Gyere, menjünk hátra. ott főzöm a bútort.
     A régi csűr (magtár?, góré?) hatalmas léckapuja billegve nyílt ki.
     Ágy lesz vacsira?, kérdeztem Jóskát, de ő hátra se nézett, csak közel lépett a téglákra szépen felállványozott vashordóhoz, ami alatt tűz lobogott. Nem viccelt. A hordóból két szekrényajtó és egy fiókféle oldala kandikált elő. Megemelgette őket, majd visszaeresztette a rotyogó lébe.
     A lúg lehozza róluk a régi festéket. A baj csak az, hogy ilyenkor derül ki, milyen fa. Néha csak szivacs már az egész. Nehéz kezdeni vele valamit. Halottba lelket lehelni…
     A kutya nyüszített fel hátul, a fal mellett.
     Na mi van, te, menni akarsz megint az állatorvoshoz? Olyan jó volt, amikor sínben volt mind a négy lábad?
     Rám nézett, már röhögött.
     Szereti a gipszszagot, mi?, kérdeztem erre.
     Úgy látszik, fuldoklott Jóska. Hiszen mindig így jár, amikor féltéglával hajigálom.
     A kutya izgatottan rángatta a láncot, ami egy földbe vert vaskaróhoz volt kötve.
     Fogott egy gyökérkefét, és a lúgból kiemelt szekrényajtón néhányszor végigsikált.
     Aztán felkapta a fejét és pislogott sűrűn, mint akinek csípi a szemét a gőz.
     Nézd ezt a tájat. Ha egyszer megérted, hogy ennél nincs nagyszerűbb, a természetnél, többé már nem vágysz el innen sehová.
     A szeptember végi domboldal színeit kezdte opálosítani a koraalkonyi pára, a kert végébe telepített növendék erdő vékonyka fái között úgy bolyongott a fény, mintha élvezné, hogy eltévedt, és soha nem kell innen hazamennie, fel, az égbe.
     Pedig ha tudnák a fák…
     Három év, mondta Jóska, és el lesznek adva kerítéslécnek. Így van ez. Az emberi csontból még ennyi se lesz, tette hozzá, növesztheted meg óvhatod akárhány évig, semmi sem lesz belőle. Legfeljebb mikvogymuk, amikor majd magadra rántod a földet. Mondjuk, én már döntöttem,  a legjobb a szétszóratás,  szépen belengem majd a világot. Te meg beszippantasz, haver. Fasza, nem?
     Visszasétáltunk az elülső udvarra, ahová Erzsike, a feleség székeket hozott ki, és egy hokedlit, aminek a közepére állítva kis fém állványom melegszendvicseket tálalt.
     Leültünk, falatozni. Illetve csak én ettem. Jóska bement a műhelybe, és kisvártatva felhangzott Deák Bill Gyula hangja, Hosszúlábú asszony, téged meg kell kapnom ma még…
     Emlékszel? Ezt nyomattuk álló nap a hálóban. Én ma is meghallgatom. Nincs olyan, hogy akkor volt, meg most. Habár…
     Jóska felugrott az alsó lépcsőre, ami a tornácra vezetett fel, ahonnan a konyha nyílt.
     Odalesett, aztán visszatelepedett a hozzám legközelebbi székre.
     Az van, Sanyikám, hogy meg fogok szépen halni. Most ne nézz, ne nézz, egyél.
     Neki, itt a fejét hátrafelé rántotta, ezt nem szabad tudnia. Itt senkinek. Ez itt a béke szigete. Nem azért jöttem ide, hogy most minden felbolyduljon körülöttem, érted? Viszont valakinek tudnia kell. Ki más, mint te?
     Jóska rám nézett, majd egy hatalmasat csapott a térdemre.
     Egyél, banyeg, nekem ne mondd, hogy kiérzed a szendvicskrémből a sünhúst…
     Gurgulázva felnevetett.
     Néztem Aranyi Jóskát, aki négy éven át ült mellettem a kollégiumi osztályteremben, aludt a felettem-mellettem lévő ágyban. Akiről mindent tudtam. Aki mindent tudott rólam. Aztán az érettségi után eltűnt, visszament oda, ahonnan jött, a "világ végére". Eltűnt, és se az első, se a második találkozón nem volt jelen, majd azt hallottuk, hogy valami ügyeskedésért lecsukták.
