Sajnálom, hogy lefeküdtem a feleségeddel, Gézám, tényleg ne haragudj, mondja az este folyamán immár harmadszor Kiss Béla akadozó nyelvvel, fátyolos hangon Kovács Gézának, a szemük csukva, háttal a kiszáradt fa törzsének támaszkodva ülnek mozdulatlanul a kopasz kilátó tetején, Kiss Béla a legrégibb és legjobb barátja reakcióját várja, még a lélegzetét is visszafojtja, vajon mi fog történni. Nem történik semmi, Kovács Géza hallgat, nem mozdul, nem érdekli, mit mondott neki Kiss Béla, a legjobb és legrégibb barátja, a szavak eljutnak ugyan az agyáig, de nem mozgatják meg, semmilyen érzelmi reakciót nem váltanak ki belőle, csak szivárványszínű betűket lát felvillanni, nincs jelentősége, többször egymás után, nincs jelentősége, nem ő volt az első és nem is az utolsó, nincs jelentősége, egyáltalán, semmilyen jelentősége sincs.
     Úgynevezett normális körülmények között hihetetlen fájdalom hasított volna Kovács Gézába, talán a legelején, sok-sok évvel ezelőtt, amikor benne is lángolt még a szerelem vak tüze, feltehetően meg is ölte volna a legjobb és legrégibb barátját, Kiss Bélát, ha efféle dolog jut a fülébe, hát igen, akkoriban minden más volt, minden egészen más volt, az egész élete, az egész világ, ma már semmi nem ugyanaz, mára az egész megváltozott, darabokra hullott úgymond, néhanap egy-egy apró cserépdarab emlékezteti a valaha volt szép időkre, egy tudatalattiból érkező mondat, egy óvatlan mozdulat, és rögtön a kezdeti nagy szerelem apró örömei s gyönyörei jutnak eszébe, mondhatni megjelennek a lelki szemei előtt, olyankor izgalmasnak és céloktól duzzadónak, minden körülmények között értelemmel telinek, no igen, egyébiránt felsőbb értelem által létrehozottnak, pontosan megtervezettnek és működtetettnek látja ezt a világot, persze nem áltatja magát, nem is tudná, hiszen a következő pillanatban máris ott a menetrendszerűen érkező ocsúdás, a kíméletlen ébredés, amikor is visszazuhan abba a posványba, amiben igazándiból éli az életét, élik az életüket. Ez a mai nap is, ha lehet ezt a körbe-körbejáró vegetálást még fokozni, pontosabban: alulmúlni, ettől az éppen egy hete szakadatlanul zuhogó esőtől, az ezzel együtt járó szüntelen szürke felhőtakarótól a legborzasztóbb közül is a legeslegek közül való volt a legjobb és legrégibb barátja, Kiss Béla telefonjáig, mert akkor hirtelen és váratlanul egészen máshogy kezdte látni a dolgokat, még önmagát is.
     Nem sokkal előtte tért vissza az ebédből, na, igen, az is maga volt a horror, már amikor belépett az ebédlőbe, megfogta a fémtálcát, a meleg evőeszközöket, a falra pillantott, hogy megnézze a választékot, vagyis hát ami maradt belőle, mivel későn érkezett, le kellett adnia még kaja előtt, így mondta a főnöke, kaja, pedig ő nem szereti az ilyen szavakat, kaja, csaj, pia, ezek nagyon ronda szavak, még akkor is, ha manapság már elfogadott, sőt teljesen természetes a használatuk, ám ő már valószínűleg így marad, ebben bizonyosan nem fog változni élete hátralévő idejében, minek is változtatna. Egyszóval le kellett adnia a heti összegzést, emiatt pedig későn ért az ebédlőbe, és ezt ő is tudta, vagyis egyáltalán nem lepődött meg, sőt, számított rá, ezzel együtt nem örült a választék – finoman szólva – szűkülésének, igen, határozottan rosszul esett neki, hogy alig három-négy ételféleség közül kellett döntenie, jóllehet nem azért megy ebédelni, hogy ínyenckedjék, hanem mert muszáj, mert éhes, mert az egész napos robotolás közepette igenis kutya kötelessége némi táplálékot bevinni, ha azt akarja, hogy végig bírja, és, ugye, adott esetben bele kell kalkulálnia a két-három óra túlórát, igaz, olyankor a végére, a fizetetlen túlórás munkaidő legvégére, bizony, megéhezik, néha meg is szokott kordulni a gyomra, persze ez csak akkor kellemetlen, amikor megbeszélés van, bevezetni valami új szolgáltatást, terméket, vagy csak a szokásos heti, havi, negyedéves, féléves, éves meg a különleges, rendhagyó, kiemelt fontosságú, extra