Letértem az Oxfrod Street forgatagából. A Regent Street egyformaságát semmi sem töri meg. Ez a Bond Street előszobája. Már itt megvannak a vastag pénztárcákra szakosodó, 150 éves múlttal és a minőség garanciájával rendelkező üzletek. Szembeköp a kontraszt. Egy negyvenes figura, lehúzott sliccel pont erre bliccel, és ebben az öt fokot is alig elérő időben jelentős benyomást tud tenni rám. Részegen dülöngél. Én hősiesen undort erőltetek arcomra, de amint elkerül, vigyorba torzulok. Remélem, a Sohoban egy pillangó a Pillangókisasszonyt elfújja neked pár fontért azon a gyűrött hangszeren. A Piccadily Circus kész cirkusz, pláne így hétköznap délelőtt. Forog, pörög, búg, zajong, kitér, átér, betér, eltér felkéri az embert a keringőre. Harci szinekben pompál, elektromos himnusza belezeng a világba és e harsogás közepén ott feketélsz te, Erosz. Olyan rossz az irányérzéked, hogy nem is értem, mi a fenének adták a kezedbe azt a hülye nyilat. Nálam még ezéletben célt nem értél, vakságodban lövöldözöl, körülöttem hullák mindenütt, de valahogy folyton kihagyod a lényeget. Szerintem neked kifejezetten jót tenne Buddhával egy teadélután, amikor éppen Freud is a díványon fekszik. Ja, és zöld teát igyál, már úgy is túl fekete vagy.
     Oh, most csúszok térdre itt a város szívében, ahol a glóriámon túl sárga-pirosban fények ragyognak fel. Tower records! Ide nekem az oroszlánt is, de minimum egy Bowie cd-t, mert nagyon, és különben is hány emelet ez a zenebolt? Három. Hát persze, a magyar igazságkeresők mindenhol felbukkannak. Behatolok, erőszakosan, mert nem bírom elviselni, hogy szűzen áll előttem. Mennyország! Nem, inkább pokol. Zsebem olyan lapos, mint álmomban a hasam, de ha esetleg a héten mind a húsz fontomnak a nyakára hágnék, akkor sem lenne nagy gond, legfeljebb ma művelődni megint a Britishbe mennék. Nézzük; Kula Shaker, Oasis, Queen, Boomtown Rats, Prince, Annie Lennox, Madness, Mad Max, megvagy Bowie! Mennyi? Mi az isten kerül ezen a cd-én tizenhét font kilencvenkilenc pennybe? Ja, hogy dupla, hogy Best of, hogy fuck off, de csakazért is megveszem.
     Könnyedén kifordulva önmagamból a metróba igyekszem. Imádom a londoni metrót. Tizenhárom fő és nyolc mellékvonal. Hello Moira, itt van a mami! Néha a fél kimenőnapom elcseszem azzal, hogy egyik vonalról ülök a másikra, fel sem köszönve a felszínre. És még újságot sem kell vennem soha, ezek az angolok megszállott hírlapvásárlók. Sokan otthagyják az ülésen, vagy éppen szétterítve nézegetik őket, így az olyan buzeránsoknak, mint én, mindig van mit olvasni. Persze, van hogy valaki előbb fordít, mint ahogy én végeznék, de sebaj, a következő oldalon is akad valami a számomra. Nem sok megállót utazom, mind the gap a Leicester Square-en, a Covent Gardenben és már fenn is vagyok a Holbornon. Irány a British Museum. Az a jó ebben a hodályban, hogy előszőr is ingyenes, másodszor nem bánja ha előlről, ha hátulról, csak menj bele. Ha rongyszegényen jövök kimenőre, mindig idevonz a nagy dózisokban bevehető történelem. Már vagy tizenötször kezdtem bele, és még mindig sehol se tartok. Semmi gyorsutazás, semmi rohanás. Néha furán ismerős nyelv üti meg a fülem, de el is hessegetem. Loholjatok csak piti túristák! Aztán csak annyira emlékeztek, hogy voltatok az épületben. Ma a könyvtárba ugrom be. Könynyekig meghatna a gyönyör, ha nem rühellenék sós levet ereszteni. Több száz éves könyvek, olyan angollal, amit megértek, pedig nem vagyok egy nagy nyelv ész. Elélvezek egy jó darabig a tárlók felett, szépen sorra veszem a betűket, a kommentárokat, majd hirtelen fennakad a szemem. Ne máá! Egy magyar nyelvű őskövület. Nevetségesen ellágyuló térdekkel rogyadozom fölötte vagy tizenöt percig, betűzöm a régi anyanyelvem, és rájövök, hogy az óangollal jobban elboldogulok.
     Ránézek az órámra, haza kéne mennem. A Great Russellen egy nőbe botlok. Koldul, mond valamit a gyerekéről, akinek nem tud enni adni. Sűrűn elnézést kérve kikotrom az utolsó fontjaim, összesen három, úgy látszik egy maradt a múlt hétről és mosolyogva a kezébe adom. Egy kicsit hülyén néz rám, most vagy azt gondolja, hogy ekkora egy balekot, vagy ekkora egy fösvényt. Én az elsőre szavazok, mert belenézve a kalapjába csak pennyket látok.
     Irány a Tottenham Court Road. Úgy döntöttem, hogy még körbesétálok egy kicsit a Kensigton Gardenben, nem árt néha zöldet látni. Átmetrózom a Lancaster Gate-re. És elnyeletem magam a rohamosan csökkenő napvilág utolsó megnyilvánulásaival, odaköszönök Peter Pannek, majd odakanyargok a Round Pondhoz. Van üres pad. Leülök és korgó gyomorral nézem a kenyeret zabáló kacsákat. Csend van. Nyugalom. Itt lelassul a város szívverése. Szerelmes vagyok, és nem szégyellem, hogy egy nőbe, akinek a neve London.