– Köztudott, hogy mennyire sokoldalú vagy, a költészet mellett prózaírással is foglalkozol, írtál drámát, kirándultál a meseregény világába, fordítasz, kritikusként rendszeresen olvashatjuk bírálataidat pályatársaid munkáiról, irodalomtörténészként pedig elsősorban a cseh irodalom alakulását kíséred figyelemmel. Minek tekinted magad elsősorban? Lehet-e, érdemes-e egyáltalán felállítani valamilyen fontossági sorrendet ezek között a tevékenységek között?
     – Azt se mondanám, hogy ez sokoldalúság. Író vagyok, és az irodalomról való gondolkodás meg az irodalom művelése szorosan összekapcsolódik. A festők is értenek az olajhoz, vízfestékhez, grafikához, nemritkán a rézmetszéshez is. Akkor lennék sokoldalú, ha mondjuk rajzolnék vagy zenélnék is emellett, ahogy a cseheknél az ilyesmi sokkal gyakoribb, mint nálunk.
     Belső sorrend persze van a műfajok között. Azt hiszem, legmesszebb versben jutottam, de nemrégiben a drámaírás volt felfedezés, forradalom és szenvedély számomra, most a novella és az esszé izgat.
     –  Melyek a sokoldalúság, a sokműfajúság előnyei, illetve hátrányai? Hogyan fér meg egymás mellett, illetőleg hogyan hat egymásra a költő és a bohemista? Mit kaptál költőként, prózaíróként a cseh irodalomtól?
     – A sokműfajúságnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya, nevezetesen, hogy az ember megmenekül a terméketlenségtől, hiszen, ha vers nem jut eszembe, dolgozhatok novellán, vagy éppen fordításon. És ezek a munkák kölcsönösen inspirálják egymást. Pl. a falunk (ma már kisváros), Mór képzelt nevét (Bakonymérő) és fikciós topográfiáját prózaírás közben dolgoztam ki, de később versben is alkalmaztam. (Bakonymérői elégiák – eddig kilenc van belőlük). Ha tetszik, így magamtól is lophatok. És csak személyiségem egységének állapotától függ, hogy intertextualitásról vagy épp egy szervesen épülő életműről kell beszélni.
     A fordítás inspirációs hatása még nyilvánvalóbb. Egy versbe lépve az ember bejut a líra terébe, melybe egy-egy vers csak a bejárat. Minden vers a kollektív lírai térbe nyit utat. Amelyik nem, az nem is vers, legfeljebb versezet, szójátékhalmaz, fércmunka. Ebbe a kollektív lírai tudattalanba, ha tudatos fővel bekerül az ember (ez az ihlet, de az versfordítás közben is aktiválódik), nem fontos rögtön kimennie onnan. Ebből a világból senki nem akar kiakolbólintani senkit, itt nincsenek idegenek, és az olvasó épp olyan joggal időz el benne, mint a szerző, vagy kettőjük öszvére, a versfordító.
     Hogy mindez miért hátrány? Nem komoly hátrány, de úgy tapasztalom, hogy hazánkban a kritika, de a könyvkiadás se szereti, ha az ember túl sokat ír. Gyanús. Túl sok könyv, túl sok üzleti kockázat. Ráfizetés. A kritikusnak túl sok olvasnivaló. Nekem viszont az egyik kedvenc életművem épp Weöres Sándoré, mely olyan mint egy labirintus, vagy maga a kollektív lírai tér, akár sose kell kimenni onnan.
     –  "Az 1960 után születettek irodalma a készülődés évtizedét éli, a ma mérvadó irodalom, az elődöké pedig a pontos, könnyed semlegesség jegyében készül. A jövőnek azonban felelősséggel tartozunk: az ezredfordulóra jobban oda fog figyelni a történelem. Addig még bőven van idő felnőni, ám annak lassan tudatosulnia kell mindenkiben. Feladatunk van: nekünk kell lezárni az évezredet és megkezdeni az újat! Ki kell ábrándulni a semlegességből, s újra el kell indulni pozitív vagy negatív irányba. Vörös a pozitív irányba tart." Így jellemezte fellépéseteket, és így fogalmazta meg programotokat nemzedéktársad, Kemény István, éppen a te verseid kapcsán. Hogyan vélekedsz ma ezekről a gondolatokról? Visszatekintve milyennek látod pályakezdéseteket?
     – Nem is gondoltam én akkor, mikor ezt István írta, hogy mennyire igaza van. Az ezredfordulónak valóban nagy súlya lett, valami fordult és fordul azóta, megváltozik, elenyész, azok az értékek, melyeket megkérdőjelezhetetlennek gondoltunk a 80-as években, és azok, amelyeket ilyeneknek gondoltunk a 90-es években, mintha megkérdőjeleződtek volna. Az össztársadalmi egyetértés lehetősége a modern értelemben felfogott "haza és haladás" eszme tengelyében. Mára már a "modern" kifejezés is értelmét vesztette. Másképp fogalmazva, a jószándéknak és a jókedvnek, az élet szeretetének és örömének győzelmére számítottunk, a normalitás, a józanság, a hit győzelmére. Mindebben az irodalomnak békés helye volt. Nos, az irodalom vesztett pozícióiból, és ez a veszteség elsősorban a társadalomnak rossz, mert a helyén nincs semmi: az önkifejezési képesség hiánya, és kommunikációhiány tátong ott mint egy lőtt seb, vagy egy utcakővel esetleg bézbólütővel bevert ablak.
     Az írónak igenis van feladata, az hogy írjon, és értelmes szavaival megtanítsa az olvasóit és magát, hogy az önkifejezésnek vannak árnyaltabb formái is, mint a verekedés, agresszió, hőzöngés, de még az egyébként elfogadható tüntetésnél, demonstrációnál is tehetünk többet véleményünk artikulálása érdekében: ha olvasunk, beszélgetünk stb. 