jelentőségű és így tovább, egyszóval ülnek a tárgyalóban, mindenki mélyen gondolkodik, töri a fejét, vagy hallgatja a beszámolót, a jól ütemezett szemrehányást, a visszafogott dicséretet, a megoldási javaslatokat, és akkor neki megkordul a gyomra, és olyankor, a kordulás legelső pillanatától kezdve ki van szolgáltatva az aktuális hangulati helyzetnek, a téma okozta lelkiállapotnak, a többieknek, hogy egyetértésnek veszik vagy ellenkezésnek, figyelmeztetésnek, közönynek, individualista, önző jelzésnek, hogy ő éhes, ő nincs itt száz, inkább kétszáz százalékig, nem tud eléggé koncentrálni, az esze már az evésen jár, nem tudja kordában tartani a gyomrát, a szervezetét, nem ura önmagának, márpedig az ebben a szakmában hátrány, súlyos hátrány, sőt, kizáró ok, nem is értik, mit keres ő, Kovács Géza most itt, ha zabálni akar, ha mindenáron tömni akarja azt a feneketlen belét, akkor menjen haza, húzzon el, de holnaptól nem kell bejönnie, itt rá nincs szüksége senkinek, a kollégáinak sem és a cégnek sem, az ilyen tompaagyú ösztönlények menjenek oda, ahol az állati lét előny, de persze, amennyiben felszabadult a hangulat, valami jó hír miatt kell összeülni, akkor egészen más a helyzet, olyankor még jól is jön egy ilyes kis kordulás, morranás, mindenki összekacsint mindenkivel, a többiek nevetnek, ó, tényleg, persze, már ennyi az idő, igaza van Gézának, ránk férne már egy kis evés, megérdemeljük, a jól végzett munka után szívesen áldozunk a testi gyönyörök oltárán, talán egy-két pohárkával is lecsúszik, pár korsó, igen, ez most kijár, úgysem tudni, mit hoz a holnap, igen, ő is erre jött rá elég korán, hogy bár tudjuk, hogy a nap felkel meg lenyugszik, és hold is van meg csillagok, és fák és házak, meg szél és eső, de egyébként, amúgy bármi történhet, soha nem tudhatjuk, hova visz a víz, itt volt például ez az ebéd, a levesek közül már csak a messze földön hírhedt húsleves maradt, de nem véletlenül, nem nagyon szoktak enni belőle, ő szinte soha, ha jobban belegondol, nem is nagyon érti, miért nem vették le még az étlapról, de mindegy, ők tudják, az ő dolguk, maradt inkább a borsófőzeléknél, feltétnek rántott párizsi, ez tökéletesen megfelelt, evett még hozzá egy nagyobb szelet kenyeret, kicsit megsózta és megborsozta, csak amennyire kellett, mert egyébként nem főznek olyan rosszul, tűrhetően fűszereznek, és egy kis ízesítés kell mindenbe, rágás közben kinézett az ablakon, de nem látott semmi szívderítőt, habár a szürke felhőpaplan, ahogy a városra borulva áztatta az utcákat, a sietve járó-kelő embereket, végeredményben igencsak érdekesnek mondható.  A  szem  szívesen  elidőzik  a  pocsolyákat  pipiskedve  kerülgető,  a fröccsenésnek már a gondolatától, a lehetőségétől is irtózó nőkön, a szegényebbje ugyanúgy körülményeskedik, mint a gazdagabb, ebben nincs különbség, egy nő nem lehet koszos, még vizes sem, de ugyanígy viselkedtek az amúgy magabiztosan lépkedő öltönyös urak is, egyik kezükben fekete esernyő, másik kezükben bőr táska, mennek és mennek, hosszú fekete kabátjuknak néha alákap az időnként nekiiramló, aztán oly hirtelen megálló szél. Idebent pedig, dacára a rengeteg nagy ablaknak, és természetesen köszönhetően a kívülről be nem jutó fénynek már ebédidőben, igaz, annak a legvégén, bizony, használni kell a villanyt, a mesterséges fényt, ezáltal az egész napot mesterséges fényben kényszerül eltölteni, hiszen este odahaza is lámpa mellett vacsorázik, üti el az időt lefekvésig, micsoda kényszerű pazarlás, az irodákban is felkapcsolták a villanyt, nála is égett, de ő legalább lekapcsolta, mielőtt enni indult, és eszébe jutott, valószínűleg az összes ilyes irodaházban ég most a villany minden egyes szobában, tárgyalóban, étkezdében, a folyosókon, micsoda fogyasztás, vajon mennyi erőmű kell e hihetetlen mennyiségű energia előállításához, termeléséhez, majd egyszer utánanéz, gondolta akkor, legközelebb megnézi a neten, csak van valami, legalább hozzávetőleges