Lassan megindult a mozdony, felsikoltottak a nehézséget hordozó, mozgásba melegedő fémek, aztán néhány váltón túlzöttyent és csikordulva fékeződött a szerelvény. Az elalvó D. dereka megnyaklott, feje előrebukott, fogai összekoccantak, nyála kicsordult, könyve kezei közül kihullva a vagon padlóján puffant, és összecsukódott. A körülmények ilyetén alakulását ellensúlyozandó gerincén a rázkódás vegetatív hulláma futott végig, nyaka megcsuklott, álla megemelkedett. Szájában maradt nyálát, a történtek hatására valamelyest éberebb tudatra eszmélve, egy fintor kíséretében lenyelte. Kettészedték a szerelvényt. D. kinyitotta szemét, zsebébe nyúlt és előhúzott egy kamilla illatú nedvesített frissítőkendőt. Enyhén végigdörzsölte vele homlokát, szemét és arcát. A mozdony ekkor már visszafelé tolta a szerelvényt, egy másik vágányon. Enyhe gyorsulás, zöttyenések, fékezés.
     Odakinn megint zuhogott az eső. Reggel óta hol köd szitált, hol eső szemerkélt hóval, hol esett, vagy mint most, zuhogott. Széles folyásai az összemázolt ablaküvegen át szellemjárás benyomását keltették D.-ben. Szellemek a nyúlós, sötét őszi napon – ezt az érzetet erősítették az állomás hunyorgó, félhomállyal dacoló fényei. És szellemhangok szűrődtek be a kupéba. A kint beszélgők hangosabb szavaiból, a mindenképp esetleges civódásból, vitából és nevetésből valami új üzenet állt össze. Az esernyők alatt toporgó emberek tömege aztán egyszerre, titokzatos erővonalak mentén szétválva a legközelebbi ajtók felé, mint egy láthatatlan kéz intésére, megindult. Rövidesen mindenféle alakokkal telik meg a kupé – gondolta D., és könyvét felvéve az idegen, mindenféle alakokkal szemben érzett nemes előítéletével, undorával és megvetésével furta be fejét felakasztott kabátja és a koszos függöny közé.
     D. álmodott valamit, színes volt, majdhogynem rikítóan, mégis nyomasztó. Kaszinó Bicycle Roulette – narancssárga táblán kék és piros fények futottak a fehér neon felirat körül. D. nem szokott színesben álmodni, most hát önkéntenelenül arra gondolt, hogy ez valami jelentőségteljes álom lehetett, és próbált visszahelyezkedni bele. Az álmok egy másik életünkből küldött tudosítások. Jó annak, aki nem álmodik. Jó annak, aki sosem álmosodik el.
     „Speciális szakterületen végzek tényfeltáró nyomozást.”
     Kerekképű, fiatal lány jött egy idősebb nővel, utazótáskákkal. Hangosan elhadart egy-egy hosszabb mondatnyi szöveget, majd csupán azt fürkészve a másik arcán, hogy kíván-e valamit hozzáfűzni, folytatta mielőbb mással, máshol. Végül is, hogy miről van szó, lényegtelen, hiszen adott körülmények között úgyis mindenki csak egy dologról tud beszélni, és ezzel kimondatlanul, de tisztában voltak mindketten. Mint akárkik, akárhol... Az egyre csupaszodó emberi kapcsolatok lényege a beszéd maga, és mihelyt megfelelő teátralitás járul hozzá, elhanyagolhatóvá válik a díszletek közötti végtelen űr. A lány félretolta a kupé ajtaját, ráköszönt D.-re, megkérdezve, hogy szabad lesz-e. D. mintha valami félmosolyt látott volna a lány arcán. Hogyne, hogyne, tessék csak... A csillogó nyálcseppet jóformán egyszerre vették észre mindhárman.
     D. mocorgott kicsit, mint aki kényelmetlenül ül. Mocorgása közben levetett fekete, félretaposott talpú, kopott bakancsát hanyagul arrébb tolta sarkával, majd lábát visszahúzta maga alá. Tessék csak, erősítette meg újra előző szavait. Majd mintha fontos volna, hozzátette, épp színeset álmodom.
     „Az álmok sugárzását mérem, zárt térben, ugyanis.”
