A kölcsönző pult előtt egész hosszú sor állt, muszáj volt neki is odamenni, ketten sem győzik az olvasókat. A Tejfel-fiú már megint kölcsönöz, már megint éppen rájut. Elvette a jegyét, ismét elolvasta, hogy tényleg Tejfel, nem Teufel. Tejfel egészen komolyan.
     Sokan voltak, de senki sem türelmetlenkedett, igazán kedves nép lakik errefelé. A két lány is szorgalmasan szórta kifelé a könyveket, a tömött sor kilyukadt, látni lehetett, hogy a földszintről egy fehér köpeny emelkedik ki, az igazgatóé. Jön, jön fölfelé, s egy kis fickót terelget maga előtt.
     – Te jó ég, ez Bokros az egyetemről!
     Alásonyi jó két éve jó messzire került, ide, ebbe a hegyes-kényes paraszt megyébe, ebbe a városba, amelyik azzal hányja-veti magát, hogy hét dombra épült, mint Róma. A többiek jószerivel Pesten ragadtak, a többi költő, a többi író, a sok haver, ő idejutott, s csak mostanában érezte már, hogy milyen messze is van a Hungária kávéház, az irodalmi élet. Egyáltalán az élet. A pestiek sem élnek valami fényesen, vidékiek mind, alig akad köztük egy-két odavaló. Albérletben laknak, ócska állásokban szöszmötölnek, ez a fiú, ez a Bokros azonban, hogy hogy nem, rögtön a rádióban termett, pedig azzal az egyetemi lappal, aminek a főszerkesztője volt, s ő meg az egyik szerkesztője, nagy botrányok estek, még a miniszterhelyettes is beparancsolta őket, s nyájasan pirongatott, mint akik azért még nem vesztek egészen el.
     – Szia, Zoli! – köszönt neki, s szabadkozólag szétterjesztette a kezét, látod, egyelőre nem tudok meglépni, aztán fölemelte, mutatta, hogy majd. Azzal a nyájas igazgatóval már indult is tovább. A birodalmát mutatta neki, milyen nagy, milyen szép. Nemhiába kapott érte díjat, államit, a legnagyobbat, amit egy könyvtárigazgató elérhet egyáltalán.
     – Alásonyi elvtárs! – intette oda magához, s már ment is a lépcsőn lefelé. Fehér köpenyben, mint egy orvosdoktor, ropogós fehérben, gazdag mosolylyal az arcán.
     – Hát te? – kérdezte Bokrostól. – Futkározol?
     – Tudod, mi van, riportot csinálok az ifjúsági szerkesztőségnek. Beszélhetnél, hány fiatal olvasótok van, hány munkásgyerek, ilyesmi.
     – Nem, dehogy!
     – Zoli, semmi az egész, jókat mondasz, ez az igazgató meg, hogy hívják, ez az Albert, elájul tőled, milyen szépeket nyilatkozol. Tudod, milyenek.
     – Nem, én nem tudok beszélni.
     – Hát akkor mit csináljunk? Az a lány? Az jó lesz!
     – Most érettségizett, egy hete állt ide a pult mögé.
     – De tud beszélni?
     – Tud.
     – Hát akkor?! Drágaságom, jöjjön már ide! Maga, igen, maga. Gyere már, te kislány!
     Alásonyi kiment az előtérbe, rágyújtott, az üvegen át nézte, hogy pusmognak bele a mikrofonba. Bokros egészen olyan volt már, mint egy igazi riporter. Odaült mellé, s azt kérdezte, hogy vagy.
     – Tudod, milyen gyalázatos a fizetés a rádióban, muszáj – kacsintott rá – egy kicsit manipulálni. Alá kéne írnod, ugye megteszed. Hogy ezt a számlát te fizetted, a te költséged. A belsősöknek nem számolják el. Ötszáz forint mégis csak ötszáz forint.