„Csak vándoroltam hazatérés nélkül. Otthontalanul pihenek tudatlanságban. Nem értek már távozót, érkezőt. Pihenek félelemben. Veszett világomon merengek az egyesülés szakadékában. Feladtam az egészet. Én elveszőben vagyok.”

Részlet egy csavargó pszichiátriai (rendőrségi?) kihallgatási jegyzőkönyvéből. Az okkult ismeretekben járatosak könnyen felismerhetik benne a Tarot „szám-nélküli” figuráját, ami itt kapcsolatba került a XV. számú, Ördögnek vagy Antikrisztusnak nevezettel. Ez az „ain”, vagyis a Szem, ahogyan a fogoly-társadalom költője, George Orwell, vagy a francia börtön-filozófus Michel Foucault is észre vette. A keresztül-kasul megfigyelhető ember már nem ember – és ne is legyen az, hiszen épp ez volna a lényeg : kiküszöbölni a világból az irracionális, tehát kiszámíthatatlan minőséget. L’homme machine, az Embergép, mondta Lamettrie, e forradalom apostola. Ami, ha metafizikai tévedés is, hihető valóságnak, hiszen mintha tényleg kezelhető volna gépként, gombnyomással. Mindennapi érdekek, megélhetés, hamis azonosulás, balhitek és vad kényszerképzetek – ami ebből a zűrzavarból születik, azt messzemenően lehet automatizmusként, gombnyomással működtetni.
     A modern regény a cselekvésbe vetett hitből született meg, ezért válhatott a legtipikusabb műfajává a nyugati kultúrának. A szereplők gondolkodnak a világról, aztán cselekszenek a gondolataik szerint vagy attól eltérően, de mindenképpen értelmezhető és a saját sorsukat meg a többi szereplőét lényegesen befolyásoló módon. Viszont amikor a 20. század elején ez a hit megroppant, mert a cselekedeteinkről kiderült, hogy nem állnak összefüggésben azzal, ami történik velünk, ezzel együtt a regény is döntő módon átalakult.
     Érdekes a hiúz-szemű Mikszáth észrevétele, aki szerint a jövő uralkodó műfaja a riport lesz, a váratlan találkozás valami sohasem-volt minőséggel, ami mintegy csodaszerűen keletkezett épp ebben a pillanatban, és ezért nem viseli el a szerző értelmezését sem. Karácsony Sándor óta az okát is tudjuk ennek: a világnak az ember nem része, hanem úgyszólván a határa, egy afféle külső felülete, ahonnan folyamatosan impulzusok érkeznek, és ez teszi az egészet titokzatossá és érdekfeszítővé. És ha a jóslat mégsem vált valóra, akkor annak az oka éppen a Gép automatizmusa, vagyis az ember mivolt ellen sikerrel folytatott hadművelet. Hiszen mihez kezdhet az író egy „csavarral”? Legfeljebb a Nagy Gépről beszélhetne, de az már nem a művészet, hanem a tudomány (az emberen-túli világok vizsgálója) területére tartozik.
     A csavar-gó az a lény, aki viszont éppen hogy kilóg az egészből, és ekképpen hézag támad a bezárult világban. Ezért aztán kezelhetetlen és fölöttébb idegesítő is, akár a homok a fogaskerekek között. Csak annyit lehet vele tenni, hogy antiszociálisnak, leprásnak, kerülendőnek bélyegezzük, ráuszítjuk a kutyát, kergesse el innen. Fizikai értelemben ugyan nem veszélyes, hiszen gyenge és elszigetelt, jól esne lenézni az ilyet fölényünk érzetében, csakhogy éppen ez nem megy. A Nagy Gépezetben ugyanis az a furcsa, hogy miközben csavarrá teszi az embert, egyúttal az önzését is felfokozza, viszont a csavargó, a bohóc, aki semmit sem vár a világtól, anti-egoista Ő a Vízöntő-kor remetéje, ki azonban nem vonulhat el a barlangjába, nincs neki, folyvást úton van, a megérkezésnek a legcsekélyebb kilátása nélkül. Ŕ force d’étre nul”, semmivé lenni akar – mondja Henri Michaux clownja. Elmélkedik, egy Evangélium-olvasó Lautréamont, a „jól dresszírozott férfi és a moslékos vályú” szürrealista, bár nem éppen „véletlenszerű találkozásáról”, egy megfeszített Simone Weil, a „tér és idő keresztjének metszéspontjáról”, egy sivatag-kutató Nietzsche az Útról:
 

Mindenki lépjen be önnön
lelke sivatagába
és keresse Istent –
az embert látta már.