statisztika, biztosan van, majd rákeres, vajon mit kell beírni, villamosenergia-felhasználási statisztika talán, milyen szép szóösszetétel, szép hosszú, na, végül csak elbambult megint, a főzelékből két-három kanálnyi maradt még, egészen kihűlve, jéghidegen, persze, mostanában elég gyakran megtörtént vele az efféle elrévedés, ki tudja, mit gondolhat, aki kívülről látja, mit gondolhatnak a kollégák, bár ahogy itt körbenéz, közvetlen munkatársai már mind végeztek, akik itt vannak, azok távolabbi osztályokon dolgoznak, nem is ismerik egymást, legfeljebb névről, egyszer-kétszer talán beszélt is néhányukkal telefonon, információt kért vagy adott aszerint, hogy ő hívott vagy őt hívták, de egyébként nem tudnak egymásról semmit, így az, hogy mit gondolnak az ő magába és az esőbe mélyedéséről, nem oszt, nem szoroz, nem kell vele foglalkoznia, nem is foglalkozott vele, gyorsan megette a maradékot, a tálcát a tartókocsiba csúsztatta, megcélozta a kávéautomatát, zsebébe nyúlt, aprót bogarászott, de nem talált eleget, ó, a fenébe is, egy húszas kéne még, morogta a fogai közt, itt már többen voltak, a bűnösök, az önsorsrontók, mint amilyennek ő is mondható, az épület erre kialakított részében tömörültek, fogyasztották a gépi kávét és szívták mellé a szörnyű cigarettát. Be kellett állnia a sorba, ilyenkor általában újból elismételte magában, mely gombokat kell majd megnyomnia, hogy azt igya, amit tényleg szeret, hosszú tejeskávét, extra cukorral, sok tejjel, először tehát az extra cukor, aztán a több tej, végül a tejeskávé, így, ebben a sorrendben, nem hagyhat ki semmit, akkor az már nem ugyanaz, de hoppá, hát a jelen pillanatban mindez csak merő spekuláció, reménytelen fikció, hiszen pont egy húszas hiányzik az italához, pedig ebéd után mindig ilyet vesz. Valaki megkopogtatja a lapockáját, szervusz, Gézám, mondja a kopogtató, Kovács Géza hátrafordul, ó, hát te hogy kerülsz ide, most ebédeltél, nem láttalak, mondja neki, üdvözöllek, mi a baj, hiányzik valami a végösszegből, teszi fel a kérdést a munkatárs, Józsi vagy Jani a másodikról, egy ízben, egy hétvégi csapatépítő akármin együtt ittak, azóta, mondhatni, egészen jó viszonyban vannak, már amennyire ez egy ilyen jellegű munkahelyen elképzelhető és megfogalmazható, mert hát össze azért nem járnak, és föltehetően soha nem is fognak, de ez legalább rendes ember, egy húszas hiányzik, pénz van nálam, fel tudsz esetleg váltani, ó, hagyd már, Gézám, legközelebb visszaadod vagy visszahívsz, vagy mindkettő egyszerre, hihi, érted, visszaadod és visszahívsz, nagyon köszönöm, legközelebb tényleg, köszi, oké.  A  cigarettát és  a  kávét a rend kedvéért az ablaknál fogyasztotta el, immár egyedül, mert gyorsan hátát fordította a helyiségnek, vagyis a benne tartózkodóknak, sietve az ablakhoz lépett, ezzel határozottan jelezve a kényszerű társalgás végét, és folytatta a felhő, az eső és az utcán közlekedők viszonyának vizsgálatát, és azon vette észre magát, hogy egyre szórakoztatóbbnak találja, ha emlékezete nem csal, már viszonylag régóta figyelte munka közben, ebéd közben, kávé és cigaretta közben az ablakokon keresztül a város életét, és az épület irodái, szobái és termei elhelyezkedésének köszönhetően három különböző megfigyelési pontot fedezhetett fel, miáltal viszonylagosan nagy területet láthatott be, és amikor ennek a szerencsés helyzetnek, mármint a három különböző megfigyelési pontnak a jelentőségére ébredt, elhatározta, mostantól fogva az eleddig ösztönösen nézegetett területekről, az ott zajló eseményekről pontos feljegyzéseket fog készíteni, munka után vásárol is egy erre alkalmas füzetet, beleírja majd a helyszínt, az időpontot, az időjárást, a mindennapos történéseket, valamint a váratlan fordulatokat, havonta pedig összegzést készít, rövid elemzést, az adott hónapot táblázatokkal, a számok nyelvén, tehát nem mellébeszélve, nem szubjektív, ezáltal erősen megkérdőjelezhető, bizonytalan hitelességű beszámolókkal dolgozza fel.
