– Mit neveznél anyanyelvednek, apanyelvednek, esetleg nagyanya- nyelvednek? Az apanyelv kifejezés Thoreau-tól származik, aki megkülönbözteti azt az anyanyelvtől. Az anyanyelv az a nyelv, melyet születésünktől magunkba szívunk a környezetünkből. Az apanyelv pedig az eszmélődésünk nyelve, a szellemi hagyományé.
     – Én a nyelvet mindig a mondó, mondás és mondott, illetve kimondottság hármasságában képzelem el. Az anyanyelv számomra a kimondott hangsúlyozásában van, tehát a mondottság hangsúlyában. Ilyen értelemben mitikusan kapott nyelv, amelyben az ember választ kap gyermekkorában. Minden szó (mivel definitív, és egy önmagával), minden mondat-szintaxis, amit megtanulunk gyermekkorunkban, önmagában kérdést involvál. Bizonyos értelemben ez egy mitikusan kanonizált nyelv- és mesevilág. Egyfajta passzivitás jellemzi, és a hangzás és elhangzottság dominál benne. Az apával viszont maga a kimondó lép a játékba a kimondottal szemben. Az alapvetően mitikus anyanyelv a racionalitás körében tágasabb horizontra jut el, eljut egészen az öntudatig, amelyben önálló nyelvi alakzatok jelennek meg, ahogy az eszmélődés tárgyává teszi önnön gondolatait. Ez aztán a nyelvjátékok nagy szabad körét nyitja meg.
     De maga az apa- és anyanyelv is már egyfajta definitív megállapítás, a házasságra utal, komplementaritásra, ha úgy tetszik, bináris rendszerre. Ezért nem apa- és anyanyelvről beszélnék, hanem férfi és női nyelvről, egészen pontosan a szerelem nyelvéről, ami a beszéd „aranyfedezetét” adja. Ebben a szerelemnyelvben a végigvitt különbözőség, vagy a tagadás tagadása érvényesül, és eme végigvivésben – a keletiek kifejezésével élve – forma és üresség ölelkeznek. Erre az ölelkezésre érvényes a zen mondás, hogy „ne válassz és ne szeress”. Itt a nyelv eléri végső pontját, a legvégső, a „legjobb” pontját, az igazi fedezetet, amelynek nincsen fedezete, a teljes referencia- és konnotáció-nélküliséget. A „szeretlek” szóban maga a beszélő áll helyt ezért a szóért a maga hitelességével. Az apa- és anyanyelv ilyetén felfogása egyszersmind a logosz problematikájára is másképpen mutat rá. A logosz kvázi fiúként adódik. Ám a fiú „családban” születik, a férfi-nő apává és anyává különülnek. Erre aztán épülhet a „nyelvrendszer”, szabályaival, grammatikájával és hasonló érdekességekkel. A szerelemben „fiú előtti” állapot van, a „fiú” virtualitása. Szép szó itt a virtualitás. Az erósz a szépet célozza meg, a passzívat az aktívban, a nőies bölcsességet, s e széppel leszállva, a lentit szeretve az aktívat a passzívba viszi, aktualizál. Ha ez a kör sérül: elsüllyedsz a fecsegés világába. Ahol férfi és nő egyesülnek – Isten van jelen, mondja a Kabbala. Ez mindennek a túlnanja és legbelseje, ez az, ami minden beszéd belső dinamikáját adja (a diszkurzív beszédnek is). A nyelv végső lényege építés és rombolás „egybenállása”. Kicsit tréfásan azt is mondhatnánk, hogy „ismétlés a tudás anyja”, és Hérakleitosszal szólva a háború az atyja, ezen az agressziót, a differenciát, vagyis azt az erőt értve, amely az üres azonosságot megbontja. Az ismétlés önmagában csak leválasztott mitologikus beszéd. 
     – A Jelentésköz írásaiban van egy Wittgenstein-parafrázis: „amiről nem tudunk beszélni: beszél”. Ez annak a nevezetes wittgensteini tételnek a parafrázisa, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ezt szoktad úgy is emlegetni, hogy „amiről nem tudunk beszélni, arról kell beszélni”. Úgy érzem, hogy ez utóbbi mondást az elsőként idézett magyarázza.