Ami belül van, abban álom és ébrenlét nem különböztethető meg. Erről szól a kínai bölcs, Csuang Cse példázata, aki azt álmodta, hogy pillangó, majd fölébredve embernek találta magát. És nem tudja eldönteni, hogy ez vajon nem a pillangó álma-e. Az ébredés előtti pillanatokat a „gyors szemmozgás” jellemzi, ilyenkor álmodik az ember, vagyis szemléli a belső képeit. Ezek a képek egy logikum-előtti asszociáció-sorban követik egymást, és Isztray Botond „regény-utáni” regénye a filozófiai esszében (azaz kísérletben) találta meg anyagának a rendező elvét. Anélkül, hogy egyébként Montaigne ragyogóan átvilágított álszubjektív elmélkedéseinek a logikáját követné. Az asszociációk sora így egy belső vándorutat tesz láthatóvá. Honnan és hová?
     „Kezdetben az a csend, kezdetben az a némaság.” Születés? Ébredés? Vagy világteremtés a Biblia szavaival ? Az asszociatív logika azzal, hogy ezt nyitva hagyja, az azonosságukat kívánja sugallni.
     A Tibeti Halottaskönyv szerint, a védikus hagyománnyal megegyezőleg, az ember úgy születik meg, hogy életet választ, tehát a saját akaratából. A „belső történet” ekképpen kezdődik a fogantatás belsőleg elfogadott élményéből. „A világ legnagyobb alagútján érkeztem, amely összeköti a csendes óceánokat. Közben közli a semmit. De vérrögös falak, romlott hússzag a levegőben – a hátranincs hentesüzlet folyosóin fickándoztam a sikamlós kőkockákon, mert hajszoltak a természetes földlökések. Aztán meghallottam ordításomat, valaki rángatni kezdte a bal lábam. Találkoztunk.”
     A megszületés valamiképpen megzavarása is a világban kialakult rendnek. Ez ellen lép fel a felelősség-áthárítás, talán ez az, amit a mélylélektan Ödipusz-komplexusként vagy más traumaként azonosít. A könyvben mindenesetre ekképpen szerepel az Apa, mint „késes-mészáros”.
     Minden regénynek a lényege, hogy összefüggő formát teremt az esetlegességnek. És ha visszaélve a műfaji bizonytalansággal, regénynek mondjuk a Mozdulatlan vándorlást, akkor ezt a formát a világ három létezési szintjében azonosíthatjuk, amelyek között mozog az elbeszélés.
     Az alsó sík az, amit tudatalattinak szoktak mondani, bár ez igen pontatlan. Éppen hogy nem reflexió ez a sík, hanem elsődleges valóság, natura naturans, az ősteremtés, a forma-alkotó természet. A reflexió, a szexuális gyökerű álom képei e sík valóságáról tényleg zűrzavarosak a tudat számára, és az ítélőképesség kicsorbul rajtuk. „Hirtelen gerjedtem fel, szinte beröpültem a szobába és a lágyan-édesen szétomló combok közé vetettem magam. A combjai közti bíborszínű ezüstvirágból kénes tejet hörpöltem bódultan. Egyszer csak kopogtak a lakosztály ajtaján. Felismertem a két őrt. Kezükben most is kivont kard.”  Siva kettős arca, a teremtő és a pusztító jelenik meg együtt. Elfordulni tőle mégsem lehet, ez a világtól való elfordulás lenne, hiszen a világ oszthatatlan.
     Cogito, ergo est. Elgondolom, tehát van – fordítja át Nietzsche a híres ontológiai kijelentést a Teremtés Könyvének a nyelvére. Ámde hogyan van? Itt jő képbe azonnal a kígyó. „…amely ravaszabb volt minden mezei állatnál”, és ekképpen téríthet el attól a Jótól, amit Isten látott a teremtés egy-egy napja után. „Kejó, mondod, kígyó.” Valami kapcsolata van a jóval, a kisgyerek szóetimológiája ezt pontosan látja. Nietzsche mondata pedig elárulja, hogy ez azáltal lehetséges, hogy befészkelődik a Teremtés elgondolásába és így kezdi realizálni a tartalmát. Ez tehát a születés/ébredés/teremtés kettős arculata, mert ez a szexusban rejlő sötétség, a nephilimeket szülő bűvölő asszony, a Bukott Angyallal közösülő Lilith műve.
