"Mikor veszed már észre fényem,
melyet nem e világról hoztam?
Meddig járok még köztetek
magányosan és kárhozottan?

Látjátok, mint megy föld alá
az őszi Nap, e bús zarándok?
Még egyszer-kétszer fogok égni
és aztán eltűnnek a lángok."
               (Gulyás Pál: Zarándok)

A múlt század két nagy háborúja között, különös tekintettel a 30-as évekre, a magyar irodalomban – leginkább a költészetben – egy korábban hasonló erővel nem jelentkező "mozgalom" bontakozódott ki, amit remitologizációs kísérletnek, vagy egyszerűbben neomitologizmusnak nevezhetünk. Az alkotók olyannyira széles skáláját érintette, hogy nyugodtan állíthatjuk: ez az archaikus-neomitologikus érdeklődés, ami egyes írók esetében – Gulyás Pál, Hamvas Béla, Kerényi Károly, Németh László, Várkonyi Nándor és mások – messze túlmutatott a puszta "érdeklődésen", sőt életelvvé s mint ilyen, művészeti törekvéseiket meghatározó erővé vált, hosszú éveken át szellemi életünk egyik jellegzetesen domináns jegyeként működött, összekötve ezáltal különböző műveltségű, világnézetű, származású s társadalmi hovatartozású írókat s írói csoportosulásokat: a népi költőket, Erdélyi Józsefet, Gulyás Pált, Illyés Gyulát, Sinka Istvánt és másokat, s ugyanakkor a Nyugat íróit is, leginkább a 3. nemzedék egy részét, Csorba Győzőt, Hajnal Annát, Jékely Zoltánt és Weöres Sándort. Ez utóbbi költők ugyanezen gondolat égisze alatt alapították meg a Tóth Árpád Társaságot, amelynek összejövetelein nemcsak Habán Mihály, Hajnal Gábor, Illés Árpád, Keszi Imre, Trencsényi-Waldapfel Imre és Vas István vett részt, hanem gyakran feltűnt közöttük Füst Milán, Déry Tibor, József Attila, Kassák Lajos és Lesznai Anna is. (Ez a tény különösen azért fontos a számunkra, mert bizonyítja, hogy ugyanazok az írók – jelentős magyar írók! – egyszerre publikáltak a Nyugatban és a Válaszban, majd a Magyar Csillagban, s számukra mi sem volt természetesebb ennél.)
      S még tovább bővíthető a névsor! Devecseri Gábor, Kodolányi János, Németh László, Radnóti Miklós, Szerb Antal figyelme mind rövidebb-hosszabb ideig a mitológiák felé fordult. Erre a jelenségre többen, Pomogáts Béla – s mások is – aligha tudnak kimerítő magyarázatot adni azzal, hogy szerintük az azonos érdeklődési irány kiváltó oka a történelmi válsághelyzet volt, hiszen mely korról szólva nem beszélhetünk "történelmi válsághelyzetről"? S tovább lépve, miért épp ekkor, a 30-as években erősödött fel "a válságra adott reakcióként" a mitologizmus, a mitologikus látásmód és világmagyarázat? És az, hogy a mai magyar s európai lírában ezek a törekvések s az ezeknek megfelelő költői nyelvezetek nem vagy csak épp érintőlegesen ismerhetők fel, azt jelentené, hogy megszűnt az őket egykor kiváltó "történelmi válsághelyzet"?
     Jelen tanulmány Gulyás Pált emeli ki a fentebb felsoroltak közül, aki elsősorban a Kalevalára támaszkodva, aminek hatása jól kimutatható Ady, József Attila vagy Juhász Ferenc költészetében is, rendkívüli tudatossággal és megfontoltsággal állította az archaikus mítoszt költészete fókuszába, s mindezt úgy, hogy közben nem mondott le a specifikusan magyar folklórkutatás eredményeiről sem. Lemerüléseivel (Edda, Nibelung-ének, szanszkrit, babiloni, egyiptomi szövegek, görög tragédiaköltők, népköltészet) egyrészt saját költészetét termékenyítette meg újra s újra, másrészt, és talán ez a fontosabb: ily módon "rakta össze" azt az egyetemes világképet, közös emberi fundamentumot, amin szilárdan megállhatott, s az európai tradíció fényébe emelhette az ősi civilizációk általa vizsgált és jelentősnek ítélt értékeit. A vertikális kör a csillagászat szakkifejezése, horizontra merőleges kört jelent, ami az ő kísérleteire is alkalmazható kifejezés. Nagy utazásai a világirodalom egyre szélesebb s mélyebb rétegeibe (számára ez nem csak az európai irodalmat jelentette) a hérakleitoszi Hen panta einai gondolatát s az esszéiben, verseiben vissza-visszatérő "a néppel és a nép felett" élés programját erősítették meg benne, amely axiómák kulcsot nyújthatnak költészete megértéséhez is.
