„Ki úton jár mind megkísértetett, szeretné gondolni: utánoz, követ. Bár itt a régi mondás: ne a mestert kövesd, hanem amit a mester követ. Legyen az út szilárd, a jelzések pontosak, a térkép alapos, mégis tudod, hogy valaki nyitotta ezt az utat, s te érted őt, látod a nyomban s nyomban ő is téged: szóltok egymáshoz, és hiszel neki. Igen a szenvedély nyomot hagy barátom, de te neki hiszel, vele beszélsz, aki lép. Biztos reményedben remegés, ősi találkozások mértéke. Ismered öröktől fogva ezt a nyelvet, a nyommal szakító láb útromboló útépítését, a szavak ellentételező siklását és a csendet.”

Isztray Botond a Völgyút című írásának bevezető sorai egy műalkotás- lélektani útleírás labirintusába vonják az olvasói tekintetet. E kísérleti próza műfaji körülhatárolásában a szöveg önreflexív felütése jelzi az első nyomot az útnak induló interpretáció számára. Az útvesztő mélyén rejlő minótauruszi veszedelem nem kisebb dráma, mint a szó és csönd egymásra várakozó alkotáslélektani ősrobbanása. A teremtés nullpontja felé irányuló keresés a csendben találja meg a szó mozdulatának okát.
     „A csend lehet szó nélkül, de a szó nem lehet csend nélkül. A szó lapos felület, fogadni rikácsolás, zajongás, ha hiányzik mögüle a csend háttere. A csend mégsem több a szónál. A csend önmagában önmagának van a szótlan csend csak a teremtés lehetősége, a teremtés még eljövendő. A csendből tolakodó szóval lép át a csend a teremtésbe, a történettelen a történésbe”
     A Völgyútban a csend végtelenségélménye a tudás és a szemlélődés paradicsomi teljessége. A csönd önhittségéből kiűzetett alkotói kétségbeesés szorongás minden szó alapja. A szöveg különféle teremtésmítoszok mítosztalanítását hajtja végre. A mitikus teremtés aktusok közös feszültségforrása a befogadói hitben rejlik. A csönd és szó találkozása az alkotásban, megismétlődik a befogadásban, a teremtés ironikus olvasata a befogadói hit mozdulata. A néma műalkotás megszólaltatása az alkotásba vetett hit ironikus gyakorlása. A csönd önismereti kiindulópont, a szó pedig a hit mozdulata.
     A Völgyút a teremtés időtapasztalatát tárja föl a befogadásban, az elbeszélt idő éppen az alkotás gesztusát kimerevítő befogadó tekintetben válik mozdulattá. A teremtés okán íródó kispróza cselekménye maga az alkotás.
     Az alkotáslélektani narratíva dinamikáját a lírikus formanyelven megszólaló álomtörténetek, álombeszédek sodrása adja. A tudattalan hordalékából épülő szigetek, azonban már a lelkiismeret szövegépítményei. Ezek a filozofikus kitérők ilyenformán megtörik a költői beszédet. A törés, a ritmusváltás kényelmetlen zökkenőjével billenti ki a befogadás folyamatát, éppen a zavarkeltés dekonstruktív mozzanatára helyezve a hangsúlyt. Az értelmezés útját aláásó meditatív gödrök éppenséggel a műalkotás narcisztikus tükörvilágában nyerik el útjelzői státusukat.
     A szöveg gazdagon szőtt műfaji, stilisztikai mintázata az alkotás dramaturgiáját, mondhatni tragédiáját jeleníti meg. A tragédia alapvető konfliktusa a hős és a sors között feszül, a Völgyút szereposztásában a csend a sors, a szó pedig a jellem. A sors választása az alkotói igent mondás, az elhallgatásra. Isztray ezt a következőképpen fogalmazza meg.
