérése. Európát lángtengerként veszi körül a színesek nacionalizmusa. Ebben van valami jó is, mondta ő. A kínai nyomás közelebb hozza hozzánk – erre vannak jelek – Oroszországot. (Azt hiszem, egészben véve nem mérte föl a történelem tehetetlenségét.)" (296. old.) Es azóta ki mérte fel?
     Az egész "gondolatok, történetek" című 1965. május-júniusi napló különben valósággal egy kis esszékönyv a maga szerteágazó személyes és közösségi témáival valamiről, amit legyen mégoly homályos és félreérthető, bajos pontosabban megnevezni, mint az Utószóban Németh Ágnes: "korszellem". Vagy shakespeare-esen szólva: korszellem vagy amit akartok.
     Esszéírásának egyik szubjektív gondolati alaprétegeként tekinthető, ahogyan befejezi ezt a kis könyvet a könyvben, a genius loci-ból világtávlatokba látva: "Schönberg Mózes és Áronja. F. A.-ék meghívtak a házi Schönberg-bemutatójukra. Évenként három ilyen zenei estet tartanak, kivételesen sem játszanak mást, csak modern zenét: a megszületett kis jegyzék szerint vagy húsz-huszonöt szerzőt, nagyobb műsort mutattak már be. F. gonddal készül ezekre az estékre: hatalmas lemezgyűjteménye van, olvas hozzá, angol barátjának a zenei folyóiratát tanulmányozza, erre az alkalomra lefordította és sokszorosította a dráma szövegét, két-két ember kezében ott volt egy füzet, nemcsak a zenét, a szöveget is követhettük. Egyre nagyobb véleményem van erről az emberről. Minden szolid, amit csinál: az angolt, oroszt tökéletesen tudja, a lengyelt is jól megtanulta, gondos fordító, a zenei tudása írók közt példátlan, kár, hogy mint költőt a nemzedékébe esett nyugtalanság – őt is kivadította tiszta formáiból. (Remélem, hogy mintaszerű házaséletéből nem!)" A szubjektív indítás után aztán szakszerűen összehasonlítja, Bartókról írt tanulmányára hivatkozva, Schönberg zenéjét a Bartókéval; részletezi, miért áll hozzá az előbbi közelébb: "Ahol Bartók nyer– összegezi máig érvényes zenei-zenetörténeti fejtegetését – az nem a fülem, az eszem. Schönberg a denaturálódott nyugati civilizáció muzsikusa – Freud, Einstein testvére, közelebb talán a nagyobbikhoz. Bartók – elméletben legalább – a világcivilizációvá táguló Nyugat művelődésének formálta zenei modelljét. S ez az út, amelyen éppen itt, a szocialista tömbbe átkerült, valójában élre törő népek közt, a nagyra hivatott kis Európában haladnunk kellene. »A magyar irodalom betörése« csak egyik fele a titoknak: a másik: e kis Európa nevében vagy helyett a feltüntetett európai szellemet az Európán kívüli világ lelkére és szükségleteire tágítani." (335-336. old.)