     – Erre a jól ismert hasonlatot lehetne mondani, hogy a szemünket sose látjuk. Ugyanígy minden beszéd a kimondhatatlan beszélőben bukkan fel, és abban tűnik el. A beszéd születése és felcsendülése a csendben következik be. Mivel az egyes szavak – ahogyan az előbb is mondtam – kimondottságukban egyes létállításoknak felelnek meg, épp ezért azt a meghökkentő dolgot kell állítanom, hogy nem léteznek létértelmek s így létértelmezések sem. Hanem van a kimondhatatlan beszélő, amely a mondásnak a forrása, akár a látásé a szem, amely sohasem látható a látottban. Ezért minden szó, ahogy minden létező is, amennyiben az egészen mérjük, fogjuk fel, önmaga szimbóluma, önmaga energetikai középpontja. Minden periféria centrum is, minden szó a kimondhatatlan kimondó szava. Ez a mester szava – a mindenkori mester szava. Mondjuk, buddhista hasonlattal élve, vannak bizonyos létezők, dharmák. Ezeknek a dharmáknak az állandóan változó felbukkanása változó, mágikus test, nirmana-kája, önmagukban vett testi vagy lelki létezők. De pont a buddhizmusban a beszéd, helyesebben maga a beszélés, szambhoga-kája, a gyönyör és a megértés teste. Ez a beszéd kettős mozgását írja le: egyrészt a szó eltűnését a beszélőben, a „beszélő semmijében”, másrészt előbukkanását a beszélő semmijéből, a formát, alakot öltést. Ez a beszéd varázsa. A tagadást, avagy differenciálódást, a beszélőnek ebben való identifikációját magának a beszélőnek a jelenlétében nyerjük el. Ez a dharma-kája – ez a végső valóság, amaddig el tudunk jutni. Egy másik példát is mondanék. A négy világ: az első az ébrenlét világa, ami itt a meglévő dolgok világát jelenti. Van az álom-világ és van az alvás világa. Mindezeken túl van a negyedik, a turíja, amely mindezt átfogja. Ez a negyedik a szó arra, hogy szimultán létezik a beszéd, a beszélő és a kimondott. Amely kimondott folyamatosan születik és meghal. Persze itt (a turíja állapotában) voltaképpen már semelyik megkülönböztetett sincs, hiszen minden viszonyítási pont eltűnt. Az én felfogásomban tehát úgyszólván értelmét veszíti a modern értelemben vett hermeneutikai okoskodás az értelmezési horizontokról. Se tények, se értelmezések nincsenek, csak szimbólumok. Szimbólumok abban az értelemben, hogy a szimbólum az önmaga elkülönbözésben történő önazonosulása, születés-halál egybeesése, alak és nem-alak, végtelen és megfoghatatlan ölelkezése. Nincs ki kit szeressen a kéjben. A szó ez-ez, ilyenség, igent-mondás. Az abszolút szimbólum az abszolút szimbóluma. És minden szimbólum (szó) abszolút.
     – Ha jól értem, te ezek szerint a wittgensteini mondást is tagadod, miszerint „a világ tények és nem dolgok összessége”, de tagadod a nietzschei mondást is, mely szerint „tények nincsenek, csak értelmezések vannak”. A Jelentésköz nyomán azt gondolnám, hogy amit mondasz, az, hogy „sem tények, sem értelmezések nincsenek, csak titkok vannak”. De visszatérek ahhoz, hogy milyen gondolkodás az, amit te művelsz. Ha valaki kezébe veszi az írásaidat, akkor azt találja, hogy ez egy spekulatív gondolkodás, ugyanakkor úgy is találja, hogy érzéki gondolkodás, érzéki szimbólumokat használ, hogy úgy mondjam.
     – A választ egy kicsit messzebbről indítanám. Hogyan is kezdtem én voltaképpen írni, hogyan született meg 13 évesen az első néhány írásom. Négy biográfiai dolgot mondanék el. Nevesíteni tudom, hogy volt egy gyermekkori barátom, akit Pálinkás Tibinek hívtak, jókat birkóztunk (kövér, erős gyerek volt, később asztalos lett). Valami családi problémája volt akkor a szüleivel, és próbált hangot adni annak, hogy mi is történt. De hogy úgy mondjam, teljesen közvetlenül magába zárult, nem tudott differenciálni, megnyílni. Mivel én szerettem ezt a fiút, segíteni szerettem volna, és emlékszem, hogy akkor ezt így fogalmaztam meg, többes számban, hogy „helyettük próbálok beszélni”. Aztán: a másik gyermekkori barátom – már nem tudom miről volt szó közöttünk – egyszer rám nézett és azt kérdezte, hogy „olyan hülye vagy, hogy hiszel Istenben?” Máig emlékszem a felháborodásra, amit éreztem, hogy ez a gyerek nem látja a mindent összefűző egységet – nem úgy, hogy minden egybekapcsolódik, hanem, hogy mindenben jelen van az egység – amit akkor én Istennek neveztem (és maradjunk ennél az elnevezésnél). Ehhez aztán kapcsolódik még két élményem. Az egyik, hogy egy bizonyos helyzetben egyszer csak megtapasztaltam a „tanút”. Láttam magamat ahogy gondolkodom, láttam ezt a lényt, akit énnek neveztem. Ez az öntudatnak a jelentkezése volt: kívülről láttam ezt a testi és mentális lényt. Önnön gondolkodásom tárgyává tettem, ami egyébként csak egy percepcionális tudat lett volna. Ezt tovább növelte egy másik élményem, amit – ahogy később értesültem róla – „égmeditációnak” lehet nevezni. Órákig néztem a kék eget. Órákon keresztül néztem az eget és a tanú eloldódott a még megmaradt tárgytól is, vagyis testi kondíciómtól és mentális állapotomtól. Mondjuk úgy, hogy az appercepciótól is. A tanú az ég kékjében önmagánál volt. És amikor egy kis zöld faágat belengetett a szél a látókörömbe, az ürességben egy alakzat, roppant érzéki alakzat tűnt fel, és a kettő, üresség és alak egy volt.