     „Csak sorsomból szabadító beszédem kelthet értést” 
     A sorstalanító szó nem kevésbé tragikus, mint a csöndben dédelgetett teljesség. A szó mégis a hit mozdulata a tudás önhitt paradicsomából űzi ki hősét. A csönd, mint sors azonban nemcsak emlékeztetet önmagunk hiányára, önmagunk felé hív.
     „A csend nem merő hallgatás, hanem önmagának elegendő igenlés. Hatalmas, mert egyszerűen csak itt van, és a tiszta létezés: nagyság. Mintha azon időből eredne, amikor még nem volt se kezdet, se vég csak kezdet, se vég csak teremtetlen és folytonos, mindig nyugodt lét.”
     A csönd megtörése a hanggal kezdődik. A szöveg első szakaszát képező preludium, hangolás, hangkeresés a szavak előtt. Ez az előhang, az alkotás előérzetének gyermeki örömére hangolja a befogadót, egyszersmind a szöveg ritmusának kitapintására tesz kísérletet. Asszociációs láncok útvesztője a pszichoanalitikus szubjektumkeresés úttalan útjaira csábítja az olvasót. Talányos szófűzései közül az interpretáció szempontjából a legzavarbaejtőbbek persze az i kezdetűek:

Idéz ismert közeli helyre ide hív, létrehoz keletkezését, okozza, irányít

A hangolást követő szövegszakasz álombeszéd, amelyben az asszociatív szóláncok applikálódnak. Az álmok pszichoanalitikus elmondása, kibeszélése, medializációja a tudattalan nyelvét kutatja. 
     „Az idő pengeél. Csak rendszertelenül halkan szólok. Miért nem beszélek hegyekkel? Nyárról álmodik a kék. Szemben az ég ódon. Beszélj már. Hogy fel kell vinned a szobrot, az aranyat a csúcsra. Nem szűnök félni. Ködtől, nyers tavasztól, éles csillagoktól fáradok máris. Mocsaraktól. Magam árnya. Szelek teste rokon. Szólhatnék szinte győzedelmes szerepről. Csaknem tudatlanul. Csalt apám őszülő zokogás. De a kaptatók ráncain tágra nyitom okos szememet. Repülni nem tudok. Diszkrét fémek és a tejüveg között. Kifestik arcom ráncait. Széttörő ablakok alól. Puha termek. Megfeledkezem. Nincsenek emlékeid. Folyamok nyugodt erejével. Véredre szálltak egyszer régen. Árnyékpatájú, jáspisagancsú, felejthetetlen szarvasok. Kiáltásom a hang felé.”
     A tudattalant feltérképező álombeszéd áradásának a lírikus forma szabja ki a határait. Rövid tőmondatokba sűrített költői képek akár a képtárakban egymás mellé helyezett művek tárulnak az olvasói tekintet elé. Egyik képről a másikra tekintve végül önmagunkba nézünk. A valóság és álom tükörviszonyában kereső nyelv kalandját követhetjük nyomon. A tudattalan költői nyelven való közvetítésében megszólaló gyermeknyelv a szöveg egyik legkülönlegesebb regiszterét képezi. Az álom és valóság paradicsomi egységét közvetítő gyermekhang igazsága, a költői beszéd, azaz a lét igazságának kimondását ellentételezi. Ezen a ponton a szöveg hasonlóságot mutat Virginia Woolf Hullámok című regényével. Figyelemreméltó az álom és a halál összekapcsolódása a gyermek beszédében, amikor éppen a paradicsomi teljességélmény összeomlását beszéli el.
     „Szörnyű piros kezek, szétkent vér. Zöld, füves rész. Árok is. Sokáig tartott az út. A földön szilvák nőttek. Tenyeremben törpévé változott. Véres arcú emberről álmodom. Nem alszom estétől reggelig. Halott lennék, ha véres lennék. Ha elindul a kígyó, az áradás elromlik, a halak visszamennek. Rendes emberek pedig, akik élnek. Ha elromlik a víz, elmennek az élők. Ha visszamegy, a halott is visszajön.”