     Komoly önvizsgálatot kéne végezniük az íróknak, ők megtettek-e mindent, hogy írásaikban megtörténjen az említett fordulat. Persze nem a népszerűség hajhászására szeretnék biztatni, főként nem esztétikai vagy egyéb öncenzúrára. De mégiscsak meg kell szólítanunk a többieket, különben tényleg fölöslegesen vagyunk írók. Nem társadalmi kontrollról, szoc-, kap-, vagy kat-reálról beszélek, az író annyit tehet, hogy minél pontosabban és egyenesebben elmondja, amit akar. Nem a stiláris kanyarokat, hanem az öncsalás, hazugság miatt elkövetett kanyarokat kell kiiktatnia, hogy megmutassa, kiiktathatóak a kommunikációból.
     De az olvasóknak is van kötelességük: az olvasás. Ahogy régen a görögöknél a színházba járás volt kötelesség. Föl kéne fedezni újra a pénz és gazdaság szükséges és világos fogalmai mellé egyéb fogalmakat: kötelesség, alázat, odafigyelés, segítőkészség, önzetlenség. A pénz nem az egyetlen erővonal, mely mentén a világ mozgásba hozható, vagy épp lefékezhető. Ezekről a dolgokról az irodalom beszél a legtisztábban, még ha a szerző és olvasó közé igyekszik is odaállni a pénz. A pénz, ami vagy aki magában persze nem gonosz, olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Gólem. A mi torz képünk. Ha nincs pénz a kultúrára, az azt jelenti, hogy bennünk nincs elég kultúra.
     –  Mit jelentett számodra az a nemzedéki összetartozás, amelynek legfőbb terepe a ti esetetekben az egyetem és a Mezey Katalin-féle Sárvári kör volt?
     – A Sárvári kör volt az első kapu az irodalom felé. Elképesztő nehéz egy pályát elkezdeni, elhitetni a családdal, a világgal, a vetélytársakkal (esetleg későbbi barátok), önmagunkkal, hogy fontos, amit az irodalomban csinálunk. Szellemi műhely volt ez a kör, máig is az. Számos barátságot és számos nagy beszélgetést adott, gyönyörű estéket, sokszor szinte a fél világot jelentette, a fiatalságot, az életet. Az irodalomnál és a beszélgetéseknél nem nagyon van intenzívebb élet.
     –  Milyen indíttatást kaptál otthonról, a családodtól?
     – Nagyszüleim iparosok voltak, tőlük a munka szeretetét, a pontosságot, a kitartást tanultam. Valami jutott nekem az ő életerejükből is. Anyai nagyapám nagy humorú és mesélni tudó ember volt. A gyerekek, a nők, a kutyák imádták. Ha azt a kisugárzást egyszer az írásaimba maradéktalanul bele tudnám tenni... Az első valóban irodalomszerető: édesanyám, az első diplomás, mérnök: apám. A család mindig a legfontosabb inspiráció, csak kinek-kinek föl kell fedeznie, hogyan. Én most is ezen dolgozom.
     – Mikortól számítod magadat költőnek? Hol jelentek meg első publikációid?
     – Második gimnáziumban kezdtem vehemensen verseket írni, akkor lett életem és önmegértésem legfontosabb formás, az írás. Persze aztán még jött pár olyan katartikus éjszaka, mikor átláttam,  miért mentem addig rossz irányba, és ebből egyenesen következett, hogy azt is tudjam, merre kell tartsak. Az első ilyen éjszaka egy év múlva, harmadikban jött el, 1981 őszén. Ha ezt az első önkritikus megvilágosodást nevezhetjük a kezdetnek, akkor 17 éves korom óta vagyok az, aki vagyok.
     Negyedik gimnáziumban meg is jelent az első országos publikációm, a Vigiliában. Nagy dolog volt.
     – Kritikusaid a Nyugat és az Újhold által kijelölt tradícióhoz kapcsolják költészetedet. Kiket tekintesz mestereidnek?
     – A legelső időben inkább az avantgarde és a szürrealizmus hatottak rám, Appollinaire, Tzara, Michaux, aztán következett Pilinszky, Weöres, majd a magyar hagyományban vissza Babits, Füst, sőt Arany. A fordításból is sokat tanultam, leginkább Holantól. Más nyelvű mestereim még: Celan, Rilke, Stevens, Dante. (Jó kis névsor, az utóbbit még mesternek megnevezni is nagyképűség, bocsánatot kérek.)
     – A fiatalabbakkal ellentétben, akiknek már húszéves koruk táján kijött a bemutatkozó kötetük, nemzedéked tagjai jórészt csak a rendszerváltás utáni években, vagyis csaknem harmincéves korukban jelentethették meg első könyvüket. A te esetedben különösen indokolt elhúzódó pályakezdésről, hosszas érlelődésről, készülődésről beszélni. Noha első versgyűjteményed, a Só, kenyér 1988-ban megjelent, de mindössze ötszáz példányban látott napvilágot. A következő verseskötetre öt évet kellett várni. Lényegében A közbülső ítélettel léptél a nagyobb nyilvánosság elé. Mi volt a kötet megjelenésének előzménye és története?
     – Hát igen, akkoriban az ötszáz példány kevésnek számított, ma az egyik legrangosabb kiadó, a Jelenkor is háromszáz példányban hozza a versesköteteimet, és örülnék, ha mind elfogyna. Egyébként a Magvetővel 1987-ben kötöttem szerződést az ún. első kötetemre, de közbejött a rendszerváltás, a rendszerváltásból nem feltétlen következő kulturális tompulás (amin az a kiadó már túl van azóta), 1993 lett belőle, egy megkésett könyv, az anyag java már 88-ban megjelent az említett füzetemben, és időközben kijött egy novelláskötetem is.
     – "Vörös István szerencsés módon termékeny költő: költészete mindig is azt a benyomást keltette, hogy oeuvre-je mindenkor nagyobb annál, mint amit az éppen rendelkezésre álló kötetméret megenged, s emiatt mindegyik korábbi önálló kötetében érződik a válogatásjelleg. A válogatás mint kötetkompozíciós elv, a retrospektivitás, a visszatekintés igénye Vörös önálló köteteiben is munkál, s hogy eddigi gyűjteményei alkati értelemben válogatott könyvek, az még akkor is elmondható, ha tényszerűen talán nem feltétlenül igaz" – írja találóan egyik későbbi kötetedről kritikusod, Csuhai István. Valóban, már A közbülső ítélet is közel tíz esztendő terméséből állt össze, és azóta is meghatározó a versek folyamatos átírása, újrarendezése. Mi határozza meg ezeket a vers- és kötetépítő eljárásokat? Miért ennyire fontos számodra az állandó visszatekintés a korábbi versanyagra?
