rutin
 

kinyitod szánalmas albérleted ajtaját: kilépsz.
körbekémlelsz az omladozó lépcsőházban: senki.
(ez azóta van, mióta egyszer valakire
szúrás közben nyitottál rá belülről.)
behúzod az ajtót, elforgatod a kulcsokat,
majd zsebre vágod őket, de rögtön végig is gondolod,
hogy mindkét zárat valóban becsuktad-e.
ránézel a villanyórára, pörög-e,
hátha valamit bekapcsolva felejtettél.
elmész a lépcsőig, visszafordulsz,
újra megnézed a zárakat.
lemész az első néhány lépcsőn, a fordulónál visszaindulsz,
kinyitod az ajtót, bemész a lakásba,
s utánanézel, valóban elnyomtad-e cigarettád,
nem esett-e a hamutartó mellé parázs.
újra kimész az ajtón, ismét végigjátszod
az egészet: kémlelsz, zársz, villanyóra.
de mostmár nem fordulsz vissza a lépcsőtől.
kilépsz a kapun, körülnézel a megszokott sorrendben:
először szemben fölfelé, a piaccsarnok homlokzatára,
elcsodálkozol az óra állásán.
még mindig fölfelé figyelve balra fordítod fejed,
s lassan ereszted le szemmagasságba,
végignézed, milyen színű és mintázatú az ég.
majd lassan jobbra tekintesz,
végigpásztázod a túloldali járdát, a csarnok üvegtábláit,
hogyan tükröződik bennük a roskadozó ház, melyben laksz.
közben azt is megpróbálod eldönteni, melyik irányba indulj,
s ha ez sikerül kémlelődés közben, úgy teszel.

(mindez korántsem jelenti azt, hogy el is jutsz valahová:
az esetek nagy részében tíz-tizenkét lépés után
visszamenekülsz a hideg és homályos lakásba.)