     Katolikus családba születtem, erős pogány, kozmocentrikus orientációkkal. Nagyanyám számára természetes volt, hogy Szűz Máriával társalog. Anyám a saját istenéről beszélt mindig, ami elég hübriszes, démoni dolog volt. De mindig arra apellált, hogy dolgozik benne egy olyan erő, amely transzperszonális, amely túlnyúlik rajta. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy az erő fogja őt, vagy ő fogja azt. Tehát egy nem szabad viszonyban volt ezzel, de pontosan érzékelte. Ehhez a kérdéshez való első közelítésemet nagyanyám mondata indította el bennem, hogy „fiam, mi nem ebből a világból valók vagyunk”. Ezt nem a szónak a térbeli értelmében értette, hogy valamilyen rekeszben van egy másik világ. Ezzel azt mondta, hogy a világ több dimenzióból áll, ezek a dimenziók hierarchikusak, és kitüntetett azzal, hogy én, vele együtt persze, a hétköznapi tárgyi világnál magasabb síkú világból valók vagyunk, és vendégségben vagyunk csak ezen a földön. Gyermekként „miséztem” a konyhaszekrénynél és nagyanyám megkérdezte, hogy „Mi Isten, Fiam?” És én – máig nem tudom, hogy hogyan – de képes voltam azt mondani, hogy „Isten az egy szent gondolat”, vagy „megszentelt gondolat”. Ennél jobb definíciót bizonyára nem is lehet mondani rá.
     Sajátos, hogy az első elbeszélés, szöveg, prózai akció, egy nálam alig idősebb gyermek öngyilkosságáról szól.
     – Ő volt az, aki levette és összehajtogatta a ruháit és a sínek mellé tette, mielőtt öngyilkos lett?
     – Egy klottgatyában ölte meg magát. A többi ruháját akkurátusan összehajtogatva a sínek mellé helyezte. Azóta is sokat gondolok a vonat elmetsző és tovaforgó kerekeire. Az írás a megszakítás megszakításának eszköze volt számomra, folytonos dikció alkalmazása a halállal szemben. Ez volt az első írásom.
     Ide kapcsolódik a másik emlékem, hogy a gimnáziumban volt egy vitám arról, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij a nagyobb író. Én Tolsztojt pártoltam, mert mindennél fontosabbnak tartottam a realizmust. Tehát a teljes életszerűséget. Az életvilág nagyon lenyűgözött. De nem statikus állapotokban, nem rendszer-állapotokban. Itt vissza is térnék a kezdethez, amit Zalai Béla szépen leír a rendszerelméletekről szóló tanulmányaiban. Az élet nagy rendszere – előlegezi meg reflexióit – a rendszerek ironikus keveredése-keverése. Minden rendszer az ismeretelméletiként felfogott énhez tartozik. De az én messze több, mint az ismeretelméleti én. Minden így létrehozott rendszer – ahogy Zalai kifejti – egy követelésnek kitett, alávetett, és gradualitáson megy át, de a gradualitáson túl a rendszer mintegy szétrobban a rendszerfelettibe. És ennek a rendszerfelettinek csak szimbóluma lehet. A zen hasonlathoz térhetünk vissza: látjuk a nádast, a folyót és az eget. Majd nem látjuk mindezeket. Majd újra látjuk. Valóság és jelenség soha nem volt külön a számomra, együtt gondolom a kettőt és nem külön. Az „éber alvásban” a világ minden pillanatban legyen új a számomra. A világ minden mozzanatába mint beszédbe épüljön be az érzékletesség. Tehát nem a róla való beszédbe, hanem magába a beszédbe.
     Korai írásaimban, amelyeket barátaim szeretnek klasszikusnak nevezni, amelyek szűk körben kisebb sikert is arattak, a szöveg bizonyos értelemben az anyanyelv szintjére szállt le, tehát egy ponton úgy éreztem, hogy meg tudom ismételni. És a Befalazott után úgy gondoltam, hogy amit meg tudok ismételni, azt többé nem lehet csinálni. A korai írásokra a róla való gondolkodás, reflexív túlsúly, az irodalmi anatómia túltengése volt jellemző, s elvitt egy némileg allegorikus, vagyis a külső túlsúlya felé billenő irányba. Később a nyelv szövetévé, a beszéddé magává tettem azt, amiről előtte csak beszéltem. Ez az ego-problémával függ össze, azzal, hogy az ego differenciálját az egészben kell látni. Minden alkotás, amit művelünk, áldás és átok egyszerre. Áldozat, de egyszersmind óriási teher is. Lényegében az én egyfajta ellenállásának a fölszámolásáról szól, a legvégén az van, hogy „legyen meg a te akaratod”. Ennek magában a szövegben is érvényesülnie kell. Ezzel kapcsolatban két „technikai” megoldást alkalmaztam. Az egyik az „álom-technika”. Ez a beszélőhöz már felemelkedett és leszálló auktor cselekedete – az írás ilyen értelemben egyfajta meditáció. Az álomtechnika a csendben feloldódott ego paradox jelenléte a felbukkanó jelenségözönben, egy el nem kötelezett látás. Azon kívül semmit nem akar mondani, hogy látó és látott, mondó és mondott folyamatosan egymásba játszik. Egy olyan irányultságról van szó, amit európai szóval a Szent Szellem irányultságának nevezhetünk, tehát szeretetteljes leszállás a világba, amit a keletiek karunának neveznek.
     – Völgyút?