     – Amit Csuhai István akkor írt, jóslatnak is kiváló, legutóbbi kötetem a Gregorián az erdőn öt év anyagából válogat, elsősorban tematikus és kompozíciós alapon,  fontos (számomra fontos) versek maradtak ki belőle, melyek már a Gregorián összeállításakor egy másik kötet anyagát kitették volna, azóta ott állok, hogy tulajdonképpen három meg nem jelent verseskönyvem van, igyekszem mielőbb közreadni őket. Persze nagy részük folyóiratban napvilágot lát, de nálam meglehetősen fontos a kötet egésze, csaknem könyvművekről beszélhetünk, így a vers végleges (vagy egy lehetséges végleges) helyét a könyvben nyeri el. Ugyanakkor individualitását sem számolja föl a kompozíció. Erre még a Heidegger darabjainál is törekedtem, holott úgy írtam őket, abban a sorrendben, ahogy a könyvben vannak, a történet szálára fűztem föl a verset.
     – Az első évtized Vörös-versei közül kiemelkedőnek tartom az Augusztusi elégia és a Lélegzetek című versciklust. Beszélnél az említett költemények keletkezéséről? Te milyennek látod ezek szerepét eddigi életművedben?
     – Mindkettőt 1986-ban írtam, kb. ekkor és ezek révén találtam meg saját hangomat, tehát szerintem is meghatározóak. Akkor lett fontos számomra a történetet elmondó modern vagy modernség utáni elbeszélő költemény. Már a Lélegzetekben is megvolt a törekvés a történet egységének és a vers individuum mivoltának egyensúlyban tartására. Az Augusztusi elégia az első elégiám, azóta csaknem harmincat írtam. A Rilkével való örömteli küzdelem termékei. Egyik tervezett kötetem gerincét alkotják.
     –  Az említett szövegek is mutatják, hogy már a korai versekben felteszed az emberi lét nagy kérdéseit, és jelen van az öregség, a halál gondolata is. "Vörös István hideglelős realizmussal fogalmazza meg a mai ember metafizikai sóvárgását. Azt, amiről az ember nem is tud, nem is akar tudni. Ami nem is létezik. Azaz nem a sóvárgást fogalmazza meg, hanem azt a körülményt, hogy az ember (már) nem sóvárog. Holott nagyon, de nagyon szüksége lenne rá" – írja Pályi András nagyon szépen költészetedről. Valóban, versben és prózában gyakran közvetíted a 20. század metafizikai kiürülését, megrendültségét. Úgy vélem, ezekkel a problémákkal csaknem egyedüliként néztél szembe nemzedékedben akkor, amikor ez kevésbé volt divatos.
     – Azt hiszem, csakugyan így van. Akkor az Augusztusi elégiát, melynek fontosságával természetesen tisztában voltam, azon melegében vissza is kaptam egy egyetemi lapszerkesztőtől, csakugyan valami olyan megjegyzéssel, hogy ezekkel a kérdésekkel nem illik, vagy fölösleges foglalkozni. Ugyanez történt pár évvel később első, azóta elveszett regényem kéziratával is. Sík Csaba gyalázkodó szavak kíséretében, és azt hiszem valami hasonló indokkal juttatta vissza a Holnap Kiadóból. Az a regény erőteljesen metafizikus szöveg volt, arra vállalkozott, hogy egy angyal földre szállásának történetét elmondva Tarkovszkij filmjeit elemezze. Engem azóta is ez a problémakör izgat. És már sokkal többet tudok is e dilemmákról mondani azóta. Többet tudok róluk mondani, ugyanakkor több a bizonytalanság is bennem, több a megalapozott kérdés.
     – Gyakran visszatér az említett kötetben és későbbi verseidben is a hit kérdése és Isten szerepe. "Azt tudom, hogy nincsen Isten, és azt hiszem, hogy van" – írod egyik versedben. Milyen a személyes viszonyod Istennel?
     – Körülbelül ez az ambivalencia jellemzi, ami azonban nem a hit és hitetlenség dilemmája, hanem inkább isten-lét-elméleti vizsgálódás. A viszony nagyon intenzív. 350 évvel Pascal nevezetes tűz-éjszakája után, mely istenlátás volt, és megtérését eredményezte, én is átéltem valami hasonlót, amit napra pontosan 350 évvel Pascal éjszakája után meg is írtam versben, ez a Gregorián az erdőn utolsó darabja, a Vad partok. Az élmény elsősorban a vers első felében van rögzítve, a többit a szöveg logikája teszi hozzá.
     A vallásokat mind tisztelem, katolikusnak születtem, ezért az is vagyok, de a többi keresztény vallást épp úgy az enyémnek tartom, sőt a zsidót is, a keleti vallások közül is sokat átérzek, átélek. De a dogmákon való vitát tévútnak gondolom, pusztán az emberek belügyének, ami néha sötét eltévelyedésbe csap át.
     – Verseidben előszeretettel alkalmazod a gyermekszem-optikát. Miért térsz vissza rendszeresen gyermekkorod élményeihez?
     – A gyerekkor aranykor, akkor a realitás még nem unalmas, ráadásul a mi gyerekkorunk mára már múlt század is, tehát történelmi kirándulás. És minden gyerek költő, ha én is az akarok maradni, fönn kell tartanom a kapcsolatot gyerekkori énemmel, meg ami azon túl van, az ún. gyökereimmel.
     – A versek mellett novellákat is írsz. Három prózaköteted látott napvilágot: az Innenvilág 1992-ben, A fatelepítőknél 1998-ban és A kéz öt ujja 2001-ben. Mikor és miért jelentkezett először benned a prózaírás igénye?