     Weöres Sándor írja Le journal című versében: "gyűlnek a tenger foltjai / Golgotha árad óriás / kereszten függ Csokonai / kétoldalt Tóth Árpád s Gulyás". Sikertelenség, mellőzöttség, elfeledettség volt a sorsa neki is, akárcsak a Biharba visszahúzódó Bessenyeié, a Linzben száműzetésben élő s meghaló Batsányié, a Szatmárcsekén parasztjaival és a járhatatlan, sárral megtelt utakkal harcoló Kölcseyé, a mélyen megsértett s félreértett niklai Berzsenyié vagy éppen a szintén "Debrecen árkaiba" vetett Oláh Gáboré. Úgy járt, mint az öregedő Ibsen megöregedett Solness építőmestere, aki akkor szédült le tornyából, mikor a legmagasabbra érhetett volna. Korai, tragikus halála miatt – 45 évesen pusztította el a veleszületett hajszálér-vérzékenység – nem volt elegendő idő a számára, hogy feljuthasson arra a csúcsra, amit egész életében épített. De heroikus kísérlete, hogy költészetében megvalósítsa nagy példaképe, Csokonai (és Bartók) szintézisét, részleges sikerületlensége ellenére is figyelemre méltó és példaértékű.
 

Minden kornak, akár az egyes embernek, megvan a maga latencia-korszaka. Ahogy például a Nyugat "bánt" bizonyos 19. század végi magyar prózaírókkal (Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Papp Dániel, Tolnai Lajos és mások), úgy hallgatunk el mi is mai írókat.
     Gulyás Pál sem kerül be a tárgyalandó szerzők közé.
     Azok, akik személyesen ismerték, barátai és/vagy ellenfelei voltak, már nem élnek. Az elmúlt egy-két évtizedben alig páran (Gulyás Klára, Hubay Miklós, Lisztóczky László, Kiss Tamás) próbálták újra s újra felfedeztetni, kevés sikerrel. Szakmai berkekben még az sincs eldöntve, hogy összegyűjtött versei és tanulmányai egy részének 1984-es, illetve 1993-as kiadása után érdemes-e munkásságával foglalkozni: elkészüljön-e egyáltalán művei összkiadása s végre a róla szóló monográfia.
      Közel tíz évvel ezelőtt a Hitel törte meg a csöndet.¹ Az Illyés Mária és Gulyás Klára leközölte levélgyűjtemény része volt annak a hosszú éveken át megjelenő sorozatnak, ami – Demény János, Kerényi Károly, Németh László, Rédey Tivadar, Sárközi György és mások után – Gulyás Illyés Gyulával folytatott levélváltását tárta fel, s ez az önmagában is fontos esemény azért is volt örvendetes, mert úgy tűnt, hozzájárulhat a költő körül kialakult érdektelenség fellazításához. Nem így történt.
 

Akiket érdekel a Nyugat s a Válasz története, s esetleg a 30-as évek irodalmával részletesebben is kívánnak foglalkozni, azok számára Gulyás és Illyés levelezése semmiképp nem érdektelen. Nemcsak azért, mert a Hitelben megjelent levelek (s a jegyzetek!) elolvastával tovább finomíthatják korábban kialakított véleményüket a korszak két jelentős költőjéről, hanem azért is, mert felismerhetik mindkettejük mögött ez időszak két meghatározó személyiségét – Babits Mihályra és Németh Lászlóra gondolunk –, akik nevesítve vagy anélkül, de ugyanúgy szereplői e levélgyűjteménynek, mint maguk a levélírók. Ez az önmagában is izgalmas helyzet tovább bonyolódnék, ha arra tennénk kísérletet, hogy a nyilvánvalóan főszerepet játszó Babits felől elgondolva, megpróbáljuk tisztázni a Babits–Németh, Babits–Gulyás és Babits–Illyés viszony mibenlétét. Ez azonban messzire vinne jelenlegi célunktól.
