>Acsai Roland harmadik verseskötete az Alagútnapok valójában kézikönyvként olvasandó. Egyfelől a lét abszurditása miatt érzett szorongás kézikönyveként, amelynek egy ciklusa, A bomlás kis kézikönyve, éppen a szorongást filozófiája sarkkövévé tevő Cioran művére utal. Csakhogy Acsai végenincs alagútjában Cioran aforizmái versekké bomlanak. Az alagútban, ahová a világ terei összetartanak, ahol az én önmagába szűkül, ahol már csak a szétbomlás, a széthullás, amely eltömíti a kijáratot, kioltja a fényt, hogy már nem szűrődik be semmi, és a napok hovatovább a szorongáson túli közönyben, apátiában megélt ténysorozatok. A kötetet mint zenével, iróniával fűszerezett, lírai kézikönyvet olvasva egyfajta (inverz) menekülési útvonalat is találhatunk, találnunk kell ebből a létállapotból, alagútból, amelybe vezettetünk a létezés és a vers által. Hiszen a kiábrándultság passzivitásába gyömöszölt reflexiók ezek a versek, amelyek a végső bizonyosság tudatát létpozícióvá tevő, alapállásából kibillenthetetlen lírai én jelen idejű versbeszédét „motiválják”, miközben az emögött húzódó létértelmezés etikai nihilizmussá manifesztálódik, hacsak az (ön)ironikus mozzanatokba kapaszkodó olvasat nem menti meg ettől.
     De mi a végső bizonyosság és annak tudata? Heideggernek a halálhoz viszonyuló lét fundamentálontológiai terminusa a jelenvalólét, az egzisztáló tulajdonképpeniségével, egész voltával, annak időbeliségével kapcsolatban jelöli az elmúlás felőli meghatározottságot, és kapcsolja hozzá az előzés miatt érzett szorongást, míg Acsai költészetében ugyanez a meghatározottság szétbomláshoz vezet, csakúgy mint Ciorannál: „Miért is lázadnánk föl a világ egyensúlya ellen, ha maga a Káosz is csak a kavargás rendszere?” A bomlás kézikönyve a rendezetlenségből, a kavargásból teremt rendszert, a hiábavalóságban lel bizonyosságot, amelyben a cselekvés helyett a passzivitás teremt egyensúlyt. Ugyanez igaz az Alagútnapokra, a bomlás kis kézikönyvére.
     „S hogy hiába, nem segít a szorongás”, írja Acsai a Sarlósfecskék című nyitóversben a megfigyeléseket előrebocsátandó, az örökkévalóság műholdjainak híreire tapadva, amelyek csak nem akarják igazolni az indukált félelmet, mire az önmagába húzódik vissza. A fecskéket elnyelő kémény is az időben való előrevetés, és az onnan visszafelé történő menekülés metaforája, mintegy visszajátszás, immár a végeredmény, a vereséggel egyenértékű (el)döntetlen tudatában.
     A ciklusokban a megannyi műhold által közvetített adás, tárgyilagos kommentár, pszichologizáló reflexió alkot szövegegyüttest, amelyben a mondatok kimértek, és minden fölöslegtől, hiú hiábavalóságtól mentesek. A kötet végig egyes szám második személyű beszélője beavatottként, mégis kívülről figyeli meg a kényszerképzetek gyakornokait. Egy metaszintre helyezkedik, s ebből a pozícióból láttatja az eltávolodást, az én önmagától való elidegenedését. Mindez mégis személyessé válik, hiszen a tényfeltárásban, az élettapasztalatok rendezésében már csak a folyamatszerűség okán is felsejlik a megszólított azonossága. Feltételezhető egy önazonos megszólító is, aki mintha túl lenne az alagúton, és ebből a metapozícióból, vesébe látó módon figyelne, reflektálna. Ez a metapozíció azonban a jelenidejűség miatt feladandó, hiszen mégsincs túl. Nem vezet ki, sőt sehová, legfeljebb egyre mélyebbre ás a szorongás természetének feltárásáért. Leginkább éppen ez a „kizárólagos” létállapot a metaszint, mert innen a létezés minden egyéb vonatkozása, értelmezhetősége kizáródik, nincs más csak a depresszív, elmagányosodó szubjektum, akinek önmagába záródása világa határainak kijelölése is egyben. A Saját-sötét című vers két sorában („Magadnak is így vagy ismerősebb. /Mintha egy régi éned beléd botolna”), különösen az „is” módosítószó nyomán pedig tovább általánosítja, a másikra is kiterjeszti, egyszersmind igazolja, legalábbis visszafelé folytonossá teszi e létállapot kizárólagosságát.