     Az idősebb nő levette hosszú, világosbarna kötött kabátját, és kettőbehajtva feltette a csomagtartóra. Szoknyáját, hogy ne gyűrödjön meg, kisimította fenekén, combján, és leült. Kistáskájából elővett egy gyógyszeresdobozt, néhány tablettát szórt belőle a tenyerére, azokat egy hirtelen mozdulattal lenyelte, közben szemét végig az egyfolytában magyarázó lányon tartotta. Visszatette a gyógyszeresdobozt, aztán elővett egy hengerbe gyűrt színes újságot, kimért mozdulatokkal kilapogatta, és elkezdte legyezni enyhén félhold élű arcát. Végignézett a férfin. Homlokát, arcát, orrát nézte, ahogy az üvegen megszineződő tompa fények kis színes foltokat festenek rá. Nyúlott pulóverébe rejtett kezére pillantott, és a könyvre, ami kilátszott onnan. Végül nézése a barna padozaton világosabb foltot alkotó, a bakancstalppal szétmaszatolt nyálfolton állapodott meg.
     „Néha megakadok valahol az elmélet felállításban.”
     A folyosón még egymást kerülgetve jártak az utóbb felszállók; az előzékenyek és az utolsó pillanatokban a peronra sietők, akik nem tudtak még dűlőre jutni azon, hogy melyik kupéba nyissanak be. A szerelvény kínlódón, nyögve indult és gyorsult. A kupé ajtajában egy felkötött karú öreg állt meg, résnyi szemével fürkészte a benn ülőket, aztán intett valakinek, és elhúzta az ajtót. Beköszönt, legalábbis valami köszönésfélét értettek ki bizonytalan motyogásából a bent ülők. Fél lábával előre lépve, kezét a kilincsen tartva egyensúlyozta ki magát. Kérdésére, hogy van-e még két szabad hely, D. intett, az idősebb nő bólintott, a fiatal lány pedig hadaró beszédébe mintegy kitérőt téve, az öreg felé fordulva beszélt tovább, két szava közé pedig egy biztatón megnyomott hogyne keveredett. Az öreg kiszólt, aztán beljebb lépett, mögötte pedig feltűnt egy fejét lógató alak, talán a fia.
     Az esővíz csorgásiránya az ablakon lassan módosult, a város fényei elmaradoztak. A fiú nyitott szájjal bámult az elmaradó fények után, aztán a lányra. D. jól látta, hogy a fiú bámész nézésében nincs egy szikrányi érzés sem, kíváncsiság, bámulat, szólási vágy, vagy más efféle. Vagy legalábbis azt hitte, jól látja, mert aztán azon kezdett gondolkozni, hogy ez talán álca. De mit álcázna így? Az elmúlt órák tömény történéseit, melyekről jobb, ha senki nem tud meg semmit. Felkavaró és semmitmondó mindaz, ami épp ülepszik. Aztán az apja szólt rá hangosan, de épp oly érthetetlenül, mint belépésük előtt. Erre a fiú felrévedt, összecsukta a száját. Nyelt egyet, az öregre nézett, húsos, fakó ajkai újra kinyíltak, tompa szemein halovány fény villant át.
     „A legváratlanabb helyekről kapok újabb bíztatást és erőt munkám folytatásához.”
     Lassan sötétedett, a kaszinó rózsaszín homlokzata belefakult a félhomályba, matricás táblaüvegei aranybarnás, matt fénnyel mélyítették a gyülekező sötétséget. A Bicycle Roulette bármit túlélő törzsvendégei, mint lomha, fekete dögbogarak az erdőmenti árkok repedéseiből, komótosan, fejüket lógatva lépkedtek a kétszárnyú ajtó felé. A narancssárga táblán kék és piros fények futottak a sercegő, fehér neon felirat körül, a hideg éjszaka elől becsapottan menekülő molylepkék gyűltek köré. Aztán szállingózni kezdett a hó, apró megolvadt pelyhei ráfagytak az aszfaltra.
     D. zsebében ott lapult a megnyert jegy, meghívó a törzsasztalhoz, a lány szájából ömlött a szó, a kupé világítása meg-meghunyorgott. A szerelvény learatott, termésüktől megfosztott kukoricaföldek barna, penészes tengerei között haladt egy távoli, kivilágítatlan cél felé, ahol majd keskeny homloka fölé hajló füvekről vékony hangú holyvák és temetőbogarak fognak énekelve véres arcára mászni. Ez nem következhet be, gondolta D. alig tiltakozva, de mint aki kezdi elfogadni e képet visszavonhatatlanul, sorsa részeként, élete végeként a következő pillanatban már egész másra gondolt. A nő bóbiskolva helyeselt a kerekképű lány zakatoló beszédére. Már nem legyezte magát. Az öreget nézte, amint valami képes újságot lapoz, és néha oldalba bökve a fiát, mutat neki valamit. A fiú erre rendre megvakarta tarkóját, vállát, gyér szakállú állát, és odasandítva mondta az öregnek, nem érdekelnek engem ezek a mindenféle ribancok.