 

 1931. november 29.: a debreceni Ady Társaság, melynek Gulyás Pál ekkor az alelnöke, a Déry Múzeumban "Ady emlékével egybekötött irodalmi ünnepélyt" rendez. Itt ismerkedik meg egymással Illyés és Gulyás, s veszi kezdetét levelezésük, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal Gulyás haláláig tart. Ekkortól datálható a Gulyás–Németh-féle barátság is, ami a magyar irodalom egyik legszebb férfibarátsága. Ennek feltárását már elvégezték.²
     Az első hosszabb Gulyás-levél már utal arra a problémára, ami egyik meghatározója volt Gulyás Pál életének és költészetének, s ez a marginalitás soha el nem múló érzése. Mindvégig a limesz költője maradt, a szó átvitt s konkrét jelentésében egyaránt. Így ír Illyésnek: "Abban a tragikus helyzetben vagyok, hogy a Napkeletet már feszélyezi ‘elütő stílusom’, viszont a Nyugat, ahová mindig tendáltam, (kiemelés tőlem – T.A.), Napkelet-szagot érez rajtam." Helyzetének tisztázása után kéri Illyést, segítse elő a Nyugatban való publikálását: "Nagyon kérlek, amennyiben méltónak tartasz a Ti gárdátokban való részvételre, beszélj az érdekemben Babitsékkal;"³
     S milyen furcsa egybeesés: ugyanezen a napon Babits hosszú levelet küld neki, amelyben megindokolja a nála lévő Gulyás-versek közlésének elmaradását. Ezzel a levelével, illetve Gulyás két válaszlevelével lezárul kettejük kapcsolatának első fejezete.
     Mert mit is ír Babits?4 "A viharzó diófa óta nem olvastam versét, mely teljesen meghódított s minden kétségemet kizárta volna. […] a jó dolgok gépies kadenciákkal váltakoznak, ahol az írás könnyűsége üres bőségre csábítja, s a helyenkint nagyon érdekes képek villanását kijátszott és unt zene kompromittálja. […] a legjelentéktelenebb versekre nagy részletszépségeket pazarol el, viszont a legjobb verseiben néha van egy-egy disszonáns hang, ami az egész verset elrontja." Azért dicsér is: "igényeimet azokhoz a várakozásokhoz kell hangolnom, amelyeket az Ön tehetsége sokakban fölkeltett. […] Bizonyos, hogy színessége, formai gazdagsága egyre feltűnőbb, korlátai tágulnak, egész költészete folyton fejlődőben van." Visszaküldi Gulyás Nadányi Zoltánról írt kritikáját is ("Sem hangjával – mely az idézetek dacára is kissé absztrakt – sem értékelésével nem tudtam eléggé egyetérteni."), majd értesíti arról, hogy az általa szerkesztett Új Anthologiába⁵ felvett Hová lett Krisztus vére? című Gulyás-versen "kis diszkrét módosítást" hajtott végre... Gulyás elfogadja a kritikát, jóváhagyja a módosítást is (bár 1943-as gyűjteményes kötetében, Az Alföld csendjében visszaállítja az eredeti változatot!), de bejelenti különvéleményét: "Bevallom, nem minden versemmel vagyok megelégedve. A többséggel nem. De azért írok sok rossz verset, hogy a kevés jó sikerüljön. A sok rossz vers a néhány jó versnek a magzatvize. Szükséges ez, mint a fénynek az árnyék."⁶ Magabiztosan hangzó sorok, ám inkább védekezésként értékelhetjük őket, hiszen szerteágazó mitológiai műveltségének gyakori "versbe-szedésével", barokkosan burjánzó, a bonyolult s meglódult gondolatot követni s visszaadni néha csak nehezen tudó nyelvezetével – nem véletlen, hogy műveit gyakran gyorsírásban rögzítette! – sokszor túlterhelte verseit. Bár költeményeit folyamatosan csiszolgatta, újraírta, mégis gyakoriak sikerületlenebb sorai, strófái. Persze, sok a nyilvánvalóan szándékos formai "hiba", döccenés, pongyola rím. A "fáradtabb" verseket is meghagyta köteteiben, mint Ady, de ez nála sem az igénytelenség jele volt, sokkal inkább annak tudata, hogy költészete egy vérkörben mozog életével. Ugyanakkor a tömörítés magasiskolájaként említhetnénk több írását is, pl. A "szép" vers című négysorosát, most csak az utolsó két sort idézve: "A vers legyen szálló pehely és zuhanó parittya! / Akkor ‘szép’ a vers, ha egy szellő rezgeti és a halál hajítja." Babitshoz írt válaszlevelében utal Illyés versére, amit Babits a Nyugat másfél hónappal korábbi számában oly lelkesedve dicsért: "A makulátlan vers olyan, mint egy ruha, mely elől is csupa gomb, hátul is csupa gomb. Az egész ruha csupa gomb. Illyés Gyula Három öreg-je nem gombostűhegyezhető-e ki számtalan részletében, ha elfordítjuk tekintetünket attól az eszményi oromtól, ahonnan ‘zenei kompozícióvá’ (Babits kifejezése - T.A.) finomul?"