     Alig tért vissza az irodájába, csöngött a mobiltelefonja, és noha se nevet, se számot nem írt ki, felvette, és jól tette, mert a legjobb és legrégibb barátja volt a vonal túlsó végén, Kiss Béla, az egyetlen ember a világon, akiről nagyon sokat tudott, és aki nagyon sokat tudott őróla, talán mindent, igen, legalábbis majdnem mindent, jóllehet, elég régen találkoztak, és elég régen beszélgettek egymásról, saját magukról egymásnak, régen váltották meg a világot, egy kicsit meg is lepődött, először azt hitte, valami komoly baj van, és Béla a segítségét kéri, olyasmi történt, amivel csak hozzá fordulhat, az egyetlen baráthoz, a legmegbízhatóbb emberhez, de aztán gyorsan megkönnyebbült, hiszen Bélával tulajdonképpen, a lehetőségekhez mérten minden a legnagyobb rendben, persze, erről egy árva szó sem esett, éppen ebből következtetett, mivelhogy a barátja azért telefonált neki, hogy erre a mai esti mulatozásra elhívja, a városban van, mondta, a húgáék elutaztak pár napra vidékre, addig felajánlották neki a lakásukat, korábban ugyanis Béla jelezte, hogy szívesen eltöltene itt néhány napot, hogyan tudnák megoldani, erre tessék, magától megoldódott, ezért akart vele beszélni mindenképpen, ma érkezett, és az első itteni estéjét, éjszakáját mindenképpen a legjobb barátjával akarja tölteni, mondta, ebből nem hajlandó engedni, ragaszkodik hozzá, hogy annyi év után együtt mulassanak, úgy, mint hosszú évekkel ezelőtt boldogult ifjúságukban. Kovács Géza örült a váratlan telefonnak, a barátja ötletének, szívesen menne, nagyon is benne lenne, mondhatni, semmire sem vágyik jobban, mint olyan kamaszosan jól berúgni, és hülye dalokat üvöltözni az éjszakai utcákon tántorogva, de az asszonnyal, a feleségével úgy egyeztek meg, hogy ma leutaznak a gyerekekkel falura az ő, a felesége szüleihez, és ott töltik a hétvégét, az egész család együtt, ezért most tanácstalan, ne csináld már, Gézám, vágott közbe Béla, szökőévente egyszer találkozunk, az csak belefér, nem, de igen, hadar tovább Géza, csakhogy ez nem olyan egyszerű, mivelhogy normális esetben is balhé van, ha később megy haza, mert a munkatársaival, egy-két haverjával beül valahova, az asszony utána hatalmas patáliát csap, mert általában nem ismeri ezeket az embereket, ő mindig is olyan otthonülő típus volt, és magából indul ki, ha a férjéről, mármint róla gondolkodik, mert okot kell találni, miért megy el otthonról vagy miért nem siet haza, hagyd már abba ezt a nyavalygást, szólt közbe megint, most már erélyesebben Béla, hisztizel, mint valami kislány,  mindig  ezt  vágja a fejéhez, hogy őt, mármint Gézát, nem érdekli a családja, csak az ital meg a barom haverok vagy kollégák, sőt, biztosan mindig hazudik, csak mondja, hogy haverok meg kollégák, valójában megint nővel volt, mindig nővel van, hétköznap délután, este, hétvégén, csak az alkalmat keresi, hogy berúgjon, hogy fölszedjen valami hülye libát, valami hülye picsát, akit bárhol meg lehet dugni, a kocsma vécéjében, a focipálya mellett a bokorban, mindig ez megy, pedig őt már rég nem érdeklik a kalandok, nem érdeklik a nők, a felesége sem, bár ő azért