     A Napló centrális gondolatai jelennek meg és szintetizálódnak Fodor András Schönberg bemutatójának a Naplóba jegyzésében. A magyar irodalom nyomvonalát követve és tanulmányozva a régi magyarságtól napjainkig, a kritikus és irodalomtörténész Németh László úgy látta, hogy az eddig minden értékével együtt és ellenére az európai irodalomfejlődésből kimaradt magyar a 20. század során, meglehet épp az ő nemzedékével jutott odáig, hogy szerves részévé válhasson az európai irodalomfejlődésnek. A Naplóban az épp idézetten kívül nem egy feljegyzés szól erről; kiemelve a vállalkozás nagyságát és veszélyeit: "Olyan tetőkön jártam holdkórosként – írja Sárospatakon 1948. június 21-én –, amelyen tudás, logika fönnön nem tartja az embert, csak maga az igazság vonzása[...] De az, amit eddig csináltam, még semmi sem. Még mind benne van a magyar burokban. Lappang benne az általános emberi érvény, de összekavarva ennek a szomorú provinciának a dolgaival. Át tudom-e vágni a burkot, levetkőzném a lusta tájnyelvet: döntse el Sárospatak. Illyéstől nemrég mentegetőző levelet kaptam. Fölhasználta egy gondolatomat: a 19. század magyar irodalma ifjúsági irodalom. A niklai úton beszéltünk róla; örülök, hogy beléragadt. Neki is a fonákja a fontos: a 20. századi magyar irodalom kezd felnőtt irodalom lenni; de az igazi felnőtt műfajok: a dráma, jellemvígjáték, lélektani regény, filozófia, remekmű még hiányzanak. De én hiszem, hogy közel vannak. A magyar irodalom megközelítette a világirodalom tengerszintjét. Most dől el, fel tudja-e ütni magát alóla. Előttem mindig világos volt, hogy egy ilyen vállalkozásban a művészet másodlagos. A léleknek kell valahová feljutni. A művészet, az már csak a győzelem jelentése." (142-143. old.) De talán épp ez a "jelentés" a feltétele a bejutásnak a világirodalomba? 194 áprilisában jegyzi be naplójába: "Azt hiszem, nem véletlen, hogy az utánunk jövő nemzedékből, épp annak a két írónak – Weöres Sándornak és Szentkuthy Miklósnak – az életműve emelkedik ki a legmagosabban, akik a legkevésbé törődtek a magyar viszonyokkal, akik legkevesebbet szociologizáltak, akiket nemcsak az inkvizitor-irodalom, de a munkás vagy értelmiségi olvasó is a legkönnyebben könyvelhet el írói hóbortosságnak. Dehát az író mindig a szűz ormok vándora – s a szűz ormok vándora most nem szociológiai tételek irodalmi illusztrálása.
     Mi őnáluk – éppen mert akkor szűzföld volt a haza sorsa – jobban belebonyolódtunk a hazai dolgokba. De csak a kispipájú írók ragadtak le egészen belé[...] az ember nemcsak osztályban, hazában él – hanem az emberiségnek, a kozmosznak is tagja." (123. old.) "...az emberek azonban megmaradtak amellett, hogy én vagyok a rózsadombi mélymagyar, amikor már rég a magyar mélységekben laktam – s az emberiségbe emigráltam." (135. old.)
     Ez az emberiségbe emigrálás és magyar mélységekben lakás bizonyára az elszenvedni kényszerült szervezett politikai, irodalmi, publicisztikai üldöztetésektől sem függetlenül alakult ki Németh Lászlóban; de a gyökerei mélyebbek. A "növésterv"-be ágyazottak. "Nem szeretek a diákjaimnak – írja Hódmezővásárhelyen 1948. július 10-én – magyar irodalomtörténetet tanítani. Annyira elnézőnek kell lenni. A lojalitás, amely fiatalkoromban szenvedély volt, már teher, úgy látszik, kinőttem belőle. Mint fiatal író kerültem a versengést. Tán ezt is lojalitásból – vagy mert féltem tőle. Ma már a magyarok közül Zsiga bácsi az egyetlen, akit néha irigyelek. De ott sem az egészet. Viszont mégis most, most kezd valami versengő hév elönteni: a világirodalmat nézem[...] Hisz néztem én eddig is Európát, de mindig csak a magyarság javára. Most nincs magyarság többet. A világ egy nemzet: a magyarságnak is úgy használok legtöbbet, ha ennek a nemzetnek a javára gondolkodom. 1938 ezért volt fordulópont – addig Magyarország volt, amit eszünk munkált, nemcsak egy megyéje a világnak, amelyért nem lehet külön gondolkodni. Átrendezni az elmét erre az új munkára eltökéléssel nem lehetne, de maga a kor a változó hajlam, a fogékonyság átrendezése. S itt jön az elégtétel! Az Újkor előtt nem azt érzem: ez már sok, ehhez én már öreg vagyok, hanem azt: ez iszonyú sok, megszédít, mint öböl után a tenger – de úgy érzem, van, amiből győzzem." (144. old.)