     – Prózát én előbb írtam, mint verset. Általános iskolás koromban, úgy hetedik-nyolcadikban a verseket még hülyeségnek tartottam, de tudományos-fantasztikus novellákat és humoreszkeket már papírra vetettem. Barátaimmal egy közös alkotásunkkal fölléptünk a rátóti humorfesztiválon is. Aztán írtam novellákat másodikos gimnazista koromban, amikor az írás művészi önkifejező eszközzé kezdett válni számomra, ezek álomszerű, szürrealista szövegek voltak, de ezt követően jó darabig háttérbe szorult a próza, csak 24 évesen jött az említett regény, majd sorban a később már publikált írások.
     – Mi a különbség a két műfaj, a vers és a novella között a megírás szempontjából? Mi határozza meg, hogy egy adott élményből vers vagy próza születik?
     – Talán nem is annyira az élmény szóval lehetne jellemezni. Az élmény inkább nyersanyag, nem indító szikra. Ha valami foglalkoztat, az megkeresi az útját. Nagyon ritkán van az, hogy a formát el kéne dönteni, ki kéne választani. Egy gondolati vagy érzelmi mag, egy dallam természetesen vers, egy történet novella.
     Egyszer volt eddig összesen, hogy az ötlet kidolgozása során műfajt váltottam. Úgy bő tíz éve elég sok szerepverset írtam, megint belefogtam egybe, de félbehagytam, mert rájöttem, hogy ezt már szakmányba tudom csinálni, félbehagytam, később novellaként mégis visszatért az akkor elnémított beszélő, sőt, figurája újabb novellákhoz vezetett el.
     – Mindhárom könyvre jellemző az intertextualitás, illetve nagy mesterek, jelentős epikai művek megidézése. A fatelepítőknél címadó novellájában például Kafka regényeinek világa elevenedik meg, A kéz öt ujja című kötet egyik szövegében pedig Az átváltozás íródik újra. Franz Kafka alakja, motívumvilága, groteszk látásmódja egyébként több írásodban jelen van. Mondhatjuk, védőszentjeid egyike.
     – Igen, az előbb föl se soroltam, mert csak költőkről volt szó. Kafka műveinek továbbírása, átírása, ha tetszik dekonstruálása új, még megjelenés előtt álló novelláskötetemben, a Švejk gyóntatójában is tovább folytatódik, és fokozódik egészen az elviselhetetlenség határáig. Persze remélem, olvasói szemszögből ez az elviselhetetlenség egyáltalán nem tapasztalható, vagy inkább a nevetés, a fájdalmas szórakozás eszközévé válik. Én magam olyan mértékben bontottam át ebben a könyvben a magyar, a cseh, a kafkai (a német?) irodalmat, olyan mértékben engedtem be a világomba, hogy saját, jól felfújt írói énem szétrobbanni volt kénytelen, hogy tizenöt darabban újrakezdje.
     Az előbb átbontásról beszéltem, ezt a szót javasolnám a dekonstrukció fogalmának magyar megjelölésére. Művek, alakok, szerkezetek átformálása és újrafelhasználása. Átbontás: átváltozás.
     Természetesen kafkai gyökerei vannak. Kafkával kezdődik a posztmodern.
     – Az átváltozás számodra különösen fontos szöveg. Nemcsak novellában, drámában is feldolgoztad: Švejk, a féregirtó című drámádban továbbgondolod annak történetét. Miért ennyire meghatározó számodra ez a Kafka-elbeszélés?
     – Az előbb elmondottak alapján akár logikusnak is tűnhet, csakhogy egy logikus írói döntés elégtelen írói döntés. A vonzódás okait tulajdonképp nehéz megmagyarázni. Persze remekmű, de olyan is van egy pár. Összenőttünk. Engem az átváltozás motívum, az állatlét és emberlét különbsége nagyon izgat, az ilyen alkotások többet jelentenek számomra egyszerű irodalomnál. Sokat kell megtudnunk és megértenünk az állatokból, hogy magunkkal, ember mivoltunkkal tisztába jöhessünk. Az irodalom állandóan átváltozással foglalkozik. Már idillre se igen tud vállalkozni. Milyen lenne egy mű, ami az állandóságot, a változatlanságot próbálná bemutatni? Ha elfogadjuk, hogy az átváltozás akár minden novella alcíme lehetne, akkor azt kell nyugtáznunk, hogy Kafkának ez az elbeszélése a legradikálisabb az összes novella közül. Abban is radikális, hogy a lehető legközelebb igyekszik kerülni a lényeghez. Ahhoz, ami közös életben és irodalomban. A lényegről nem lehet beszélni, de nem hallgatni kell róla, hanem megkerülni. Kafka elképesztő szűk körben kerülgeti.
     – Első drámádat (Repülési engedély – angyaloknak) a Baltazár Színház felkérésére írtad, és 2003-ban a POSZT-on került bemutatásra. A poétikus-minimalista történetet sérült emberek adják elő. Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal? Milyen nehézségekkel kellett megküzdened a darab megírása során?
     – A Baltazár színházzal Zelki János révén kerültem kapcsolatba, aki nagy barátjuk, és nekem is barátom, támogatóm. Őneki jutott eszébe, hogy talán tudnánk együtt dolgozni. Igaza lett.
     A sérült színészek nem hátrányt, hanem előnyt jelentenek. Lelki életük mély, szakmai odaadásuk elképesztő, energiájuk határtalan. A rendező, Elek Dóra pedig biztos kézzel vezeti őket, és számos ponton, pl. a metafizikai kíváncsiságban is találkozik az érdeklődésünk.
     Egyébként nem egész pontos sérültnek nevezni őket. Mások, van amiből több van nekik, mint az átlagnak, van amiből kevesebb. A velük való munka, együttlét, tágította az emberi létről kialakított elképzeléseimet. Különben is állandó vesszőparipám, hogy alternatív világokat kell kitalálni, alternatív életformákat, mert nem igaz, hogy csak egyféleképp lehet élni. Pedig a mai világ erre akar kényszeríteni bennünket, olyannyira, hogy a társadalom jóformán kényszerzubbonynak tűnik számomra, melybe belekényszerül a többség, és ott végleg megszabadul izgága kreativitásától.