     A kötet címadó versében az alagútnap-metafora mint lefelé tartó lépcső, az álomba, árnyvilágba, búfelejtőbe vezető út tárul-zárul, hová ad hoc betér a létbe vetett, e földi korcsmát elviselendő, s bár a helyszín, a Szajna Söröző megneveztetik, ez persze inkább baudelaire-esen szimbolikus. Ugyanakkor a szakralitás és profanitás ellentéte is nyilvánvaló, a magára hagyottság, a kegyelemtől való megfosztottság érzése, a transzcendencia lefokozása, és a természet törvényeinek szigorú rendjének tudomásulvétele tovább erősíti a szorongást, és a reményvesztett dühöt, amely tovább már nem fokozható, önmagába zárja: „Feszültségeid nem földeli le az ég. / Mindegy: földi vagy égi vircsaft – / Neked mindkettőből elég, // Ha nem több az égi tapintat, / Mint reggeli hóesés.” (Minek virrad)
     A Saját-sötét című ciklus kórképeket rajzol, a szorongás pszichoszomatikus tüneteit, a skizofrénia, a hipochondria állapotait, miközben a betegség mint érdek áll elő; a létezés elviselésének lehetősége a gyógyszerek szedésével, a tünetmentességgel adott látens megoldásban keresendő. Az (ön)ironikus mozzanatok leginkább itt érezhetők, s itt kérdőjeleződik meg e pesszimista, sőt negativista létértelmezés primátusa, mikor a társadalommal való érintkezés, és olykor konfrontáció is megjelenik. Ilyen a Füst Milán Zsoltár című versének egy sorát („S gyakorta mosom kezeim”) címként és mottóként felhasználó és egyébként az egész parafrázisának tekinthető darabban egy kiragadott hely: „Nevettek rajtad otthon, máshol”, vagy a cikluscímadó vers önigazolási technikákat bemutató, fentebb már idézett és további helyei. Ám az én és a mások kapcsolata valójában inkább csak keveredés, hiszen az elkülönültség ezáltal nem szűnik meg, valódi egymásra hatás nincs, mindenki visszahull a saját-sötétbe. Értékmentes közeg ez, mert minden társas érték elveszíti funkcióját, felmutatásuk nem értelmezhető, vagy érvénytelen a másik vonatkozásában.
     Ez a saját-sötétbe hátrálás még egy formát ölt: magát a verset. Minden, ami a tapasztalat tárgya, verstéma csupán; a tényeknek másfajta összefüggése nincs, a vers csak prezentálja a megélt, gondolt vagy közölt, esetleg hallott valóságszeleteket, ezek az egymásutániságban érintkeznek, de nem feltétlenül kapcsolódnak: „Most is csak a vers kedvéért nézted / meg ilyen alaposan az utcát: / Hogy tudd, mire maradsz vak” (A reggelek a legroszszabbak). A megfigyelések nem indítanak (szemlélet)változásra, sem a megszólított, sem a metapozícióba helyezkedett szempontjából. Nem történik semmi azon kívül, hogy ki-, sőt visszavonja magát ideig-óráig a önreflexiótól is, pihenés gyanánt, felmutatva, hogy van ilyen is, de máskülönben nem érdekes, legfeljebb ha igazolni képes a szorongást mint létállapotot. A Belső Jellasicsban a verstéma kimondottan teher, unalmas, „csont csak, lerágott”. Mint az értelmező jelző, hátra-, de leginkább elvetett, mert „nem tud újat mondani”, nem képes megfutamítani a belső Jellasicsot.
     Hasonló olvasatot kínál a Saját-sötét első szakasza is, ahol a metapozíciót elfoglaló úgy interpretálja a megszólítottnak egy harmadik (L.) megnyilatkozását a megszólítottról, hogy azt a megállapítást, miszerint a megszólított antiszociális, semmilyen etikai vonatkozásban nem értelmezi, csupán pszichés állapotként azonosítja, illetve mint ilyet önmagában álló versténnyé fokozza le, aminek semmi további következménye nincs: „L. szerint antiszociális vagy – / Igaza van; de ezzel is csak hírt ad / Magáról egy pszichés állapot, / Ami semmi mással nem biztat, / Csak hogy verstémaként felhasználhatod”. A vers ezek szerint egyszerre nem állít semmit a világról, és állít egyszerre egy másikat, sajátot. A Füst Milán-i líra imaginárius jellegéhez hasonlóan Acsai költészete is önmagára zárt. A létezés egyáltalán megtapasztalható tényeinek a valóság szürreális, paradox elemeit tartja, ugyanakkor különbség mutatkozik abban, hogy nem pihen meg ebben, s nem nyújtózkodik a transzcendencia felé sem, megmarad az önmagára zártságban, az alagútban. A lehetséges másfajta világértelmezésekkel szemben nonkonformista önigazolásokat gyártónak, ezeket poétikailag előállítónak mutatkozik, hogy aztán ehhez, a reprezentáns tényhalmazt mindegyre felmutatva, tragikus szenvtelenséggel következetes legyen.
     A Világos sáncol és A bomlás kis kézikönyve ciklusainak számokkal jelölt darabjai sem próbálják a világ és a szubjektum közötti hiátust betölteni, jóllehet maga ez a hiány kap felületet. Ugyanakkor belép a halál-tematika, amely egyszerre fölöslegessé is teszi ezt. Nagyon jól tudja, hogy „minden vérre megy itt” (A bomlás kis kézikönyve 3.), – vagy Heideggerrel szólva „önnön létére megy ki a játék” –, de a világra hanyatlás helyett az önmagára, önmagába hanyatlást választja. Magadat boncolgatod élve, […] Mint akinek többre nem telik, / Csak, hogy lemenve alfába / Önmagát e világ előtt végleg elássa” (9.). Nincs különbség, a szorongás így sem, úgy sem oldható fel teljesen, legfeljebb annak a tudata jelenthet kilépést, hogy az ismeretlen, a másik „e kurva / élet kiköpött mása”(9.).
     Acsai Roland kötete kézikönyv. Egy létállapot kézikönyve. Ugyanakkor egy szorongó érzékletes vallomása, ha úgy tetszik egyes szám második személyű monológja. A szövegek megformáltsága, a sorok között megbújó, néhol felharsanó (ön)irónia, a már-már derűs rímelés azonban mégis kínálhat kiutat ebből az alagútból, ahová elvezetett. Ha észrevesszük, hogy benne vagyunk, talán egyszersmind túl is leszünk. (Palatinus, Bp. 2005.)