kicsit más, mégis csak a felesége, az egy másik történet, de nem is ez a lényeg, arra gondolt tehát, hogy felhívja a feleségét, és próbál vele zöld ágra vergődni, és akkor utána beszéljenek, hívja vissza őt Béla kábé negyedóra múlva, addigra minden bizonnyal sikerült elintéznie, amit kell, jól van, Gézám, rendben, ügyes légy, sóhajtotta a vonal túlsó felén a barátja, aztán letette. Kovács Géza is letette a magáét, és nem értette magát. Kiss Bélának abszolút igaza van. Tényleg fényévente egyszer találkoznak, ahhoz képest, hogy ő és a családja folyamatosan együtt vannak, ilyenkor tehát nem lehet akadály egy amúgy egészen szokványos, három-négy hetente előforduló program, utazás a nagyszülőkhöz, mégis, már előre rettegett a beszélgetéstől, amit mindjárt át kell élnie, muszáj felhívnia a feleségét, megígérte a barátjának, akivel olyan ritkán találkozik, pedig azok voltak aztán a szép idők, mindent együtt, mint a filmekben, mintha össze lettek volna nőve, szabadok voltak, tele életszomjjal, de azóta minden megváltozott, ellaposodott az életük, a felesége folyton talál valami apropót, hogy pörölhessen vele, hogy miféle rongyokban kénytelen járni, pedig egy nő nem öltözhet igénytelenül, ráadásul ő egy butikban dolgozik, és hogy néz az ki, hogy úgymond alul van öltözve, vagy akár beszélhetnek a kocsiról is, a botrányosan öreg és állandóan rossz családi autóról, rég le kellene már cserélni, de őt, Gézát semmi nem érdekli, az ócska, koszlott lakásban is mindig minden elromlik, szerelőt kell hívni a legapróbb hibákhoz is, mert ő nem tud semmit megjavítani, mert nem ért semmihez, és hiányzik belőle az igény, a fejlődés igénye, hogy megtanulja, akár a saját kárán, az alapvető kétkezi munkák csínját-bínját, de nem, hétvégén az állandó foci, vagy a tévében vagy a haverokkal, soha nem a családdal, márpedig a foci nem program egy normális családnak, miféle férj és családapa ő, hogy így éli az életét, az életüket, istene, de sok a baj, bár bizonyosan máshol, más családban is rengeteg a probléma, és pusztán az ő, Kovács Géza érzékenysége, ami egyébiránt meglepő egy férfitól, egy apától, okozza, hogy általában keservesen érzi magát. Végeredményben ő egy egyszerű ember, igen, egyszerű igényekkel, teljesíthető célokkal, nincsenek, és ahogy visszaemlékszik, soha nem is voltak utolérhetetlen, megvalósíthatatlan vágyai, álmai, nem is értette azokat az embereket, föltehetően itt van a kutya elásva, itt különböznek a feleségével, akik, és ez már egészen fiatalon látszik a többségükön, olyan célokat tűznek maguk elé, amelyeket soha nem érnek, nem érhetnek el, az égvilágon semmi értelme az ilyeneknek, mert az következik belőlük, hogy az illető mindig szomjas és éhes lesz, soha nem tud majd megállapodni, lenyugodni, soha nem lesz belőle az a jó értelmében vett meglett ember, aki minden áldott nap tükörbe tud nézni, és zavartalanul képes visszatekinteni a saját életére, az úgynevezett személyes múltjára, és azt mondhatja, igen, éltem, voltak jó döntéseim s voltak rosszak, de mindez én voltam, én vagyok, és ha újra születnék, ugyanígy cselekednék, nem bántam meg semmit.