     A középső sík a jelenlét világa. Tudatos, tehát megítélhető. Mégpedig a társas kapcsolatban. Itt van tulajdonképpen a világ mértéke, amint azt Protagorász, a görög bölcs mondta. Az alsó sík történései-reflexiói a számunkra vonatkozó valóságértéküket is itt, az emberi világban nyerhetik el. A regény álom-logikája akrobatikus könnyedséggel mozog a szétdarabolódottnak látszó síkok között. A közösülés sötét mágiájából ilyen könnyű az átjárás a Hatalom még sötétebb mágiájába. „Te, aki néped helyett is gondolkodol, te vagy az igazság, mert te szabsz mértéket, te adsz jelentést a mormogó, kortyogó, nyüszítő hiánynak” – súgja a boszorkány, a Sátán macája kedvesének, a nagy hatalmú uralkodó hercegnek a Gép metafizikáját.
     Így térünk vissza a földre, melyből vétettünk, amelytől elszakadni nem lehet és éppen ezért nem is szabad, mivel éppen ez vezet a teremtés meghamisításához. Fél évszázada pedig ezen a mi földünkön egyetlen dolog van, a magyar szó kettős értelme szerint, mint faktum, tény, kézzelfogható adottság egyrészt, mint emberi feladat másrészt. Nem könnyű feladat, már Hamvas Béla is látta. „Nem a forradalom szellemét kell őrizni, hanem a szellem forradalmát ébreszteni. A szellem forradalmát akár így is leírhatom : közösségszületés, közösség-tapasztalás alkalmi társulásokon keresztül.” Itt éppen a Gép varázslatának a megtöréséről van szó, amely már birtokba vett és értékétől megfosztott minden jelentés-hordozó szót. Így „társadalmi életünket az életéhség és a sértettség terében éljük,” ez a szekularizált világunk két kiegészítő ellenpólusa, Hamvas Béla itt idézett gondolatában. A direkt morál és a rossz lelkiismeret kettős képlete. Az egyik az igazságtól való elhagyatottság ős-dühe, ami végezetül egocentrikussá tesz. A másik meg a világ bitorlása, ami aljassá. Őstípusaink ezek, már Arany János is így emlékezett meg róluk:
 

Bennetek a türelem, más értelműek iránt, nincs.
Bennetek elszántság nincs áldozatokra, ezért már
Olcsók elveitek. Ten tanítástoknak legcsúfosb nem-követői
Mesterkélt lángotok elhűl
És pusztán, ridegen marad a szív kebleitekben. Önzéstek.
És ti, kik hazát háznéppel, multat a mosttal
Összecserélgettek. Filozófok vagytok, az ember
Bennetek él csak, s ott minden, de kívületek ami
Látszik, mind tünemény, üres álom, anyagtalan ábránd.

Isztray pedig a két magatartást a pusztulásra váró Róma elitjének képében így ábrázolja :„Megvádolnak némely kóficok, hogy nem élünk honunkban, nem éljük át a szorongás drámáját. Hát tagadásunk nem benne élés? Hát furfangos humorunk nem felelősség? Gondolataink szabatos rendjében igazsággá oldjuk az elgondoltat és elfogadottat. Bennünk logosz van, azt akarjuk, amit ő akar. Legyünk gyökérszaggatók! Szép, bátor, szabad egyéniségek vagyunk! Tetszik nekünk a viccelődés, tetszik a tudás a rabságról.” Az el nem kötelezettség álszabadsága így emeli metafizikai szintre a komolytalanságot, „a helyzet reménytelen, de nem komoly”. A manicheizmus, amely a világot a Gonosz művének tekinti, legalább szabadulni szeretne belőle a jó, habár hatalom nélkül való Úrhoz. A modern dualizmusból azonban hiányzik ez a szabadulási vágy, így elégedett mindennel, mint hajdan Ferenc József, de anélkül, hogy legalább szépnek és jónak tartaná.
    „Mi lázadunk! – szól a másik. – Mi ismerjük a győzőt. Történelmünk csodálatos egységes képe az erőből sarjadt. Vágtassunk vissza őshonunkba!” A seholba, tehetnénk hozzá, hiszen út visszafelé nem vezet. Sőt, az iménti éles elméjű megjegyzés szerint a közösségbe sem, hiszen e magatartás gyökere egoizmus.
     A középső sík végeredményben nem létezhet megfelelő módon a felső nélkül. A felső sík viszont nem adottság, csupán lehetőség. És ennyiben kísértést is hordoz magában. Ide már nem jut el akárki. Ezotéria, vagyis a beavatottság valamilyen formája mindenképpen kell hozzá. Az ide érkezőknek éppen ezért kísértése a kizárás (exkluzivitás), és ritka mint Nietzsche az, aki észreveszi, hogy ez kizáródás is egyúttal. „Átlépni, de a földhöz mégis hűségesnek maradni” idézi őt a könyv.