     „Kiugrottunk mindketten, és odaszaladtunk az árokba repült biciklishez.”
     A horpadások az arcon, melyekből ráncok futnak, olyan természetessé teszik az időseket, mintha sosem akartak volna mások lenni. Cigi, smink, beszéd. Olykor fel kéne nézni az égre. Beszéd, beszéd, karattyolás...
     A kör alakú törzsasztal, talán kőrisből volt, vastag, nehéz lapján hegyekben állt az aprópénz. A tágas térben nem lehetett kocsmaszagot érezni, és ez furcsán ellenkezett a látszattal. Tömény füst, és asztalon, földön kis tócsák és ragadós foltok mondtak ellent mindennek, ami esetleg egy rendezett hely benyomását keltette volna az emberben. D. felvett egy marék pénzt, és odaballagot a vörös posztóval bevont oldalú, valaha elegáns pulthoz. Miután a pénzt letette, és azt a pultos a markába söpörte, szótlanul, hajladozva várt. Majd a sárgás folyadékkal teli borospoharat kezébe fogva visszatért előző helyére.
     A vonatúton járt az esze, hogy miért kellett neki eljönni, csak mert megnyert egy helyet ide, a mai törzsasztalhoz. Hiszen senkit sem ismerek – gondolta D. Leült, ivott, lehorgasztotta fejét és a két nőre gondolt, meg arra a másik kettőre. Az összemázolt ablakra és a koszos függönyre. Egy állomáson szálltak le mind a négyen. Furcsa? Nem furcsa, egyáltalán nem.
     „A holtak arcát mindig nevetni látom. Ezt nem tudom elmagyarázni...”
     Valahányan ugyanoda tartunk. Micsoda közhely – és mégis; a szélrózsa minden irányába. Kiáltott valaki, a nevét kiabálta valaki. Menjen a hátsó kijárathoz, a művészkijáróhoz. Igen, a bicikli. Most adják nekem a biciklit, gondolta D. Azon fogok átbiciklizni a túlvilágra, a kiválasztott autós legnagyobb bánatára és mérgére. Majd ott fekszem, véresen, a dögbogarak és holyvák rám készülnek, mintha macska vagy görény tetem volnék a kopasz akácosban. És elviszik előlük a hullámat. Mert azért mégiscsak ember volnék, nem beszélve a fertőzésveszélyről. Persze, inkább ez, hiszen hiányozni úgysem fogok senkinek...
     D. kezéből újra kiesett a könyv. Utánanyúlt, de már nem bajlódott azzal, hogy megkeresse, hol tartott. Válltáskájából üveget vett elő, benne sárgás lötty, körbekínálta volna, ha nem szállt volna le mindenki. Pulóverére újabb foltot ejtett, két mohó korty között. Üres mezőgazdasági épületek suhantak el mellette, egy üres tehenészet, aztán egy üres ipari park. Üres külváros, benzinkút, kiüresedett város, felette itt-ott csillagok bámészkodtak az esőfelhők ablakain át. A magas panelházak látványa most valamiféle meleg szánalmat ébresztett benne. Madárházak, mindenki arra vár, hogy szóljanak neki, most már elrepülhet. És akkor végre kinyitják a fürdő ablakát, és huss, kiterjesztett szárnyain ki-ki elsuhan a lucskos éjszaka keleti pereme felé. Ahol keletet sejt a madár. Az angyal. Így vándorolva egyre keletre több száz-ezer-tízezer kilométert, szívükben reménnyel, hogy biztosan oda is érnek.
     „Egyelőre azt gondolom, hogy győztes az, aki végül fájdalom nélkül hal meg.”
     Fekete bicikli, lényegtelen, húsz éves, vagy harminc. Erős Csepel váz... Vörös Csepel, hajajj. Világítás nincs rajta, fék nincs rajta, a kontra rossz. Csengő van rajta, erősen és röviden kerreg, de ez az eső elnyel minden zajt. Vegye fel ezt az esőkabátot, mondta a kocsmáros-bártulajdonos, erről ismerjük meg, ha kidől, hogy a versenyzőnk. Ezt két a papirt írja alá, tudja, a hivatalos formaságok, egyiken azt igazoljuk, hogy nem a mi versenyzőnk, ha zaklatna a hatóság. Már sokszor volt rá példa, ezért kell ezt aláírnia, hogy saját kerékpárján, saját elhatározására távozott, figyelmeztetésünk ellenére. És ez a másik, hogy befizette a nevezési díjat és tisztában van a versenyszabályokkal, nyerési és túlélési esélyeivel. D. aláírta szépen, olvashatóan, az egész nevét kiírva.