     Az álom és a teremtés kapcsolata a hindu mítoszok alapmotívumából merít a szöveg, mely szerint Visnu álomba szenderülve fekszik a Végtelenség kígyóján. Visnu a mindenség létesítője és fenntartója. Álmában megrezdült benne a gondolat, és felébredt. Amikor kinyitotta a szemét, a mozdulatlan ősanyag a Világéjszaka sötét világa megtelt életteli mozgással. A teremtés előtti katatón teljességből ébredő mozdulat a világ teremtése. A mitologikus gazdagságot mítosztalanító pszichoanalitikus látásmód ötvöződik az álmok, a tudattalan és a humor kapcsolatának filozofikus meghatározásában, összefoglalja, és kiemeli az álom sodró dinamizmusát közvetítő és megállító erőt.
     „A humor logosz mozdulat. Csak zárt mítosz, az ember-áldozat humortalan. Humortalan bármiféle projekcióba zártság, tárgytól való függés. A végtelenségtudat: humor. Tudatot még mást tartalmaz, ezért sorsra vonatkoztatott, humortalan. A humor mosoly és derű, derékség, derengés, egyre fokozódó transzparencia, életed útnak-értése. A lágy-szelíd út. A kezdet örömének visszfénye megcsillan arcodon. Átsiklasz egyik válaszból a másikba, szenvedés-köz, szabadsággal tagolt szenvedés.”
     A tudattalan és humor kapcsolatára egyrészt a közvetítés másrészt a lelkiismeret jelenléte jellemző. Az álom a Völgyútban hindu teljességélmény, ahogy Isztray mondja.
     „Álom s ébrenlét jel és lét viszonyában állnak. A jelenlét pillanatában, a jelzés dinamizmusában jel és lét egybeesnek. Jelzéseink és létezésünk iránya és aránya, mértéke és valósága az áthatásnak ez a pillanata. A rossz álom jeleim lét-tudatlan absztraktsága, a jelzés nem életjelem, nem a pillanatból táplálkozik. Jó álom: a lét arányos jelzettsége, vagy másképpen a jelző léttől átvilágított, szabad álomalak: jelkép.”
     Az álom, a gyermekkor, és a műalkotás időtapasztalata képezi a szöveg fő irányultságát. A saját hang megszületésének körülményeiről, a gyermekkor és a gyermekálmokat elbeszélő első szakaszban olvashatunk. A világ teremtésének ironikus ismétléseiből „átfénylő” alkotói tekintetek végtelen és körvonalazhatatlan szubjektumélménye egyetlen fókuszpontba tart: a befogadó, az értelmező, az olvasó tekintetébe. Az olvasók arcai persze sokfélék de a megértés, éppolyan kalandszerű és esetleges, mint a szó és csönd ősrobbanása. A megértés aktusa nem más, mint a teremtés vakfoltja. Az olvasói tekintetben megtörő teremtő fénysugár sokszínű értelmezést eredményez, de a fénytörés ugyanazon aktusból ered: tehát a teremtés és megértés csöndjéhez érkezünk meg.
     Az értelmezésben használt optikai metaforákkal világítható meg a szöveg lezárása is, ahol éppen a tükör problémájáról van szó.
     „Kérlek, ne törődj a tükörrel, benne tükörképeddel; ne hidd, hogy bármit megtudhatsz magadról a tükörben; ne kérdezgesd a tükröt, hagyd ezt a boszorkányokra, gonosz mostohákra.”