     Monostori Imre monográfiájából megismerhetjük, a Szekfű-vitákig visszamenően, ennek az új magatartásnak gondolati alaprétegeit; Grezsa Ferenc remekművéből (íme máris megjelent a N.L. által hiányoltakból és megjósoltakból az egyik "műfaj"), Németh László vásárhelyi korszakából pedig ennek a "van, amiből győzzem"-nek művekben realizálódott eredményeit, a munka körülményeit, az ellene állított politikai, társadalmi, irodalmári, publicisztikai; ahogyan ma mondanánk: "tömegkommunikációs" akadályokat és csapdákat. "Vásárhely: pánikoktól szaggatott idill" talál rá Grezsa könyve "Dráma és kísérlet" fejezetet bevezető szakaszának Németh László vásárhelyi korszakára rámutató címére. "Németh László a felszabadulás után drámaként élte meg sorsát. Pánikoktól szaggatott idillként. Az írói önértelmezés félelmetesen pontos: »Az én nyelvemben az idill: szépen beosztott nap, abban sok jól menő munka, zavartalan környezet –, s olyan emberek szomszédsága, akiknek az életét nagyjából helyeslem. Vásárhelyi életem is – könnyen viselt szegénységével az üldözők távoli zsivajával rövidebb pánikoktól megszakított idill volt«. Szótárában idill, pánik – nemcsak pszichés állapot: derű vagy megriadás, hanem létmetafora is. Az idill: belső rend, összhang a világgal, alkotó munka. A pánik az idill ellentéte: a lélek káosza, meghasonlás a környezettel, önpusztítás. Életrajzi alapja s háttere az írói mű fő motívumainak: »őrültség« és »belátás« párbajának. Alkat és sors circulus vitioususa. »A szörnyeteg és literátor küzdenek bennem, lerontva s valamelyest kiegészítve egymást. Fejlődésem lökéseiben hol az egyik kerül fölül, hol a másik.«" (Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 17. old.) Tömör, találó recenziója a Naplónak, két és fél évtizeddel a megjelenése előtt?
     Az egész könyv mindenesetre gondosan jegyzetelt filológiai, életrajzi, kortörténeti adataival a középkori-renaissance filozófusok-történészek munkáira emlékeztető kongeniális kommentárjául tekinthető a Naplónak. Márcsak azért is, mert a szemmel láthatóan reáfordított munka volumenével és minőségével mintegy "demonstrálja" munka- és minőségelv eleve összetartozását, elválaszthatatlanságát, ami Németh László művei közül talán éppen a Naplóban jut leggyakrabban és legnyomatékosabban kifejezésre. Az öregedő Németh László mihelyst betegségétől, szorongásaitól, üldözőitől kicsi nyugalmat nyer, nyomban pontos listát állít össze legfontosabb elvégzendőiről, pontosan beosztva a pillanatnyilag remélhető élettartam szerint. A munka uralkodik mindenen. A tanítás egyúttal kemény tanulás; egy-egy órára öt-hat órát készül. S nemcsak vásárhelyi korszakában, már iskolaorvos korában is. És nem elsősorban ismeretterjesztő művekből, bár a kiválóakat, mint Durant filozófusok-történetét vagy a Szent-Györgyi Albert szerkesztette Az Élet tudományát megbecsülte és alkalmazta az órákon, ő maga azonban tanulóként a forrásokat használja és a naprakész tudományos monográfiákat. Vásárhelyi és sajkódi korszakában tanulásának két nagy élménye a prehistória történelembe emelésének és a tudománytörténetírás történettudománnyá emelésének szigorú szakmai szintű megismerése volt. A megismétlődő Műhely naplók, a saját és mások műveinek alkotástechnikai elemzése, a bemutatandó drámák megértetése a színészekkel, gyakorlati és teoretikus népművelési munkássága, a fordítás gályapadjának "laboratóriumosítása" s egyéb "parapedagógiai" vállalkozások mind-mind mutatják munkabírását, munkaszeretetét, munkatiszteletét.