     – Ez leginkább a Völgyútra jellemző. A következőkben Northrop Fryra támaszkodnék: retorikai alakzatok szerint szerző és közönség konfigurációja szerint is fel lehet osztani az irodalmi műfajokat. A drámában a közönség jelen van, de a szerző elrejtőzik. A lírában a közönség rejtőzik el, de a szerző önmaga belsejében jelen van, önmagát jeleníti meg. Fry ezt nagyon találóan az álommal azonosítja, a prédikációval szemben az imával és a hipotetikus én-te viszonnyal. Ez is nagyon érdekes meglátás. Az eposz, amely mindennek az őseleme, föltételezi a közönség és a szerző együttes jelenlétét. Magában a fikciós prózai műfajban – amely az esszéisztikus spekulatív gondolkodásmódot is magában foglalja – se a szerző se a közönség nincsen jelen. Viszont magába olvasztja az én felfogásom szerint mindezeket (és itt lehet az írásaim között különbséget tenni): drámai, de nagyon erősen lírai jelege is van az írásaimnak, az epikus, azt lehetne mondani, epizódszerű. Ez a hős föllépése. A hős társadalmi figura, ami adott esetben nagyon komikus is lehet, vagy szatíra tárgya stb. Ilyen értelemben a próza mindig egy megszakítást próbál áthidalni, a dikciója a folyamatosság és gondolatritmus. A próza mint élő beszéd: ősköltészet. A leírt próza a távollevőben a közellévőt, a közellévőben a távollevőt dokumentálja, jeleníti meg, ez a prózai megnyilatkozás létmódja.
     – Mindezeknek – a drámainak, lírainak és epikusnak – integrációja?
     – Igen. Ezt úgy is lehet transzformálni: konfesszionális is, vallomás, ilyen értelemben én-lebontás, ez kombinálódhat az életrajzzal. (Hamvas ír a konfesszionálisról a Regényelméleti fragmentumban.) De a hősök jelenléte is megvan benne (ez a románc jelleg), a regény-jelleg az epizódszerűség, a szerző a fikciós műfajban itt önmaga társadalmiságát jeleníti meg. És, hogy Frynál maradjunk, maga az anatómia, vagyis egy kifelé forduló intellektualizmus, az önnön alkotás feletti reflexió is. Ezeknek a szinkronban való együttlétére törekedtem mindig.
     – Fry nyomán jellemezted az írásaidat, de az még mindig nem vált számomra világossá, hogy a kifejezetten gondolati-spekulatív írások, mint a Jelentésköz írásai, vagy a Völgyút és a Mozdulatlan vándorlás záró része hogyan aránylanak Fry leírásához. Az írásaid egésze a spekuláció, vagy pedig a teoretikus részek egy külön kategóriát alkotnak?
     – Erről az jut eszembe, hogy Tábor Béla – aki, hadd jegyezzem meg itt, voltaképpen az egyetlen ember volt, akit feltétel nélkül tiszteltem, és ez nagy adomány az ember életében, hogy találkozik egy emberi lénnyel, akit feltétel nélkül tisztel – nem tudom pontosan idézni, de ő mondta, hogy gondolatai, illetve rögzített szövegei nagyon is költemények. De még mennyire, mondta: ezek „szárnyas gondolatok”. Habár Tábor Bélánál a fogalmi precizitás nagyon jól kidolgozott és pontos volt, de valóban joggal mondta, hogy gondolatai a legmagasabb rendű költemények.
     Spekulatívnak titulálható írásaim a nem-spekulatív írásokba is beépülnek, a történetek és a spekulációk átfedik egymást, egymásba mennek át. Itt az áthidaló műfaji elem az esszé lenne, amely segítene e probléma megoldásában.
     Maguk a spekulatív írások szó szerint élethelyzetekre föltett kérdések. Tábor Ádám találóan jegyezte meg: „esszéi pedig hol bújtatott, hol nyilvánvalóbb történetet rejtenek”. A címekből adódik, hogy miről van szó. Amikor azt olvasod, hogy Keresés, Határ vagy Szeretet, úgy az életemben valóban felmerült megrendítő életeseményekről van szó, amelyekkel szemben kész és kimondott válaszrendszerek ugyan adódtak, de én ezekkel képtelen voltam kibékülni és rákérdeztem a definitív állításokra.
     Nagyon lényeges az egész megértéséhez, hogy – a ma már nagyon elcsépelt, úton-útfélen használt – köz szóból ered: 1976-ban írtam le a Köz című írásomat. Ennek a struktúrája nagyon fontos, mert innen lehet mindezt megérteni. Mi maga a köz? Mivel minden közvetett, minden egymásra vonatkoztatott reláció, egy nagy hálózat, erre épül a legmodernebb hálózati logika vagy akár egy integrált személyiség – mindezt megelőzi egy közvetlenség, egy abszolút közvetlenség, amelyre nincsen más szavunk vagy jelünk, mint a köz. Ám a köz pusztán mint hipotetikus állítás már magában foglal egy tagadást, tudniillik pontosan azt tagadja, ami nem közvetlen. Ennek a tagadása visz el az előbb kizárt közvetetthez. Ezáltal megkapjuk a közvetettet, de a közvetett szóban kettősség van, egyrészt a közvetettek egymáshoz való relációja, de ezek lényegüket abból nyerik, hogy a középpontra, egy közre utalnak, közbe nyílnak, a centrumra. Ilyen értelemben a különlét egybeesik a közvetlen közzel. A közvetett tagadása így a voltaképpeni közvetítés. Egy radikálisan végigvitt negációról van szó, kettős negációról és ezáltal az élő közvetlenhez jutunk el. Amely élő közvetlen nem üres a szónak abban az értelmében, hogy nincs, hanem éppenséggel teljesen telített a legkülönbözőbb alakzatokkal, de ezek az alakzatok úgy léteznek, ahogy a fényben a színek: voltaképpen minden színt már eleve így látok és látsz.