     – Ahogy már említettük, nemcsak költő és novellista vagy, az irodalommal professzionálisan is foglalkozol. Egyik lényeges viszonyítási pontod a cseh irodalom. A švejki lélek című kötetedben Kundera, Hrabal és Vaculík egy-egy művét állítottad középpontba. Milyen főbb szempontok alapján tárgyalhatók együtt ezek az életművek?
     – Mindegyikük a hatvanas évek nagy cseh irodalmi felvirágzásának szenzációja volt, a hetvenes években defenzívába szorultak, ha másként is, miközben tovább építették életművüket. Engem egy-egy olyan regényük érdekelt, melyekben választ keresnek arra a kérdésre, hogyan lehet az irodalom segítségével egy barátságtalan korban vagy annak ellenében élni, életben maradni, túlélni. Ezért a Švejkre utaló cím. Persze a közhiedelemmel ellentétben Švejk sem túlélni akar, sokkal inkább provokál, akárcsak ezek a szerzők is. A mindenkor érvényes rövid tanulság: a túlélés legbiztosabb, és egyetlen érdemes módja nem a menekülés, lapulás, dekkolás, hanem a bátor szembenézés (erre Švejk is nemegyszer képes) és az önsajnálatmentes, pontos szavak használata. Az ilyen kíváncsi egyenesség segít megőrizni kreativitásunkat, életerőnket.
     – Kritikusként először A Kafka-paradigma című kötetben mutatkoztál be, amelyet Kemény Istvánnal közösen írtatok. Több nemzedéktársatokról is olvashatunk recenziókat, köztük a te tanulmányodat Tóth Krisztina költészetéről. A könyv alappillérei azok a "négykezes" szövegek, dialógus-esszék, amelyek – többek között – az ördögről, a városról, illetve a játékról és a félelemről szólnak. "Nem véletlen, hogy A Kafka-paradigma címet adtuk neki. Hiszen Kafka szintén ott van a félelem belsejében. Ő a légy, ami erre a könyvre szállt. Azért, hogy mi olvashatjuk az ő könyvét, úgy áll bosszút, hogy ő viszont belőlünk olvas. És mint olvasókat, minket is félelmetessé tesz. Félelmetes ember az, aki épp Kafka olvasásába merül. És még félelmetesebb az, aki a saját írásait olvassa. Mintha tükör előtt akarna öngyilkos lenni. Ez a cím így ítél meg minket" – írod a kötetben. Segítenél az idézett mondatok értelmezésében?
     – Először is, fontos, hogy az írás műfaja, ahonnan idéztél: esszé. Kísérlet. Vagy úgy is mondhatnánk, gondolati játék. Én ma ennek a mondatsornak sokkal inkább a zeneiségét érzem fontosnak, nem a tartalmát. Nem mintha a zeneiség nem lenne tartalom. Zeneiségen pedig nem a konkrét akusztikát értem, hanem azt a ritmikusságot, ahogy az egyik mondat mindig tesz egy lépést a másikhoz képest. Két mondat között az összefüggés mindig világos és koherens, ellenben három-négy mondatnyi távolság között már áthidalhatatlannak tűnő ellentét feszül. Az ilyen ellentét az a hangköz, ami zeneivé teszi számomra ezt a szöveget, és adja általában az esszé és a próza zenei hangoltságát. A verset azért nem említettem, mert ez az eljárás ott természetesebb, és talán könnyebben föl is figyelnek rá. Egyébként az előbbi idézet annyira a hangskálának felel meg struktúrájában, hogy az első és a kilencedik mondat ugyanazt a témát (C, mint cím!) üti meg, ami pont egy oktáv. Két helyen úgy látszik félhangnyi volt a távolság a mondatok közt.
     Kafka figurája egyáltalán nem félelmetes. De műveit nyomasztónak szokták tartani. Szerintem ezen az írói világon átsüt az életöröm, az alkotás öröme, ha tetszik, besugározza a zseni a maga sötét derűjével. Aki Kafkát olvas azért félelmetes, mert talán nem veszi észre a mondatok közt lépegető derűt és zsenialitást. Hitler is egy ilyen Kafka-olvasó volt, ha konkrétan valószínűleg nem is sokat olvasott, főleg nem Kafkát. Erről a viszonyról írtam pár éve az F.K.úr A-ban című versemet, ami megjelent a Jelenkorban, aztán A Vécsey utcai évkönyvből című kötetemben. Vajon Kafka megjövendölte az egész 20. századot, annak minden sötét nóvumával? Esetleg maga teremtette meg a perek és a táborok lehetőségét? Van-e mágikus ereje az irodalomnak? Lehet, hogy Kafka épp ettől félt, ezért akarta megsemmisíttetni életművét? Az írástudó felelőssége miatt, nem szerénységi rohamában. Aki Kafkát olvas, a zsenialitás és világpusztítás örvényébe kerül, ezért félelmetes.
     – A Kafka-paradigmában megjelent szövegeid legizgalmasabb olvasata számomra az összművészeti érdeklődés tükröződése, a különböző művészeti ágak együttlátása. Zene hangok nélkül című tanulmányodban Eliot, Weöres és Holan műveit a zeneiség mentén közelíted meg, de számos izgalmas esszét olvashatunk Kieslowskiról, Greenawayről, Peter Brookról és Enyedi Ildikóról.
     – Az a véleményem, hogy művészetről nem lehet műfaji határokon belül gondolkodni, mert akkor elveszítünk valamit a művekhez képest. Ha a művek a lét egészéről szólnak, akkor az értelmezőjük se mondhat le erről a horizontról.
     Én egyébként nagyon szeretem a filmet, sokáig rendezőnek készültem, néhány filmverset le is forgattam kamaszkoromban. Most egy díjnyertes, de színpadra még a díjazók által sem állított gyerekdarabomból (Padlizsán és paprika) talán filmet fogunk csinálni fiammal, a saját örömünkre. A technika előrehaladtával a filmezés megszűnt állami vagy pénzemberi monopólium lenni, csaknem olyan szabadon lehet művelni, mint a versírást.