⁷ Nemcsak Babitsnak válaszolt, de Illyésnek is írt bőven idézve Babits leveléből. "Úgy látom, verselvek (Gulyás kiemelése – T.A.) állnak itt egymással szemben, az elvek mögött különböző igények"…⁸, foglalja össze véleményét, s ezt a gondolatát majd sokszor megismétli leveleiben s tanulmányaiban, mikor az egyéni ízléstől függetlenül létező művészi igazságról értekezik. Babits nem válaszol. Tíz nappal később Gulyás újabb levelet küld neki, amelyben elnézését kéri, ha esetleg megbántotta volna, viszont olyan dologról is ír, ami nyilván ingerelhette Babitsot, pl.: "Van gratuláló levél is a szekrényem aljában, még olyan kritikustól is, mint Németh László."⁹ Itt egy négy évvel korábbi, hozzá írott levélre utalt, amiben Németh "őszinte elragadtatásáról" ír, amit akkor érzett, mikor Gulyás Napkelet-pályázatra (1928. jan.1.) érkezett verseit olvasta: "aki ezeket a verseket írta, igenis, erős egyéniség, s a magyar lírának nemcsak ígérete, de értéke is."¹⁰ Ezen a verspályázaton egyébként Gulyás – Juhász Gézával¹¹ megosztva – első díjat nyert. (A közel 3000! beküldött költemény között pl. Dsida Jenő- és József Attila-versek is voltak.) Mivel Gulyás csak 1932 júniusában kezdett el Németh Lászlóval levelezni, nem tudhatta, hogy Babits és Németh viszonya visszavonhatatlanul megromlott, s hogy ez év júliusában fog majd a Nyugatban az utolsó Németh-írás megjelenni.
     Gulyás tehát Illyés segítségét kéri, amit meg is kap. 1933-ban négy verse jelenik meg a Nyugatban, nyilván Illyés közvetítésével, akinek befolyása egyre erőteljesebb a lapnál. Pedig ő is folyamatos támadások kereszttüzében állt, mint korábban Németh László, csakhogy ő mindvégig maga mögött tudhatta Babitsot, aki írásaival többször kiállt mellette, gondoljunk pl. a Katolikus költészet körüli vitákra¹² vagy a Pusztulás¹³ keltette viharra.
     Illyés a Bethlen-féle amnesztiarendeletet kihasználva 1926-ban tér haza. A bécsi Ma, illetve Barta Sándorék Akasztott Ember és Ék című lapjai után részt vesz a már itthon indított "folytatásokban" is. Kassák Dokumentumának egyik 1928-as számában szerkesztőtársaival együtt még elhatárolódik a Nyugattól, és publikál a Dokumentum megszűnését követően indult Munkában is. A "kassákistákhoz" fűződő kapcsolatai azonban egyre inkább lazulnak, s 1929 után már nem ad több írást nekik. Mindezzel párhuzamosan egy másik folyamat is lejátszódik a háttérben: egyrészt pontosan kimutatható lassú, de céltudatos eltávolodása az aktivista, konstruktivista és szürrealista elemeket felhasználó, "kassákosan" modern versformától, másrészt, ezzel nyilvánvaló összefüggésben, megkezdődik lassú beevezése a Nyugat vizeire, aminek elindítója Füst Milán, aki 1927 márciusában hívta fel Gellért Oszkár figyelmét Illyés újabb verseire. Novemberben – Osvát munkamódszerének megfelelően – először kritikával jelentkezik a Nyugatban, s a következő évtől versei is megjelennek a lapban. (Csak véletlen egybeesés, de azért megemlítjük, hogy Gulyás és Illyés egyaránt 1928-ban publikáltak először a Nyugatban, s mindketten Babitshoz kapcsolódó verssel léptek színre. Gulyás Babits Mihálynak című verse, amivel 1927. november 27-én, az debreceni Ady Társaság alakuló ünnepélyén köszöntötte a Nyugat szerkesztőjét, tartalmi s formai szempontból egyaránt hódolat a Dantét fordító költő előtt. Illyés verse pedig, a Szülőföldem, Babitsból az otthoni, dunántúli tájat hívhatta elő, s ezért is kívánta személyesen megismerni őt, ami Erdélyi s József Attila révén később meg is történt.)
     Illyés elősegíthette néhány vers megjelenését, de Babits idegenkedését Gulyás költészetétől nem oldhatta fel.
