Redl (1)
 

                              Dobai Péternek
 

Az üresség itt legbelül.
Roppant csönd, s még az sem,
amire nem emlékezem.
Hiába feszegetsz,
nincs rajtam zár, kilincs.
Álmaidban a halottak.
Felbonthatatlan csomag
a gyerekkorból.
Hiába indáz körbe az élet
– nesztelen folyón úszó szarkofág:
merev és érinthetetlen.
Az emlékek mögött,
érzékek, álmok nélkül,
egy fölperzselt és besózott világ helyén.

Egyszer majd föltárja magát előttem,
teljes pompátlanságában
– s akkor kétségbeesem,
s csak fogaim sortűz-vacogása,
mert hideg lesz,
s hirtelen eszembe tolul minden,
iszonyú erővel elborít,
hogy térdre rogyva zokogni kezdek,
mert fájni fog… mert hideg lesz…

Jelenlétem most oly jelentéktelen,
oly vérforralóan nyomtalan,
mint amikor már az ajtóban állok,
s közönyöm dermedt parazsa
egy alvó arc tavába hull.