     – A Kafka-paradigma egyik emlékezetes része a Budapestről és Prágáról szóló dialógus. Mit jelent számodra ez a két város?
     – A hazámat. Ahová a legtöbb emlék köt. Ahol biztonságban érzem magam. Ezért terített padlóra, hogy a lakásunk környékét Budapesten ismeretlen csuklyás alakok szétverték, felégették. Prágára pedig épp terrorfenyegetés nehezül, ahol én üldögélni szeretek, azokat a helyeket most elkerítették, és géppisztolyosok őrzik mindkét városban. Katonai megszállás alatt vagyok, olyan sötét erők által fenyegetve, melyekről a rendszerváltáskor már azt hittem, végleg visszakerültek a palackba, és helyettük a normális és jó szándékú gondolkodás, a természetes józanság és egyenesség kap teret. Ez a két város az élet boldog szeretetét jelentette, és jelenti számomra, de mintha valaki odaállna, és azt suttogná, ezeknek a dolgoknak a megléte nem természetes. Nem szükségszerű, hogy létezzen a prágai zsidó temető, nem szükségszerű a Szabadság tér léte, lehet a helyükön berlini fal, rendőrkordon, tűznyom, bombatölcsér. Az élet meghittsége elvehető tőlünk. Vigyázat, mert Budapest egész Magyarország, Budapest az egész világ. És Prága Csehország, és Prága az egész világ. Soha többé nem szeretnék egy szidalmazó szót sem hallani Budapestről. Mert Budapest veszélyben van. Pedig az még a miénk. Az még mi vagyunk. Most Budapest Kolozsvár is, Pozsony is, Berlin is, New York is. Ha egész életedben ki se teszed a lábad Budapestről vagy Prágából, akkor sem érzed, hogy börtönben lennél. Csodálatos városok.
     – Alcíme szerint "dicsérő kritikákat" tartalmaz későbbi, Lakatlan szigetek már nincsenek című könyved. Ebben kortárs alkotók műveiről olvashatunk bírálatokat. Mint gyakorló recenzenst kérdezlek, hogyan látod a mai magyar kritika helyzetét és szerepét?
     – Nagyon fontos lenne, hogy igazán pezsgő kritikai élet legyen a magyar kultúrában. Hiányzik a színvonalas zsurnálkritika, sokkal több olvasásban eligazító, nívós ismertetés kellene a napilapokba. És nem szabadna félni az elmélyültebb írásoktól sem. Thomas Bernhard regényében, a Wittgenstein unokaöccsében egy napilapért autóznak órákat, mert egy zenei szakkérdésről szóló cikket szeretnének elolvasni benne, talán Bach fúgáiról vagy Beethoven vonósnégyeseiről – hát ilyen újságokat szeretnék, több nívós, ÉS-hez hasonló hetilapot, több szellemi vitát, amiben nem az indulat, hanem a közös gondolkodás dominál. Közös gondolkodás, melyet a vita és az ellentétek egyenlő, vagy csaknem egyenlő erejű egymásnak feszülése tesz fúgaszerűvé. A kritikai életnek nem szabadna kampányszerűen piedesztálra emelni majd eltaszítania egyes szerzőket. A legjelentősebbek árnyalt, mély elemzése és részletekbe menő bírálata nagyon fontos, de nem leradírozó szándékkal. Én alkatilag inkább dicsérő kritikákat tudtam írni, de a könyv korrektúrájának olvasása közben ezen fönn is akadtam, és önironikusan be is vettem az alcímbe. Kellenének következetes kritikusok is, akik közben nem akarnak maguk is íróvá válni. Ezt egy jó kritikusnak nem is kell megtenni, mert már író. A kritikusnak egyébként érthetőbbnek kéne lenni még a szerzőnél is, ha azt akarja, hogy olvassák, és ha valóban a mű értelmezésébe akar bekapcsolódni, tehát ha egyúttal azt is akarja, hogy az általa recenzált könyvet is olvassák. Ezt korántsem elvtelen hízelgéssel lehet elérni. Nincs unalmasabb és kedvelvevőbb a kincstári dicséretnél. Viszont nagyon vonzóvá tehet egy művet, ha egy szellemi vita tengelyébe kerül. Hrabal tudta ezt zseniálisan, mikor a neki szóló olvasói levelekből tett közzé egy füzérrel, a dicsérő és bíráló, a magasztaló és pocskondiázó írásokat nagy zeneiséggel váltogatva.
     – Heidegger, a postahivatalnok című köteted 2003-ban jelent meg. Az európai gondolkodástörténet nagy alakjai elevenednek meg benne: Heidegger, Hölderlin és Hannah Arendt. Heidegger élettörténetének egyes darabjai, gondolkodásmódja, filozófiájának bizonyos elemei válnak a mű alapmetaforájává. Kiindulópontod a biográfia azon részlete, hogy Heideggert az első világháború idején alkalmatlannak találták a frontszolgálatra, így postahivatali munkát végzett. A kötetben ezt a mozzanatot emeled ki és nagyítod fel. Mi ragadott meg ebben a történetben?
     – Az első világháború alatt a következő évek számos meghatározó figurája volt még félkész állapotban. Dante művével ellentétben, ahol a költő 35 évesen, tehát érett fővel indul  túlvilági útjára, Heidegger akkor még kialakulatlan ember, mégis dekódolva van postai cenzorkodásában életműve és élete számos árnyoldala. De az írás persze mindig kaland. Én magam se tudhattam, mekkora utat fogok bejárni hősömmel, nemcsak egyre fiktívebb terekbe lépve át, hanem az időben is jócskán elkalandozva.
     – "A kötetet olvasva egyetlen áradó erejű szólamot hallunk, amely majd’ háromszáz különféle intenzitású, hangulatú, kérdésű verssel szólít meg bennünket…" – olvashatjuk a fülszövegben. Te magad is hangot adsz bizonytalanságodnak a könyv műfajiságát illetően, amikor felteszed a kérdést az Előhangban: "Miért van inkább a vers, mint a próza?"; "Miért inkább verses regény, mint regény?" Adódik tehát a kérdés a Heidegger… keletkezésével kapcsolatban: a versek számára találtál egy összefogó keretet vagy tudatosan, verses regény formájában akartad megverselni a filozófus életrajzának kiválasztott részleteit?