     Wittgenstein szerint fölösleges mindaddig a filozófia, amíg a nyelv rendben van. Talán ezért mondhatta Henri Bergson a magyar nyelvről, hogy nincs szüksége filozófiára. De ha az evidencia megzavarodik, akkor már törekednünk kell a pontosságra. Itt születik a filozófia, vagyis a reflexió a nyelvre, aztán persze reflexió a filozófiára stb., minden reflexió tükörfolyosóba vezet. Azért mondják Heideggert az „utolsó filozófusnak”, mert sikerrel be tudta zárni a kettős tükrözéseket, utána már csak a komolytalanság evidenciája következhet. („Egy szót sem értek belőle, de ez filozófia” – mondta kissé megszédülten, kétes dícséretképpen Weizsäcker, az atomfizikus.) És közben még a nyelvvel se jöttünk rendbe, pedig hát ez a világteremtés eszköze.
     Isztray Botondnak azonban egy kettős lehetősége nyílik meg itt, és mindkettőt jól ki is használja.
     Egyrészt az anyanyelve. Karácsony Sándor óta tudjuk, hogy objektív és primitív szerkezetű, így a tükör végtelen képei „nyelvi tárgyakká” alakulnak benne. Így lesz az az erdei tisztással is, amit az Utolsó Filozófus csak a későromantika kissé epigonikus költői nyelvén tud megfogalmazni: „Csak a tisztás értelmében gondolt rejtetlenség nyújtja az igazság lehetőségét. Csak akkor adódik jelenlévőség, ha a tisztás működik. Csak azt tapasztaljuk és gondoljuk el, amit a rejtetlenség nyújt, azt azonban nem, hogy az mint olyan, micsoda. A rejtőzködő rejtés tisztása…” Kanttal viaskodik, ez látható, miképpen az is, hogy a birkózásban neki is kificamodott a csípője.
     Viszont a magyar nyelvnek van itt egy „primitív”, pontosabban primér szógyöke: KÖZ. Isztray, a „magyar filozófus” ezért így kerülhet kívül a tükörfolyosón : „A köz alapvetően közvetítés, egyetlen lehetséges tartalma a közvetettek végtelensége, pontosabban a végtelen közvetítés. És a közvetett nem egyszerűen a platóni kinézet, hanem nyom, jel, másnak máson ejtett tünékeny vonása.” Semmi sincsen csak úgy, önmagában, ahogyan Szabó Lajos mutatta ki Kant alapvető tévedését.
     A másik lehetőséget pedig a 20. század magyar filozófiai szintéziskísérlete alapozta meg. Az európai filozófia, amikor megismerkedett Kelettel, nem igazán tudta megemészteni, hogy van egy ekkora, és tőle mégis radikálisan különböző szellemépítmény. Ezért vagy az értetlenség lekicsinylésével, vagy önfeladó behódolással tudott közelíteni hozzá.
     Ha az út nem is, de a hegycsúcs azonos. Ilyesformán oldja fel Szabó Lajos az ellentmondást. E nyilvánvalóságban járja körül e könyv is a forma problémáját – és ezzel tulajdonképpen a saját ars poeticáját is – a buddhista, az orfikus és a talmudi hagyomány egy-egy példázatának (Szekító és a kés, Orfeusz az alvilágban, a Paradicsomot járt négy bölcs), a heideggeri „tisztás” fogalmának, és a „köz” szógyök értelmének egybevetésével. Itt ugyanis egy ontológiai csapda rejtőzik, aminek a feloldása pedig létfontosságú a „mértéknek”, tehát a középső szintnek a megmaradása számára.
     Szekító példája a Zen-buddhizmus közvetlensége, a közömbös üresség, „a közvetlen köz kultusza”. (Isztray Botond itt valósággal költői mágiát űz a megtalált szó-gyökkel). „A köz az üresség végtelensége. Egyedül ez van feltételek nélkül” vagyis végtelen lehetőség. A lehetőség a lét és a nem-lét közötti sajátságos egység, a nem-lét a létet is magába foglalja (hiszen a lét elmúló). Avyaktam, meg nem nyilatkozott forma, mondja a védikus hagyomány, a „semmi” szót itt tehát nem az abszolút tagadás értelmében, hanem csupán a számunkra lehetséges hozzáférhetőség értelmében használjuk.