     Három éve hívott fel telefonon, és közölte, hogy B.-be költözött, egy hajításra tőlem, és hogy bármikor jöhetek.
     Nem jöttem bármikor. Egyszer jöttem. Meg most, hogy kifejezetten hívott.
     És akár csak huszonöt éve, immár megint mindent tudok róla.
     Felkelt, és a kerítés mellőli magas fűből egy labdát szedett elő.
     Úgy fogta, mindkét kézfejét rátéve, mint ahogy a jósnők szoktak az üveggömbbe bámulni. Szemüvegén megcsillant a lenyugvó nap.
     Szoktam gondolni rá, ki lesz az első közülünk, aki elmegy. Akire már csak emlékezni lehet majd, ha így összeülünk. És ha beszélünk róla, egy kiskölök képe jelenik meg, aki amúgy meg halhatatlan marad. De a nagy igazság attól fogva az lesz: a mi kis társaságunk is elkezd fogyni, meg se kell majd lepődni különösebben. Legfeljebb azon, ki a következő. Hogy nem névsorban történik majd, mint négy éven át minden. De hogy én leszek az első, sose gondoltam volna.
     Pedig te voltál az első az osztálynévsorban, kottyantottam közbe.
     Egymásra meredtünk. Megint úgy pislogott, mint amikor a vashordóba hajolt.
     Tényleg, igazad van. Én voltam az első a névsorban.
     Aztán megfordult. A sárga, pöttyös gumilabdát a ház falára szerelt kosárpalánk felé dobta. De az el se szállt addig, lehuppant a fűbe.
     Túl könnyű, jegyeztem meg.
     Jóska odaugrott a labdához, lábbal felvette, dekázott párat, kézbe kapta, és újra eldobta. Ezúttal nagyobbat dobott, sőt, túl nagyot, és a falról vágódott vissza. Igazad van, túl könnyű. Szaros labda, mért vagy ilyen könnyű?
     Megint lábra vette, egyik lábfejéről tette át a másikra, majd rúgott egy bődületeset.
     Felszállt a magasba, majd estében megpattant a gyűrűn,  egyszer, kétszer, és a második pattanás után beleszédült a kosárba.
     Azért ám!, intette a labdát Jóska a mutatóujjával, különben neked is jött volna a vasvilla. A héten vitték el az udvar sarkából azt a lyukas gumilabdákból nőtt hegyet, amiket az utóbbi időben szétdöfködtem. Rendnek kell lenni, Sanyikám, most neked magyarázzam?
     A hintához ment, rátelepedett a széles pallóra. Kicsit meglökte magát, de csak egyszer lendült előre és hátra,  rögvest megállította.
     Hé, Gajdics, ne zabálj annyit, mondtam, hogy mérgezett.
     Letettem a tányért, félig felemelkedtem a székről.
     Na, gyere, ülj már ide mellém.
     Felálltam, tettem egy óvatos lépést.
     Mi lesz? Nem hintázunk egyet? Dehogynem!
     Kicsit odébb húzódott, és a tenyerével jókorát sózott maga mellett a deszkára. Melléje telepedtem. Jóska pedig a lábával hátra nyomta a hintát, aztán elengedte. Repültünk előre. És hátra. Hajtotta, a hátam mögött fogta a másik oldali kötelet is. Libbent a ház, a kert,  a kerítés, a csűr (magtár?, góré?), a domb, a táj és az égbolt. Én is párhuzamosan kinyújtottam a lábamat előre, hasítottuk a levegőt.
     Erzsike állt meg a tornácról levezető lépcső tövében, földbe gyökerező lábbal.
     Kezében rózsaszínű alpakka tálcán szódát és valamiféle szörpöt hozott.
     Hát ti meg mi a csudát csináltok itt?, kérdezte hitetlenkedő hangon.
     Élünk, anyukám, élünk!, rikoltotta Jóska, és a könyökével oldalba bökött. Kiáltsuk azt, mint régen, hogy Dícsértessék…, hátha jön rá válasz valahonnan!
     A Mindörökké?, szaladt ki a számon teljesen feleslegesen.
     Hát mi más, Gajdics, egyem a szíved, tudsz jobbat?
     Ahogy repültünk, egyre magasabbra, kifejezetten hideg volt már a levegő. Hiába, a hegyek között mindig hűvösebb van, tudnivaló dolog.