     – Az általad említett kérdések költői kérdések. Verses regényt akartam írni. Ezt így nem is lehetett volna megírni regény formában. Ha prózában lenne, baromságnak tűnne, túl rövid, túl vázlatos, az út maga hiteltelen. Van olyan epikus anyag, amihez a vers felhajtó erejére van szükség. Papírrepülővel se lehet a holdra utazni. De még szuperszonikus repülővel se. A szekrény méretű űrkabin kell hozzá. A versek, melyekből ez a mű összeáll, ilyen kabinok.
     Nem önállóan megírt verseket szerkesztgettem egybe, az lehetetlen is lett volna. Olyan versekhez jutottam el, melyeket önmagukban sosem tudtam volna megírni. Az epikus létrán olyan magasságokba és mélységekbe jutottam, ahová e nélkül a felszerelés nélkül nem sikerülhetett volna. A versek révén az epika, a regény révén a líra bejáratlan tartományaira vethettem pár pillantást, és vethet persze az olvasó is. És akkor nem beszéltünk a filozófia és a vendégszövegek létráiról.
     – A műben könnyen felfedezhetjük egyik előképként Dante Isteni színjátékát, de megidézed a Toldit, sőt maga Arany János is feltűnik a szövegben. Verses regényed értelmezésébe ugyanakkor Blake költészetét is bevonhatjuk. Miért fontos számodra a blake-i líra és gondolkodásmód?
     – Nagyon pontosan látod, utam Arany Jánostól vezetett Blake felé. Úgy kezdődött, hogy papám egy nyári napon Nagymaroson azt mondta nekem: ti mért nem írtok olyat, mint a Toldi? Ez szíven ütött, mert olvasói igényt éreztem benne. Persze manapság szokás azt mondani, hogy az olvasó csak ne dumáljon bele, talán én is ezt mondom, de másik agyféltekémmel pedig azt gondolom, hogy az olvasás kríziséért az írók is felelősek. Ezért van a Toldira való rájátszás az elején. Persze Aranytól nagyon messze megy a szöveg, ugyanakkor – és épp ezért – szereplőként is megidézi. Nagy tudású mester és csodálatos ember volt Arany. De az ő, korántsem olyan józan világából, mint ahogy azt a hagyományos olvasói panasz gondolja (hiszen nemcsak Toldija van, hanem ott a Katalin, a Bolond Istók), szóval ebből az ismerni vélt alföldi világból (pedig hát ugye Nagyida Gömörben van a hegyek közt, akárcsak a Katalin helyszíne a Vág mentén), utat akartam keresni a metafizikus költészet felé. Ott van persze Madách Tragédiája, ott van a magyar világirodalom-képben a Faust, de a látomásosságnak és az excentrikus filozófiai gondolkodásnak végletesen zseniális és irodalomtörténeti folyamatokon jóformán kívül álló alakja mégiscsak Blake, nagyon fontos biztatást jelentett az ő életműve. Igyekeztem egy kicsit beljebb hozni a magyar irodalmi gondolkodásba ezt a magányos géniuszt. Nem tudom, mennyi eredménnyel. Ahogy a magyar szellemi élet Rákos Sándor és Weöres Sándor elképesztő munkája ellenére sem integrálta a Gilgames eposzt – rajtuk kívül egyedül Szabó Lőrincnél van eleven hatása. Különben szerintem nem sokat kezdtünk a Kalevala és a Kalevipoeg csodájával sem. Pedig azok nem a világirodalmon keresztül kötődnek a mi kultúránkba. Európa színvonalú akkor lehet magyarságunk, ha vállaltan finnugorság is. Ha van pánszlávizmus, kéne lenni pánfinnugorizmusnak is. Persze ez nem birodalmi ábrándokat, hanem a szellemi nagyság iránti igény deklarálását kellene, hogy jelentse értelmezésemben.
     – Az Isteni színjáték hőséhez hasonlóan Heidegger is leszáll az alvilágba, kalauza Hölderlin lesz. Miért őt jelölted ki erre a szerepre?
     – Itt a párhuzam szerintem egyértelműen adódott. Dantét Vergilius vezeti, ki más lehetne Heidegger Vergiliusa, mint az általa annyit elemzett különös költő, Hölderlin.
     – Már az Előhang a humorra, az iróniára, a játékosságra irányítja az olvasó figyelmét, ami aztán a kötet egészén végighúzódik. Gyakran élsz a parafrázis, az imitáció, a persziflázs, a paródia, az intertextuális kapcsolódások eszközeivel, előre-hátra kalandozol az irodalom- és a művelődéstörténetben. Milyen funkciót töltenek be nálad ezek a műveletek? Hogyan építed fel általában az utalások hálóját?
     – Az irodalom és művelődéstörténet világa szerintem az élet legsűrűbb része, ezért mohó életvágyból dobtam szereplőimet ebbe a fiktív világba. Tegyük hozzá, minden történelmi mű fiktív térben játszódik, bármennyit is kutat hozzá a szerző, elkövetkezik a fikció kényszere. Akár Thomas Mann esetében, aki könyvtárat  olvasott el a Józsefhez, és persze nagyon jól tette, de mikor József és Ekhnáton találkozik, akkor végleg a fikcióhoz láncolja azt a művet, melynek pedig retorikai iránya a bibliai szöveg racionalizálhatatlan gnómáinak hiteles elbeszéléssé való dekonstruálása, tehát újra-, át- és szétírása. Átbontása. Mégis megvan a határ, az irodalom saját árnyékát nem ugorhatja át. De rácsodálkozhat.