     Hirtelen ocsúdott, talán már az a tizenöt perc is letelt, amiben a barátjával megegyeztek, és még a feleségét is fel kell hívnia, hogy megmondja neki, hogy közölje vele, engedélyt azért mégsem fog kérni, az aztán már egészen erős túlzás lenne, még mit nem, egy felnőtt férfi azért, hogy egy ilyen régi barátjával találkozzék, egy kicsit felönteni a garatra, kiengedni a szelepet, na, most megvan az elhatározás, a lendület, gyorsan üti is befelé a számokat az asztali, vonalas készülékbe, a cég fizeti, naná, az előreláthatóan hosszabb, a hosszú beszélgetésekhez ezt használja, meg hát mégis csak a feleségével akar, amúgy nem telefonál sokat, annyit azért nem, hogy valódi tehertétel legyen, hogy kilógjon a lóláb úgymond, de azért nem fogja vissza magát, miért is tenné, egy ekkora cégnek miért tenne ő, a láncszemnyi alkalmazott szívességet, hopp, már fel is vette, mély levegő, szia, drágám, képzeld, ki hívott fel, Kiss Béla, emlékszel, tudod, a legjobb és legrégibb barátom, itt van a városban, és arra gondoltam, este összeülnénk iszogatni kicsit, tudom, a program szerint megyünk anyádékhoz, de ti elindulhattok, én majd holnap délelőtt csatlakozom hozzátok, amint ébredek, és így tovább, de hiába próbálta, nem sikerült békésen megbeszélni a dolgokat, mert a felesége csak lezavart egy tízperces hisztit, most is volt abban minden, micsoda utolsó ember ő, a teremtés legalja, az ostoba ribancok kedvence és így tovább, végül aztán abban egyeztek meg, hát legyen, menjen a hülye barátjával bebaszni, de másnap ebédre érkezzen a nagyszülőkhöz, aztán letették, és hiába lett a dolog elintézve, szájának íze keserű lett, hiába volt meg benne az elszánás az elején, a végére megint csak a felesége beszélt, ő csak igenelt, hogynézott, perszézett, az asszony elérte, hogy megint kuncsorogjon, engedélyt kérjen, és ez akkor, amikor letette a telefont, szörnyű felismerésként hasított bele, nem bír vele, mármint a feleségével, és ez szörnyű, borzalmas, azt is tudta rögtön, hogy Béla ki fogja röhögni, azt fogja kérdezni tőle, milyen férfi vagy te, és hiába fog csak úgy, megszokásból ellenkezni vele, szépen beismeri majd, ő is ekképpen gondolkodik magáról, igazat ad a barátjának, kínos, de ki kell mondania, itt van már az ideje, hogy ne csak magának vallja be, hanem közölje egy másik emberrel is, hogy uralkodik rajta a felesége, nem látványosan, mert nem a felszínen, hanem a mélyben, odabenn, behálózta őt a bizalmatlanságával, körbefonta az önzésével, folyamatosan erősítette, erősíti a bizonytalanságát, egyre tovább és tovább ingatta, ingatja az ő amúgy is labilis önbecsülését, nem tiszteli, egyáltalán nem tiszteli, és ezt minden helyzetben a tudomására hozza, érezteti vele, hogy tudja, mi merre hány méter, és közben egyre kevésbé és kevésbé szereti a férjét, sőt, egyenesen gyűlöli, egyre jobban gyűlöli és gyűlöli. Megint a telefon, persze, Béla, így egyeztek meg, sikerült, sikerült, igen, bár megint volt egy kis műsor, de azért ment, oké, találkozhatnak, találkozzanak, mikor, a régi templomnál hétkor, az tökéletes, rendben, szevasz, szevasz. Na, ez is megvan, gondolta akkor alapvetően elégedetten, hát mégis sikerült, egészen beleszomjazott, este aztán adnak maguknak, az lesz ám a nagy muri, ilyeneket gondolt, a munkája hirtelen pillekönnyű lett, az eső is elállt, kisütött a nap is, a délutánt úgy töltötte el, úgy ült a székben, mintha lebegett volna, legalábbis nem érezte, hogy ül, hogy ír, hogy csépeli a billentyűzetet, a monitor sem zavarta a szemét annyira, nem könnyezett, vagy ha mégis könnyezett, akkor azokat a cseppeket az öröm fakasztotta s nem a fáradtság, igen, rég nem volt ennyire felszabadult, ennyire laza, a kollégáival ennyire közvetlen, ennyire vicces, ebből nem engedhetek, ezt gondolta aztán, ez az érzés, ez a felszabadultság, ez az életöröm, mert, igen, ez életöröm, ez kell nekem, e nélkül többet egyetlen percet sem tudok elképzelni, hiszen még az eső is rögtön elállt, ezt gondolta, hogy a világ és az ő, Kovács Géza hangulata szinkronban volt, amíg kétségek közt feszült, borongós volt a világ, a város hangulata is, de alighogy ő öntudatra ébredt, felébredt Csipkejózsika-álmából, óhohó, micsoda sziporka volt, milyen magától értetődőn jutott eszébe, milyen könnyedén, milyen váratlanul, végre örült magának annyi savanyú év után, milyen nagyszerű volt újra átélni, és aztán tényleg ott volt, ott voltak ketten együtt, ittak egész este, és milyen jólesett, vérré vált minden korty, minden csepp, minden.