     D. kezéből kiesett a könyv, a zajra magához térve körbenézett. Egyedül ült a kupéban, az ablak alatti kis asztalon egy névjegy nagyságú karton cetli feküdt. Felfordította, mintha érdekelte volna, hogy mi lehet rajta. ÖN TÚLÉLI. Talán neki szóltak a rajzolt gótikus betűkből összeálló, végtelen bizonyossággal üzenő szavak; de ki hagyta ott? Ki tudott arról, hogy hova készül? Talán egy rossz irányba repülő angyal? D. belelapozott a könybe, tompasága úgy elmélyült benne, hogy talán három négy bekezdést is elolvasott, mire azon kezdett gondolkozni, hogy kihagyott néhány oldalt. Visszalapozott egyet, aztán még egyet, de egyetlen mondat sem volt számára ismerős.
     A szerelvény egy felüljáró alatt suhant el, felette fények, az út világítása és az autóké. Az autópálya felett angyalok repültek, mintha dolguk lett volna arra. Az ablakon most kopogni kezdett az oldalról verő eső, belül a kicsapódott pára megfolyt, ahol D. tenyérnyi foltot törölt le kendőjével.
     „Rohanás közben tűnhet bármi céltalannak, de várjuk csak ki a nyugalom idejét.”
     D. az ezerszer foltozott főút szélén tekert, mellette az autók fékezve, dudálva húztak el. Nem egészen a sáv közepén hajtott, de a szélső nyomvájúhoz közel. Abban most békésen csordogált a víz, a hol sűrűbben, hol ritkábban hulló esőcseppek pattanva ütődtek a felszínhez; ha vízre értek, ha aszfaltra, ugyanúgy robbantak permet szilánkokra, melyekről a gyér fények mintha az éjszaka szomorúságáról pattantak volna vissza. Kicsit gőzölgött is a hűlő estében az út. D. úgy érezte, hogy a megivott italok között átmentett figyelme nem lanyhul, és nem is fog. Talán már fél távnál járok, gondolta. Nyolc kilométer éjjel, részegen, leágazásokkal és kereszteződésekkel sűrűn szőtt forgalmas főúton.
     Ha szintidő alatt beérek, márpedig beérek, ha nem csap el semmi, akkor enyém az álom nyeremény. Kétmillió-ötszázezer egyben, aztán egy évig havi nettó kétszázötvenezer. Először is megkeresem a kerekképű lányt, hogy köszönetet mondjak a biztatásért, aztán elmegyek, elutazom valahova délre, talán Törökországba. És lehet, hogy ott is maradok. Annyiért talán már kapok egy sivatag melletti kisvárosban házat, kerttel. Dinnyét termesztek, vagy fügét és talán vállalok valami munkát is. Ha egy kicsit megtanultam a nyelvet. Csak most el ne üssön valami részeg állat.
     D. felnyitotta szemét, az üres város fényei eltüntek a látóhatáron. Körös-körül az esőtől csillogó szántás fénylett, gaz még nem verte fel. Bicycle Roulette, valami ismeretlen kocsma, őrült tulajdonossal, személyzettel és ivókkal. Elfelejtett leszállni, villant át rajta. Hova is megyek? Kerülő úton a nem létező házba. Küszöbén macskák alszanak, az öreg fákon emberarcú madarak figyelik a hazajáró lelkeket. Olyan egyformák ezek az állomások, gondolta.
     Felállt, szakadt műbőr sporttáskájáért nyúlt. Levette, szórakozottan kihúzta cipzárját, beletúrt, fékezett a mozdony, visszahúzta a cipzárt. A vonat még az állomás előtt állt, D. kihúzta a cipzárt és a ruhák tetejére helyezte a könyvet. Holnap reggel nyolcra megy, de addig van még egy kis elintéznivalója. Nem túl fontos, de már régen el akarta intézni. A kis kartont forgatta kezében, és arra gondolt, hogy milyen egyedül él mindenki. Az angyalok ebben nem segíthetnek, csak néznek, néha elszomorodnak maguk is, hogy miféle teremtő akarta ezt így. A lélek sötét éjszakája, egyszemélyes színmű, középhaladó színészeknek.