     A Napló gondolatokban egyik bejegyzése is összefoglalja: "Úgy kell élnem, hogy semmi se maradjon az életemből, csak egy műhely. Az egész múltam s mostani kapcsolataim ennek a műhelynek nyersanyagává váljanak". (169. old.) "Az én törekvéseim lehetnek »romantikusok« – sohasem tagadtam meg a romantikát –, de a munkamódszerem: a műszeré volt. A legjobban akkor éreztem magam, amikor leállítottak valahol: na itt vagy: ketyegj és mutasd a tekercseidben kialakult erőket. Ezért éreztem olyan jól magam mint irodalmi művek kritikusa, ezért érdekelt az emberi alkat, lélek erőviszonya, ezért szerettem leállítani magam egy történelmi sorshelyzetben. Az igazság – függetlenül minden egyéni tekintettől – ez nálam tán nem is az igazságszeretet mániája volt, inkább egy különös gondolkozói öröm, hogy valamit szétbontottam, összeállítottam és kimondtam. A küzdelem viharaiban ez a műszermozgás volt a gyönyör –, ám az irodalom és a hatalom nem tűrhette a minőségre hangolt műszert. Kritika, történet, társadalom mind fertőzött talaj a számomra. Ahol még szabadnak érzem magam: a természettudomány, filozófia, pedagógia, az emberiség örök [...]. S a dráma maradt meg annak a műfajnak, amelyben a férfikor rekedtsége s az öregedő szemem előtt fölnyíló láthatár egymásra találnak." (124. old.) A két Galilei-drámaváltozat és a két Bolyai-drámaváltozat alkotáspszichológiai háttere? Sokkal inkább az újra munkába fogott műszer öröme.
     "Az öregségben az a szép, hogy munka és halál lassan összesimulnak. Még messze vagyok Szókratész korától, de már érzem, hogy könnyebb a méregpoharat kiinni, mint az aljasságét." (125. old.)
     Ez a munkamorál határozza meg Németh László szigorú takarékosságelvét: "Takarékos az én hitem szerint, aki virtusát leli abban, hogy az emberi munka által termelt anyagokból minél kevesebbet fordítson magára. Akik élünk, hernyói vagyunk az emberi munkának. Takarékos, aki erről a szent fáról a minimálisat akarja lerágni." (106. old.) "Ez is büszkeség – olyan selyemhernyónak lenni, amelyik minél több selymet teremt, s minél kevesebb levelet eszik." (339. old.)
     A takarékosság a Föld mai helyzetében nem egyszerűen csak erény, hanem a Föld s az emberiség fennmaradásához megkövetelt kötelesség. Ezért veszi fel egy elképzelt világi remete-rend regulái közé: "Az ember minél kevesebb idegen munkát használjon fel a maga fenntartására." (338. old.) "Az ember ne legyen a munka szökevénye. A szerzetesrendek, a dolgosabbak, egészükben adták meg a munkát, amiből mint egyesek megszöktek. A modern remete csak egyénileg a munkapadján tudja visszaadni. Az a magasabb munka, aminek az értelmét csak ő tudja, nem elég; olyan munkát kell végeznie, aminek a társadalom is látja az értelmét. Nem elég az Etikát leírni, lencsét is kell csiszolni..." (340. old.)
     Talán épp ez tette széppé, mítoszteremtővé a vásárhelyi kísérletet, hogy egybeesett benne "Etika"-írás és lencsecsiszolás? Határozott választ talán csak a már soha el nem készülő Drága jó nyolcadikból kaphattunk volna.
     De annyi így is megkockáztatható, hogy Németh László egy világi "remete rend" maga –, vagy inkább Sors-választotta "rendfőnökeként" tanult és tanított Hódmezővásárhelyen. Későbbi certosái, kiváltképpen a sajkódi, a vásárhelyi emlékét viselik magukon, egyszemélyes, de közösségi jelenlétű és jelentőségű világi remeterend formájában.
