A koponya nekivágódott a mettlachinak. A test átkeményedve rángatózott a kövön, az arc elkékült, egészen sötéten, a szem csodálkozva meredt a mennyezetre, a száj kinyílt, s fehér hab tódult ki rajta gomolyogva.
     Megállt fölötte, nézte a kék szempárt. Mégsem csodálkozik, egyszerűen csak megállt gödrében a tengely. Fölnézett a mennyezetre. Vajon melyik pontja az a fölöttébb érdekes hely, amit egy pillanatra sem hagy odébb kúszni? Annak a beázott foltnak melyik csücskét vette célba, a jobb oldalit vagy esetleg a balt? Hiába igyekezett megoldani a rejtélyt, nem jutott vele semmire. Ha én feküdnék a kövön, s ha az én tekintetemen gázolt volna át ez az idegen, ez a barbár erő, én egészen biztos, hogy ellenállnék neki, noha nem sok esélyem lenne rá, mégis igyekeznék belekapaszkodni egy keskeny csíkba, hogy felfüggeszkedjek rajta, s ne zuhanjak bele abba a mocsárba, amely alattam fortyog, s elnyeléssel fenyeget azóta, hogy idejutottam a kőre. Ez a szempár mintha megadta volna magát, láthatólag az utolsó előtti pillanatot éli, a következőben már szerteszét fröccsen az amúgy is nedves kockákon. Nem lesz valami kellemes látvány, ha tényleg sor kerül rá. Talán ha megmozdulna, máshogy alakulna minden. Egyelőre azonban ugyanúgy nem néz, csak van, mint amikor eldördült a startpisztoly, amely megállást parancsolt neki. Az a legkönnyebb: elindulni a cél felé, ez alkalommal viszont egészen más volt a kiírás: ne célba érjen, hanem álljon meg a cél felé. S az egyes számú meg a kettes számú szem valóban megállt, a start az első dörrenésre fényesen sikerült.
     Szemügyre vette a száj haláltusáját. Valószínűleg figyelemre méltó küzdelmet folytat, ha van még benne élet egyáltalán. A hab még mindig újra meg újra kitolul rajta, a buborékpamacs lecsüng, s elindul a szélén lefelé. Még működik a gépezet, a szép vonalú száj egy kicsit elcsempült, egy kissé csorba, de szinte külön stílusra járó esztétikummal ernyed neki, hogy kieressze magából a nyálat. A nyálba beledolgozik a tüdő, apró lélegzeteket operál bele. Nem a túlvilág műve, amint a nyál makrobuborékokra dagad, s tüdő egyre tolja kifelé a levegőbe őket, mint valami hurkatöltő, amelyre nem gyűrték föl a belet, s a vagdalék hosszan a semmibe gomolyog? Bizony, a túlpart árnyéka nyúlik be délután fél kettőkor a kollégium rothadó mosdójába.
     Az arc, amelyet egyszer megjegyzett magának, nem az az arc volt, nem az a tetszetős, de neki gyűlöletes arc, a túlvilág árnyékában hirtelen megváltozott, ha ugyan hirtelen, hiszen a gyors pillanatok nagyon ritkák. Vajon az én életemben akadt-e olyan pillanat, amelyen átfordultam, s hirtelen fejjel lefelé lógtam, s mire ismét az eredeti testhelyzetbe vitt a lendület, megváltozott az életem? Megtörtént-e csak egyetlen egyszer is, ami az előtte lévő minutumban még nem volt lehetséges, annál az egyszerű oknál fogva, hogy kajszibarack szörpre költöttem a Patriarsije prudin. Ennek az arcnak az életében, sajnos, valószínűleg nem is egyszer megtörtént a csoda: hirtelen, váratlan minden megváltozott rajta, mint most is. Mintha kitömték volna belülről, de főleg ez az ocsmánykék az, ami ennek a hirtelen, váratlan pillanatnak a következménye. Ez az a kék, amely elkövetkezett. Inkontesztábilis: már csakugyan várta. Nem azt mondja, hogy kívánta volna, mert arra sohasem vetemedett, csak leste, kukucskált kifelé az ágyból, a negyvenedik fehér vas fekhelyről, s várta, hogy ez a tetszetős, de neki annyira gyűlöletes arc egyszer csak kékbe játszik át, s most íme, a vér csakugyan beletolult, az erek már talán el is zselésedtek, a vér nem bír visszafolyni a nyaki ütőéren át a szívbe, olyan mereven áll benne, mint egy szétterült legyező.
     A test egésze, általában a test, ahogy a földön van, most szintén nem az egykori, fölényes, eleven tárgy, igaz, nem is maga megadó, esendő, feszületre kész korpusz – test, amelyet különböző összetevők szintén átformáltak, módosítottak valamelyest. A változtató durva baltával dolgozott, egyelőre azonban félre rakta. Vagy mégsem? Az imént, ahogy a kezére lépett, mintha megállt volna, a test mintha nem rángott volna tovább, mozdulatlanul delelt a bezúduló fényben, csak a torok hörgött, mintha mondani akarna valamit. Részvéttel hallgatta, ami összeállt belőle.
     Mit tehetnék érted? Egyedül vagyok. Elbírnálak én egyáltalán? Fel tudnálak én emelni egyáltalán? Egyedül vagyunk az egész kócerájban, hiába kiáltanék, nem hallaná senki, délután fél kettőkor üres az egész ház.
Nem segít rajtunk senki. Nem akarlak emlékeztetni a bűnre, amit elkövettél ellenem, de azért emlékszel ugye? Most újra bűnözöl: habzik a szád, a szemed kifordult, a vér megállt benned, s arra kényszerítesz, hogy végignézzem, mire tudod vinni még egyáltalán. Bocsáss meg, én ugyanis nem tudok megbocsátani. Haragszom rád, az az igazság, legalábbis eddig komolyan nehezteltem. Valamit tettél ellenem, s én szörnyen felfortyantam akkor. De nem tudok megbocsátani? Már hogyne tudnék! De nagyon nem tetszik ez az egész. Miért éppen engem választottál ki erre a színjátékra? Nincs erre függöny? Nincs rá könyörület?