     Ide kapcsolható Orfeusz története, aki viszont a „közvetett szerelmese”, a formáé. Mivelhogy költő (azaz Brahman), ezért teremteni képes, a világ ritmusát befolyásolni tudja, ebben van a hatalma is, viszont teremteni a semmiből nem lehet és ő, amikor visszanéz és ezzel veszít, éppen ezt a semmit – a keresést – utasítja el. Játszik a már megformálttal, „utánozza a semmiből való teremtést.” „Azt hiszem, hiányzik belőle a szeretet” – vonja le Isztray a meghökkentő tanulságot. Kierkegaard Ábrahámja a történet ellenpontja, „a feltétlen alázat és függés, a várakozás a kifürkészhetetlen színe előtt”.
     „A Paradicsom a tökéletes jelentés helye.” Az ott járt négy bölcs tehát ismeri ezt. Mihez kezd vele? Miután az analógiák megállapíthatóak a két előbbi példázat szereplőivel, eljutunk a tökéletes, tehát „nyitott” formához, és itt a szerző egy hajmeresztő szellemi mutatványra vállalkozik. Megjelenik a megismerés csúcsán a „kommentár-irodalom”, a dekonstrukciós elemzés, amely a szövegtől teljességgel függetlenedik. „Új szöveg és új olvasat keletkezik a szöveg jeleinek átrendezésével.” Ami ma ugyan fölöttébb „korszerű” a Nietzsche által semmire sem becsült értelemben : az el-nem-kötelezettség látszata, ami éppen hogy megfoszt a jelentéstől, kiszolgáltatva a pusztulásnak. „A lehetőségen kívül az ellentmondás törvénye uralkodik, melynek titka a lehetetlen, azaz a halál törvényének állítása.” (A lehetetlenség abban van, hogy a tagadást állítja.)
     Az egyensúlyt két lépésben állítja helyre a könyv. Az egyik az az imperatívusz, hogy „a szöveg hiánya a kimondhatatlanból jön”, vagyis nem egy degenerálódott Orfeusz kevergeti itt a már megvalósult formákat. A másik az alapvető védikus ismeretelméleti megállapítás, amit az európai gondolkodás tökéletesen elfelejtett, „a mondó sohasem válhat mondottá.” A mondott az, ami a közt meghatározza, mivel megtölti, és ez a köz határozza meg azután az Ént. Ez a dialógus-filozófia alapvetése. A legmesszebbre itt Karácsony Sándor jutott. Az az Én, aki a Te-t megszólítja, ebben a pillanatban keletkezik az alaktalanból (a Semmiből, mondaná Isztray, de ide nem szívesen követem a szó bizonytalan értelme miatt), és a formáját éppen a közlés határozza meg, mégpedig magában a célban, ami nem más, mint a kapcsolatteremtés. Ez minden mondatnak az ősszerkezete. A tökéletes jelentések paradicsoma csak a tökéletes megértésben érhető el.
     A paradoxonoknak ez a végső érdemi megoldása, és ama bizonyos Negyedik Bölcs, Akiba, ezt értette meg és ezt is gyakorolja. „Áll egy ellentmondást nem tűrő hatalomban”, és közvetlenül csak ez veszi körül: nincsen forma, nincsen fogalom, nincsen nyelv, viszont mindezek mégis létrejönnek a kiszámíthatatlanság (rá hagyatkozás) által. „A közben áll, ami megajándékozza a pillanat értelmével.” („Csak annyi biztos, hogy repülünk” – mondja Pilinszky János.)
     Hamvas Béla, akit szintén megragadott ez a példázat, ezért beszél a Szent Hétköznapról, „amikor a dolgok csodátlanul jönnek és távoznak egymás után, mindegyik olyan egyszerű és józan, mint egy korty víz. A szent ideák világával szemben ez a szent ideátlanság világa. Szilárd, nyugodt, romantikátlan. A hétköznap mitológiájának erénye az éberség.”
     Ez a költőivé formált nehéz ezotérikus esszéregény ekképen tér vissza maga is a kezdetekhez, az Alsó Síkhoz, amelyben a születés olyannyira problématikussá tette a világot. „Anyjára, mint vágyra rátalál” – ahogyan Jakob Böhme mondja a világot fenntartó fordulatról.
 

Csókoljon meg a szája csókjával!
Igen, szerelmed édesebb a bornál.
Keneteidnek illata kellemes,
Mint a kiöntött olaj, olyan a neved,
Azért szeretnek a lányok.
Vigyél magaddal! Siessünk el innét!
Lakosztályába vezet a király!
Te leszel az örömünk
És a boldogságunk!
Szerelmedet többre tartjuk a bornál!
Mert méltán megillet a szeretet.

A vándorút az alaktalan érzések sötét zavarosságából a nyitott forma világosságába vezetett. Lehet, hogy valóban a Paradicsomon keresztül.