     1934-ben jelenik meg Gulyás második önálló kötete, a Tékozló. Babits a Nyugat Könyvről könyvre rovatában Erdélyi és Fenyő László mellett róla is kritikát ír¹⁴. Az itáliai Brissagoban írottak a következő sorokkal kezdődnek: "Három magyar verseskönyvet hoztam magammal ide. A terasz alatt, hol ezeket írom, a Lago Maggiore zúg és ragyog. Körülöttem pálmák és majomfák pompáznak, s kislányom gránátalmát tép, magáról az ágról, kéjjel csipegetve a hűvös, savanykás magvakat..." Talán nem tévedünk, ha úgy gondoljuk: ez az idilli környezet is közrejátszhatott abban, hogy Babitsot egyáltalán nem, vagy csak alig érintette meg a Debrecen csöndjével s Hajduhadház homokjával, az országos méreteket öltő társadalmi és szociális problémákkal foglalkozó versek hosszú sora. (Egyébként a kötet versei közül hat megjelent korábban a Nyugatban!) Gulyással Csokonait állította szembe, aki "tanultságát arra fordította, hogy mennél európaibb legyen, s nem, hogy mennél debrecenibb".
     Mélyen igaztalan vád ez.
     Vajon a Válasz egyik alapítója s az első évfolyam felelős szerkesztője, aki szanszkritül, ógörögül, óizlandi és középfelnémet nyelven, angolul, franciául, németül és románul fordított s így nyugodtan sorolhatjuk a Nyugat nagy műfordító nemzedékeihez, aki a legjelentősebb orgánumok (Nyugat, Napkelet, Válasz, Protestáns Szemle, Híd, Kelet Népe, Magyar Csillag) szerzője/munkatársa/szerkesztője, s aki a kor egyik legjelentősebb, nagyrészt máig publikálatlan irodalmi levelezését bonyolította le, olyan költőnek tekinthető, aki "a magyarságot debreceniséggé szűkítette"? Ez a szembeállítás különösen azért fájhatott Gulyásnak, hiszen célkitűzéseit teljesen szinkronban tudta s vallotta Csokonaiéval. (Egyik, Csokonaival is hosszan foglalkozó tanulmányában írja: "Mindenség nélkül nincs magyarság."¹⁵ Olyan szellemi egyetemesség híve volt, ami a népi hagyomány és a mindenkori legigényesebb európai műveltség szintézisére épült. Tragikus viszonyukhoz hasonló egyébként bőven termett Babits körül, gondoljunk Móriczra, Erdélyire, Sárközire, Szabó Lőrincre, Németh Lászlóra vagy József Attilára.
     Babits kritikájáról talán nem túlzás megállapítanunk, hogy a mai napig meghatározója a Gulyás-recepciónak.¹⁶
     1934 tavaszától 1937 nyaráig a Gulyás és Illyés közti levelezés szünetel. (Egy 1934. április 30-ai levelet, amit Németh a Centrál kávéházból küldött Gulyásnak, még Illyés is aláírt.) Ennek valamennyi oka ma már aligha feltárható, mindenesetre közre játszhatott benne az, hogy Gulyás nem úgy reagált például a Pusztulás keltette vitára, ahogy azt Illyés elvárta tőle. Ráadásul Németh László Ember és szerep című önéletrajzi esszésorozatának zsidókérdést is érintő fejezete az idő tájt jelent meg¹⁷, amikor Illyést, a Németh-írástól nem független, de szelleméhez s céljaihoz méltatlan vitába kényszerítette Zsolt Béla és Ignotus Pál, akik – miután az öreg Ignotus s Hatvany Lajos megírták Németh Lászlót támadó cikkeiket¹⁸ – lappangó antiszemitizmussal vádolták meg Illyést, és hitlerizmussal a népi írómozgalmat s az akkor alig egy hónapos, még csak egyetlen(!) számot megért Választ¹⁹. (Ugyanez folytatódott 1945 után is, de a vád ekkor már a népi írók szinte teljes táborára vonatkozott. Pedig nyilvánvaló volt, hogy az Illyés vezette Magyar Csillag – akár korábban Sárközi Válasza – sikeresen kezelte a gyakran mesterségesen is szított népi-urbánus ellentéteket! Különös, de így van: a Szép Szóban is publikáló, később fasizálódó írók közül – pl. Málnási Ödön! – egyet sem említettek…) Gulyás ebben a vitában sem vett részt, ami jogosan okozhatott csalódást Illyésnek. Elhidegülésük másik, valamivel későbbi oka a Válasz Debrecenből Budapestre kerülése (1935. január) lehetett, illetve az a néhány itt megjelenő szatirikus Gulyás-vers, aminek következményeként megbántódott Illyés is, Németh is.²⁰ (1935 és 38 között Gulyás Némethtel sem levelezett.)