     Ezen a ponton a szöveg túllép a pszichonalitikus tükörmetafora hagyományán, mint önismereti stádium névadó útjelzőjén. A tükörgondolat, éppen a tükrön átvezető titok felé tart. A tükör meghaladása a narcisztikus műalkotás problémáját feszegeti. A műalkotás és lelkiismeret kapcsolatának problémáját a Völgyút, éppen azzal veti föl a legélesebben, hogy elégtelennek tartja az önismeret műalkotásba vetett befogadói elvárását és tapasztalatát. A modern fragmentaritással kapcsolatos híres rilkei parancs a Változtasd meg élted helyett a Völgyútban a Lépj át az életed tükrén tanítását olvashatjuk. Az önmegértésen túllépni a lelkiismeret cselekedete, a tulajdonképpeni műalkotás gesztusa. A freudi értelemben vett valóságpróba tüköranalízise a legelgondolkodtatóbb fölvetése a szövegnek. A műalkotás és lelkiismeret problematikus viszonya nem csupán irodalomelméleti, művészeti kérdés, hanem a történelmi tudat egyáltalán az emlékezés legzavarbaejtőbb sarokköve is. A tudat emancipációja a narcizmus alól, a tulajdonképpeni lelkiismerettel létrehozott műalkotás szeretetteljes időtapasztalata felé nyit.
     A szöveg, bejárja a műalkotás önismereti útját, a lélek labirintusába tévedve fölismeri az álom és ébrenlét egyetlen bizonyosságát, azt a valóságpróbát, amely a műalkotás legfőbb tétje a Völgyút szerint, vagyis a lelkiismeret. A lelkiismeret ebben az értelemben nem pusztán a heideggeri hívás, legsajátabb lenni tudásunk felé, hanem a műalkotás tulajdonképpeni létében föltáruló alkotói-befogadói lelkiismeret. Ez a lelkiismeret kiállja az álom és ébrenlét, művészet és élet egymásba tükröződő világának valóságpróbáját. A műalkotás lelkiismerete, a lét leghűségesebb fordítása. A filozófiai betétszövegek költőisége effajta fordításokként olvashatók. Ezek a bölcseleti tételek megragadják az álomidő örökkévaló végtelenségének teremtő pillanatait. A lelkiismeret cselekvő pillanatai a tulajdonképpeni események, álom és valóság labirintusában tett valódi lépések, amelyek a középpont felé tartanak, önmagunk, mint a léthez intézett rejtvény felé.
     Az irodalomtörténeti olvasat számára, a lírikus formanyelven íródott folyondár álomszövegek Virginia Woolf Hullámok című regényére emlékeztetnek. A filozofikus kitérők azonban már Sartre írásait idézik fel. A modernista szöveghagyományokon túl, fellelhető a posztmodern szubjektumelmélet, Freud és Nietzsche nyomán induló Oidipuszi keresés sorspluralizmusa. A különféle nyelvi regiszterek egymásba öltése is jellemző posztmodern vonás. A gyermeknyelvi játékoktól, a filozófia bölcseleteket újragondoló passzusokig ívelő spektrumon a szubjektum maszkjainak pluralitását, gazdagságát mégis körvonalazhatatlanságát tárja fel a szöveg.
     „Az álarc az arc foltja, hazugság arcodon arctalanítás. A maszk ezzel szemben a személy útja- jelzője érzékenységed növekedésének kifejeződése, folttalanítás. A maszkban titokként őrized a jelenlétet; saját színed, képed, arcod szerint való ember vagy. Átfénylés. Az álarc távolító viszonyvesztés; a maszk közelsége a távolság viszonossága, mérése, és a felfénylés ígérete a mértékben.”
     A narrátori hang skálázásával induló szövegpartitúra olvasása olyan muzikális befogadást feltételez, amely hallja a csöndben elrejtett hang kalandját. Ilyen értelemben kalandregényt olvasunk, az önmagunk és a cselekedeteink között kanyargó útra indulunk, és nem kisebb feszültség tart fogva bennünket, mint a titokra várás. A titok az út végén a megértés kalandja, talán elnémulunk, talán megszólalunk.
     „Szövegeink: kaland és teremtés keresztöltése. Vagyis kaland: nyomvesztő bolyongás, és kísérlet: nyomkövető nyombalépés drámai egysége. Nyomkövetés: a jelenlét tettenérése varázstalanítás…”