     Ebben az élő közvetlenben, ebben a közben, közvetlen és közvetett egybeesnek – kimondó és kimondás és kimondott egységében, látó és látott egységében idézzük ezt meg. Hangzó vagy látható szimbólumról van szó. A szó mindkettő. Ez a nagy szimbólum, a mahamudra. Ilyen értelemben minden a nagy szimbólum, minden nagy mahamudra. Erre lehet mondani, hogy akinek van szeme a látásra lássa meg, és akinek van füle a hallásra hallja meg. Ez az örökké kezdő szellemet jelenti. Természetesen az emberi lény számára örökké feladott ebben a készenlétben lenni. Az írás folyamata is ezt célozza meg: az írás útonlevés.
     Az a véleményem, hogy nincsenek se tények se értelmezések, de amit spekulatívnak neveznek, önmagában az se jelent semmit számomra. A spekulatív valamely definitívre föltett kérdés. A kérdés lezárása és nem végtelenítése. A kérdés lezárása újra kimondása annak, ami adott volt és feladott volt számomra. Így értelemszerűen beépül a spekulatív minden történeti jellegű, lírai vagy drámai írásomba, át és átszövi, ha máshol nem, a szerkezetbe belerejtve. Tehát rejtetten benne van, akit érdekel, kibányászhatja belőle. De van amikor maga a történet van rejtve és a szerkezet nyilatkozik meg.
     Amikor a Mozdulatlan vándorlással kapcsolatban kérdeztek, hogy mi is ez a könyv – ahol egyébként a Völgyúttal ellentétben inkább a dramatikusra esik a hangsúly, bár a lírai is erőteljes és az epizódszerű is benne van –, akkor azt mondtam, illetve írtam le (a Napútban), Pressing Lajos Satipatthána- értelmezését segítségül híva: „Így a test feletti szemlélődést gyakorolván (t.i. a szerzetes) elidőzik a testnél belülről, kívülről, illetve belülről és kívülről egyaránt.” „Belülről” – mondja Pressing – az adott valami alanyaként (teremtőjeként). „Kívülről”, mintegy kívülről rátekintve (eme „valami” létéből kivonódva). „Belülről és kívülről egyaránt”: létesülés és megszabadulás egymásba varázslása. Ez az írás talán a megkerülhetetlen kőkemény egoitás abszorbeálását mondja el, odaáldozását próbálja megjeleníteni. Bizonyosfajta komoly játék. Bizonyos értelemben a játék lép az álom helyére, vagyis az „álom-technikát” felcseréli vagy inkább kitágítja a „játék-technika”. Involúció és evolúció: a megkettőzetlen egy rejtőző megjelenése és megjelenő rejtőzése. Ez már a spekulatív szférára is utalás, vagyis a szentségre.
     – Tábor Béláról azt mondtad az előbb, hogy ő az egyetlen ember – így fejezted ki – akit feltétel nélkül tiszteltél. Mit jelent ez a kifejezés, illetve mi kell ahhoz, hogy egy embert feltétel nélkül tiszteljünk? Illetve mit jelent számodra konkrétan Tábor Béla esetében is?
     – Tábor Bélát egy kettős szabadulás után, vagy inkább közben ismertem meg. Egyrészt a gyermekkor gazdagon mitizált, de kanonizáltan mitizált világából szabadulva. Másrészt a pesti értelmiség igencsak racionalizált nyelvjátékaiból szabadulni óhajtva, találkoztam egy olyan emberrel, aki úgy beszélt, mint akinek ereje van, a szavának van ereje. A beszélő folyamatosan jelen volt – ez nagyon is megzavart kezdetben –, mindig váratlan és improvizatív volt, mindig jelen volt a beszédben. A feltétlen tiszteletet úgy értem, ahogy a pap a házasságkötéskor azt mondja, hogy a házasságot nem lehet felbontani, mert az égben köttetik. Az ember feltétel nélkül azt tiszteli, aki által, vagy akiben az ego- vagy perszóna feletti lét megnyílik, vagy aki itt bábáskodik. Először ő maga az ég, de az eget el is takarja, ilyen értelemben a mestert meg kell ölni. Tábor Bélával kapcsolatban elsősorban a személyiség varázsát emelném ki. A „józan önkívületet”: tökéletesen józan volt, és tökéletesen önkívületben, abban az értelemben, hogy az egoitásán teljesen kívül helyezkedett. Minden definitív beszédet felrúgott ahogyan beszélt, miközben koherens alakzatokat hozott létre. De ő maga beszélt a dialógusról, ezt most nem akarom megismételni – ennek ő valóban maradéktalanul eleget tett.
     Értelemszerűen idővel eltávolodás következett be közöttünk, egyfajta nyelvzavar következtében. A nyelvzavar érdekes módon a „semmi” szóval kapcsolatban állt elő. Én a „semmit” úgy értettem, ahogy a keletiek a szunjátát értik, sőt ez a semmi egy passzív-aktív tökéletesség volt a számomra, és a maga passzivitásában ez a tökéletesség, ez a dolog-nélküliség vágy is volt. A női princípium kibontakozása. Ezzel Tábor Béla vagy nem értett egyet vagy nem jutott el hozzá, nem tudom, de ez volt az a differencia, ami elválasztott. S talán még az igen erősen dialogikusra kihegyezett gondolkodás, ami nekem – főleg Buber (tömjén illatú) formájában – bizonyos értelemben pótszernek tűnt. Én a következőképpen gondolom: én én vagyok, te én vagy és van az ő. Kérdésem-kérdésed rá irányul, Ő-hozzá tartozik.