     A Sajkodi Certosát Domokos Mátyás, Németh László műveinek állandó szerkesztője mutatja be és látja el kommentárral Németh Lászlóról írt Írósors című könyvében: "»Ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk[...], betegség, a környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. [...] A Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás.« Sajkódon, 1965-ben vetette papírra az idézett sorokat Németh László, nagy pályatörténeti esszéje a Negyven év befejező részében, amelyet az Iszony francia nyelvű kiadása alapján munkásságára fölfigyelő Gabriel Marcel tájékoztatására írt. Élethelyzetéről vallott benne: az írás »egy személyre szabott szerzetesrendjének cellájáról«..." (Írósors, 100. old.) Tömören, szépen ismerteti Domokos Mátyás Németh László életét és gondolatvilágát a Sajkódi Certosában, jórészt éppen a Napló már megjelent bejegyzései alapján, személyes beszélgetéseikből kiegészítve. Amikor 1964 októberében N. L. az Irgalom utolsó gépelt részletét is felküldte Illés Endrének, Domokos Mátyás utazott Sajkódra a szerkesztés részleteit megbeszélni. A magyar széppróza legszebb, legmeghatóbb lapjaihoz méltó, ahogyan leírja a remete-író készülését-gyakorlatozását arra az időre, ha netán betegsége súlyosbodásával teljesen megvakulna (Lásd: Napló, 302-303. old.), "ha a szemfenékvérzések vagy az ismétlődő agyvérzések egy másik cellaajtót is rácsuknának sajkódi certosájára, amelyet nem lehet többé kinyitni. S mégis: naplóinak tanúsága szerint itt s ebben a helyzetben köszöntött rá az a bizonyos fausti pillanat, amelyben még az ő örökké elégedetlen szelleme is megállította volna a napot az égen: az időt. Amikor megértette, amikor átélte, hogy »a halállal barátkozó állapotnak mégiscsak egyik oldala a belátás, hogy nem olyan fontos élnem, a másik oldala: a bágyadt boldogság, hogy itt lehetek egy gyönyörű tájon, mégis megértem, hogy legyen egy kertem, amelynek minden fájával gyöngéd személyes viszonyban vagyok, sőt régi harcostársam is itt van velem, mégiscsak behúztam őt a Cseresnyésembe: ha a kis ház ablakain borotválkozás közben kikukkantok, ott látom őt, amint a virágait menti a taracktól, az ősz haja alatt kipirult arc, a fogyasztókúrára szoruló tagbaszakadt testen kék overall, a kezében kapa. Ha ezt huszonöt évvel korábban érjük el, mennyire más lesz az életünk, mennyire mások a gyerekeink.«
     Németh László utolsó, sajkódi certosájának ez a »bágyadt boldogság« volt az igazi emberi klímája." (Írósors, 106. old.) Németh Ágnes utószava, Grezsa Ferenc monumentális korszakmonográfiái és Monostori Imre Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei mellé a felszabadulás utáni magyar irodalom pótolhatatlanul nagy kritikusa és szerkesztője, Domokos Mátyás Írósorsát is joggal hozzászámíthatjuk a Napló (megjelenése előtti illetve egyidejű) "recenziói"-hoz.