     Nem hallod, amit mondok, kérdezte aztán Béla, és megmarkolta Kovács Géza kardigánját, az előbb azt mondtam, sajnálom, hogy megdugtam a feleséged, Gézám, tényleg ne haragudj, de te nem reagáltál semmit, bazmeg, nem is érdekel, vagy mi van, hallottam, mit mondtál, nagyon is hallottam, de ezt te úgysem értheted, ezt még ő, Béla, a legjobb és legrégibb barátja sem értheti, válaszolta és gondolta aztán Kovács Géza, ez egy hosszú, nagyon hosszú történet, sokáig tartana elbeszélni, és igazság szerint meglehetősen unalmas is, egy unalmas, hosszú történet, amiben ő már nem is szerepel, kívülről látja az egészet, magát, az életét, a tényt, hogy nem érez már semmit, közömbös, hideg a szíve, mintha nem is lenne, csak az agya van, az még sértetlen, az évek elrágták a szívizmait, csak az agya van, mert a szívet táplálni kell, de az övé már rég éhen halt, szomjan halt, kiszáradt, múmia csupán. Amikor évekkel ezelőtt megérezte, hogy haldoklik a szíve, rögvest átstrukturálta a szervezete működését, a hangsúlyt áthelyezte az agyára, oda költöztette az érzéseit, szelleme és lelke így vált eggyé az agyában, így él azóta is, hozzászokott, nem hitte, hogy erről kellene beszélnie, mert bár végül is, Béla a legjobb és legrégibb barátja, nem akarta fárasztó és kiábrándító sztorizással tölteni az időt, beszélgessenek inkább vidám dolgokról, meséljen magáról Béla, az ő élete minden bizonnyal sokkal érdekesebb, mint az övé, a Gézáé, azt hagyják most, beszélj inkább te, mesélj magadról, mit csinálsz, hogy élsz, de előbb kérjünk még egy kört, kettőt, aztán kértek még sok-sok kört, nagyon berúgtak, eláztak, különben valószínűleg nem jut eszükbe, hogy idejöjjenek, ide, a kiszáradt fához a kopasz kilátónál, ahogy annak idején is ide jöttek, ha elegük volt mindenből, vagy csendes helyet akartak, ahol ellehetnek a felszedett csajokkal, útban idefelé vettek még némi italt, hogy ne fázzanak, nézik a várost, csend van, ide csak a fények jutnak el, azok meg szépek, a zajok odalent maradnak.
     Miután beszéltek telefonon, gondolta, kezd bele nagy nehezen Béla, a legjobb és legrégibb barát, elmegy Gézáékhoz, és beszél a feleségével. Sejtette, hogy nem költöztek el, hogy ugyanott laknak, úgy tervezte, megnyugtatja az asszonyt az estével kapcsolatban, meg hát titkon azt tervezte, beszél vele egy kicsit, hogy szeresse jobban a férjét, hiszen azért is élnek együtt, mert úgy döntöttek valamikor, hogy szeretni fogják egymást egy életen keresztül, és, ezt utólag meg kell vallania, aggódott barátjáért, mármint Gézáért, elgondolkodtatta a telefonban hallott panaszáradat, a férfiúi keserűség mélyen érintette, eszébe juttatta a saját sorsát, rosszat pedig nem akart a barátjának, egyszóval telve volt jó szándékkal, ő igazán segíteni akart, aztán odaért, becsöngetett, a nő ajtót nyitott, bevezette, és már itt, a legelején elvesztettem a fonalat, a hatása alá kerültem, ördögi ez nő, gondoltam, ahogy követtem, az évek csak előnyére váltak, hihetetlen volt, aztán leültünk, ittunk valamit, közben beszéltünk mindenről, a mai estéről, a barátságunkról, próbáltalak védeni, azt mondta, nincs szükséged rá, és különben is, ne beszéljünk ennyit, és én azonnal megéreztem, hogy mire céloz, ne beszéljünk annyit, mondta a feleséged, valóban egy igazi boszorkány, maga az ördög, kibontotta a haját, cseszd meg, gyönyörű haja van, aztán levetkőzött, én mondtam neki, hogy ezt nem lehet, a legjobb és legrégibb barátom vagy, ezt nem tehetem meg veled, de akkor már ott volt, azt mondta, köztetek már rég vége mindennek, nem történik semmi, tulajdonképpen soha nem is történt, nem is volt lényeges, hogy olyan az egész, mintha ti kizárólag a gyerekcsinálás miatt jöttetek volna össze, mint valami nemzeti szaporodási program önkéntesei, egyébként semmi közötök egymáshoz, de ez már így marad, ő is beletörődött, és szerinte te is így élsz jó ideje, legfeljebb nem fogalmaztad meg magadnak, de talán jót tenne, ha leülnétek végre, és megbeszélnétek, megosztoznátok a felelősségen, megkért, hogy közvetítsek, én meg bevállaltam, szívesen segítenék rajtad, és tudod, az én érdekem is az, hogy neked a legjobb legyen.