     – De azt mondtad, hogy a Köz című írásod fontos volt a számára. (S innen talán jobban érthető az is, mit értesz „semmi” alatt.)
     – Igen, ez nagyon kedves emlék. Talán influenzás volt, mindenesetre valami kisebb betegsége volt. És – nem tudom mennyire viccesen – azt mondta, hogy ez az írás meggyógyította.
     – A családodról és a gyermekkorodról kérdezlek: Rákoscsabán nőttél fel, a család egyetlen gyermekeként. Erdélyből jöttek el a 2. világháború alatt. A család egyik része Arad környékéről származik, a másik ág a Székelyföldről. Ezt a távozást Erdélyből „menekülésként” élték át. (Ezt a szót használták rá.) És nem igazán érezték magukat otthon az új környezetben. Említetted, hogy nagyon gazdag mitikus nyelvet beszéltek otthon. Itt elsősorban anyádra és nagyanyádra gondolok. De az otthoni nyelv problematikus is volt, mert amikor rákérdeztél egyes szavakra, hogy amit mondanak, az egyes szavaknak mi az értelme, azt már nem tudták elmondani.
     – Nagyanyám és anyám roppant gazdag – ahogy Karácsony Sándor mondaná, primitív ám nagyon szemléletes – nyelven beszéltek. Számukra a nemzet létét konstituáló, magalapozó mítoszok még teljesen élők voltak, pl. Attila vagy Csaba királyfi mítosza. (Csaba királyfi, aki elbujdosott, akármikor megjelenhet a megmentésünkre.) A történeti autoritás, tekintély őrződött meg, a népi „mi-lélek” mítoszai számomra éltek. Ám az a környezet amelybe kerültünk – bár Rákoscsaba és Rákoskeresztúr ősi települések –, akkor nagy mértékben már a társadalmi szétzilálódás területe volt. Rengeteg gyökértelen ember élt itt – mi is azok voltunk. Alapszó volt tehát a „menekülés”, az éltető közegből való kiszakadás. Ez a közeg területi, lokális is, Erdély, egyszersmind időbeli is, és ez az idő múlt idő volt. Amit kiemelnék, a szakítás ténye – ugyanis az írás, egy mű létrehozása a folytonosság helyreállításának igényével készül.
     Ezzel a nagyon gazdag, mitikus nyelvvel kicsit úgy voltam, ahogy arról Karácsony Sándor írt. Az iskolában egyszerűen nem értettem a modern oktatás struktúráját, értelmetlennek láttam a kérdéseket és válaszokat. Fordításnyelven beszélt mindenki, a „szofokrácia” nyelvén, ahogy Karácsony Sándor mondja, amely nem mélyről felívelő és magasról lehajló nyelv volt. Amelynek semmi köze nem volt a hely és idő dinamikájához, amelyben mindenki élt.
     Ez a szakítás végigkísérte az életemet.
     – Melyik szakításról van szó?
     – Menekülés: valahonnan el és valahova. A múlt a régmúltba tűnt el, csak a mondott beszélt róla és nem volt mondó. Amikor a racionális világba is beléptem és a szavak fogalmi hálózatára is kíváncsi lettem, ami egy más, komplexebb világot is jelentett, hát erről rémesen komikus emlékeim vannak. Gimnáziumban ki akartam mondani azt a szót, hogy „individuum”, és valami elképesztő szót mondtam: a belvárosi gimnázium éltanulója halálra röhögte magát. Ha ilyeneket otthon megkérdeztem, néma csönd volt a válasz.
     – És azokat a szavakat sem tudták megmagyarázni, amiket ők használtak?
     – Azok a szavak, amiket ők használtak, olyanok voltak, mint amiket a népmesékben mondanak. Ezt beszélte a nagyapám, a nagyapám nagyapja is, és így tovább. De hogy miért pontosan így, az kérdéses volt. Habár nagyanyám mindig a kérdéseim alapján mesélt, mindig belekérdeztem, vagyis beleszóltam, hogy „legyen így”. Mindig variálta a meséket, ennyiben nem szabályos meséket, hanem költeményeket, történeteket, legendákat mondott. Szemben mindezzel apám szinte alig tudott beszélni, nem egyszerűen szófukar, hanem szószegény ember volt. Aminek nagyon egyszerű oka van, az anyja német anyanyelvű volt – itt van megint az anyanyelv egy másik aspektusból – aki öreg korában is törve beszélt magyarul. De az apja megtiltotta az anyjának, hogy német szó elhangozzon a házban, csak magyarul lehetett beszélni. Mi magyarok vagyunk – nyilatkoztatta ki a nagyapám. Viszont a nagyanyám magyarul nagyon rosszul tudott, így apám sem tanult meg magyarul. Ilyen értelemben, az előtt a dilemma előtt álltam, illetve azt kellett elérnem, hogy az apanyelvet vagy pontosabban férfi nyelvet nekem kellett megszólaltatnom, mert nem volt apa, aki megszólaltassa. (Másik nagyapám, aki családfőnek számított, abban az évben halt meg amikor én születtem, három hónapos koromban.)