     És persze nem hagyható említetlenül Füzi László Tiszatájban megjelent friss recenziója. Füzi a Németh-életmű minóciozus és ugyanakkor lényegi ismerőjeként filológiai és irodalomtörténeti precizitással és érzékkel mutat rá a Napló helyére a Németh László művek rengetegéhen: "Miután a Naplókat a Németh életmű szerves részének tekintem, természetesnek tartom, hogy azok sűrítve magukban hordozzák ennek az életműnek a jellegzetességeit." Az egész Németh László-életmű vallomásos jellegű; "ezek a naplók a teljes és egységes életmű egyik vallomásos rétegét alkotják, miközben a vallomásosság különböző rétegeit nehéz szétválasztani ebben az életműben[...] A Naplók vallomásos jellege szinte felolvad, belenő a művek, az egységes életmű vallomásosságába." Az összeállítás azáltal, hogy egy gyűjteményben szerepelteti Németh László naplóit, felhívja a figyelmet az életmű vallomásos vonulatára. Ezen belül pedig "A Németh László-i napló természetrajzára viszont az vonatkozik, hogy a napló a természetes ember megnyilvánulása volt. Szabó Zoltán nagy jelentőségű felismerése volt, hogy megmutatta: Németh Lászlóban egyszerre munkált a társadalom teremtette ember és a természetes ember. A társadalom teremtette ember szerepekben létezett (ennek kapcsán Némethnek az Ember és szerep című munkájára, a szerepről való fejtegetésére és fölvett szerepeire utalok). A szerepen inneni, tehát az önmaga világában létező Németh Lászlót, Szabó Zoltán kifejezését használva a természetes embert – többek között – a Naplók mutatják meg. Ám ezek a Naplók valójában nem azért érdekesek, mert bepillantást engednek Németh családi világába, hanem azért, mert a természetes ember ütközéseit, megnyilvánulásait őrzik. Sokszor mélyebben, tisztábban, emberibben mint a művek, de mindenképpen – Nádas Tibor más összefüggésben használt kifejezését kölcsönvéve – stilizálás nélkül."
     De a Mérleg például klasszikus óda Ellához, a Memike elrepült prózában írt lírai szerelmi vallomás. A Gondolatok, történetek (296-344. old.) egy szinte "joyceánus" novellaesszé jórészt a szerep, elsősorban a szerzetesi és a remete-szerep (természetes) embert formáló erejéről; akár a deformálót is beleértve Vallambrosatól (34-36. old.) a Sajkódi Certosáig és tovább. "Vallomásokat az ember még magának is csak művekben tehet. Nem mondhatunk magunkról semmi igazán igazat. A rólunk lehasadó alakok együtt többet mondanak a legtökéletesebb vallomásnál." Ami nem megkérdőjelezi, hanem minősíti a Napló vallomásosságát. "Komédiás az, akiben több ember van?" (165. old.)
     Tegyük hozzá mindjárt, amit Füzi László a Napló-írás vallomásosságáról oly találóan idéz és kommentál: "Németh pontosan ismerte önmagát, ezért írhatta: »A szenvedéseim: ez volt a főművem«. A Naplók pedig a szenvedéseket átélt embert önmagában, szenvedései közepette mutatják meg, számos esetben természetesen, a helyzetből következően ismét csak felnagyítva a sérelmeket, ütközéseket."
     Maga a minőség, a minőségi munka és a minőségi élet is egyfajta "szerep": emberformáló (és emberpróbáló) vállalkozás és feladat.
A történelem is emberformáló és nemzetformáló "szerepek"-ben gondolkozik; Németh László Európája egy-egy kollektív szerep: egy-egy nemzet, egy-egy éppen elkészült – jórészt éppen irodalmával felnövelt – nemzet "betörésével" löki előre a kontinens egymást követő korszakait.
     "Időnként le-le kell vizsgáznia egy kornak s egy világnak – írja 1940-ben –, mint ahogy Európa is levizsgázik most, hogy mennyi erkölcsöt, bátorságot, tudást és önfeláldozást vagy bűnt, kényelmet és luxusszállót nevelt »árnyas völgyeiben« –, de ami fontos és állandó, mégsem a vizsga, hanem a készület, az örök tréning, amely nem száll el, mint a csatamezők füstje, hanem az új, szűkebb vagy tágabb rendben is "készül" és emelkedni próbál akár e sok hódítót látott hegyeken: a bükk és az olaj. Firenze itt készült, a Firenzék mindig is itt fognak készülni. A vigasztalan döntés óráiban ezt üzenem 1200 méter magasból ama és a jövendő szegény magyar Vallambrosáinak." (36. old.)
     Ezért az üzenetért magáért megérte összeállítani és kiadni a Naplót. (Összeállította, a szöveget gondozta és az utószót írta: Németh Ágnes. Tiszatáj Könyvek, Szeged 2006)