     Undorító, amit csináltam, és nem várom, hogy megbocsáss, szégyellem magam, bár azt meg kell hagyni, mindegy, mit dumált összevissza, tény, hogy kurva nagy kurva a feleséged, darálta egy szuszra zavarodottan Béla, a legjobb és legrégibb barát, az, igen, az, soha nem is volt más, ezért sem érdekel már, suttogta Kovács Géza, megértelek, igen, mosakodott kényszeredetten Kiss Béla, én is így jártam, csak az enyém utána még el is hagyott, elvitt mindent, kipakoltatta a lakást, a fiamat alig látom, azt is elintézte. Néha a legszívesebben felkötöttem volna magamat, annyira nem értettem, mit keresek itt, de aztán eszembe jutott, hogy akárki mondott vagy tett rosszat nekem, ha legközelebb találkoztunk, adtam neki még egy esélyt, kapott tőlem egy tiszta lapot, mert azt mondtam mindig magamban, bármi történt is korábban, az akkor volt, most meg most van, és a kettő nem ugyanaz, az a múlt, ez meg a jelen, és most ez a fontosabb, és itt van ez az ember, aki ugyanolyan esendő és béna por és hamu, amilyen én is vagyok, meg kell tudnom neki bocsátani, nem feltételezhetem róla a rossz szándékot, hogy tudatosan akart nekem ártani, az ember nem gonosz, csak valami félreértés lehet az oka az egésznek, valami apró régebbi sérelem, amit én elfelejtettem, de ő nem, egyszóval, akkor, a kötéllel a kezemben, vagy már a nyakamon, de még a sámlin állva, mindegyik alkalommal eszembe jutott, hogy ha másoknak mindig adok legalább még egy esélyt, akkor miért tagadnám meg ugyanezt saját magamtól, most romokban hever minden, kilátásaim nincsenek, készen vagyok, de talán csak még egyszer végig kell gondolnom az életemet, mi volt eddig, mi van most és mi lesz ezután, pontosabban, mi legyen, még legalább egyszer nekilódulok, legfeljebb nem sikerül, ráérek majd akkor felkötni magamat, amikor aztán tényleg nincs kiút, végérvényesen el vagyok vágva, de addig nem, addig éljek még, keressek új utakat, új lehetőségeket és a többi, úgyhogy szerintem adj még egy lehetőséget a feleségednek és magadnak, kettőtöknek, a kapcsolatotoknak, bölcselkedett Kiss Béla, a legrégibb és legjobb barát Kovács Gézának, de az nem felelt, meg se szólalt, inkább ivott, aztán régi történetet kezdett mesélni, a kamaszkorukból, erre Béla is lendületesebben ivott, már őt sem érdekelte ez a siralmas melodráma, egyre csak ittak és meséltek, sírtak és nevettek, sírtak és meséltek, ittak és nevettek, mígnem végérvényesen kiürültek az üvegek.
     Mély csend telepedett rájuk, Kiss Béla hamarosan el is aludt. Kovács Géza nem. Bámulta egy darabig a város sokmillió fénypontját, aztán gondolt egyet, felállt, kimérten a kopasz kilátó széléig sétált, két karját felemelte, a csillagok közé nézett, majd becsukta a szemét, és révedten mantrázni kezdett, kegyes ég és kegyes föld, kegyes tűz és kegyes víz, kérlek benneteket, pusztítsátok el ezt az életre alkalmatlan csürhét, amit emberiségnek neveznek, és ne kíméljetek minket sem – és akkor villámlani és dörögni kezdett az ég, és pusztító vihar kerekedett, és megmozdult a föld, és lángokban álltak a városok és a falvak, az erdők és a mezők, a folyók és a tengerek pedig kiáradtak medrükből, és magukkal sodortak mindent, ami az útjukba került.