     Egy anekdotát szeretnék még elmondani. Ti vettétek fel a beszélgetést egykor anyámmal és mostanában lejátszottuk a magnótekercset. Döbbenetes dolog történt: nem ismertem fel az anyám artikulációját, annyira merőlegesen keresztbe vágta a szokásos gagyogást. Anyám beszéde: válasz a mélyből, de kérdését vesztett válasz.
     – Teljesen dallamosan beszélt.
     – Plasztikusan, ritmikusan és döbbenetes erővel beszélt. A mondás mitikus erejéről van szó, költői nyelvhasználatról. A (tág értelemben vett) költészet a dolgok tárgyi értelméből kioldó, de egyébként abszolút létszerű, a legvégső azonosságot és azonosulást mondja folyamatosan tovább. Egyvalamiből oldódik ki, a dolgok tárgyi értelméből. Ilyen értelemben érvényes az a követelmény, hogy realista legyek – nem azt mondom, hogy „mágikus realista” – az ekként felfogott mítosz realistája.
     – Mit értesz itt mítosz alatt?
     – Mítosz – a dolgok kondicionált világából kioldó beszédet értem ez alatt. A lét jelentőségéről szóló beszédet. Nem a rendkívüli dolgokról szóló beszéd, hiszen a mítoszban minden rendkívüli. A mítosz se nem allegorikus, se nem sematikus, sem logikus beszédmód, hanem a misztérium beszédmódja. Eszköze a szimbólum, minden dolog „olyanságának” a folyamatos ismétlése. Itt visszatérhetünk a férfinyelvre: a férfinyelv a beavatás nyelve, a második születés nyelve. Amikor ugyanazt mondom, de már visszatérve. Újramondom, de nem ismétlem. Újramondom, de úgy, hogy nem állok meg a kimondottnál. Ahogy Hermann Broch mondja, ez a „valóságszótár folyamatos bővítése”, vagyis nem egy zárt rendszerben helyezkedem el. Nem „szavakkal szavakat magyarázok”, ahogy Jakob Böhme mondja – a végtelenített kérdezés maga a materializmus.
     – A farizeizmus?
     – Materializmus. Farizeizmust értettél? Hát ez nagyon jó!
     – A nevedről kérdeznélek: Botond (így hívták a nagybátyádat is), ez is erdélyi, illetve magyar név, és van is egy elbeszélésed, amelynek az a címe, hogy Botond és a Botond-legendával foglalkozik.
     – Ez a névadás nagyon ritka volt akkor Magyarországon. A keresztapám azért kapta, hogy ne tudják a románok megváltoztatni a nevet. Sokat bosszankodtam miatta gyermekkoromban, de az Isztray miatt is. A teljes névben egy furcsa dualitás és szembefeszülés van. A Botond egy ősmagyar név, de az Isztray szemmel láthatóan nem magyar, alighanem görög név, eredeti formája Istroi. A Botond – ahogy viccelődtek is ezen – bot, buzogány, ami beveri a kaput, a sámán varázsvesszeje, fallikus és kapunyitó szimbólum. Mindig is úgy fogtam fel, hogy ez a kapu Kelet és Nyugat között van, Ázsia és Európa között. A magyarság folyamatosan kérdések tömegét kapja Nyugatról és magyarul kell válaszolnia. A Botond lényegében sámánnév volt. A feszültség az Isztrayval mulatságos, az Isztray kérdésként merül fel, úgy is fogalmazhatnék, hogy a Nyugat kérdéseként.
     – A Haza című írásod alapgondolata, hogy a haza a cél.
     – A hazát mindig dinamikus mozgásként fogtam fel. A hazamenés értelmében, a haza, ami nem lokatívuszi, hanem mozgás a házunk, otthonunk felé. A voltaképpeni hazánk ez a mozgás, ebben lakunk. Hogy vonat mellett nőttem fel, az nagyon is ide tartozik. A vonat felidézte a valahonnan jövés és valahova menés, megjelenés és eltűnés, a szakítás problémáját. Döntően az út metaforája lett. Utaztam a vonaton és láttam a vonatot, a vonat a mozdulatlanság és a mozgás egysége volt. Benne a búcsú és a szakítás, az elindulás, ugyanakkor az elérés ígérete, de döntően maga az út – és az útonlevés maga a haza.
     – A kérdésem a magyar irodalomhoz, illetve az irodalmi élethez való viszonyodra vonatkozik. Az egyik szál, amin elindulnék: egyrészt az irodalomhoz való viszonyod mint olyan: ha jól értem, amit csinálsz inkább „kivezető a szépirodalomból” mint „bevezető a szépirodalomba”. A másik szál ennek a kérdésnek a társadalmi vonatkozásait érinti. Jogi egyetemet végeztél, fiatal íróként belekóstoltál az irodalmi életbe (Eötvös klub stb.). Később, lehet mondani, hogy az irodalmi életből teljesen kivontad magadat. A barátaid olyanok közül kerültek ki, akik a „három t-ből” a tűrt kategóriába sem igen kerültek be. A rendszerváltozásig csak antológiákban jelenhettek meg az írásaid, önálló kötetben nem. A rendszerváltozás után jelent meg először a Befalazott című kötet, majd a Völgyút, 2004-ben a Mozdulatlan vándorlás. Neked mi a fontos az irodalmi életben? Hogyan látod magadat: kívülálló vagy?