     És végül a legrégibb, folyton vérző seb: Babits és a Nyugat, ami természetesen kihatott Illyéssel való viszonyára is. 1936 őszén Gulyás megírta fájdalmasan gyönyörű siratóját, Búcsú Babitstól című ódáját. A vers első része a Sárközi szerkesztette Válaszban jelent meg Búcsú a Mestertől címen. Költeményét – a vélt s valós személyes sérelmek mellett – az a régóta érlelődő ellenérzése is indukálhatta, amit a Nyugat képviselte, gyakran végletesen individualista stílusideál váltott ki belőle, s amely – véleménye szerint – beérte a "formai befejezettséggel – a lényegi helyett". Fontos itt kihangsúlyoznunk, hogy rá vonatkozik a legkevésbé, amit Babits A nemzedéki kérdés vitája (Nyugat, 1935. szeptember) című írásában említ, ahol – Halász Gábor (és Németh László) generációjáról szólva – "irodalmi Oidipusz-komplexumról" beszél.²¹ Ez a más irodalmakban is jól ismert keserves jelenség Kazinczy óta van jelen a magyar szellemi életben. (Keserves jelenség, írtuk, ugyanakkor mindig is művek sokaságának volt az ihletője. Kár, hogy jelenleg ennek csak hiányával tudunk szembenézni... Harold Bloom fejleszti majd híres elméletté ugyanezt a gondolatot, innen magyarázva az irodalom történeti dinamikáját!) Gulyás elsősorban nem "az apát" támadta Babitsban, sokkal inkább a végtelenségig varriált egyéni látomások színbontása ellen lépett fel, amely, szerinte, Balassi Bálint óta figyelhető meg a magyar lírában, s ennek a költői gyakorlatnak lenne a betetőződése a nagy Nyugat-nemzedék költészete, jelen esetben Babitsé. Ellensúlyként, az általa 1936 tavaszán felfedezett Kalevala "barbár poétikáját", "személytelen nagyságát", költői világának "sámáni egyszerűségét" ajánlja, ami, ha meghatározóvá lenne a magyar költészetben, biztosíthatná az Arany- illetve a Nyugat-nemzedék által már megvalósított "formai befejezettség tökélye" mellett a szerinte elmaradt "lényegi befejezettséget" is. Gulyás ezt a kikerült "lényeget" a népköltészetben találta meg, és a bartóki-kodályi szintézis gondolatában látta manifesztációját. De a kérdésnek volt számára irodalompolitikai vetülete is: a budapesti hegemóniával szemben egy életen át ő képviselte Debrecenben az irodalmi decentralizáció és policentrizmus gondolatát, amitől a vidék fővárossal szembeni szellemi szuverenitásának megteremtését remélte. Az e cél érdekében kifejtett erőfeszítései a budapesti írókörökben (de a debreceni Ady Társaságban is) népszerűtlenné s támadhatóvá tették, és nyilván ez is hozzájárult Illyéssel való kapcsolatának megromlásához. Pedig törekvése egyáltalán nem tekinthető elszigetelt kísérletnek, hiszen a kor jónéhány kiemelkedő írója, gondoljunk Kerényi Károlyra, Németh Lászlóra vagy Hamvas Bélára, messzemenően egyetértettek vele. Ma már – kissé leegyszerűsítve, ha centrum és periféria évszázados vitájaként fogjuk fel a város-vidék "küzdelmét" – talán jobban látható, hogy a korábban centrumnak gondolt főváros is csak pereremvidék volt, s ma is az, a nagy nyugat-európai centrumokhoz képest…
     A Gulyás-Illyés–levelezés tehát – a fentebb említett okok miatt – több mint három éven át szünetel. A csöndet Illyés töri meg 1937 augusztusában, amikor kisérő levél nélkül megküldi Ferdinándy Mihály recenzióját Gulyás Út a Kalevalához című tanulmányáról (Korunk Szava, 1937. aug. 1-15.), majd szeptemberben frissen megjelenő kötetével (Rend a romokban) ajándékozza meg a debreceni költőt. Gulyás hatoldalas levelet ír a verseskönyv kapcsán, amelyben élesen bírálja a kötet verseit, és szenvedélyesen támadja Budapestet, Babitsot, valamint a "Nyugat-komplexumot"… Mindennek közvetlen eredménye a levélváltásban beálló újabb háromévnyi szünet.
     Közben, 1940 januárjában megjelenik Gulyás utolsó Nyugat-beli verse, A Kalevala kórusa, ami miatt "irodalmi bigámiába" esik, hiszen költeménye ugyanakkor a Kelet Népében is napvilágot látott. (Egyébként ez másokkal is előfordult, magával Babitscsal is, hiszen például az Intelem vezeklésre – amit Márai az egyik legnagyobb magyar versnek tartott – 1935 februárjában mind a Nyugatban, mind az akkor induló Vigiliában megjelent!)
