Hajnal a középhegységben
 

                                                           Vasadi Péternek
 

A halott szarvast leemelték a terepjáró
platójáról. Mellkasából még szivárgott
a vér. A patak kövein sárgászöld
moszatszalagok, egy vízen lebegő
száraz ág árnyéka siklik át fölöttük.
A szarvast lefektették a vadászház
kertjében, tölgyágakkal rakták
körbe. A sebből szivárgó vér szabályos,
tojás alakú tócsává nőtt a fűcsomók
között. Apró fénypontok ragyogtak
a felszínén, és halványan tükröződtek
rajta a völgy fölött lassan vonuló
bárányfelhők. A perspektíva volt
szokatlan, hogy ilyen távolságból,
a kerítés túloldaláról is láttam
a felszínén tükröződő felhőket.
Nem kéne látnom, nem láthatnám,
holott látom mégis. Nem tudom
pontosan, mi az, amit most, ha
itt lennél, el tudnék mondani neked,
de tudom, hogy tíz perc múlva már
képtelen lennék rá. Amúgy sem én
beszélnék, hanem ami el akarja
mondani magát. A látás szokatlan
élessége arra kényszerít, hogy
megfeledkezzem magamról.
Visszahúzódom valami határait
vesztett tágasságba.