     – Egy humorista találóan mondta az én generációmról, hogy „mi voltunk az utolsó első áldozók és az első kisdobosok”. Magyarán ‘56-ot is láttuk, volt emlékünk ‘56 előttről és hogy mi történt ‘57-ben. Az evangéliumi mondat ördögi kiforgatásában éltünk mi is, amely úgy hangzott, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ebben én nem óhajtottam részt venni, és lényegében a „tűrt” kategóriába sem kerültem be. Nagyon ambivalens voltam mindig a saját generációmmal szemben. Ez is egyfajta nehézséget okozott, mert egyrészt az idősebb generációval szemben lázadnom kellett, mert gerincét a „túlélők” alkották. A fiatalabbak pedig félrevezetettek, és a komolytalan játékokban, akár művelt fővel eltévelyedett emberek. Eltévelyedettek örökített amnéziában. Az én generációm nem tudott nem tudni arról, hogy hazudik. Azt játszották, hogy láncokban táncolnak, de ezek a láncok csak rózsaszín masnik voltak. Ez a bizonyos „nagy generáció”.
     A rendszerváltozással kapcsolatban kezdettől fogva meglehetősen pesszimista voltam. Láttam a közerkölcs nagyon rossz állapotát, a hazugsággal átszőtt mindennapokat, ahol dicsőség volt a TSZ krumpliföldjéről lopni. A közösből lopás folytatódott a rendszerváltozásnak nevezett eseménysorral. Most ott tartunk, hogy a teljesen biztos uralkodik: a Mammon, karöltve a szintaktika rohamcsapataival. A szintaktika rohamcsapataival utalok a kimondott uralmára, azoknak a játékoknak a komolytalanságára, ám megkérdőjelezhetetlenségére, melyeket – az irodalomban is – lejátszanak. Ennek következtében most azon dolgozom, hogy a nominális nyelvhasználatot mint olyat végképp felszámoljam, hogy az emberek rádöbbenjenek, hogy nincsen szavuk semmire, ami fontos, vagy az a szó már előre elmondott szó, a szájukba adott szó.
     Arra nincs sok értelme kitérnem, hogy kik voltak hatással rám. Ez amolyan biográfiai útikönyv részlet lenne. De nem kerülöm meg a kérdést. Azok a művek érintettek meg, amelyekkel találkozva megfeledkeztem mű-jellegükről. Amikor a zene már nem zene volt, a vers már nem vers volt, és így tovább. Ahogy a görögök mondták: nem a „létrehozó tudás” dolog-termékei, hanem az „inspirált” teremtőerő megnyilvánulásai. A fikciós irodalomban például mindig az izgatott, ahogy magát felszámolva, közeledik édesatyjához, a beavatáshoz, a hagyomány szentirataihoz. Ezek a döntő szövegek, amelyek nagy hatással vannak rám.
     – Több hagyomány is releváns a számodra. A Mozdulatlan vándorlás 10. részében például egy zen történet, az Orpheusz-mítosz és a „négyen jártak a Paradicsomban” kabbalista története kapcsolódnak össze egymással. Mi az a tér amelyben találkozhatnak ezek a hagyományok?
     – A globalizálódó világnak nem csak anyagi oldala van, hanem van egy szinkretikus oldala is. Erre lehet úgy reagálni, hogy valaki a saját vallásának legmélyebb magjáig jut el, vagy megnyitja a különböző vallások számára magát. Schuon mondja a legjobb hasonlatot erre, a prizmatikus fénytöréssel. Az ezotériában minden szín fénytermészetét felfedezzük, és a színt és fényt egyben látjuk. A különböző vallások szinkretizmusa fölszólít arra, hogy a saját vallásunk mélyébe próbáljunk meg lenyúlni, vagy pedig tegyük kölcsönösen átjárhatóvá az egyik vallást a másik számára. Amelyből talán új közösségi ihlet, intuíció születhet az emberek között.
     – 1989-ben, amikor a rendszerváltozás megtörtént, abban az évben halt meg Beckett. Milyen lehetőségeket nyit meg a „Beckett utáni állapot”?
     – Nagyon inspiráló a megfogalmazásod, hogy „Beckett utáni állapot”. Beckett egy „ellenteremtést”, egy „visszateremtést” próbál létrehozni, és ez értelemszerűen magában rejti az ellenmozdulatot, a visszateremtésből az újbóli teremtést.
     – Mire nyújt lehetőséget a globális tér a homogenizáció erőszakán és a roncsolt kultúrák helyi erőszakán túl? Hol nyílik meg a teremtés lehetősége?
     – Amit homogenizáltságnak nevezel, az a teljes individualizáltság kollektív arca. Az individualizáltság a legnagyobb fokú pozícionáltság. Ez kihívja a negációját magával szemben, és ez teremtő állítás is. A roncsolt kultúrák mögött, az egymást roncsoló történetekben találkozások születnek, és ezek a találkozások az embert elmozdítják a miszteriofóbiából, amelyben él. (Ez Baader kifejezése.) A misztériumtól való rettegés a valóságtól való rettegés. Ezért mondtam, hogy mindenekelőtt realistának tartom magam, csak nem a szó tárgyi-dologi értelmében. A négy rabbi története nagyon lényeges. Se nem a szó szerinti értelem, se nem jelzésszerű értelem, se nem a szövegben megtagadottra való hivatkozás révén való játék. Hanem a radikális negáció által merítés az ismeretlenből, ami végtelen és ezért végtelenül mérhető, új kozmosz létrehozása, az új kozmoszban a beszélő újbóli önmagához térése, egy eleven önazonosítási folyamat.