     „A kórházban egyáltalán nem tudtak az elütött biciklisről.”
     A sarokban, ahol a nyitott szájú fiú ült, D. egy ócska reklámtáskát vett észre. Odalépett, félrehajtotta befordult tetejét. A szatyor kartonlapokkal volt tele. Egyik oldalukon kártyalap hátoldalának színes mintázatával, a másik oldalukon néhány nagybetűs szó. D. beletúrt és kivett talán egy tucatot. Miután végignézett valahányon, összerakta a négydarabos kirakót, melyek így következtek sorbaolvasva: ÖN TÚLÉLI. DE MILYEN ÁRON? SZENT HUBERTUSZ – D. felsóhajtott. A nagyívű kanyaron túl, amelybe a szerelvény fékezve kanyarodott, már látszódtak a következő állomás fényei. A negyedik lapon pedig ez állt: EGÉSZSÉGPÉNZTÁR.
     D. erőltetett haraggal gondolt azokra, akikben megbízott és átverték, nemlétező dühvel tekerte a pedált, fel-felkiáltott, mint aki szitkozódik, és hessegette magától egyre a tőle nem függetlenül, rajta beteljesülni készülő sorsot, hogy végül úgyis elütik. Már biztos megkötötték rá az összes fogadást – gondolta. Persze ez akkor lesz az igazi, amikor már magasba szöknek a tétek, mint a törzstagoknál, akik sokadjára kelnek útra. Egyszer csak mindenkit elütnek, aki részegen, kábán, kivilágítatlanul biciklizik ezen a forgalmas, kereszteződésekkel sűrűn megszakított, kanyargós és keskeny úton.
     Persze, akárhányszor végiggondoljuk, és mert D. úgy érezte, nincs egyedül, hát hangosan kimondta, ezt mindig igaznak látjuk: Mindig a pillanatnyi körülmények azok, amelyek megszabják lehetőségeinket, és mi nem vágyhatunk többre, mint valamelyikre közülük. Az akarat mágia; ima, varázslat vagy átok. Reményeink lehetnek mindössze, hogy egyszer mindaz valóságosként választható lesz, ami most még beláthatatlanul távoli. Mint egy orgona illatú, kora nyári nap az esős, havas november estén...
     „Valami furcsa erő vigyáz a látszólag cél nélkül élőkre.”
     Sporttáskája messzire repült tőle. Utána akart nézni, de kezét nem bírta emelni, hogy arcába omlott vizes haját eltűrje, fején is alig bírt moccantani. Úgy érezte, lángok kutatják és feszegetik hideg testén a sebeket. Kezei, mint egy rángatott bábué, úgy kalimpáltak minden fordulatnál. Amíg vitte a lendület, hemperedett párat a régen kaszált árokparton, aztán talán mosolyogva, hogy megérkezett, egy öregebb akác törzséhez verődve lecsukta szemeit – vagy csak nem nyitotta ki? Szent Hubertusz, segíts – mormolta maga előtt is értelmetlen igyekezettel D. Az eső átváltott hóra, sokadszorra már a nap folyamán. Arra gondolt mozdulatlan fektében, csontjáig átázva, hogy bárcsak folytathatná a nagyvárosi állomáson megkezdett álmot.
     A bár utcafrontján egy fiatal fa földdarabja felé lejtett a járda. Körülötte beton szegélykövek gyűrűje emelkedett az aszfalt szintje fölé. Az utcán, a csatornákon túlcsorduló esővíz előttük pocsolyában, mint egy miniatűr várárokban gyűlt össze. A víz alatti aszfaltból itt-ott egy repedezett púp állt ki, mint óriások taposásától koptatott vulkán. Hópelyhek hulltak a kékre, pirosra festődő vízre, a vulkánba kapaszkodva mintha az olvadástól próbáltak volna menekülni. Hűlt a levegő, és mint az álom gyülekező, zavaros történeteinek egymásbakapaszkodó kockái, roncsolt hókristályok alkotta jég kezdett hártyásodni a víz szinén. A szívében már sosem kitörő vulkán megtartó erejében reménykedve nézte D. álmai csillagtalan egét. Feneke alatt elzsibbadt lábszárát érezte újra, mintha már nagyon régóta ülne az elviselhetetlenül forró műbőr ülésen, egy távoli állomás felé közeledő vonaton.