     1940 nyarán lát napvilágot a Nyugat kiadásában Illyés Összegyűjtött versei, amit szintén elküld Gulyásnak. Gulyás válaszában megköszöni a kötetet, bocsánatot kér három évvel korábban írt, levelezésüket megszakító soraiért, majd – újra megsérti Illyést… Illyés, válaszlevelében (amit nem küld el!) a tőle megszokott eleganciával utasítja vissza Gulyás vádjait, de csak Babits halálakor keresi meg újra Gulyást: írást kér tőle a Babits Emlékkönyvbe. Gulyás – aki ekkor kezd el fordítani a Keresztury Dezső szerkesztette A német irodalom kincsesháza című antológia számára – előbb két Edda-dalt küld, majd Babits Mihálynak című versét, amivel 1928-ban debütált a Nyugatban. Illyés nem fogadja el egyiket sem, tegyük hozzá, teljes joggal, ugyanis fordításokat nem kértek senkitől, az utóbb küldött vers pedig értelemszerűen másodközlés lett volna. Visszaküldi tehát Gulyás műveit, aki így kimarad az Emlékkönyv szerzői közül, ugyanakkor azonban újabb írásokat kér tőle az 1941. október 1-jén induló Magyar Csillag számára, amelynek munkájában – a köztük továbbra is dúló kisebb-nagyobb viharok ellenére – a debreceni költőbarát haláláig műfordítással, recenzióval és verseivel vesz majd részt.
 

"Sírod felett zeng az engesztelő szózat!", így fejezi be Kölcsey azt az emlékbeszédét, amit Berzsenyi halálára írt. "Remélem, eljő az idő, amidőn […] méltó helyre emelhetjük szellemét.", írja Illyés 1944. május 18-án az özvegynek, Gulyás Pálnénak.
     Mi sem óhajtunk többet.
 

Jegyzetek

1  "… ha a szándék és a lélek elegendő…" (Gulyás Pál és Illyés Gyula levelezése, 1931- 1944.   I. és II. rész.), Hitel, 1997. november és december
2  Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése. Lisztóczky László,  Délsziget 35/1996
3  Gulyás Pál levele Illyés Gyulához (1932. ápr. 18.)
4  Az alábbi részletek Babits Gulyáshoz írott leveléből származnak (1932. ápr. 18.). A levél a  PIM kézirattárában található.
5  Új Anthologia. Fiatal költők 100 legszebb verse. Nyugat-kiadás 1932. Az itt megjelenő 32 költő közül jópáran részt vettek az 1928. december 14-ei zeneakadémiai Nyugat-esten,  amelynek bevezetőjét Babits tartotta. (Megj.: Nyugat 1929. jan. 1.) Az általa kissé megkésve összeállított kiadvány, mint minden hasonló vállalkozás, több, ma már jórészt  ismeretlen költő (Fekete Lajos, Imecs Béla, Marschalkó Lia, Mollináry Gizella, Nagy   Emma, Rozványi Vilmos, Sági Márta, Strém István, Szenes Erzsi, Tass József és mások)  művét is tartalmazza. Itt jegyezzük meg, hogy nyilvánvalóan ugyanez fog történni pl. a Hét  évszázad magyar költői c. antológiával (Tevan, 1996), ami bántóan csonkán közli Adyt,  József Attilát, Illyést, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Kormost, Kányádit, Szilágyi  Domokost, Dsidát, Szécsi Margitot, Sziverit, Utassyt és másokat, ugyanakkor olyanoktól  hoz verseket, akik nem, vagy nem elsősorban költők, pl. Keresztury Dezső, Spiró György.  Azokról most nem szólunk, akik az antológiában egyáltalán nincsenek szerepeltetve…
6 Gulyás Pál levele Babits Mihálynak (1932. ápr. 21.) A levél a PIM kézirattárában található.
7  Ld. 6. jegyzet
8  Gulyás Pál levele Illyés Gyulához (1932. ápr. 19.)
9  Gulyás Pál levele Babits Mihályhoz (1932. máj. 2.) A levél a PIM kézirattárában található.
10  Németh László levele Gulyás Pálhoz (1928. jún. 5. 1. levél, ld. Egy barátság levelekben  Gulyás Pál és Németh László levelezése.)
11  Juhász Géza (1894-1968): költőnek indult, irodalomtörténész lett, a debreceni Ady  Társaság egyik alapítója. Csokonai-kutató, Gulyás Pál sógora.