     Az intertextualitás pedig a dolog természetéből adódott, bár szerintem az irodalom, a költészet mindig is tele volt vendégszövegekkel, a mások által elvégzett szellemi munka integrálásával és reaktiválásával. Azt terveztem, hogy egyes Heidegger-szövegeket versbe teszek át, és a műben lábjegyzetek formájában fogom elhelyezni. Csakhogy rá kellett ébredjek, nem tehetem át Heideggert versbe, mert mindig is versben van, és versíróként gondolkodik. A Lét és idő magyar fordítása számomra alig olvasható és száraz, dögletes szöveg, de amikor belenéz az ember az eredetibe – még az én hiányosnál is hiányosabb német tudásommal is – megcsap egy nagyerejű gondolkodás költőisége, és érthetőbbnek tűnik az egész németül mint magyarul. Tehát a versbevétel elmaradt, de számos tételmondatával mint fúgához szolgáló variációs dallammal eljátszottam. Van a szövegben Hölderlin-parafrázis is, magától értetődő módon, de szerepelnek Tóth Imre matematikai-filozófiai esszéiből is citátumok, bármiből, ami akkor épp kezembe került, tudtam és akartam is a mű táguló terébe beemelni. Nem hiszem, hogy minden utalás és idézet földeríthető. Én igyekeztem jelölni a kéziraton, de már azt se tudom, az hol van. Ez a tudás elenyész, nem is fontos, a háttérben is kell mindig maradni valaminek. Ha egy műbe nem kerül bele több, mint ami benne is marad, akkor az egész üresen fog kongani, mint a hetvenes években a magyar rock és pop együttesek legtöbb felvétele.
     – Schein Gábor írja a Heidegger… kapcsán a következőket: "A regény szemléletét egyfajta ahistorikus historizmus határozza meg, amely csak jeleket ismer, eseményeket nem, és így a történelmet – a heideggeri életrajzzal kapcsolatban feltehető kérdésekkel együtt – eleve átengedi a feledésnek. Nincsen történelem. És a visszavonás, az eltörlés gesztusában nincs semmi tragikus." Hogyan vélekedsz erről a megállapításról? Mit mondanál el verses regényed történelemszemléletéről?
     – Gábornak ez a gondolata szép és koherens, és pont azt teszi, amit a kritikai gondolkodásnak tennie kell, továbbviszi és sajátosan átforgatja a mű felvetéseit. Igaz amit ő mond, de azért az is igaz, hogy a történelem és a mitológia egyes eseményei számomra valóban fogódzót jelentenek, eligazodási pontokat a világban. Erre mentünk. Itt jártunk. Szerepel pl. a Sacco di Roma régi történelmi eseménye, azért, mert az én világomban V. Károlynak, a maga lógó szájú jámborságával és véletlenszerűen összejött világbirodalmával fontos szerepe van.
     – Legutóbbi versesköteted, a Gregorián az erdőn az eddigi lírai életmű szintézisét kínálja, ugyanakkor mintha egy újfajta poétika kezdetét is jelezné. Hogyan látod a kötet szerepét pályád eddigi alakulásának szempontjából?
     – Számomra nagyon fontos kötet, öt év anyagából válogat, és először úgy, hogy még több minden marad háttérben, kiadatlanul, mint ami belefér. Mert azok majd egy másik kompozícióba, egy másik könyvbe kerülhetnek. Itt a zenei szerkesztés, a zene volt megint csak a téma. Meg a fordítás, átköltés és saját írás viszonya. Vannak fordításaim a könyvben csehből és bolgárból, két nagy füzérben pedig magyarból is. Az egyikben néhány klasszikus modern versből Petőfi-verset igyekeztem csinálni, a másikban haikuvá növeltem vagy romboltam csaknem félszáz kedvenc versemet és aztán évszakok szerinti elrendezésbe helyeztem őket. Az eredeti és az átköltés, a fordítás és az eredeti legalább két hangot üt le a költészeti skálán, akkorddá áll össze. Van aztán zenei ciklusom is, ahol a Goldberg-variációk modelljét követve egy egyszerű kis áriát, pár soros verset viszek tovább és variálok 30 darabon át, vissza a főtémáig. Kötött verseimet is ebbe a könyvbe gyűjtöttem. Összegzés is, ugyanakkor csak az egyik fele annak, ami mostanában a készletemben van.
     – Végigtekintve eddigi sokszínű életműveden, szembetűnhet, hogy a regény még hiányzik műveid sorából. Regényrészletként aposztrofált szövegeket azonban már több alkalommal olvashattunk folyóiratokban. Mit tudhatunk meg erről?
     – Eddig két regényt fejeztem be, az egyik elveszett, a másik folyóiratokban csaknem hiánytalanul megjelent, de kiadót nem tudtam találni rá. Ugyanakkor most is dolgozom vagy kettőn. De ez túl sok. Alighanem arról van szó, hogy munkamódszerem alkalmatlanná tesz regény írására. Mert úgy szoktam dolgozni, hogy egyszerre több munkát is melegen tartok, hol ebbe ugrok, hol abba. De egy regény nem lehet egyik az öt munka közül, mert menthetetlenül megreked. Másrészt, persze, egy regény szükségszerűen polifon dolog, ha azt sikerülne elérnem, hogy az az öt különböző munkám mind egy regény territóriumán belül legyen, akkor talán remélhetném, hogy egy igazi regényt is letehetek az asztalra. Bár az se baj, ha a novellában érem el, amit elérni szeretnék. Sokkal finomabb, delikátabb műfaj a regénynél, ugyanakkor manapság nem értékelik, mert a történetszomjas, és önmagáról elfeledkezni akaró olvasó inkább regényt vesz. A novella figyelmes, szerény és tud tökéletes is lenni. Így persze nem is valóságos. Aki a valóságot keresi az irodalomban, az csak a regényhez nyúlhat. De, persze, becsapja magát. Lehet, hogy ez az új század irodalmának hivatása? Úgy asszisztálni az egyre elképesztőbb emberi öncsalásokhoz, hogy a végén mégis rálásson magára az olvasó. Igen, minél inkább törekszik az irodalom a kor követelményeinek való eleget tevésre, annál előbb fog visszapattanni a lehetőségek faláról, bele az úgynevezett örök emberibe, amiről sokan azt hiszik, hogy nincs is. A legrégibb szó erre a repülésre a katarzis.
     (Az interjú 2006. október 20-án készült.)