12  Illyés Gyula: Katolikus költészet. (Nyugat 1933. ápr. 1.) A francia és a magyar költészet  katolikus tendenciáit veti össze Illyés. Az irodalmi katolicizmus lényegét abban a tragikus  küzdelemben látja, ami a lélekben zajlik bűn és bűntudat között (ld. Baudelaire, Verlaine)  szemben más költők papi mivoltából eredő, csupán külsőségeiben "katolikus", "vallásos"  költészetével (ld. Mécs László, Kocsis László, Harsányi Lajos, Sík Sándor). Többen  különvéleményt jelentenek be Mécs Lászlóék védelmében (pl. Gyergyai Albert, Reményik Sándor) Babits a Nyugat Könyvről könyvre rovatában áll ki Illyés mellett (1933. máj.  1.)
13  A Pusztulás keltette vita ismertetése önálló tanulmány feladata. Csak jelezni kívánjuk, hogy már Ady is érinti ezt a problémát, amikor a magyarság pusztulásának okait kutatva az  "egy-gyermek-rendről" beszél. Megjegyzendő, hogy általában Illyésnek tulajdonítják a harangok félreverését (Pusztulás. Uti jegyzetek Észak-Baranya 1933. július c. Nyugat  1933. szept. 1-16.), ami több szempontból sem felel meg az   igazságnak, ugyanis Fülep   Lajos már 1929-ben cikksorozatba kezdett a Pesti Napló hasábjain a dunántúli   pusztulásról, majd Kodolányi János szólt hozzá a felvetett problémához ugyanitt. Illyés és  Fülep először 1932. június 10-én találkoztak a pécsi Janus Pannonius Társaság évadzáró  ülésén, s ezt követően Fülep magával vitte Illyést Zengővárkonyba. A következő év  júliusában Illyés feleségével 2 hetet töltött Fülepnél, s ennek lett az eredménye a Nyugat- beli cikk. De még itt sem zárható le ez a probléma, ugyanis Fülep és Illyés levelezéséből kiderül: Fülep plágiummal volt kénytelen megvádolni fiatal barátját, és csak hosszú  levélváltás után sikerült viszonylag megnyugtató módon (hála Fülep bölcsességének és Illyés fiúi tiszteletének) tisztázniuk ezt az ügyet. Illyés cikkét egy más természetű  felzúdulás is követi, amit Babits oly módon kíván mederben tartani, hogy ankétot hirdet,  amelynek bevezetőjét ő írja. Többek között ennek a  vitának lesz az "eredménye" Zsolt  Béla és Ignotus Pál Illyés-ellenes kampánya.
14  Babits Mihály: Könyvről könyvre (Nyugat 1934. nov. 16.)
15  A Géniusz Debrecenben. (Gulyás Pál: Nyugaton át kelet felé. Tanulmányok. Kráter Bp.  1993 133.l.)
16  Hogy ez lehetséges, azt mintha bizonyítaná a Gulyásról monográfiát író debreceni irodalomtörténész, Bakó Endre, aki több cikkében is jelezte, hogy olyan költővel foglalkozik, akinek költészetét nem tartja különösebben jelentősnek, akinek versei teli vannak "felesleges" sorokkal, akiből "hiányzik az önvizsgálathoz szükséges objektivitás", "a könnyedség és nagyvonalúság", "az egyéniség szabadsága", stb. Hasonló tendencia figyelhetők meg Széchenyi Ágnes már felcímében is elhibázott, prekoncepciózus könyvében ("Sznobok és parasztok" Válasz 1934-1938 Elvek, frontok, nemzedékek. Argumentum, 1997), amiben a szerző, aki Gulyást sűrűn idézi, meg sem próbálja palástolni szabadon választott tematikája iránt érzett mély ellenszenvét...
17  Németh László: Ember és szerep (Kalangya 1934. jan. 1.)
18  Ignotus: "Kalangya" (Magyar Hírlap 1934. máj. 13.) Hatvany Lajos: A szellem   különítményesei. (Újság 1934. máj. 27.) 
19  Zsolt Béla: A nagyerdő és a nagyvilág (Újság 1934. máj. 27.) Ignotus Pál: Az út (Esti  Kurír 1934/124) Fontos cikk e témakörben Kardos Pál Zsidó válasza (Válasz 1934/2), amiben a debreceni irodalomtörténész Németh és Illyés mellé állt!
20  Gulyás Pál: Rontó Pál naplójából c. ciklusának Némethről írt versszatírája A tervhalmozó c., az Illyésről  szóló pedig a Küküllőhöz, a mosolygó poétához c. (Válasz 1935. márc.- ápr.)
21 Az "irodalmi apagyilkosság" fogalmát Babits először Fiatalok c. cikkében (Nyugat 1924.   febr. 1.) használja. "Lebunkózni való öregekként állunk az útjukban", írja keserűen a  fiatalokról (s leginkább Szabó Lőrincről!)
 

* Esszépályázatunkra érkezett dolgozat. (A Szerk.)